Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A kun Miatyánkkal Bécstől az alföldi birtokperekig – Politika, közvélekedés és tudomány egy nyelvi lelet kapcsán

A mítoszok fontosak és olykor sajátos szerephez juthatnak a tudomány, a pénz és a politika szövevényes világában is. Egy ilyen, mítoszokkal átszőtt témakör a hazai kun-magyarok eredetének, nyelvének és honfoglalásának kérdése is. Az utolsó három évszázadban nemcsak a tudomány egyik vitatott tárgyköre volt az, hogy egy egységesen török (kipcsak) nyelvű és utóbb asszimilálódott népességről van-e szó, hanem a nemzeti vagyon 18. századi újrafelosztásában is megjelent, mint jogokat átörökítő érv. Ennek során egy öntudat- és közösségformáló elemmé vált egy érdekes nyelvemlék, a titokzatos kun Miatyánk. Miként vált a korabeli köz- és magánjogi vitákra hatást kiváltó jelenséggé és hogyan épült be máig hatóan egy földrajzi régió lakosságának énképébe, köztudatába ez az érdekes és értékes szöveg? Miként fonódott bele a harmadik honalapítás korának birtokpolitikai küzdelmeibe az a felvetés, hogy a kunok nagy része eleve magyarul beszélt-e, azaz a keleti magyarok egy előkerült csoportját fogadta-e be IV. Béla király?

A nemzetközi tudomány és a hazai közvélemény egy, a jogok és a földbirtokok dolgában az ifjú Mária Terézia bécsi udvarában tárgyaló 18. századi jász-kun politikai delegáció szóbeli adatközlése révén ismerkedett meg a kun Miatyánknak nevezett, bárki által aligha érthető, törökös szöveggel. Ettől kezdve egyre előbukkantak újabb szövegváltozatok, a kunszentmiklósi „a régi kunok úrimádságától” (Oratio Dominica vetus Cumanorum) a debreceni levéltárban őrzött szövegeken át az azóta sok forrásból lejegyzett, egzotikus imákig.

Máig nyitott kérdés maradt, hogy e textusok bizonyítékok-e az egykor betelepült kunok nyelviségére? Vagy egy létező kulturális leletnek a politikai marketing céljára is zseniálisan és sikeresen felhasznált eszközéről van szó? Egy biztos: a jász-kun delegáció elérte célját, és az ősi kiváltságok a modern korig kísérték és kísértették a birtokviszonyokat és az azokkal összefüggő közigazgatási és peres ügyeket. A török hódoltság után a térségbe betelepült többség átvette a nehéz évszázadokat túlélt és kisebbségbe került alapnépesség identitását.

Érdemes a kun Miatyánk kapcsán a közjogra, a tudományra, a hitekre és a balhitekre is pár pillantást vetni.

 

Két kun a sok kiváló közül

 

Ennek az írásnak két kiskun főszereplője van. Az egyik a 19. századi Jerney János (1800–1855) akadémikus, utazó, aki a tatárjárás után, a 13. században az Alföldre betelepült kunok magyar nyelvűségét vallotta. A másik a 18. századi Nánásy János, a kiskunok egykori táblabírája, bécsi tárgyalója, majd főkapitánya. Aki a kun Miatyánkot a Duna-Tisza közén elterjesztette és a jász-kun kiváltságok visszaszerzése érdekében a kun nyelviséget a politikai akció részévé tette, majd a Kiskunságot 1745 után más kitűnő patriótákkal közösen újjászervezte.

 

Két régi könyv a kun nyelvi kérdésről

 

A hazai kun nyelvi kérdés iránt felszínesen érdeklődő amatőrök számára, amilyennek magamat is tartom, figyelmet érdemel egy, a közvélemény által nem kellően ismert tudományos mű. Ez Jerney János Keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett 1844 és 1845. című kétkötetes kiadványa. Jerney maga is kunsági volt és a kor pozitivista tudományosságának élvonalbeli iskoláit járta ki.

A művet a Jerney által 1845-ben meglátogatott moldvai csángó magyarok kiránt érzett érdeklődésem adta kezembe még a hetvenes években, és később, tőlük függetlenül, az Erdélyből Havasalföldön át az Orosz Birodalomba, majd onnan Észak-Amerikába vándorolt habán anabaptistákkal kapcsolatos kíváncsiságom. Egy eredeti példányra a nagyszerű barát, dr. Atzél Bandi (1938–2005) hagyatékából tettem szert.

Egy másik forráskiadvány, a gróf Kuun Géza (1838–1905) filológus és orientalista által latinul (!) írt és 1880-ban a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent könyv, a Codex Cumanicus. Az eredeti kódex a népvándorlás utolsó nagy hullámaként Belső-Ázsiából Európába érkezett kun nép legnagyobb és egyben legjelentősebb nyelvi és művelődéstörténeti emléke. Nem a hazai kunokkal, hanem a 13–14. században a nyugati Kumániában, azon belül a Dnyeper és a Don vidékén élt, török nyelvcsaládba tartozó nép nyelvével foglalkozik. E műnek a hazai kunság nyelvi eredetével kapcsolatosan jelentősége van. A szókészletet és bizonyos szövegeit tartalmazó „Velencei vagy Petrarca-Kódex”-nek is nevezett, elemző és ismertető, a turkológusok által jól ismert mű később került kezembe. Kuun Géza 134 oldalas latin nyelvű elemzését követi a korabeli olasz kereskedők és a német szerzetesek által 1295 és 1350-es évek között írt kódex annotált közlése, benne magyarázat, szószedet, szövegismertetés, indexek, kiegészítések, „kun”-latin, perzsa-latin szótár stb. 395 oldalon. Benne a kumániai nyelvű Miatyánk is.

Jerney egy 1826-os párizsi kiadásból ismerte a Velencei Kódexet és művében taglalja is (IV. bizonyítvány 299–301. oldal). Nem gondolta, hogy a kumániai nyelv a kipcsak-kunnal azonos lenne, sőt rámutat arra, hogy alaposabb lingvisztikai elemzésre lehet szükség, hiszen a területen különböző dialektusokat használó tatárok éltek akkor is. Más kutatók is jutottak hasonló álláspontra, és az a vélemény is bekerült a szakirodalomba, hogy a hétszáz éves kódex maga is két, eltérő nyelvjárást rögzít. Kuun könyvében fellelhető (171. oldal) a Miatyánk korabeli „kun” (?) teljes szövege is, ami összeolvasható (lásd később) Jerney elemzésével és a 20. századig tartóan begyűjtött, az interneten elérhető alföldi lejegyzésekkel.

Megerősödött – a nemzeti romantikától nem befolyásmentes lelki alkatom miatt kicsit szégyellt – fiatalkori kételyem a „kun Miatyánk” kipcsak-kun eredetével kapcsolatosan. Mégpedig a tekintetben, hogy e kulturálisan méltán szeretett kincsünk (a) valóban kipcsak-kunul van-e; (b) valóban a szájhagyomány útján az egész kun-magyarság egykori nyelvének megőrzött szövege-e; (c) és főleg: bizonyíték-e azzal szemben, hogy a IV. Béla által 1239-ben be-, majd 1243–46-ban újratelepített kunok jó része esetleg nem (keleti) magyar anyanyelvű volt-e?

 

Két nyelv, egy szöveg: nogáj tatár, vagy kun?

 

A kérdést a kun Miatyánk üstökös-szerű felbukkanása, a 18. század harmincas-negyvenes évei óta számos tudós, hívő és sarlatán boncolta. Voltak, akik a kun Miatyánk nyelvét a Kelet- és Közép Európában kihalt kipcsak-kunnak, mások nogáj tatárnak vélték.

A Jerney János által a „nem kipcsak-kun, hanem tatár” álláspont mellett felsorakoztatott érvek elgondolkodtatóak. Ezeket most részletesen nem ismertetem, hanem biztatok mindenkit, hogy olvassa el eredetiben, az interneten digitálisan elérhető elemző szöveget. A szerző reformkori nyelvének ódonsága nem rontja le a kristálytiszta logikát és az átütő tudományos hitelt. Néhány elemet később kiemelek.

Ha igaza van és az imádság tatár, akkor a szöveg nem bizonyíték a hazai kunok többségének eredeti kipcsak nyelvűsége mellett.

 

Geopolitika, államosítás és reprivatizáció á la 18. század

 

Érdekes körülmény és nem biztos, hogy puszta véletlen, az imaszövegek felbukkanásának időpontja. Ez a 18. századnak Európát, hazánkat és a Jászkunságot gazdaságilag és politikailag egyaránt átformáló aktív periódusával esik egybe. A spanyol örökösödési háború (1701–1714) békekötései meghiúsították közös uralkodóházunk világbirodalmi törekvéseit, viszont az angol, a francia-spanyol és a német régiókkal eséllyel vetélkedő versenykörnyezetet eredményeztek. Ebbe a diplomáciai hátterű nemzetközi doktrínával találkozott – feltehetőleg nagy szerencsénkre – a magyar államfejlődés is. A Rákóczi-féle felkelés – jogilag – nem katonai vereséggel, hanem békekötéssel és nagyon jelentős politikai, jogi kompromisszumokkal zárult. A vesztesek visszakapták földbirtokaikat, megőrizték politikai jogaikat, részei maradtak a hatalmi ágaknak, azaz politikai nemzetnek. Ez a nemzeti szuverenitás és a hagyományos nemzeti elit szerepének megőrzése mellett tette lehetővé egy jelentős, az uralkodóház által vezérelt európai integrációban való részvételünket. Máig hatóan lezárta az iparilag, gazdaságilag leszakadó ottomán birodalommal, vagy az éppen felzárkózni akaró Oroszországgal való kényszeres és kudarcos kokettálásokat.

A dinasztia a 90 évvel korábban a cseh rendekkel szemben a fehérhegyi csata után alkalmazott, a szuverenitást felszámoló stratégia helyett folytatta az I. Lipót által alkalmazott integráló politikát. A fegyveres konfliktus folytán a prágai nevelést kapott és Habsburg családtagként nevelt Rákóczinak szánt budai alkirályi pozíció és udvar és ezzel a Magyarországnak szánt keleti expanziós főszerep ugyan elszállt, de elfogadható maradt a labanc-kuruc közös nemzeti minimum. Ez nem más, mint a Tripartitum jelképezte jogrend, annak vezető erejével, a nemzeti tudatú feudális nemességgel. Ez ugyan lassította, fékezte a dinasztia regionális modernizációs és a nivelláló törekvéseit, de a humán erőforrásokat birodalmi szempontból is jobban hasznosította. A magyarok ültek és haladtak a történelem vicinálisán, de a saját komfortos szalonkocsijukban.

A békerendszer a magyar birodalomban etnikai kisebbségként élő magyarság s elitjei számára tehát kedvező közjogi és érdekeltségi viszonyrendszert és csatlakozási lehetőséget biztosított a Habsburg projekthez. A központi kormányzat viszi tovább stratégiáit és szakpolitikáit. Ahol azt a magyar parlament nem tudja megakadályozni, különleges gazdasági övezeteket hoz létre, nyugatról ide irányítja a közgazdasági, közigazgatási know-how-t, aminek a nemzeti érdekeket védő feudális jogrendszer természetesen gátakat állít.

Nevezhetjük ezt a kort akár hódoltság korát követő „reprivatizáció” korszakának is. Hiszen ekkor kérték, perelték vissza a régi családok a hódoltsági birtokokat. A különböző országrészekből betelepülők birtokokat szereztek és ekkor kezdi közjogi pozícióit keresni a gyarapodó, gazdagodó alföldi városi lakosság. A dinasztia nyilván érdekelt volt hazánk felzárkóztatásában a birodalom többi országa mellé. A pusztaság nem terem javakat, nem hoz és adót, és leginkább a betyároknak ad tanyát.

A politikai előzmény az, hogy a törököt kiűző I. Lipót királyunk az elnéptelenedés és a lakosság újratelepítése okán nem ismerte el a régi jász-kun kiváltságokat. Ebben volt is logika, hiszen a kiváltság nem a területhez, hanem a kunok közösségéhez kapcsolódott, azt a népet illette, és nem az albérlőket. Szép számmal érkeztek telepesek a Felvidékről, a Dél-Dunántúlról, a Jászságból. 1690 után megérkeztek a Csernojevics Arzén ipeki pátriárka által vezetett koszovói szerbek, akik a török háborúk átmeneti katonai sikerei idején átálltak Lipót király oldalára. A hadiszerencse fordulása után megérkezett a török hadsereg és rájuk véres bosszú várt. A szerbek saját országot reméltek maguknak az akkor még jórészt néptelen magyarországi területeken.

A három (Jász, Nagykun és Kiskun) kerületet Lipót király így a koronajavak közé vonta. Majd, a magyar Karok és Rendek felszólalását mellőzve, az 1698–1702-es időszakban 500 ezer rajnai forintért átadta a Jászkun területeket az egykor szebb napokat látott Mariánus lovagoknak, a Német (Teuton) Lovagrendnek. Az ár nagyságrendjét érzékelteti, hogy az egész dunai Habsburg birodalomnak 16 millió forint volt a bevétele 1699-ben, az országos hadiadó pedig 7–800 ezer forint körül mozgott.

Az Országgyűlés az állami költségen történő visszaváltásról és a koronajavak körébe történő visszavételről a szatmári békét követően már törvényt hozott. A kasszában viszont nem volt elég pénz. III. Károly király próbálkozott a teuton szerződés felmondásával, de nem jutottak dűlőre, mert a nemes lovagok természetesen pénzt kértek. A „kunokról, jászokról és filiszteusokról” szóló 1715. évi XXXIV. tc. a Lovagrendet mint zálogjogosultat a tervbe vett megváltásig elismerte, de az állam általi visszaszerzést pénzügyi források híján nem tudták megvalósítani.

Az ekkortájt már erős hanyatlásban lévő teuton lovagrend valószínűleg nem boldogult a feudális birtokkal és jogokkal. Eleve hatalmas károkat és emberveszteséget okozott az 1683 és 1697 között megesett négy (!) tatárjárás. Nem segített a Thököly és Rákóczi mozgalmai idején tovább folytatódott folyamatos dúlás sem, mely pusztítás áldozatai között a friss menekült és jelentős számban áldozattá váló új munkaerőt, a szerbeket is megtaláljuk. Az biztos, hogy a Lovagrend 1731-ben „átpasszolta” a birtokot a pesti Invalidus háznak (ez a mai budapesti Városháza épületében működött ispotály) amely e birtok jövedelméből tartotta volna fent kórházát. Az új földesúr is jobbágyokban és tizedben számolt.

A terület 27 agrártelepülésének polgársága tehát kívül rekedt a hatalom és a gazdasági előnyök sáncain.

Azt követően bukkan fel a kun Miatyánk szövege, hogy a politikai döntés megszületik a visszavásárlásról. Azt megelőzőleg, amikor a Jász-Kunság akkori vezetői megkezdik a régi kiváltságokra alapító, de új közjogi- és adókedvezményekért és a terület tényleges birtokosainak jogi-gazdasági hatalmáért való küzdelmüket. Alig tíz évvel a szöveg felbukkanása után e vezetők feltűnnek a modernizáció iránt elkötelezett, de azért a magyar alkotmányosságot is szőrmentén kezelő Bécsben, hogy a területet annak népe (és vezetői) számára megszerezzék.

A tét nagy volt. A török uralom és a kuruc harcok után be- és visszatelepülőkkel jócskán felgyarapodott terület gazdasági potenciálja jelentős volt, fekvése, logisztikai pozíciói kitűnőek. Igaz, volt sok árvizes, mocsaras és homokos terület és betyár is benne bőven. Lakosai számára nem volt közömbös, hogy a klasszikus feudalizmust kapják-e a nyakukba tizeddel, robottal, nemesi bíróságokkal és közigazgatással, vagy a régi privilégiumok a gyakorlatban mégiscsak egy szabadabb, és az új eliteket helyzetbe hozó virilista világot támogathatnak-e? A politikai cél tehát a szokásos volt: pénz, jogok, hatalom. Erre a körülményre Mándoky Kongur István is felhívta a figyelmet egy írásában. A kun „brand” alatti összefogás logikus politikai alternatíva volt. A kormányzat számára pedig egy potenciális válsággóc megszűnésével kecsegtetett.

Azt még tekinthetjük véletlennek, hogy a kun Miatyánk kötelező iskolai tanítása Nánásy János parancsára Fülöpszálláson pont ekkor, az 1730-as években indult Rákosi István rector által. Dugonics András, a polihisztor piarista pap és szépíró pedig megemlékezik bizonyos karcagi öregekről, akik szerint ott is tanították a kun nyelvű imát. (A szövegváltozatok közlése után megjegyzi Dugonics: „Ezen sok féle képpen találtatott Kun-mi-atyánkokból egy való Mi-atyánkot kanyaríthatna valaki, ha reá tenné a fejét.”) Az imádság lejegyzései az 1740-es években jelentek meg a hazai irattárakban, legalábbis én nem találkoztam korábbi irat említésével – bár vannak korábbi, elveszett szövegemlékekre való hivatkozások, például Erdélyből. Az öntudathoz szükséges közös mítoszhoz ez a kipcsaknak vélt szöveg kapóra jött.

 

Siker a bécsi szalonokban és a tudomány bugyraiban

 

Az már biztosan nem véletlen, hogy pont e Bécset járó, Horváth András jász meghatalmazottal kibővített, 1744–45-ös delegáció nagykun tagja a karcagi Varró István saját magát jelölte meg a kipcsak-kun nyelv utolsó ismerőjeként – de a Miatyánkon kívül más kun szöveg az ő révén sem maradt fent. Az általa a jezsuita Kollár Ádámnak a császárvárosban tollba mondott szöveg tartalmi és nyelvi csököttségét később a nyelvészek kimutatták. A küldöttség kiskun delegáltja Nánásy János volt. A politikai cél tettekbe fordulásának és a szöveg korabeli megjelenésének, szervezett elterjesztésének egybeesése elgondolkodtató.

Mivel „kunul” Magyarországon akkor már senki sem írt vagy beszélt, a kelet-európai kunok pedig már asszimilálódtak, nem mondhatta senki, hogy Varró nem tud kunul, vagy Nánásy Miatyánkja nem a pár generációval korábban még esetleg beszélt kipcsak-kun nyelven íródott volna. Az Alföldön élő, kereszténnyé, később reformátussá vált és a magyarságba kunként beolvadt nogáj tatárok léte viszont tény. Dereng, hogy Evlia Cselebi is tett említést a Kojun-ada (Juh, azaz Csepel) szigeten török faluról. Letelepedett tatárokra utal néhány helynév (Tatárszentgyörgy, Tatárszentmiklós), de tatárok jelenlétét számos oklevél is őrzi. Kecskemét város levéltárában pár generációval korábbi, 17. századi említések lelhetőek fel a szerződött „tatár őrzők” feladatairól, tevékenységéről és díjára beszedett úgynevezett „tatár pénz”-ről. A magyarok tehát nemcsak harácsoló katonaként, hanem huzamosan alkalmazott, egy konyhára járó „alvállalkozóként” is ismertek (maszekoló) tartárokat. Vajon nem voltak beházasodások, letelepedések? A hazai (protestáns) lakossággal való békés magyar-tatár hétköznapok vallási-kulturális következményeiről is el lehet tűnődni.

De nyilván akkor senki sem tudhatta, hogy a konkrét textus kipcsak-kun-e, vagy nem az. A bécsi szalonok a két tiszteletreméltó kunt és a jászt kézről-kézre adják. A tudósok az egyetlen nyelvi bizonyítékot tudományos szenzációként fogadták, rávetítették a hazai kunságra. Publikálták, egymást idézték és hivatkozták és szakmai hírnevüket izmosították. A tudományos közélet már akkor is olyan volt, mint ma az internet: nem felejt és makacsul ragaszkodik a hibákhoz is.

A pénz beszélt, a királynő nagylelkű volt, de a jogi megoldás nem volt tökéletes

A jogaikért küzdő helyi kun és jász vezetők nem akarták kivárni, amíg az országgyűlés közpénzből elszámol a zálogjogosulttal és a koronajavak közé visszahelyezi a három kerületet. Megcélozták a zálog kiváltását. Ezt támogatta „grófjuk és bárójok”, Batthyány Lajos, Németújvár örökös ura, valamint zsadányi és törökszentmikósi Almásy János nádori főkapitány. A költségekkel növelt összeg 575 900 forintra rúgott. Erre hitelt vettek fel, amiből 300 ezer forintot a nádori főkapitány által kiadott személyes kezesség alapján Heves Megyéből Palm Ferenc folyósított, de azt három év alatt törlesztették. Az invalidusok tehát „kiszálltak”, végül megkapták a pénzüket és a Lovagrenddel is lezárult az elszámolás.

A királynő erre igent mondott és meglett a „megváltás”, azaz a redemptio. Szentesítette a szabad tisztviselő- és lelkészválasztást, a pallosjogot, a révtől, vámoktól és a földesúri szolgáltatásoktól való mentességet. A privilégumlevél záradéka – a kérelemmel azonosan – a kiváltságokat megkülönböztetés nélkül biztosította az összes lakosoknak. A bécsi diplomáciai és politikai marketingakció tehát eredményes volt és feltételezhetjük, hogy a nyelvi egzotikumnak is volt ebben szerepe.

Elvileg tehát a három kerület közössége lett a földesúr. De mégsem. A privilégiumnak ugyanis volt négy feltétele (conditio sine qua non) is: (a) 1000 lovas katona kiállítása; (b) esetről esetre az országos vagy részleges nemesi felkelésben részvétel; (c) a zálogösszeg megfizetése; (d) 3000 aranyat tevő nádori fizetés évenkénti beszolgáltatása.

A megváltási árat viszont nem az egész közösség adta össze, hanem azok, akik fizetni tudtak. Az összeget a három kerületben felmért összes ingatlanok értékbecslése alapján, egy „kulcs-arányban” terhelték ki. Aki fizetett, méltán azt várta el, hogy a hozzájárulással arányos részesedést kapjon a javakból. A privilégiumlevél ezért értelmezésre szorult és annak nyomán arra jutottak, hogy csak azok lesznek redemptusok, akik ténylegesen fizettek is. Ez lett az önszabályozási és jogalkalmazási elv is.

A professzionális kivitelezés magas közgazdasági, igazgatási, menedzsment- és kommunikációs képességekről tanúskodik. Ez láthatólag csapatmunka volt, de motorjának Nánásy János kiskun főkapitányt sejthetjük. Valószínűleg ő volt az egyik nagy helyzetfelismerő politikus és ideológus. Hatalmas szakértői feladat lehetett a területek műszaki felmérése, vagyonértékelése és kivételes politikai feladat az értékarányok szerinti megváltási ár leosztása, majd beszedése. Az akció tömegeket mozgósított, ennek élménye közösségformáló erő volt.

A privilégium alapján megszületett a Jászkun statútum, majd a kerületek határozatai. Az akkori partikuláris joggyakorlat a klasszikus török birodalmi modellre emlékeztetett: vagy összefolyt, vagy egybeesett a helyi önszabályozó és a közigazgatási hatalmi ág. Ha esetleg a bírói nem is, az ítélő aktorok nyilván maguk is birtokosok voltak. Az implementáció tehát részben normatív, részben közigazgatási, a hazai természetes hajlamokkal élénkített keretrendszerben folyt – ezek természetszerű következményei lettek a perek. A vizionárius politikai főszereplők munkája, teljesítménye színvonala azonban fantasztikus. Egy monográfia tisztázhatná, hogy Nánásy tekinthető-e a modern kun-magyar nemzet Mózesének és megalapítójának.

A redemptusok lettek tehát a jogokkal bíró jász-kunok. Akárhonnan is származtak, vagy ha a városokban laktak is. Az ősi, egyenlő jogok helyett hozzájárulás-arányosan ők kapták meg a kiváltságokat, haszonvételeket, azaz a birtokokat, közlegelőket, a regálékat. Akik kimaradtak, azaz az „irredemptusok” és a szegényebb friss bevándorlók is jobbágyokká, zsellérekké lettek. Megkapták a veteményeskertjeiket és fizettek a javak használatáért. Akár Kötöny kun fejedelem vérei voltak és fújták a kun Miatyánkot, akár nem. Az önszabályozással kialakított, bonyolult jogportfóliók hamarosan vitákhoz vezettek és másfél évszázados pereskedés, és természetesen normaszintű rendezési kísérletek vették kezdetüket.

A redempció által biztosított önkormányzatiság és tulajdonlás a Jász-Kunság egészét hozzásegítette a modern jász és kun öntudathoz, amely kohéziós ereje ma is élő és csak a székelyekével hasonlítható össze. A kunságiak számára a kun Miatyánk ennek a szimbóluma. A büszkeség, a függetlenség még az „ellenzékies-betyáros” attitűdű népdalból is kicsendül: „... nem parancsol nekem senki! Sem a Jászság, sem a Kunság, sem a karcagi bíróság!”

A nyugati pedig tudomány továbbra is ül a kipcsak-kun nyelvi paripán és e kérdést azóta nem nyitotta meg újra.

 

Beszáll a tudomány és a nemzeti romantika is

 

De Magyarországon a vita már a redemptiót követően megindult. A kunok betelepülés kori, 13. századi beszélt nyelvének kérdése, esetleges etnikai magyar voltuk sokakat foglalkoztatott és foglalkoztat máig.

A magyar nyelviség nyilván nem köthető pusztán a honfoglaló magyarsághoz. Az állattenyésztő pusztai népek esetében a bőség vagy a szűkösség egyaránt előidézhetett szétválásokat, mint ahogy természetes volt bizonyos törzsek, néptöredékek behódolása egy másik szövetségnek. A magyarok tehát ugyanúgy elsodródhattak egymástól és csoportjaik ugyanúgy élhettek évszázadokon keresztül elszigetelten, mint az a mongol a szkíta, a török, iráni nyelvű népek esetében a Sárga folyótól a Lajtáig követhető. Miért pont a magyarok elődei lettek volna kivételek?

Bár a homály sűrű, de a mi közvetlen elődeinkkel egyidejűségben, mellettük történetileg elismertnek tekintendők a baskíriai, továbbá a kaukázusi magyarok. Róluk számos említést ismer a törénetírás. Sokszor idézett (Ibn Ruszta (902–913) Bíborbanszületett Kostantin 950-ből származó lejegyzése a Perzsiába került szavárd magyarokról, a Hudulálam szerzője (982–983), Gardizi (1050–52) Al Bakri (1094 előtt), Ogotáj nagykán hadparancsa (1230), Juliánus és Ottó jelentése (1235), Rubruk (1253–1254), Piano da Carpino (1245), IV. Sándor Bullája (1258), Abu-l'-fida (1321), XXII. János pápa bullája (1329), Jereffeddin (1396 után). Tardy Lajos kutatásai valószínűsítették, hogy a krími rabszolgakereskedők még a 14. században is adtak el Itáliában a Fekete-tenger mellékéről behajózott magyar rabszolgákat. Tehát a magyar nyelvű, leszakadt keleti néptöredékek léte és évszázados fennmaradása nem csupán romantikus feltételezés.

A nemzet egészét érdekelte, hogy a magyarok őshelyeit felkutassák. Pislákolt a remény, hogy esetleg egy rejtett völgyben élnek még a tatárjárás idejét túlélt, elveszett keleti magyarok leszármazottjai. A Felső-Magyarországi Minerva 1825. II. negyedévi száma például beszámolt arról, hogy Jaksics Gergely és Orlay János utazók a Kaukázusban „honni nyelvünkön” beszéltek az ottani hétmilliós magyarság független fejedelmével, egy bizonyos Irrédi Mirzával. Még nyelvi bizonyítékot is hoztak magukkal: egy kaukázusi tatár nyelvű Miatyánkot, benne magyar szavakkal. A felfedezés hitelét Jerney cáfolja egy 1829-es, Szegeden kiadott tanulmányában.

Az eredetkutatás indítja keletre Orlay Jánost, Jaksics Gergelyt, Kőrösi Csoma Sándort, Reguly Antalt, Jerney Jánost, Vámbéry Ármint, talán Stein Aurélt is. Ebbe a közegbe illeszkedik a kun eredetkutatás is. A helyi levéltárakba bekerülnek a Miatyánk szöveglejegyzései. Még egy szépirodalmi műben, Dugonics András Etelkájában is felbukkan a kun nyelviség. Sőt, a szerző által bevallottan ismeretterjesztő céllal, egy jegyzet formájában, öt szövegváltozatban maga az imádság is.

A Magyar Tudományos Akadémia elődszerveinek egyike, a Marczibányi Alapítvány 1824-ben „Egy volt-e a régi Kun Nemzet Nyelve a Magyar Nemzet Nyelvével” címmel pályázatot hirdetett a Tudományos Gyűjtemény IX. kötetének 114. oldalán. Az ifjú Jerney Vizsgálódások a régi kún nemzet nyelvéről című munkájával 1825-ben azon első díjat nyert. (Sajnos ez a 109 §-ból álló „koszorúzott pályamű” nyomtatásban nem jelent meg, a kézirat pedig elveszett.)

A tudományos, politikai és közérzelmi környezet ekkor is megosztott volt, tehát a tudományos kérdést érzelmi és politikai áttételek kísérték. A Jász-Kunságban az ízig-vérig feudális privilégiumok magánjogi napi joggyakorlati végrehajtása folyik. Határozatok születnek a birtokviták és haszonvételek dolgában. A reformkorban pedig, amikor a hazai társadalmat közjogi oldalról kontrolláló feudális nemesség jó része és egyes új elitek is mereven ellenzik az alig pár generációval korábban megvett privilégiumok megszüntetését, a másik oldalon ott vannak a reformerek, a magyar történelmi romantikusok és a szikár tudományosság hívei is. Persze a közgazdasági és jogi valóság is: a partikuláris, bonyolult helyi jog a viszályok tömegével jár és gátolja a kapitalizálódó magyar és a vele egy dinasztiához tartozó egész birodalom versenyképességének növekedését. És ez nagyjából így marad 1876-ig, a modern vármegyerendszer kialakításáig.

Jerney János, a Bécsben tanult és a török nyelveket, így a tatár idiómákat is értő, megismerő ifjú tudós – aki hamarosan az MTA tagja lett – tehát kemény fába vágta fejszéjét. A kérdésben a török-tatár, kipcsak nyelvekben való jártasságát, tudományos vitaképességét már az 1825-ös pályamunkával, a kaukázusi népekkel kapcsolatban Szegeden kiadott 1829-es tanulmányában is csillogtatta. Az összes elérhető publikációt és több ezer vonatkozó okirat eredetijét a kezébe vette és alaposan megvizsgálta. Ezzel nem elégedvén meg, helyszíni feltáró kutatásra szánta el magát. Mint más kortársai is. Két évvel Kőrösi Csoma Sándor halála és egy évvel Reguly Antal hazatérése után, 1844–45-ben egy évet töltött a Kárpátoktól keletre (Levédia–Etelköz–Krím), ahol egy rendkívül színes etnikai és kulturális mozaikot talált és írt le. A terület tele volt az általa értett nyelvű török-tatár közösségekkel – nota bene: még akkor a középkori német nyelvet máig használó, Erdélyből kivándorolt, majd pár évtized múlva Észak-Amerikába továbbköltöző hutteri habánok is ott tanyáznak. Visszafelé az archaikus nyelvet beszélő moldvai csángókat kereste fel és körükben is készített értékes tudományos feljegyzéseket.

Jerney rámutat arra, hogy korábban léteztek az Alföldön letelepedett, a kereszténységre áttért és a kunokba beolvadt, protestánssá lett tatárok is.

 

Abszolutizmus és tudományos szabadság

 

Miközben a dorozsmai kun tudós megírja művét, befejeződik a szabadságharc. Nincs közpolitikai vagy tudománypolitikai ellennyomás. A Bach-korszak cenzorát nem érdekli a nyelvészeti tartalom, a redempciós öntudat vagy mítosz. Jerney könyve 1851-ben gond nélkül megjelenhet. Abszurd, de nem ritka, hogy a politikai elnyomás teret enged a tudományos szabadságnak. A cenzor valószínűleg nem is értette, de biztos a politikai érdeklődésén is kívül maradt, hogy a mű a jász-kunok privilégiumainak mitikus argumentumát-bizonyítékát, az etnikai-nyelvi és származási különbözőséget vonta kétségbe. A politikai és kulturális közbeszéd mással volt elfoglalva. Jerney nem élte meg a kiegyezést, de talán nem túlzás azt gondolni, hogy utóéletében bizonyos mértékig egy tudományos gettóba szoruló persona non grata lett.

Jerney a kipcsak-kunok nyelvét nem azonosítja, de a tatár nyelvű szövegeket igen. A Kötöny kán halála után kimenekült, majd IV. Béla által 1243 után letelepített kun jogállású alattvalók a pár évtizeddel korábban létezett, hatalmas és vegyes etnikumú kun birodalom népességének csak egy töredéke voltak. Azt állítja, hogy e töredéknépesség jó része – feltehetőleg többsége – magyarul beszélhetett, sőt inkább magyarul, mint valamely török nyelven. Azt állítja, hogy a magyar nyelvű kunok között élő és magyarrá asszimilálódott alföldi tatárok körében fennmaradhatott sok nyelvi emlék, de még valószínűbb, hogy az 1530 után elterjedt reformáció idején keletkezhetett egy (református) tatár Miatyánk. Ezt a nyugati tudomány mesterségesen vetíti rá a teljes kunság beköltözés kori nyelvi állapotára. Állást foglal tehát a kipcsak-kun birodalmi közegből érkező betelepülő kunok többségének magyar nyelvűsége mellett. Tudományos állításai mégis, önkorlátozóan szigorúak. Nem megy tovább annál, hogy rámutat a kun Miatyánk, mint e népesség többségének kun nyelviségére vonatkozó bizonyíték tudományos gyengéire. Csak azt mondja ki, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a tatárjárás után hazánkba visszatért „kunok” többségének nyelve a kipcsak-kun volt és ez a nyelvemlék nem cáfolja, hogy bevándorlásukkor nyelvük nem lehetett eleve a magyar, vagy annak egy keleti változata.

Oda konkludál, hogy a „kun Miatyánk” névvel a 18. században lejegyzett szövegtöredék nogáj-tatár nyelvű és a későbbi református magyar szövegre hajaz. A hazai lejegyzéseknek nyolc változatát elemzi. A „zent szöveg” feltalálásának és nemzetközi tudományos bizonyítékká válásának körülményeit szarkazmustól nem mentesen írja le. Nevekkel, helyszínekkel, dátumokkal.

Ezeket a kételyeket az azóta eltelt idő tudományos kutatásai nem oszlatták el. A szkeptikusok további felvetése, hogy egy ilyen hatalmas területről, mint a mai ország közepe, miért nem marad fent több török szövegemlék, miért több a középkori magyar nyelvi adat, mint a török. Hiszen a pilisi jászok egyetlen falujához kötött pilisi jász szójegyzék (1422) révén szinte több az iron-oszét nyelvi rokonságot bizonyító adat, mint egy országnyi területről – és ez az alföldi jászokra is igaz, akiknek iráni nyelviségét szintén övezik kételyek.

 

Lássuk a szövegeket

 

Az 1303–1350-ből származó Codex Cumanicus szó- és szövegkészlete, amely tényleg a Kumánia néven ismert terület nyugati részén élt, feltehetőleg kipcsak-szári-kun utód török népek nyelvein van, szintén tartalmaz egy – ráadásul teljes – Mi-atyánk-lejegyzést, az eredeti kódex 121. oldaláról. Jerney nem látja bizonyítottnak e Miatyánk kipcsak-kun nyelviségét sem, és nem tartja e szöveg által igazoltnak azt sem, hogy hogy azok a kipcsak-kunok, akik IV. Béla idején, a mongolok ideérkezése előtt már országunkban laktak, majd visszatértek, ugyanezen Miatyánk nyelvét használták volna.

De mi laikusok magunk is alkothatunk véleményt. Az egyszerűség kedvéért a Katolikus Lexikonból ide másolom az 1300-as évek elején lejegyzett és valahol a Krímtől északra keletkezett kumániai (tehát tatár vagy kun) szöveget és a kun nyelvtudást állító Varró István diktálta textust, hogy a különbség és az egyes szavak kétségtelen hasonlósága is egyszerre jól érzékelhető legyen:

 

Mit kezdjünk a kun Miatyánkkal?

 

A Ruszétól a Volgáig, a Kaukázusig elszórva élő tatárok, kumánok és a mi kunjaink etnikai-nyelvi azonosságának, illetve különbözőségének bizonyítása természetesen nyelvészeti és történettudományi feladat. A turkológiában járatlan, pusztán a szavakat egymás mellé tevő laikusnak az látszik világosnak, hogy a két szent szöveg nagyon-nagyon nem hasonlít. Ez nem két dialektus, hanem két különböző török nyelv.

Summázat: továbbra sem bizonyítja semmi, hogy azok ősei (vagy többségük), akik a mi kunjaink lettek, valaha is a kun Miatyánk nyelvét beszélték. Azt sem, hogy jó részük ne egy archaikus magyar nyelvet használt volna már a 13. századi bejövetelükkor. (A jász nyelvi kérdést most ne érintsük, van vita arról is. A kételyeket bőségesen taglalja Kánnai Zoltán A jászok nyelvéről címmel írt 78 oldalas tanulmánya.)

Mindentől függetlenül, ha a kun Miatyánk nem az, aminek 280 éve sokan remélik, akkor is kétségtelenül hazánkból származik és a kun-magyar énkép részét képező nemzeti kincs. Akár egy asszimilálódott tatár nyelvű résznépesség, akár a kun nyelvű kunok révén másutt megmaradt, akár a kunságba be- vagy visszaszármazottaktól örököltük ezt izgalmas nyelvi emléket. Nem utolsó sorban a politikai romantikát a közjogi érdekérvényesítésben felhasználó 18. századi közjogi-politikai lelemény egy érdekes illusztrációja.

Amíg a tudomány ezt el nem dönti, addig pedig él a kun és a nogáj-tatár remény is. És persze a reménybe vetett bizonyosság, azaz a hit is – kinek-kinek a saját természete szerint.

 

Utóhang. Kipcsakok a trolin és Hód-tavi csata szovjet módra

 

Kár, hogy Jerney nem jutott el Kazahsztánba. Egy építőtábori fáradalmait pihenő diákcsapat tagjaként 1979-ben az akkori fővárosban, Alma Atában szerencsém volt találkozni a trolibuszon egy magát kipcsaknak valló, aktuálisan erősen ittas szovjet emberrel. Karakterét akár keletiesnek is nevezhetném, de ilyenek tucatjával vannak a pesti utcán is. Nem volt kerek arca és ferde szeme, mint a kazahoknak. Bőre annyira volt barna, mint bármelyikünknek egy vízparti nyaralás után.

Megszólított: Milyen nyelven beszéltek? A választ meghallva, mellére csapott és annyit mondott: „ja kipcsak”. Azt hittem, rosszul hallottam. De nem lehetett kétely. Nyomban tájékoztatott, hogy „Kún Béla cár” idején a kipcsakok „megvédték a Magyarországot a tatároktól”. A kun Miatyánknak csak első két sorát tudtam fejből idézni. Ez az „Otcse nás”, azaz a Miatyánk – felelte. Rákérdeztem, hogy a tatár affér mikor volt? „Ócseny-ócseny davno” azaz nagyon régen történt. Mennyien vagytok? – érdeklődtem. „Háromezren” – volt a válasz. Nekünk már végünk – mondta –, de tudom, hogy a testvéreinknek nyugaton vagy egy országuk. A kipcsak hősi magatartás érzékeltetésére felrántotta ingét és láthattuk, hogy felsőteste tele van vágott sebek forradásaival. A kátyús aszfalton a troli pattogott, a kipcsak testvér több okból is dülöngélt, de én komolyan meghatódtam.

A járgány haladt, és megérkeztünk a komszomol est színhelyére. Hiába győzködtem társaimat, hogy ilyen szerencsénk többet az életben nem lesz, hagyjuk a drúzsba-estet az ígért lóhússal együtt. Le kellett szállnom a troliról, így a történelmi kapcsolatfelvétel ezzel megszakadt.

Másnap a szerencse még egyszer ránk mosolygott. A város egyetlen rockzenés szórakozóhelyén nagy örömömre ugyanez a kipcsak férfiú ismét megjelent, de már harmadmagával. Sajnos újból erősen illuminált állapotban, talán fel sem ismert. Asztalunkhoz lépett és egyik leánytársunkat táncba hívta. Ám a parketten pillanatok alatt verekedésbe sodródtak, a sok orosz és kazah kipcsakot győzött. Mire a második és immár tartósnak szánt történelmi kapcsolatfelvételt megejthettem volna, a vérző orrú és a vereséget méltósággal fogadó kipcsak nemzetrészt (három fő az egy ezrelék!) a rendőrök elszállították. Együttérzésünk teljes volt. Amíg a gumibotosok a három férfit a kijárat felé terelték, a tragikus és groteszk kifejlet láttán az 1282-es Hód-tavi csata villant eszembe, ami hazánkban a kun ellenállás utolsó véres akkordja volt.

Hazatérve jelentettem a tapasztalatot Győrffy György történésznek. A polcról levett egy német nyelvű régi könyvet és megerősítette, hogy Közép-Kazahsztánban még léteztek a 19. században kara-kipcsakok. Juliánuszi lelkesedésemet azzal hűtötte le, hogy a rokonságtudatuk a 20. századi, Kárpát-medencei magyar ismerősöktől eredhet leginkább, és nem a tudomány, hanem a hit világába tartozik.

Nem baj. Végül is: a hit képessége az ember vele született méltóságának része. Tiszteletet érdemel.

 

(Az írás a Bánáti János 75. születésnapjára a HVG–Orac kiadó által kiadott emlékkönyvben megjelent szöveg bővített változata.)

 

 

Főbb felhasznált vagy betekintett irodalom:




Bendeffy László: A magyarság kaukázusi őshazája. Cserépfalvi kiadása, Budapest, 1942.

Dugonics András: Etelka. Csokonai könyvtár. Források (régi kortársaink) 8. Sorozat szerkesztő: Debreczeni Attila, Imre Mihály, S. Varga Pál. Kossuth Egyetemi Kiadó Debreceni Egyetem. Debrecen 2002. Negyedik szakasz. Tizenegyedik rész 118. sz. jegyzet 346–348. oldal.

Gyárfás István: A jász-kunok története. (Négy kötet.) Kecskemét 1870 és 1873, Szolnok 1883., Budapest, 1885.

Hornyik János: Kecskemét Város története, oklevéltárral. II. kötet. Kecskemét, 1861.

Jerney János: Keleti utazása a' magyarok' őshelyeinek kinyomozása végett 1844 és 1845. Pesten M.DCCC.LI. (A kun Miatyánkot tartalmazó és elemző részek az első kötetben találhatóak. Lásd: IV. Bizonyitvány.)

Jerney János: Világosítás, Ásiában a Kaukaszus hegyén lakozó avarok és kunságiak nyelvének magyartalansága eránt a kaukaszusi népek rövid általnézésével. Szeged, 1829.

Karácson Imre (ford.): Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1664–1666. A M. Tud. Akadémia történelmi bizottságának megbízásából fordította és jegyzetekkel kísérte: Dr. Karácson Imre. Budapest, 1908. 245. oldal.

Kelemen Kajetán: A Jász-Kun Redemptio története és fejlődése a jelenkorig. Tekintettel a Jász-Kun birtokviszonyok rendezésére. Függelék: az 1840 és 1844. évi országgyűlési napló. Endrényi Lajos és társa, 1877.

Körmendi Lajos: Az együttleges szellem. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2002.

Kuun Géza gróf: Codex Cumanicus. Bibliothecx ad templumdivi marci venetiarum, primum ex integro edidit prolegomenis notis el compluribus glossariis instruxit comes Geza Kuun, Acad. S.c. Hung. sodalis. Budapestini editio scient. Academia Hung. 1880.

Kuun Géza gróf: Keleti Kútfők in: A magyar honfoglalás kútfői (Pauler Gyula – Szilágyi János szerk.) 1900.

Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van. Schüte Ödön (szerk.) Kőrösi Csoma Társaság, 1977.

Magyar Katolikus Lexikon (internetes változat).

Mándoky Kongur István: A kun nyelv magyarországi emlékei. Jászkunság, 1993.08.09. p. 24–31.

Mándoky Kongur István: A kun kódex találóskérdései. Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár. Forrás: Barbaricum könyvműhely, Karcag, 2002.

Nagy Lajos: A jászkun birtokviszonyok fejlődése és jogi alapja. Írta és Kelemen Kajetán „Jászkun Redemptio története” czímű műve czáfolatául közrebocsátja Nagy Lajos karczagi ügyvéd. Spiteer S. Nyomdájában. Karczag, 1878. 289 oldal.

Örsi Zsolt: A karcagi múzeum és a nagykun öntudat. Szolnok, 2007.

Szentesi Tóth Kálmán: Történelmi emlékek a Jászkunság és Karcag múltjából. Karcag, 1940. 20. p.

Szilágyi Miklós: A nagykun öntudat. Regio 1996, 1. sz. 44–63.

Tardy Lajos: A tatárországi rabszolga-kereskedelem és a magyarok a XIII–XV. században. Budapest, 1980

Wikipedia szócikkek.



« vissza