Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A liberális hegemónia

"Kelet-Európában a hagyományosan keresztény népeknek a szovjet hadsereg barbár elnyomását kellett elszenvedniük. Ehhez hasonló nyugaton nem történt, habár a győztesek ideológiája, a liberalizmus „made in USA”, itt is érvényesült. Egyik modell sem felel meg ugyanakkor a kimagasló európai tehetségnek és hagyományoknak; a keleti rendszer további sorvadása mellett sem lehet más, mint terméketlen vállalkozás saját identitásunk felszámolása és a második Egyesült Államok létrehozásának terve, valójában imitálása."

Talán megengednek nekem annyi szabadságot, hogy ezúttal a kocsmai életből jól ismert fordulattal éljek, nevezetesen „az utolsó” helyett inkább az „utolsó előtti” kifejezését használjam nagyra becsült barátunk, Molnár Tamás professzor műveinek tárgyalása során is.1 Megfelelőbbnek tartom esetünkben az „utolsó előtti” írásról beszélni, ha arra gondolunk, hogy a molnári életmű darabjai milyen iramban követik egymást.

Amennyire én tudom, a magyar származású amerikai professzor – aki viszont soha nem vált „igazi amerikaivá” – ezen „utolsó előtti” munkája, A liberális hegemónia2 idén, 1992-ben jelent meg, amelyben újra felmerülnek azok a világtörténelmi tendenciák, amelyek Molnárt az ezredvég modern gondolkodásának oly éles kritikusává tették. És bár intellektuális személyisége jól ismert az olvasók számára – nem hiába volt oly sok évig folyóiratunk, a Verbo egyik legfontosabb szerzője – talán érdemes megemlékezni e termékeny életmű mérföldköveiről, mielőtt a címben foglalt jelenség tartalmának tárgyalására térnénk.

 

Egy nem „amerikanizált” „esszéista”

 

Molnár Tamás az európai értelmiségiek azon népes táborába tartozik, akik az öreg kontinensről a harmincas évektől kezdődő válságok miatt az Egyesült Államokba emigráltak, hogy az új nagyhatalom védőszárnyai alatt folytassák munkájukat. Szerzőnk Budapesten született 1921-ben, hazáján kívül Romániában és Belgiumban nevelkedett. 1949-ben távozott Amerikába, és majd csak a „létező szocializmus” bukása után térhetett vissza Magyarországra, azzal a felállással, hogy egy szemesztert a New York City University-n, a következőt pedig a budapesti egyetemen oktat. Mindazonáltal – szemben sok száműzetésben élő sorstársával – soha nem nyerte meg az őt befogadó ország mentalitása; és mivel arról az országról van szó – azaz az Egyesült Államokról, amely Molnár Tamás ottani tartózkodása alatt a világ vezető hatalma volt –, ez a „nem amerikanizált” mentalitás együtt járt e hatalom győzedelmeskedő és világhódító ideológiájának elutasításával is. Molnár Tamás mindenekelőtt kényszerzubbonyként érzékelte az amerikai konformizmust. Egy kedves barátom, Frederick Wilhelmsen, aki Molnárral is jó kapcsolatot ápolt, egy alkalommal hasonló véleményt fogalmazott meg, amit persze nehéz megérteni az amerikai lelkialkat és társadalomkép nézőpontjából.3 Molnár professzor viszont saját sorsát szemlélve érzékelte azt, amit egy nagyon kifejező írásában „a száműzött írók kálváriájának” nevezett, utalva itt mindenekelőtt azokra az írástudókra, akiknek ez az állapot írói munkásságuk kulcsát rejti.4

Szerzőnk munkássága a filozófiai esszé és a történeti értelmezés azon műfajába tartozik, amellyel tiszavirág életű népszerűséget viszonylag könnyen elérhetünk, de annál nehezebb az írások színvonalát hosszabb távon megőrizni. Az is igaz, hogy az egyetemi tudósok közül sokak kelletlenül tekintenek a Molnár Tamásra oly jellemző írói formára, amelynek minden egyes nagy gonddal összeszőtt darabja egy lenyűgöző kulturális műveltség lenyomata. Ehhez a gondolkodásnak ama autentikussága szükséges, amely esetenként – de többször, mint az először kitűnhet – képes hátrahagyni a konvenciókat, utat engedve a szabad és gördülékeny okfejtéseknek. Így, ahogy Molnár professzor esetében is, a különböző irányú problémafelvetések (teológiai, politikai, szociológiai, pszichológiai, művészeti, irodalmi, és így tovább) egy természetes áramlásban kapcsolódnak össze; ez a fajta esszé néha olyan magasságokba tud emelkedni, mintha már egy más műfajról lenne szó. Mindemellett prózájának nyelvezete, amelyen könyveit és tanulmányait írta – angol és francia nyelven egyaránt – különös vonzerővel bír. Meglehet, nem a legtisztább franciasággal vagy a legkifinomultabb angol fogalmakkal élt. De mindezt olyan szuggesztív stílussal ötvözte, amely „sokkal többet rejtett magában, mint amit első olvasásra vélnénk”.

 

Az utópizmus eretneksége és az ideológiák

 

Korunk e sokrétű valóságában, amelyet Molnár professzor oly találóan írt le, az utópia és az ideológia – e kettőt gyakran szinonimákként használják – körvonalai rajzolódnak ki elsődlegesen. Az utópiát „örök eretnekségként” jellemzi, amely a korábbi korokhoz képest vezető szerepre tett szert és terjedt el napjainkban. Ehhez kapcsolódóan a következőket írja: „Ha utópizmusról beszélünk, akkor egy filozófiai rendszerről beszélünk, amelynek nagyon is jól körülhatárolható nézetei vannak Istenről, emberről, természetről és társadalomról. Az utópizmus egész történelme, a különböző gnosztikus tanoktól kezdve a marxizmusig és a spirituális evolucionizmusig azt bizonyítja, hogy az utópizmus az emberi gondolkozásnak éppolyan kitörölhetetlenül örök típusát képviseli, mint a realista filozófia. Az utópizmus szinte kimeríthetetlen változataiban mindig ugyanazon alapminta tér vissza.”5 Ugyanakkor jelenkorunk az, amelyben olyan jól felismerhető az utópizmus rémisztő üzenete, amely azt sugallja, hogy rajta kívül nincs tovább, tehát elérkeztünk a szabadságnélküliségnek abba az állapotába, „ahol az emberiség minden vágya beteljesült, minden ösztöne megszelídült, minden törekvése kollektivizálódott”. Ugyanígy „az embert már semmi sem hajtja új, ismeretlen lehetőségek föltérképezésére.” Végül tehát az utópia „az emberiség hirtelen, végső megdermedésének önkényesen megválasztott pillanatává válik.”6

 

A baloldal utópiája

 

Világos tehát, hogy ezen emberi igény utópikus-ideologikus természete nem egyedül a marxizmusban testesül meg. Amikor a jól ismert amerikai és európai „konzervatívok” nagy részének látóköre csak addig terjed, hogy a marxizmust elutasítsa, szerzőnk arra figyelmeztet, hogy ezzel elvétik azt a szellemi köteléket, amely a marxista gnoszticizmust a nyugati liberalizmussal állítja párhuzamba, és nem gondolnak ez utóbbi ragályos gyengeségével sem. A baloldal válaszútjáról szóló, 1970-es tanulmányaiban azt a helyzetet vázolja fel, amelyben a hatalmon lévő politikai baloldal, hogy saját szélsőbaloldali folyamatos ellenkezését legyűrje, a végső megoldást az utópiában leli meg.7 Ez a patthelyzet elsősorban elméleti, mivel a baloldal kudarca a status quótól való irtózásából, semmint a kormányzásra való képtelenségéből fakad. Így „a baloldal mindent megtesz, hogy aláássa az intézményeket és a létező társadalmi formákat, azzal a céllal, hogy az intézményeket és a jövő társadalmi formáit hozzá tudja igazítani ideáihoz; de amikor e jövő formát ölt, megszilárdulna és megkezdené saját létét, egyszóval szituációvá válna, a baloldal megkérdőjelezi ezeket az alapjait, úgy tekintve rájuk, mint egy káros véralvadás veszélyére, amelyet ezzel ellentétben, folyamatosan „áramlásban” kell tartani.”8

 

Egy harmadik modell felé? Az „arcnélküli szocializmus”

 

Ugyanebben a kontextusban Molnár – aki mindig is figyelemmel kísérte a történések mögött megbúvó trendeket és erővonalakat – 1976-os írásában felismerte a két világraszóló ideológia tekintélyének csökkenését. A prológusban arra figyelmeztet, hogy egyáltalán nem áll szándékában „az ideológiák végét” ünnepelni, csupán csak a „jelen történelmére” vonatkozó néhány megfigyelését kívánja összegezni. Kiindulópontja az olyan fogalmak értékvesztése, mint a demokrácia, a liberalizmus, a kapitalizmus, a kommunizmus, az alkotmányos rend, a parlament, a pluralizmus, a politikai párt, a burzsoázia, a proletariátus, az osztályharc stb. Az akkoriban domináns felfogás szerint – amelyet a média (ide sorolhatjuk az egyetemeket és szerkesztőségeket egyaránt) gátlástalanul hirdetett – a jövő valahol a liberális demokrácia és a marxizmus elméletei mentén bontakozik ki, vagy még inkább – a politikatudomány professzorai és a politikusok szerint – e kettő konvergenciája valósul meg.

Utóbbi nézettel szemben, amely egy „harmadik modell” keresését jelenti, szerzőnk fenntartja, hogy a világ nem a marxista és liberális demokrata rendszerek konvergenciája, vagyis az „emberarcú szocializmus” felé halad, hanem a monolit állam felé, melynek a hadsereg, a nacionalista hevület és a kidolgozott elmélet nélküli, így ideológiától mentes szocializmus az alapjai. Ezért nevezi „arcnélküli szocializmusnak” e jelenséget. Függetlenül a beavatkozó államról szóló vitákról, az állam – amelyet Molnár művének lezárása idején egyaránt kárhoztattak aktivitásáért és passzivitásáért – intézményeinek liberális gyengítését Molnár a politika általános romlásaként fogja fel. Ez történik bárhol, ahol a demokratikus államot egyes nyomásgyakorló csoportok foglalják el, egy kifejező megjelölés szerint ez a „feudalitások támadása”. E folyamat párhuzamba állítható azzal, amit a kommunista rezsimekben figyelhetünk meg, ahol az államot egy párt és egy politikai osztály ejtette foglyul. A „harmadik modell” tehát a magyar professzor szerint egy autokratikus-bürokratikus-monolit rendszer felé mutat, amelyért magas árat kell fizetni: gazdasági hanyatlás, eltünedező civil társadalom, gerinctelen állam stb. Végül pedig, még ha e modell győzelmét puszta feltevésnek is nyilvánítjuk, a látható tünetek már most is diagnózisért kiáltanak: felszámolódó intézmények, erőteljes feudalitások, homogenizálódó társadalom stb.9

 

Az Egyesült Államok, új utópia. Az „eltorzult modell”

 

A politikai eszméknek és fejlődésüknek szentelt lebilincselő ábrázolásában különösen érdekfeszítő, amellyel a hetvenes évek végén az Egyesült Államok felé fordult. Referenciaként kezelve Alexis de Tocqueville megfigyeléseit A demokrácia Amerikában című, 1830-ban kiadott könyvében, az akkori demokrácia modelljét veti össze a kortárs fejlődés tendenciáival. Következtetéseiben Molnár arra emlékeztet, hogy mit figyelt meg Tocqueville az észak-amerikai társadalmi valóságot szemlélve: azt, hogy az egy elképesztően sikeres, mintaszerű kísérlet. Szerzőnk szerint az amerikai szemlélet mára már megváltozott, a gazdasági siker és a gigantizmus hajhászása mellett mintha az eredeti társadalmi modell eltűnt volna.

Mintegy másfél évszázaddal később, az intézményi folytonosság ellenére, a helyzet alapvetően megváltozott. Itt pedig nem arra kell gondolni, hogy az emberi dolgoknak sosem kellene változniuk, hanem a liberális-demokratikus-szocialista modell elkopására. Ez hozzá tartozik a Nyugat és az Egyesült Államok visszavonulásához és visszaeséséhez.

Miután áttekintette a politikai térképet (az olvasztótégely, nyomásgyakorló csoportok, az elnök kapcsolata a Kongresszussal és a politikai pártok) és a kulturális színteret (elitek, kultúra, média és az észak-amerikai ideológia), illetve az Egyesült Államok tevékenységének a földgolyóra kiterjedő szerepét, szavait a következő dorgáló intéssel zárja: „Amit komolyan kell vennünk, hogy a megszokott zaj és zűrzavar közepette nem tűnnek fel a társadalmi bomlás zavaró jelei. Az amerikai társadalom egyhangú látképén, ezen az elit nélküli vidéken, nincs szellemi vagy politikai autoritás, amely a nemzet lelkiismereteként szolgálna és figyelmeztetne a szembejövő veszélyekre. Mindenki ugyanazon a hangon beszél; ugyanúgy van igazuk és ugyanúgy tévednek. Egy új Tocqueville-re lenne szükség, aki hallathatná távolságtartó, ugyanakkor bátor és tiszta hangját. Egy Tocqueville, aki az Egyesült Államok szívéből emelkedik ki és irányt mutat a harmadik évezred küszöbén.”10

 

Az autoritás válsága

 

Az Egyesült Államokat bomlasztó bajokból, amelyek így a nyugati, sőt az egész világra kiterjednek az általuk elszenvedett amerikanizációnak köszönhetően, Molnár leírásából mély teológiai, filozófiai és morális rendetlenségre következtethetünk. Ezektől szerzőnk élesen elhatárolja magát, kiváltképpen elutasítva azokat. Ugyancsak a hetvenes évek végén megjelent egyik könyvében, amelyet az autoritás válsága kérdésének szentelt, annak a megfigyelésének ad hangot, mely szerint frontális és szünet nélküli támadás érzékelhető az autoritással szemben, annak minden terepén: a családban, az iskolában, a bíróságokon, a hadseregben, az egyházban, a politikai és civil társadalom teljes spektrumán. Így – szól az okfejtés – a mitikus szabadság és a határtalan demokratizáció nevében a társadalmi együttélés alapjai töredeznek szét. Ebben a szellemi válságban a kiindulópontot ismét az ideológia jelenti, és különösen az a feltevés, amely az „autonóm emberek” létrehozását célozza egy „új társadalomban”: „Az autoritás ellentéte olyan mesterséges alapelv tehát, amelyik szintén előír viselkedési szabályokat, ám valamiféle »új társadalom« perspektívájából, egy nem racionális társadalom felől nézvést teszi ezt; olyan társadalom perspektívájából tehát, amelyet magukban és magukért vett emberi lények sosem alapítanának, s amely az ember egyetlen természetes vágyát sem elégítené ki soha. Ennélfogva itt szüntelenül munkál az erőszak, és esetleges győzelmét az a tény tenné bizonyossá, hogy az emberek végül a robot állapotába kényszerülnének. Ez ellentétben áll az autoritással, melynek racionalitását az jelenti, hogy nem szükséges mindig alkalmazni, hiszen irányelvei egybeesnek azzal, amit az emberek racionálisnak, ennél fogva érvényesnek és természetes módon követendőnek tartanak. E racionalitás további megerősítését jelentené az, hogy milyen hatalmas területet hagy háborítatlanul az autoritás.”11

 

A kétarcú humanizmus

 

A humanizmus, beleértve katolikus változatát is, mint a szekularizmus kifejeződése, Molnár egy másik könyvének központi témája. Hogy teljes képet adjon róla, végigköveti az antropocentrikus humanizmus ideológiai alapjainak születését és kiterjedését, a keresztény tanítással és élettel való összevetésben. A konklúzió élesen állapítja meg: „Az értelmet és a tisztességes életformákat kereső ember számára a humanizmus nem választási lehetőség, hanem erkölcsi és szellemi öngyilkosság. A vallással való szembeállítása hamis alternatívát teremt: társadalom sosem épült »humanista« értékekre; ilyen alapokon, mint mondottuk, csak a társadalom felszámolása valósulhat meg, amelyet a még létező keresztény értékek lassítanak. Így még csak választani sem lehet a vallás és a humanizmus között. Könnyű okosan értekezni különböző társadalommodellekről, mintha a tervezők alkatrészeket látnának maguk előtt, amelyekből egy gépet rakhatnak össze. Az, aminek híján vannak, olyan modell, amely annyira meghaladja az embert, hogy utánzásának semmiféle ideológia vagy mechanizmus nem lehet az eredménye. Mert az összes lehetséges humanizmussal és ezek emberdicsőítésével szemben mélységesen igaz, hogy [miként azt VI. Pál pápa írta] »az önmagára hagyatkozó ember nem ismeri a kilétét. Híján van Isten igazi Fiának, a valódi ember eleven mintaképének«, az egyetlen hiteles humanizmus alapjának.”12

 

Az újpogány kísértés

 

1987-ben az újpogány fellendülés okainak tisztázása kívánkozott tollára. Az emberiségnek alapvető szükséglete, hogy feltárja e világ értelmét, ez saját fejlődésének kulcsa. A puszta ész gyakorlása ezt az igényt nem szükségszerűen elégíti ki, hanem a mítosz és szimbólum formájában, amelyek közvetíteni képesek ember és a transzcendens között. Annak ellenére, hogy a mítosz és a szimbólum a keresztény világkép konstitutív elemét képezte, fokozatos elutasítás lett részük azzal, hogy az Egyház a racionális gondolkodás erejét kezdte hangsúlyozni. Az ész erejének gyakorlásával a keresztény „racionalista” képes némely igazság feltárására, de a racionális igazság soha nem lesz elegendő, hogy a hit elfogadását a megváltó Isten felé mozdítsa. Így, egy racionalizált és mítoszaitól megfosztott kereszténységgel szemben sokan alternatív mítoszokat és szimbólumokat kerestek a világ megértéséhez. Ezt jelenti a pogány kísértés, ezért az egyetlen helyes módja az ellene való szegülésnek az, hogy helyre kell állítania a mitikus és szimbolikus lét alapvető szerepét a keresztény hitben.13

 

Egyház az ezredforduló előtt

 

Ami szinte a mai napig leköti szerzőnk figyelmét – ahogy erről egyik utolsó könyve is tanúskodik –, az az Egyház viszontagságos helyzete. Az Egyházat, amely évszázadok zarándoka, nem csak szemtől szembe érik támadások, de közvetett módon, a művészeteken keresztül, a modernitás, a forradalom és a liberalizmus eszközeivel is megkérdőjelezik igazságait. Ugyanis a progresszió e heves támadását nem lehet figyelmen kívül hagyni, kövessék el azt erőszakosabb, vagy másképp, módszeresebb, óvatos és kifinomult módon; ez a szekularizmus a kor kultúráján keresztüli beszivárgását jelenti, amely egyfajta felpuhulással jár és mindent képes áthatni. A könyv alapvető érvelése szerint, amelyet Patricio Randle professzor összefoglalójában e folyóirat oldalain már kiválóan kifejtett, egyház és állam elválasztása egyáltalán nem az egyház szabadságát szolgálta, hanem a civil társadalom oltalma alá rendelte mindkettőt, ha kell, erővel is. Ez a civil társadalom pedig nem csupán semlegesítette és kiszorította a keresztény vallást, hanem egy immorális és ateista ideológiával helyettesítette, amely a Nyugat államai nagy részének „hittételévé” vált: a társadalmi szerződés az egyedüli, ami „szent” a modern polgári társadalomban; legyen az szocialista vagy liberális, a világ, megszabadulva a változatlan morális rendtől, saját magát imádja. Ráadásul, a modern ész társadalommérnökei számára a liberális civil társadalom jelenti a történelem végét. Az Egyház pedig, ebben a tekintetben, még mindig nem választotta meg útját: jó szándéka ellenére ez a felismerhető kétértelműség nyilvánul meg sok püspöki és pápai kijelentésben és néhány zsinati szövegben. Ebben a helyzetben figyelemre méltó, hogy a katolikusok már odáig jutottak, hogy kívülállónak és gyakorlatilag idegennek érzik magukat az Egyház tanításától és intézményétől. Ez az Egyház, amely a 18. és 19. századból vesztesként került ki, nem tekintheti magát nyertesnek a 20. században sem.14

 

A zárójelbe tett Európa

 

Molnár sok műve szerényebb és kevésbé nagyravágyó célokat kíván maga elé tűzni, mint az előbb tárgyaltak. Olyan kötetek, amelyek valamely módon kapcsolódnak a már hivatkozott írásokhoz, azokkal a gondolati szálakkal és konzisztenciával, amelyek félreérthetetlenül Molnár Tamás munkájának sajátosságait jelentik. Így foglalkozhatnánk a külpolitikával kapcsolatos esszéivel, mint a The Two Faces of American Foreign Policy,15 politikafilozófiai műveivel, mint a L'animal politique16 vagy A hatalom két arca: politikum és szentség17 illetve filozófiai okfejtéseivel, mint A filozófusok istene.18 Átböngészhetnénk gazdag publikációs tevékenységét is, amelyet folyóiratok sokaságában fejtett ki szerte a világon – amelynek e sorok írója csak egy kisebb részét ismeri, ha ennek van valami jelentősége –, vagy legalább azokat a műveket, amelyek a Verbo folyóirat oldalain láttak napvilágot (az utóbbi időkben az én fordításomban). Ugyanakkor megértem, hogy nem lenne teljes a kép anélkül, hogy ne szentelnék pár sort az általam „legutóbbinak” nevezett könyveinek – ahogy ezzel a kis tréfás felvetéssel éltem szövegem elején –, és egy olyan zárszóval szeretnék élni, amelyben egy régebbi írással hozom párhuzamba a legutóbbiakat.

Egy újabb áttekintésében a jelenlegi európai helyzetet sikerült megragadnia, amely, röviden szólva, Európa zárójelbe tételének eljövetelét eredményezi. Meglehetősen pontos magyarázata szerint az európai panoráma legutóbbi átrendeződésével – a földrész egysége felé tett lépéssel, a német újraegyesítéssel, Közép-Európa és a szovjet birodalom környezetének felszabadításával – a háború utáni 45 év végre valóságos eredményeket ért el. Kelet-Európában a hagyományosan keresztény népeknek a szovjet hadsereg barbár elnyomását kellett elszenvedniük. Ehhez hasonló nyugaton nem történt, habár a győztesek ideológiája, a liberalizmus „made in USA”, itt is érvényesült. Egyik modell sem felel meg ugyanakkor a kimagasló európai tehetségnek és hagyományoknak; a keleti rendszer további sorvadása mellett sem lehet más, mint terméketlen vállalkozás saját identitásunk felszámolása és a második Egyesült Államok létrehozásának terve, valójában imitálása. Molnár régóta tartó idegenkedése az amerikai ideológiától – amely egyre csak mélyült azzal, hogy annak torzulásait felfedezte – nem vezetett tehát egy naiv Európa-bűvölethez, éppen ellenkezőleg, utóbbit az előző nyomdokain haladóként látta.19

 

Az „amerikanológiától” a liberális hegemóniáig

 

Folytatva az előző reflexiókat, Molnár annak adja magyarázatát, hogy mi okozza a civilizációs erők jelenlegi egyensúlyának hiányát, olyan eszközöket kínálva, amelyek rámutatnak az álcázott totalitarizmusra, amely napjainkban is fojtogat minket.20 Ahogy már korábban elmagyarázta, a nyugati civilizáció három konstitutív intézménye – az állam, az egyház és a polgári társadalom – jelentősen leértékelődött. Az állam nem más, mint eszköz a lobbik kezében; az alaktalan, ám mégis kötelező demokrácia pedig egyre átláthatatlanabbá teszi a kormányzat működését. Ami az egyházat illeti, amelyet egy külön társaságnak tekintenek, pusztán egy nyomásgyakorló csoport a többi között, amely spirituális termékeit kínálja az áruk világpiacán. Ebben a homogenizált univerzumban, amely kizárólag az uralkodó polgári társadalom által felállított kereskedelmi törvényektől függ, a fennen hirdetett tolerancia nem más, mint, hogy minden véleményt egyaránt érvényesnek kell tekinteni és egyúttal zárójelbe kell tenni. Következésképpen az intellektuális és spirituális élet elszegényedik, teret engedve fokozatosan a média durva zsarnokságának és a szórakozás egyre vulgárisabb formáinak. Ezzel az univerzális nivellálódással egyre nehezebb felvenni a harcot, amint haladásként álcázza magát és a liberalizmus „objektív” törvényszerűségében nyer igazolást.21

 

Harc a forradalom ellen

 

Molnárnak azt az írását, amely a forradalom és ellenforradalom problémájával néz szembe, szándékosan hagytam mondandóm végére. Maga a könyv rendkívül lebilincselő és gazdag a legmélyebb problémák felvetésében, ugyanakkor híján van annak a gondolati tisztázottságnak, mint amelyet a brazil Correa del Oliviera munkássága képvisel e műfajban.

Szerzőnk abból a kezdeti megfontolásból indul ki, hogy az ellenforradalom ideológiája, társadalomképe, kormányzásról és törvényről vallott eszméi nem kevésbé gazdagabbak, mint a forradalmi doktrínák. Az elmúlt két évszázadban azonban a forradalmi hevülettel szembenálló tanok nem érték el azt a hallgatóságot, sem azt a mélységet, mint ami ellen felléptek. Ennek a „kudarcnak” az okait vizsgálja Molnár munkája, amely így az ellenforradalom megvédésének hatalmas csataterévé változik. Ugyanakkor józanul felméri azokat az elsősorban stratégiai gyengeségeket, amelyeket az ellenforradalom magában hordoz. Az utolsó oldalon annak a pesszimista benyomásának ad hangot, amely jól tükrözi saját intellektuális feladatát és ugyanakkor annak áthághatatlan határait is: „Nem lehet utószót írni ehhez a történethez, mert még nem ért véget. Befejezését mindenesetre el kell halasztani, mert a forradalom, még ha hódító is, képtelen volna rendet teremteni a maga zavaros belső világából. Ha győzne, az állandó rendetlenség állapotát hozná létre, egymásra következő »szituációk« egyfajta őrült táncát. A forradalom mindenféle rendet lerombol, még azt is, amelyet egy adott pillanatban maga állít fel. Egy forradalmi rendszer csak egy olyan osztályt tehet tartóssá, amely miután hasznot húzott belőle, vaskézzel kormányoz. Így a forradalmi győzelem mindig félelmetes stagnálást eredményez. Ha viszont a forradalom nem győz, hanem csupán destruktív tényező marad egy nem forradalmi társadalomban, elbátortalanítja ez utóbbit, megtámadja egészséges alapjait, a terror állapotában tartja. Az ellenforradalmárok feladata egyszerűen az, hogy megvédjék a társadalmat és a rendezett közösség elveit. Ez nem látványos feladat, s teljesítése során nincs végső győzelem; sikereit inkább elmékben és lelkekben aratja, mint fórumokon. Véget nem érő munka, mindennapos teher. És így is kell elvégezni, nap nap után.”22

 

Kóda

 

Talán megbocsájtják az iménti hosszú, ám tömör és érdekfeszítő idézetet. Mindössze arra a hasonlóságra emlékeztetnék, amely az utóbbi molnári ítéletet a „megtért” Donoso Cortés (azaz az örök Donoso Cortés) nézetével állíthatja párhuzamba, mégpedig abban a meggyőződésében, amely a rossz természetes győzelmét feltételezi az evilági jó felett. Nyilvánvaló, hogy ezen ítélet önmagában való tárgyalása egyenesen a hit szigorú védelmezőinek szerepéhez vezetne minket, ahogy erre Donoso Cortés, az extremadurai zseni is emlékeztet. De talán ugyanígy eljuthatunk „Krisztus királyságának” vigaszt nyújtó értelmezéséig is, amelyet a múlt században Ramiére atya alapozott meg, Orlandis atya terjesztett tanítványaival (különösen a sokat csodált Francisco Canals-szal), és amelyben a molnári tézis ellenpontját találhatjuk. Ez azonban már egy „másik” történet lapjaira tartozik.

(Pap Milán fordítása)


(Eredeti megjelenés:
Verbo, núm. 307–308. (1992), pp. 841–855.)

 

 

Jegyzetek:


1 Miguel Ayuso Torres spanyol jogász, jogfilozófus, a Comillas Pápai Egyetem tanára, a Verbo katolikus és természetjogi folyóirat főszerkesztője. Jelen szöveg is utóbbi lap oldalain jelent meg egy negyedszázada. A szerző Molnár Tamás ez évben (1992) megjelent kötete apropóján elmondott beszédében a molnári életművet és legfontosabb gondolatait tekinti át. A szövegben meghagytam az eredeti művekre való hivatkozásokat, míg a spanyol nyelvű kiadások adatait, oldalszámait elhagytam. Amennyiben létezik, az egyes művek esetén a magyar fordítás könyvészeti adatait adtam meg. (A fordító megjegyzése.)

2 Vö. Molnár Tamás: A liberális hegemónia. Ford. Gábor Zsuzsa. Gondolat, 1993, Budapest, Kairosz, 2001, Budapest.

3 V. ö. Thomas Molnar: La Sociedad „Philadelphia”. In Razón Espanola (Madrid), 14. sz. (1985), 357-361.

4 V. ö. Thomas Molnar: El calvario de los escritores exiliados. In Verbo (Madrid), 233-234. sz. (1985), 475-479.

5 Molnár Tamás: Utópia – örök eretnekség. Ford. Boros Attila. Szent István Társulat, 1992, Budapest, 202.

6 Uo. 199.

7 Jean-Marie Domenach – Thomas Molnar: L'impasse de la gauche. In Esprit, Párizs, Juillet-Août, 1969.

8 Thomas Molnar: La gauche vue d'en face. Párizs, 1970.

9 Thomas Molnar: Le socialisme sans visage. Párizs, 1976. Vö. Angel Maestro recenziójával in Verbo (Madrid), 183-184. sz. (1980), 517-524.

10 Thomas Molnar: Le modele défiguré. L'Amérique de Tocqueville a Carter. Paris, 1978. Nagyon érdekes bibliográfiai információkat közöl Juan Vallet Goytisolo: Verbo (Madrid), 179-180. sz. (1979), 1323-1340. V.ö. itt is Angel Maestro recenziójával in Razón Espanola (Madrid), 21. sz. (1987), 125-127.

11 Molnár Tamás: Az autoritás és ellenségei. Ford. Ábrahám Zoltán. Kairosz, 2002, Budapest, 234.

12 Molnár Tamás: Keresztény humanizmus. A szekuláris államnak és ideológiájának kritikája. Ford. Turgonyi Zoltán, Kairosz, 2007, Budapest, 212.

13 Molnár Tamás: A pogány kísértés. Ford. Berényi Gábor. Kairosz, 2000, Szentendre. V. ö. A. Landa recenziójával (In Razón Espanola [Madrid], 27. sz. [1988], 1211-22.), ahol Molnár tézisének második felét illeti kritikával, azaz, anélkül, hogy a neo-pogány tendenciák jelenlétét megkérdőjelezné, a kereszténység racionalizációjának folyamatát tagadja.

14 Molnár Tamás: Az egyház, évszázadok zarándoka. Szent István Társulat, 1997, Budapest. Vö. Patricio H. Randle recenziójával in Verbo (Madrid), 303-304. sz. (1992), 460-476. Ezzel kapcsolatban szintén idézhetjük Molnár másik művét: The Church at Century’s End, Modern Age (Bryn Mawr), 1990, Nyár, 169-175., illetve Alain de Benoist-val közös könyvét (L'eclipse du sacré, Paris, 1986). Utóbbi könyvről, amelynek szerzői egymással kemény vitákat vívnak, lényeglátó recenziót írt J. L. Núnez In Razón Espanola (Madrid), 30. sz. (1988), 126-127.

15 Thomas Molnar: The Two Faces of American Foreign Policy, New York, 1962.

16 Thomas Molnar: L'animal politique, Paris, 1974.

17 Molnár Tamás: A hatalom két arca: politikum és szentség. Európa, 1992, Budapest.

18 Molnár Tamás: A filozófusok istene. Európa, 1996, Budapest.

19 Thomas Molnar: L'Europe entre parentbeses. Paris, 1990.

20 Thomas Molnar: L'Áméricanologie. Lausanne, 1991.

21 Molnár: A liberális hegemónia, op. cit.

22 Molnár Tamás: Az ellenforradalom. Ford. Turgonyi Zoltán. Kairosz, 2005, Budapest, 174.



« vissza