Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A modernitás irracionalizmusa – Nyirkos Tamás: Politikai teológiák

Nyirkos Tamás politikai filozófus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára az utóbbi években több értékes és a magyar politikai gondolkodás viszonylatában tulajdonképpen hiánypótlónak is nevezhető művet publikált. E művek tematikája a francia „ultramontán” ellenforradalmár szerzők (de Maistre, de Bonald, Chateaubriand) politikai gondolkodásától a modernkori haladáseszme teológiai gyökerein át a „többség zsarnokságának”, vagyis a demokrácia egy lehetséges negatív kimenetelének elemzéséig terjed.1 Ilyen előzmények után nem is meglepő a jelen mű témaválasztása: Nyirkos új könyve a modernitás olyan „uralkodó eszméit” vizsgálja hét fejezeten keresztül, mint amilyen a népszuverenitás, a többségi elv, a demokrácia, a modern totalitárius diktatúrákhoz kapcsolódó ideológiák, a politikai gazdaságtan vagy a mélyökológia – szándékai szerint kimutatva, hogy ezek mind a politikai teológia körébe tartoznak. Nyirkos mindenekelőtt azt érti e fogalom alatt, hogy a modernitás legfontosabb politikai-ideológiai képződményei egytől egyig a keresztény teológiából származtathatók, mint annak szekularizált és leegyszerűsített utánzatai. A Theosz, vagyis a kereszténység transzcendens istenfogalmának helyén egy szintén transzcendens, de lényegében a bibliai bálványimádás fogalmát kimerítő módon abszolutizált, absztrakt létező áll: a demokrácia „népakarata” a diktatúrák „vezére” az ökonómusok „gazdasága” vagy az ökológusok „természete”.

Nyirkos új könyve – mint az talán már az eddigiekből sejthető – nem csupán narratív módon viszonyul tárgyához, hanem kifejezetten polemikusan is, így a szöveget, amellett hogy a politikai gondolkodás eszmetörténetének egy fontos szeletébe nyújt átfogó betekintést, akár modernitáskritikaként is olvashatjuk. Ez pedig igen bátor vállalkozás, tekintve, hogy éppen azoknak az eszméknek és elméleteknek az irracionalitását mutatja be, amelyek többségében a 21. század első felében mind az „utca embere”, mind a politikai elit, vagy a kortárs értelmiség legnagyobb része kérdőjelek nélkül hisz, vagy hinni látszik. A könyv egyik legüdítőbb vonása éppen az, hogy szerzője gyaníthatóan azon „eretnekek” körébe tartozik, akik számos „megkérdőjelezhetetlennek” vagy „magától értetődőnek” beállított sémát megkérdőjeleznek, nem fogadva el a politikai, szociális és morális képmutatást, valamint egy, a gazdasági öncélúság homályos dogmáinak alávetett gondolkodást.

A politikai teológia fogalma köztudomásúan Carl Schmitt klasszikus, eredetileg 1922-ben megjelent művéből2 került be a politikai gondolkodás mai fogalomkészletébe. A másik forrás Eric Voegelin, aki főként a huszadik századi diktatúrák ideológiája kapcsán beszélt „politikai vallásokról”.3

Nyirkos nagyjából a Schmitt által kijelölt nyomvonalon elindulva elemzi a modernitás fent említett ideológiai és politikai összefüggéseit.

Már a könyv elején, Émile Cammaerts nyomán kijelenti, hogy „korunk nem a hitetlenség kora” és hogy különböző, egymásnak is ellentmondó, zavaros hitek jellemzik. „A modernség egyes ideológiái a racionalitás nyomait sem mutatják, vagyis sokkal inkább babonák, és sokkal több vakhitet követelnek, mint állítólag kevésbé felvilágosult elődeik.”4 „A »politikai teológiák« pontosan a politikából kiszorított egyéb, mondjuk úgy, hagyományos hit-, gyakorlat- és intézményrendszerek ellenében, azok pótlására jöttek létre”5 – írja Nyirkos, Schmitt nyomán úgy vélve, hogy „[...] első látásra tisztán politikainak tűnő gondolati struktúrákról derül ki, hogy valójában mélységes analógiát mutatnak valamilyen teológiai rendszerrel.”6

Kiindulási alap a kora újkor néhány jelentős politikai gondolkodójának, mint Descartes-nak, Hobbes-nak vagy Rousseau-nak a szuverenitás mibenlétéről való fejtegetése – Schmitt és Nyirkos szerint e szerzők úgy írtak a szuverénről, „mint aki a törvényeket alkotó Istenhez hasonló.” A különbség csupán abban áll, hogy Descartes a királyról, Hobbes az államról, Rousseau (és nyomában Sieyes) pedig a népről mondja ugyanezt.7 Nyirkos szerint ebben a korban alakul ki az a tézis, mely szerint „a politikai szuverén [...] a teológiai szuverénnek, Istennek felel meg, a polgári törvény pedig az Isten által teremtett világot irányító természeti törvénynek.”8 A schmitt-i fogalomszociológia nyomán (C. S. Lewist és Leibniz Nova methodusát is idézve) arra a következtetésre jut, hogy az adott korszakok metafizikai és politikai világképe között szoros összefüggés van. Kitér az „újdonság politikai teológiájára”,9 amely kimondja, hogy a jelenkori társadalom eljutott egy új eszkatológiáig: mindez tulajdonképpen nem más, mint a „megállíthatatlan haladásba”, valamint a „fogyasztás folytonos növekedésébe vetett kritikátlan hit”, egy olyan hit ráadásul, amelynek sosem kell igazolnia önmagát, mert arra a dogmára épül, miszerint „az új szükségképpen jobb, mint a régi.”10 Nyirkos szerint a reflektálatlan haladáshit egyik implicit következménye az, hogy – a középkor gyakorlatával ellentétben – éppen a politikai és a teológiai szférák mosódnak teljesen egymásba, miközben a teológiai szféra „nem teológiainak” álcázza magát: ez pedig minden korábbinál nagyobb veszélyt jelent a racionalitásra nézve. A legszemléletesebben ezt a Schmittel vitatkozó Peterson példáján mutatja be: Peterson kénytelen elismerni, hogy minden teológiai felfogásnak vannak következményei a politikában, és mindez vice versa is igaz: egy politikai felfogás óhatatlanul teológiai felfogást is jelent, akár bevallja ezt magának, akár nem.

A következő fejezetekben Nyirkos a modernitás olyan dogmatikus alapfogalmait veszi kritika alá, mint a népszuverenitás, vagy a demokrácia, elsősorban Rousseau „általános akaratról” kialakított felfogását kritizálva: „Ahogyan a demokrácia legéleslátóbb elemzői mindig és érzékelték, a nép szentségébe és mindenhatóságába vetett hit nélkül egyetlen demokratikus rendszer sem állhatna fenn, még akkor is, ha ez a hit újra meg újra alaptalan babonának vagy a politikai elitek álszent önigazolásának tűnik.”11

Mill és elsősorban Tocqueville nyomán a demokrácia „horizontális nyomását” veszi górcső alá, amely mögött az egyenlőség mítosza áll. A szerző elemzése szerint ez a mítosz valójában nem felszabadítja, hanem elnyomja és eljelentékteleníti az emberi személyt, miközben egyáltalán nem nevezhető ésszerű és reális társadalomszervezési alapelvnek: mivel a politikai hatalom mindig rászorul a racionalitáson túli megalapozásra, attól, hogy a politikai hatalomnak ideológiai támaszt nyújtó eszmék (demokrácia, szocializmus) újak, „ebből a legkevésbé sem következik, hogy ezek ésszerűbbek a korábbiaknál.”12 Nyirkos szerint igaza van Paretónak, amikor Rousseau általános akaratról szóló tételében látja meg a „demokratikus dogma” leggyengébb premisszáját. Habár a dogma a racionalitásra hivatkozik, mindenekelőtt hitet (sőt, vakhitet) követel meg, egyrészt a mindenkori többség jóságában, másrészt pedig, és ezt már nem Rousseau, hanem a modern, mindenekelőtt „fejlettnek” és „racionálisnak” tartott képviseleti demokrácia állítja: abban az egyáltalán nem nyilvánvaló hittételben is, miszerint a választott képviselők akarata egyben megegyezik az őket választók akaratával. Habár a demokráciában hinni nagyon demokratikus dolog – írja Nyirkos –, de éppen ez mutatja, hogy pusztán hitről, körben forgó önigazolásról van szó.13

Mivel a szerző szerint az úgynevezett „fejlett” demokráciákban valójában politikai apátia és korrupció uralkodik, a tényleges hatalmat pedig „politikai és gazdasági lobbik” gyakorolják, így a „demokratikus hit” csak a naiv (vagy az említett lobbik által reménytelenül manipulált) emberek hite lehet, amelynek semmi nem felel meg az objektív valóságban.

A diktatúrák „vallásszerű vonásairól” szólva – főként a kommunizmus esetében – Nyikolaj Bergyajev nyomán fejti ki, hogy „a kereszténység primitívebb utánzatáról van szó”, amely „legbensőbb lényege, gondolkodásmódja, szellemi alapjai okán állítható párhuzamba a kereszténységgel, nem pusztán külsőségek alapján.”14 A Voegelin nyomán tovább haladó elemzés szerint a kommunizmus, akárcsak a nácizmus, egy-egy, a hagyományos keresztény hit elhomályosulását pótló „Ersatzreligion”. Ugyanakkor a totalitárius ideológiák egyházát mindenekelőtt az jellemzi, hogy – a katolikus keresztény egyházzal ellentétben – az államot és az egyházat teljesen egybeolvasztják; itt válik valóra a történelemben elsőként a Hobbes-i Leviathán.15

A könyv egyik legérdekesebb része „a mindentudó és tévedhetetlen szabad piac”-ról szóló elemzés. A „piac teológiája” kétségkívül korunk egyik leginkább jellemző – és talán leginkább visszataszító – ideológiája, amely mindenekelőtt annak a gyakorlati materializmusnak a következménye, amely az ok és cél nélküli fogyasztást teszi meg az élet céljának, miközben az ember legprimitívebb ösztöneit: az anyagi kielégülés és felhalmozás vágyát próbálja kihasználni. „[...] A piac mindenható, egyre inkább mindenütt jelen lévő, mindenestül jó, teremtő Isten. Egy Istennek azonban illenék örökkévalónak is lennie, és ebben a tekintetben a piac mégsem pontos mása a monoteizmusok istenének, hiszen elég jól ismerjük születésének körülményeit.”16

Érdemes megjegyezni – habár Nyirkos nem tér ki rá –, hogy minden másnál, még az „emberi jogok” vagy a demokrácia „univerzális bálványfogalmánál”17 is fanatikusabb hittel hisz a többség a „Piac-istenben” (a könyvben is elemzett Harvey Cox amerikai teológus kifejezése). Nevezze magát akár konzervatívnak, liberálisnak vagy szocialistának, az egyetlen, amit biztosan nem kérdőjelez meg, az a piac és a piac által nyújtott materiális jólét mindenek felett álló fontossága, a „fogyasztás” állandó növelése és a technikai civilizáció bonyolultságának a kulturális fejlettséggel való összezavarása és összetévesztése.18 Emellett fontos gondolat: korunkban voltaképpen a gazdasági szféra valóságos zsarnoksága valósul meg az élet minden más dimenziója, de különösen a politikai felett.

A választott képviselők és kormányok semmi olyat nem tehetnek, ami a pénzügyi rendszer logikájával ellentétes, és megítélésük még a választók szemében is legtöbbször attól függ, milyen gazdasági-pénzügyi teljesítményt tudnak felmutatni.”19 Ez a fejezet talán az egész könyv legsikerültebb elemzése, ugyanakkor keserű látlelet korunk „ökonómusainak” mérhetetlen cinizmusáról és önteltségéről: „[...] az igazság az, hogy aki a piac igényeiről szónokol, a legtöbbször csak arra akar rávenni minket, hogy azt tegyük, amit ő akar”20írja a szerző, miközben Harvey Cox nyomán hozzáteszi: „[...] a piac ellenállhatatlan tendenciája a homogenizáció: minden különbséget eltüntet emberek és társadalmak között, ami saját működését gátolja [...], a szegénység felszámolásának programjával igazolja a hagyományos kultúrák letarolását.”21

Az utolsó fejezet a piaci logikával elvileg szembenálló „mélyökológia” világába nyújt betekintést: a környezetvédő mozgalmak Nyirkos szerint nem abban tévednek, hogy a környezeti-természeti világ súlyos válságban van, hanem a válság megoldásának módjában.

A modernitás általános logikájának értelmében abszolutizálják és bálvánnyá alakítják át a természet fogalmát („Anyatermészet”): „a környezetvédelem teológiájában az eredendő bűn épp a természet leigázása, a megváltás pedig a természetnek való alárendelődés.”22 Nyirkos szerint a mélyökológia egyenesen a puritán hagyomány szekulárissá és panteistává lett folytatójának nevezhető: egy olyan irreális természetfogalmat abszolutizál, amelynek nevében a legsúlyosabb morális fenyegetések is megengedhetők: mindez azonban elsősorban azért abszurd és irracionális, mert a mélyökológusok többsége az embert magát is pusztán természeti produktumnak, egy vak és anyagi evolúció véletlenszerű „eredményének” tartja.

Talán az eddigiek fényében nem meglepő, hogy a könyv végkövetkeztetése meglehetősen pesszimista. Nyirkos szerint: „A racionális érvelés eltűnése a kortárs vitákból általános jelenség [...] egyre dogmatikusabb világban élünk, ahol a kötelező tanokat már óvodától kezdve vésik be a gyermekek elméjébe, legyen szó akár a környezetről, akár a szabad piacról, akár a demokráciáról. Az eretnekeket persze nem vetik máglyára, viszont ma már közel sem számít olyan botrányosnak kizárásuk bizonyos fórumokról és intézményekből, mint a klasszikus liberalizmus korszakában.23

E pesszimistának tűnő konklúzió mögött azonban rejtőzik egy másik konklúzió is, amely inkább csak implicit formában sejthető a szövegből, de talán mégis valamiféle fogódzót jelenthet azok számára, akik szeretnék megőrizni a politikai fogalmakról való gondolkodás racionalitását. Ez a végkövetkeztetés, vagy ha tetszik, tanulság azonban csak azok számára jelenthet valamit, akik, az „úgynevezett felvilágosodással” (a szerző kifejezése) szemben elfogadják, hogy több figyelmet érdemel az eredeti, nem politikai, hanem teológiai teológia – Nyirkos ez alatt leginkább az érett középkor skolasztikáját, és főként Tamás keresztény arisztoteliánus filozófiáját-teológiáját érti. A könyv egy lehetséges értelmezése szerint valamikor a protestáns reformáció és a francia felvilágosodás közötti időszakban intellektuális hanyatlás következett be: fokozatosan feladták a transzcendens istenfogalom filozófiai megközelítését, így annak értelmezési nívója annyira alacsonnyá vált, hogy szinte kihívta maga ellen e bálványszerű „új isteneket.”

Habár kétséges, hogy a jelenkori tudományosság analitikus-pozitivista szelleme összeegyeztethető-e az istenérvekkel, a könyv szerzőjének sugallata szerint azért mégis érdemes volna a poszt-teológiai eszmék teológiai eredetével is foglalkozni: azt legalábbis néhányaknak fontolóra kellene venni, hogy az eredeti teológia posztulált egy olyan Prima Causa-t, amely nem a világ valamely immanens tartalmának abszolutizálását jelentette.

Azt, hogy egy ilyen transzcendens magyarázó elv elfogadásához való visszatérés mennyiben jelentheti a politikai jelenségekhez való racionálisabb viszonyt, ma még nehéz lenne megmondani. De talán éppen az, ha egyesek nem vallási alapon, hanem a filozófiai logika szemszögéből közelítenek az Abszolútum teológiai problémájához, érdekes fordulatokat hozhat még a politikai gondolkodásban.

(Nyirkos Tamás: Politikai teológiák. A demokráciától az ökológiáig. 2018, Typotex/Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 160 oldal.)

 

 

Jegyzetek:


1 Lásd: Nyirkos Tamás: Az ötfejű sas – Teológia és politika a francia ellenforradalomban. Attraktor, 2014, Máriabesnyő; Bevezetés a világvégéhez – Joachim apát történelmi misztikája, Attraktor, 2015, Máriabesnyő; The Tyranny of the Majority. Routledge, 2018, New York/London.

2 Carl Schmitt: Politische Theologie. München und Leipzig, Duncker und Humblot, 1922. Magyarul lásd: Carl Schmitt: Politikai teológia. Ford. Paczolay Péter. Budapest, 1992, ELTE ÁJK.

3 From „Political Theology” to „Political Religion”: Eric Voegelin and Carl Schmitt. Thierry Gontier: The Review of Politics, 2013, Vol. 75, No. 1. 25–43.

4 Nyirkos Tamás: Politikai teológiák. A demokráciától az ökológiáig. 2018, Typotex/Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 9.

5 Uo.11.

6 Uo. 15.

7 Nyirkos még hozzáteszi , hogy egy ma már kevéssé ismert francia államférfi és politikai író, d'Argenson írta le párhuzamot a legtalálóbban az uralkodó és a skolasztikus istenfogalom között. (Uo. 16.)

8 Uo. 17.

9 Uo. 25.

10 Uo. 26.

11 Uo. 56.

12 Uo. 58.

13 Uo. 58.

14 Uo. 75.

15 „Az egyház az »isten« és a »császár« értelmében mindig is a két hatalom, a két kard, a fizikai és a szellemi elválasztását hirdette, nem a modernség valósította meg az egyház és az állam szétválasztását, ennek éppen az ellenkezője igaz: a középkor valósította meg (ha nem is teljesen és tökéletesen) és a modernség számolta fel.” (Uo. 94.)

16 Uo. 111.

17 Erich Küchenhoff kifejezését idézi Nyirkos: I. m. 11.

18 „Amikor a gazdaságtan az embert racionális, egocentrikus és haszonmaximalizáló lényként írja le, akkor valójában létre szeretné hozni ezt az embertípust mint a szabadpiaci gazdaság számára legmegfelelőbbet.” (I. m. 119.)

19 Uo. 111.

20 Uo. 110.

21 Uo.

22 Uo. 129.

23 Uo. 132.



« vissza