Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben

 

Válság és újjászületés 1929-ben

 

A szürrealista mozgalom történetének egy rövid, ám eseménydús korszakát bemutató kiállítás nyílt a párizsi Pompidou Központ és a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria szervezésében, melyet a kiállítás kurátora, Didier Ottinger, a Centre national d'art et de culture Georges Pompidou, Musée national d'art moderne igazgatóhelyettese, illetve a kiállítás társkurátora, Kovács Anna Zsófia, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményének vezetője nyitottak meg.

A fotókat, grafikákat, festményeket, valamint szobrokat és filmeket felvonultató, korabeli dokumentumokkal megtámogatott – nyugodtan mondhatjuk: összművészeti – tárlat az 1929-es év történéseire, a szürrealista mozgalom krízisére és megújulására fókuszál. Ekkor jelent meg Salvador Dalí a párizsi művészeti életben, és ez évben készült el a Luis Bunuellel közösen készített első szürrealista film, az Andalúziai kutya (Un chien andalou). A katalán művész feltűnésére építeni egy kiállítást már önmagában sikerrel kecsegtet (még ha kiállított műveinek száma csekélynek is mondható), azonban a szürrealista mozgalomra gyakorolt hatása és művészettörténeti jelentősége feltétlenül indokolttá teszi a „Dalí-brand” kiaknázását.

A kiállítás hét szekciója közül az első terem az 1929-es év történéseibe enged betekintést, amit a Nemzeti Galéria korábbi tárlataiból jól ismert kronologikus kísérőszöveg tesz érthetővé. A második szekció az új mozgalom előfutárait mutatja be: a dadaizmus képviseletében Francis Picabia és Man Ray töltenek be kiemelkedő szerepet. Szintén ebben a részben kapott helyet Giorgio de Chirico, akit metafizikus festészete és véletlenszerű tárgyasszociációi miatt a szürrealisták deklaráltan mesterüknek tekintettek (más kérdés, hogy 1929-re Chirico már klasszicizáló képeket festett, amivel kivívta a szürrealisták megvetését).


Francis Picabia: A maszk és a tükör, 1930–1945 körül. Olaj, farost lemez, 25,3 × 20,3 cm. (Párizs, Centre Pompidou, Musée national d’art moderne – Centre de création industrielle. Centre Pompidou, MNAM-CCI/Georges Meguerditchian/Dist. RMN-GP)

A „Kihívás a festészethez” című egységben Max Ernst szürrealizmusra gyakorolt hatásából kaphatunk ízelítőt: kollázsai – szemben a kubizmus analitikus és a dada sokszor groteszk, véletlenszerű megközelítésével – a festészethez való viszonyt feszegették. Ennek a hozzáállásnak egy másik aspektusát képviseli a szintén katalán Joan Miró, akinek gyermekrajz szerű munkája (Festmény, 1930) egyenesen a festészet elpusztítására tör.


Joan Miró: Festmény, 1930 (Olaj, vászon, 155,3 × 235 cm. Párizs, Centre Pompidou, Musée national d’art moderne – Centre de création industrielle. Centre Pompidou, MNAM-CCI/Jacques Faujour/Dist. RMN-GP ©Successió Miró/Adagp, Paris)

Érdemes megemlíteni ennek a szekciónak egy amerikai szereplőjét, aki 1926-ban költözött Párizsba. Alexander Calder Maszk című drótfejei további példát szolgáltatnak a szürrealista mozgalom technikai újításaira, melyek Calder esetében a műfajok közti határokat is elmosni látszanak: a felfüggesztett drótszobrok véletlenszerű mozgásaiknak és a rájuk vetülő fénynek köszönhetően más és más szögből mutatnak egy arcot, így a falra vetülő árnyékok kvázi-rajzokká válnak szemünk előtt.

A negyedik szekció a szürrealisták sztárját, Salvador Dalít állítja a középpontba. A „delíriumos asszociációk és interpretációk” mestere hatására Yves Tanguy egy álomszerű környezetbe komponált, biomorfikus alakokkal benépesített világ felé fordult művein. A tárlat következő részében a négy gimnazista által alapított Grand Jeu, elsősorban irodalmi orientációjú kollektíva történetébe nyerhetünk betekintést, melynek a cseh származású festő, Josef Sima is tagja volt. Látogatóbarát koncepcióra vall, hogy ezt követően Bunuel Aranykor című filmjéből láthatunk részleteket egy vetítőteremben, ahol nemcsak megpihenhet a látogató, hanem a film melletti falon rövid, képes életrajzokon keresztül olvashatjuk az egyes szürrealista alkotókról szóló alapvető tudnivalókat. A hatodik szekcióban a belga szürrealizmus Párizshoz való közeledését állították középpontba René Magritte munkásságával és a Variétés folyóirat körüli történésekkel. A belga festő talán az egyik legnépszerűbb szürrealista alkotó, aki a kortárs popkultúrában is tovább érzékelteti hatását. A kiállítást lezáró nagy egység az André Bretonnal és kommunista elköteleződésével szemben álló, Georges Battaile köré szerveződő Documents folyóirat művészeit mutatja be, akik a mindennapi valóság élményeit dolgozták fel, olykor nyers és borzalmas, vagy éppen pornográf módon.

A kiállítási katalógus1 a kultúrturisztikai szempontból örökzöldnek számító szürrealista mozgalom 1929. évi történéseit bemutató tárlat kísérő kiadványa, ám a kiállított művek elegáns lajstromba vételénél mégis többet nyújt az olvasónak. Az angol és magyar nyelven megjelent katalógus tartalmának szellemi gerincét külföldi szerzők adják, magyar részről a kiállítás társkurátora, Kovács Anna Zsófia írt kísérőszövegeket. A kötet végleges formájáért a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum kollégáit illeti dicséret.

Serge Lasvignes, a Centre Pompidou elnökének rövid előszava akár a kiállításmegnyitó szövege is lehetne, melyben az intézet – és annak szürrealista gyűjteménye – jelentőségét, valamint a kiállítás tárgyának fontosságát hangsúlyozza. Baán László, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatójának köszöntője már személyesebb hangvételű, melyben a szürrealizmus zavarbaejtő tetszetőssége és történeti súlya került kiemelésre, kedvet csinálva ezzel a hazai laikus műkedvelőknek.

A kiállításhoz képest a katalógus más sorrendet követ, de az első két egység és a nyitó tanulmány mégis logikusan felvezeti a további fejezeteket. A szürrealizmus rövid kronológiája a tárlat kezdő falához hasonlóan a szürrealista mozgalom fontosabb momentumait emeli ki röviden, egy-egy illusztrációval enyhítve az adatok halmazát. A Dadaisták és előfutárok fejezettel kezdődik meg a virtuális tárlatvezetés. Giorgio de Chirico Délutáni melankólia című 1913-as festménye joggal tekinthető szürrealista-prototípusnak, melynek értelméhez (már ha ez megengedhető szóhasználat egyáltalán az ésszerűséggel szemben kritikus mozgalmat illetően) Kovács Anna Zsófia lényegre törő gondolatai adnak támaszt. De Chirico álomszerű tájaiba komponált indokolatlan és sejtelmes képtársításai bő tíz évvel megelőzték a szürrealisták szabad asszociációs törekvéseit, s ha közvetlen hatást kéne megjelölni, úgy Salvador Dalí munkásságát említhetjük: míg az olasz művész illuzórikus tájaiban rendre visszatérő motívum az articsóka, katalán követőjének szuggesztív képein is többször találkozhatunk például mankókkal. A dadaistáktól érkezett Francis Picabia Salicis képéhez írt rövid szöveg Sara Cochran egy korábbi kiállítási katalógusban közölt ismertetőjének részlete,2 s ugyanez igaz a fejezet harmadik kísérőszövegére is, melyet Christian Derouet írt Jean Arp (Hans Arp) Bajusz-fej és üvegek című domborművéről.3

Az 1929: egy „robbanó-állandó” év. A folyóiratok áttekintése címet viselő első tanulmánnyal Jacqueline Chénieux-Gendron és Myriam Biredé nem csak megérteni segítenek a mozgalomban bekövetkező változásokat a folyóiratokon keresztül, hanem a szürrealisták alkotómódszereinek egymásnak ellentmondó vagy éppen egymással párhuzamos jellemzőinek tárgyalásával a heuréka-élményhez közelítik a szürrealizmushoz gyanakvóan közelítő olvasót. A megjelenésében konzervatívnak mondható La Révolution surréaliste tartalmilag még a korabeli tudományos-ismeretterjesztő folyóiratok sorát erősíti. A Documents és a Le Surréalisme au service de la Revolution megközelítésükben eltérő, de erőszakos közlésmóddal operáló folyóiratok összevetésével a szerzőpáros szilárd alapokat fektet le a sokszor zavart keltő műalkotások befogadásához, és – ami ennél is fontosabb – megelőlegezi a szürrealista mozgalmon belüli feszültség okait.

David Liot tanulmánya (A Grand Jeu csoport és a szürrealizmus: A fej fonákja) a négy reimsi gimnazista – René Daumal, Roger Lecomte, Robert Meyrat és Roger Vailland – által alapított Grand Jeu (nagy játék) csoportot tárgyalja, mely a világháború borzalmaitól sújtott, valóságból kiábrándult és a köztes lét állapotát kutató kollektíva volt. A Breton-féle kör szempontjából bár nem tekinthetők jelentősnek (noha 1926-tól már kapcsolatba léptek), a szürrealisták potenciális utódaiként, és valódi egységként működő társaságként megkerülhetetlen szereplői az 1929 körüli időszaknak. A kiállításon is szereplő Josef Sima festőt a spirituális útkeresés kötötte össze az egyébként irodalmi orientációjú fiatalokkal, akik szintén összművészeti egységben gondolkodtak a szürrealistákhoz hasonlóan.

William Jeffett Dali: 1929 című tanulmányának ennél lényegre törőbb címe nem is lehetne. Naplószerű következetességgel, a kronológiát szigorúan betartva ismerteti a katalán művész Párizsba érkezésének körülményeit, a szürrealistákkal való kapcsolatfelvételt és a körben betöltött szerepét. Noha Dalí egyértelműen a kiállítás kulcsembere (ezt a katalógus borítójának választott Láthatatlan alvó nő, ló, oroszlán című festménye csak megerősíti), a tanulmány nagy erénye, hogy végig szem előtt tartja a művész tárgyalt időszakra eső fontosabb állomásait, nem kalandozik el további – talán izgalmasabb, látványosabb – életszakaszok és művek irányába.


Salvador Dalí: Láthatatlan alvó nő, ló, oroszlán, 1930. Olaj, vászon, 50,2 × 65,2 cm. (Párizs, Centre Pompidou, Musée national d’art moderne – Centre de création industrielle. Centre Pompidou, MNAM-CCI/Philippe Migeat/Dist. RMN-GP © Salvador Dalí, Fundació Gala-Salvador Dali)

Azonban a hangsúlyt az is jelzi, hogy a tanulmányt követően öt műtárgyleírás következik Didier Ottinger, Kovács Anna Zsófia, Paloma Alarcó tollából, majd Agnes de la Beaumelle zárja a fejezetet Yves Tanguy Négy órakor nyáron, a remény... című festményéhez írt kísérőszövegével.4

A következő két fejezet kitekintés a szürrealistákhoz csatlakozó belga és német értelmiségi körökről. Xavier Canonne tanulmánya a Variétés folyóirat elődjének tekinthető Sélection dadaista és Breton-ellenes pozíciójából indít, és végigkísér az enyhülésen át a megbékélésig. A fejezethez tartozó kísérőszövegeket Didier Ottinger és Angela Lampe írta René Magritte és Pierre Roy képeihez (ugyancsak a már idézett katalógusokból kölcsönözve). Az „Utolsó pillanatfelvétel”: 1929 a weimari köztársaságban és a szürrealizmus fogadtatása című írásában Annabelle Görgen a szürrealisták németországi recepcióját tárgyalja a változásokkal teli időszakban. A társadalmi, gazdasági és politikai krízistől sújtott weimari Németország művészei egyre inkább a párizsi szürrealistákban látták a folytatás lehetőségét, melyet talán a Bauhaus fotóműhelyének egyes törekvései mutatnak érzékletesen.

Max Ernst A száz fej nélküli nő (La Femme 100 têtes) című kollázsregénye a szürrealista (anti)irodalom nagy sikerű alkotása. Marie Sarré tanulmánya a minden tekintetben egyedülálló mű keletkezésének körülményeit és fogadtatását tárja elénk, melynek talán nagyobb hatása volt a mozgalomra – legalábbis a katalógusból kiolvashatóan – mint Salvador Dalí berobbanásának. A 19. századi bűnügyi regényekből (Alexis Bouvier: La Femme du mort), verseskötetekből, folytatásos regényekből (Jules Mary: Les Damnés de Paris) és tudományos ismeretterjesztő folyóiratokból (La Nature, Le magasin pittoresque) építkező kollázsregény az erotika, a hisztéria és a vallásellenesség – egyszerűen szólva a 1929-es év sláger témáinak – szolgálatában állt, s hatását jól mutatja, hogy Luis Bunuel 1930-as Aranykor című filmje is átvett belőle motívumokat. Ennél fontosabb, hogy Ernst műve akaratlanul is a „második” szürrealizmus fordulatának előmozdítója: „Az a szenvedélyesség és az a módszer, ahogyan Max Ernst megalkotta első kollázsregényét, megfelel annak a gondolkodást előtérbe helyező fordulatnak, amelyet André Breton a „második” szürrealizmus számára biztosítani szeretett volna. Tudatos és szigorú szürrealizmus ez, amely a művészeket arra ösztönzi, hogy az alkotás türelmes játékát játsszák.”

Didier Ottinger 1929: breviárium a bal kéz számára című összefoglalója a Louis Aragon és Benjamin Péret szövegeit és verseit tartalmazó, Man Ray képeivel illusztrált könyvecskét tárgyalja, mely a szürrealisták erotikához – bár nyugodtan beszélhetünk pornográfiáról az illusztrációkat és leírtakat tekintve – fűződő viszonyát vizsgálja. A Sade márki kultusz – s így a szexualitás – különböző értelmezéseit André Breton és Georges Bataille közti nézeteltérés közvetítésén keresztül láttatja a szerző.

Philippe-Alain Michaud az Andalúziai kutya filmtörténeti klasszikus értelmezési lehetőségeit taglalja, természetesen a korabeli fogadtatás tükrében. Nyilvánvaló, hogy Bunuel és Dalí, formai szempontból konvencionális, de képi világát tekintve határokat átlépő alkotása micsoda ösztönző erővel hatott a szürrealistákra, ám kevésbé gondolnánk, hogy Szergej Eisenstein Patyomkin páncélos és Október filmje oda-vissza hatott egymásra Bunuel műveivel.

Henri Béhar A szürrealizmus második kiáltványának paradoxonjai című szövege előtt – be kell valljam – kissé értetlenül állok. Egyrészt mert utolsó előtti fejezetként szerepel a katalógusban, holott a megelőző tanulmányokban több tucatszor hivatkoznak a második kiáltványra a szerzők, és az amúgy is szövevényes eseményeket csak bonyolítja ez a logikátlan felosztás. Másrészt André Breton folyamatos ellentmondásai sem könnyítik meg mondandójának megértését, noha ez talán nem is volt célja. Mindez persze nem Henri Béhar hibája, André Breton megalomániás ámokfutását remekül érzékelteti így is ebben a rövid összefoglalóban, de sokat lendített volna a befogadáson, ha már a katalógus elején tisztába kerülünk a szürrealisták vezérének elképzeléseivel.

Damarice Amao A szürrealista fotóművészet 1929-ben: a pólusok és kritikai megközelítésmódok átrendeződése felé című zárófejezete a kiállítás első szekciójának kísérője, mely ugyancsak furcsa megoldás: a korábbi tanulmányok szintén hivatkoznak a fotóművészekre, bár ez a sorrend kevésbé zavaró, mint Breton kiáltványa esetében.

A kötetet – mintegy keretbe foglalva – a nyitányban szereplő kronológia kibővített, részletes verziója zárja le, és nagyban segíti a tanulmányokban foglalt adatok áttekinthetőségét. Ennek ellenére néhol következetlenség üti fel a fejét. A datálás tekintetében például: Marie Sarré írásában Bunuel Aranykor című filmjéből vett részlet 1930-ra van datálva (124. oldal), majd Didier Ottinger tanulmányában már azt írja: „1929-ben a párizsi szürrealisták Bunuel Aranykor filmjét ünnepelték” (147. oldal). Mindez nem volna zavaró, ha a kiállítás nem szorítkozna egy konkrét évre, melynek napi vagy heti történései és sorrendjei kulcsfontosságúak a szálak felfejtéséhez, ez esetben viszont hanyagságra utaló kellemetlenségnek tűnik. Ez talán azzal is magyarázható, hogy – bár csak a képek kommentárjainál tüntettek fel erre vonatkozó jegyzeteket – talán a tanulmányok egy része is korábbi katalógusokból vett töredékek vagy azok aktuálisan rövidített verziói, s egyszerűen nem egyeztették az adatokat. Némely szövegben előfordulnak elütések, központozási hibák, ám ezek elenyésző számúak, és nem befolyásolják jelentősen az olvasás élményét.

Dicséretes azonban, hogy a Kronológia után és a műtárgyjegyzék előtt, az Antológiában elolvashatjuk Walter Benjamin A szürrealizmus. Az európai értelmiség utolsó pillanatfelvétele, André Breton A szürrealizmus második kiáltványa és Klaus Mann A szürrealisták című írásait, melyek teljes közlése kétségtelenül megakasztották volna a kötetben foglalt írások egyébként gördülékeny stílusát.

Néhány logikai bukfenctől eltekintve a kötet azt nyújtja, amit egy kiállítási katalógusnak kell, s amit megszokhattunk a Magyar Nemzeti Galéria kiadványaitól: igényes és színes kiadvány, minőségi reprodukciókkal, informatív tartalommal. Ez nem egy tudományos szakirodalom, viszont egyszerű ismeretterjesztésnél mégiscsak több; „szürrealista gyorstalpaló”, ha szabad így fogalmaznunk. Valószínűleg azok a művészettörténész kollégák is olvashatnak benne újdonságokat, akiknek a tárgyalt korszak nem szakterületük, és további érdeklődés esetén a megfelelő szakirodalmak felé nyúlhatnak. A kíváncsi laikus számára viszont mindenképpen telitalálat: nem tömény, szakzsargonnal terhelt írásokat kap, hanem lényegre törő összefoglalókat, melyek valóban az adott kérdéskörre koncentrálnak és bevégezhetik pedagógiai küldetésüket. Egyedül a katalógus 7800 forintos ára lehet visszatartó erő, de itt érdemes felhívni valamire a figyelmet, amit a múzeumban vásárlók sokszor elfelejtenek: egy részben vászonborítású, kemény fedéllel, színes és nagy illusztrációkkal útnak indított katalógus előállítása meglehetősen sokba kerül, és – lássuk be – ha nem ilyen lenne, meg sem állna rajta a tekintetünk a kiadványok böngészése közben. A téma iránt érdeklődőknek jó hír, hogy – feltehetően a Pompidou Központnak köszönhetően – jelentős mennyiségű vonatkozó szakirodalom, forráskiadvány és ismeretterjesztő könyv került a múzeumi bolt polcaira: Breton Nadja, Max Ernst A száz fej nélküli nő, Bataille A szem története című művei, illetve az Andalúziai kutya kommentárral ellátott forgatókönyve, hogy csak néhányat említsünk.

(A szürrealista mozgalom Dalitól Magritte-ig. Válság és újjászületés 1929-ben. Magyar Nemzeti Galéria „C” épület, földszint – 2019. június 28.–október 20.)

 

 

Jegyzetek:

 

1 A szürrealista mozgalom Dalitól Magritte-ig. Válság és újjászületés 1929-ben. A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2019/3.

2 Francis Picabia. Collection Centre Pompidou 1 Museé national d'art moderne. Szerk. Didier Ottinger. 2003, Centre Pompidou, Paris, 69–79.

3 La Collection du Museé national d’art moderne. Szerk. Agnes de la Beaumelle – Nadine Pouillon. 1987, Centre Pompidou, Paris, 49–50.

4 Didier Ottinger és Agnes de la Beaumelle szintén egy korábbi katalógusból kölcsönzött leírásairól van szó. Collection Art moderne. La Collection du Centre Pompidou, Museé national d'art moderne, 2006, Centre Pompidou, Paris, 152–153., 154., 157., 588.



« vissza