Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Háború és béke

"A szabadság gyümölcseihez belsőleg szabad emberek kellenek, a négy évtizedes szovjet világ ebben végezte a legnagyobb pusztítást. Olyannyira, hogy harminc év után bizony azt látjuk, hogy az ezt tükröző mentalitás nemigen terjedt el honunkban, legfőbbképp azok körében nem, akik az igát itthon húzzák. Éppen ezért a mi világunkban korábban ismeretlen négy szabadság, az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a személyek szabad áramlása sok tekintetben inkább nehézség, mint hajtóerő a remélt kibontakozás útján."


Néhány közhely harminc év után...

 

A kérdés olyan régi, mint a történelem, sőt, bizonyos szempontból a földi élet története is erről szól. Ugyanis egyebek közt az a további kérdés húzódik meg mögötte, hogy mi a fejlődés legfőbb mozgatórugója: a harc, vagy az együttműködés? A kevésbé lefegyverző válasz lehet az is, hogy mindkettő. Ha innen nézzük, akkor ideje van a háborúnak és ideje van a békének is. Most vajon éppen merre tartunk?

A minket nap mint nap érő hírözönben, de már-már hétköznapi tapasztalataink nyomán is egyre markánsabban merülnek fel efféle dilemmák. A fosszilis energiaforrások ellenőrzéséért folyó, egyre több szereplős ádáz küzdelem kapcsán egyesek új hidegháború kezdetét vizionálják, miközben az olyan nyomasztó globális problémák, mint többek közt a migrációs nyomásért is nagyban felelős klímaváltozás, nemigen éri el a világ döntéshozói jelentős részének ingerküszöbét. A historia et magistra vitae bölcsessége, amiben oly jó lenne hinni – hiszen „aki elfelejtette a múltat, arra van ítélve, hogy megismételje azt” – ebben a megvilágításban ugyancsak illúziónak tűnik, pedig már mindenki tudja, hogy a negyedik világháborút botokkal és kövekkel fogják megvívni. A végzet tehát olyan világosan áll előttünk, hogy már szinte kézzelfogható. Mégis elkerülhetetlen?! Pedig még van időnk, ha nem is túl sok, és persze egyre fogy. Na, de akkor mit tehetünk például mi? Például e sorok írója és olvasói? Mert a mi felelősségünk semmivel sem kisebb, mint másoké, hiszen végső soron mindenki saját magáért felelős. Magyarok vagyunk, rajtunk tehát leginkább Magyarország jövője áll vagy bukik.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll” – sokan éreztük így a (politikai) rendszerváltozás éveiben. 1990-ben páratlan történelmi esélyt kaptunk. A hatalmi tér úgy változott, hogy éppen senki nem szőtt terveket az alávetésünkre, modern történetünkben először potenciális barátok körében, szabadon dönthettünk sorsunkról. A kegyelmi pillanat sosem húzható sokáig, és mi itt valamennyien aligha voltunk e feladatra mentálisan felkészülve. Korántsem csak a politikáról vagy a gazdaság drámai állapotáról és a nem kevésbé drámai tőkehiányáról van szó. A legnagyobb hiány a békeidőben döntő együttműködési képességekben volt. Az együttműködési képesség az alapvető bizalmon alapul, azon a meggyőződésen, hogy a tudás tőke, és ha okosan egyesítjük, sokkal többek lehetünk, mint külön-külön. Van tehát közös érdek, nem barát és ellenség áll egymással szemben, hanem potenciális partnerei vagyunk egymásnak. Terveink vannak, bízunk magunkban, egymásban és a jövőnkben. És szorosan hozzá tartozik mindehhez a tulajdon szentségének tisztelete és annak tudata, hogy a jogos tulajdon tartósan biztonságban van. Ezek nélkül nincs valódi vállalkozói piac, nincs nemzeti gazdaság, nem jöhet létre a széles, a társadalom gerincét alkotó középosztály, az ország lakói nem válhatnak az ország gazdáivá. Ha mindez nem alakul ki, a határok korábban annyira vágyott leomlása enyhülést hozhat bajainkra, de prosperitást már kevésbé. A jó kormányzás is alulról jön, az öntudatos, saját (helyi) érdekeit jól ismerő, azokat gazdaként kezelő, s ha kell, értük harcolni képes, morálisan fejlett társadalomtól - ez nem a bölcs vezető vagy a jó király ajándéka, ezt ki kell küzdeni.

A szabadság gyümölcseihez belsőleg szabad emberek kellenek, a négy évtizedes szovjet világ ebben végezte a legnagyobb pusztítást. Olyannyira, hogy harminc év után bizony azt látjuk, hogy az ezt tükröző mentalitás nemigen terjedt el honunkban, legfőbbképp azok körében nem, akik az igát itthon húzzák. Éppen ezért a mi világunkban korábban ismeretlen négy szabadság, az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a személyek szabad áramlása sok tekintetben inkább nehézség, mint hajtóerő a remélt kibontakozás útján. Ez a dolog természeténél fogva mindig az éppen erősebbnek kedvez, a terep tehát sajnos kifelé, egészen pontosan Nyugat felé lejt. Így legjobb erőink szinte minden rétegből elhagynak minket, sohasem látott magyar diaszpórát hozva létre Európa gazdagabb államaiban. Ebben is van pozitív lehetőség, de az jobbára még várat magára. Nem vigasztaló, hogy másokkal is ez történik, és hogy lehet olyan statisztikai összehasonlítást tenni, amiben a mi helyzetünk nem is olyan drámai. A tendencia megfordítására aligha van biztos recept, de néhány dolog azért világosan látszik.

A világban még mindig vannak szilárd pontok, amelyekre egy barátságosabb jövő építhető. Ezeket kell keresni és ahol lehet, erősíteni. Energiáink javát azonban, szabadságunk belső feltételeinek megteremtése érdekében, belső ügyeinkre kell koncentrálni. Kivételes, nem mindennapi feladat ez, és négyéves ciklusok horizontján (hatalom megszerzése, harc a megtartásáért és az újraválasztásért) kezelhetetlen. Átlátható és kiszámítható viszonyok megteremtésével és fenntartásával a gazdasági stabilitáson folyton dolgozni kell, de nem szabad közben megfeledkezni a működés hosszú távú feltételei szempontjából döntő jelentőségű egészség, a tudomány és kultúra, valamint a mesterséges és természeti környezetünk ügyének hasonló szellemű, távlatos fejlesztéséről sem. És nem mondunk újat azzal sem, hogy mindezek mögött szilárd alapot kell (kellene!) képezzen az oktatásügy valamennyi, egymásra épülő/építendő és jó esetben egymással szinergikus szintje és ágazata.

Az oktatás megszervezése különösen nehéz feladat, mert nem egyszerűen a munkaerőpiacon jól hasznosítható ismereteket, tudást kell közvetíteni és ehhez szükséges kompetenciákat fejleszteni, hanem kultúrát kell átadni és megalapozni. Akkor, amikor erre a területre iszonyú globális nyomás nehezedik, a hagyományos műveltségi területek sorra esnek áldozatul a kommunikációs technika fergeteges újításainak, világon végigsöprő divatoknak, ország- és régióhatárokat nem ismerő karrierutak csábításának, és ki tudja még mi mindennek. Márpedig amikor hagyományos műveltségi területek kiszorulásáról beszélünk, nem egyszerűen a régi és új közötti elkerülhetetlen szelekcióról van szó, hanem arról, hogy ennek során a következő generációkat megfosztjuk a világban való önálló tájékozódás és kritikai gondolkodás eszköztárától. Ezek hiányában pedig nem fejlődik ki az információáradatban tájékozódni képes autonóm személyiség, és nincs mire építeni a nemzeti identitást sem. Lehet, hogy a globális tőkének elsősorban nem ilyen munkaerőre van szüksége, de, ha egy nemzeti közösség és egy ország társadalma nem akar feloldódni a globális nihilben és így a világ perifériájára szorulni – hányszor elhangzik ez (!) –, erőforrásainak kiemelt hányadát okos szakpolitikákkal tartósan erre a területre kell koncentrálnia. Belátható időben ez teremti meg nemzeti és társadalmi szinten is a béke feltételeit. Ami nélkül a világban sem lehet béke.



« vissza