Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Szekfű Gyula vitái – Beszélgetés Monostori Imrével

"A korszak egyik legtöbbet taglalt társadalompolitikai témája a magyar középosztály átalakítása, reformja volt. Szekfűnek is állandó gondja ez, ő hosszú időn át azt vallja, hogy a középosztályt a parasztság legjobb elemeivel kell felfrissíteni, mintegy beemelni őket eme legfontosabb, „nemzetfenntartó” osztályba. Németh viszont azt hirdeti, hogy merőben új középosztály kialakítása szükséges."

Gróh Gáspár: Szinte egész életét átfogta Németh László műveinek vizsgálata, az életmű legapróbb részleteinek megismerése és megismertetése. Mi késztette, hogy ezek után ne Németh Lászlóról írjon reprezentatív nagymonográfiát, hanem Szekfű Gyulának szenteljen tekintélyt parancsoló, átfogó kötetet?

Monostori Imre: Szekfű Gyula a 20. századi magyar szellemi élet egyik megkerülhetetlenül fontos alakja. Hosszú ideig (1907-től 1925-ig) levéltáros Bécsben, történész, majd egyetemi tanár, az akadémia levelező, később rendes tagja, igen aktív publicista, „történetpolitikai” szakíró, újságíró, kiváló folyóirat-szerkesztő. A Trianon utáni magyar szellemi (és közvetetten politikai) élet egyik vezető személyisége; Bethlen István, Klebelsberg Kunó, Kornis Gyula s a hercegprímás: Serédi Jusztinián híve, bizalmasa. Aktív szellemi tevékenysége még az Osztrák-Magyar Monarchia idején, a század első éveiben kezdődik és az ötvenes évek közepéig tart. A nagy rendszeralkotó tudósok közé tartozott, még ha e rendszer egyes elemei vagy maga a lényege sokak számára vitatható volt és maradt. Történetírói módszere a már a tízes, de még inkább a húszas években nálunk is hódító szakmai és gondolkodásbeli újdonság: a szellemtörténeti módszer és szemlélet, amely lehetővé, sőt, kötelezővé tette a történelmi jelenségek lehető legszélesebb körének (társadalom, kultúra, életmód, politika, államigazgatás, gazdaság stb.) egyidejű figyelembe vételét és teljes, mégpedig szerves egységét. Ezzel a szakmai világképpel és gyakorlattal Szekfű a magyar történetírás egyik megújítójává lett. (Más jeles történész megújítók is gazdagították ezt a korszakot: elég, ha csak a Mályusz Elemér nevéhez köthető népiségtörténetre, továbbá Domanovszky Sándor gazdaságtörténeti és művelődéstörténeti iskolájára vagy éppen Hajnal István szociológiai szemléletű történetírói működésére gondolunk. Megjegyzendő, hogy Németh László éppen a megújító, enciklopédista tudású és szakmunkáiban színesen elbeszélő Szekfűt tartotta nagyra már a harmincas évek elejétől. Történetszemléletét viszont már ekkor óvatos kritikával fogadta.)

Szekfű Gyula élete, közéleti működése és tudományos munkássága a legmakacsabbul kísérő és kísértő intellektuális élményeim közé tartozott kutatói életem során: vajon mit tudok kezdeni ezzel a rendkívül érdekes, ám egyben nyomasztóan nagy szellemi jelenséggel? Több évtizedre elhúzódó kutatói programom ugyanis kiterjedt nemcsak Németh Lászlóra és a vele kapcsolatos környező szellemi világra, hanem Szekfű Gyula világára és a vele kapcsolatos jelenségekre is. A párhuzamosságon van a hangsúly, hiszen már a nyolcvanas években is jól látszódott ennek a két eredeti világképnek a szinte egymást feltételező, ugyanakkor egymással polemizáló természete.

Németh és Szekfű sokáig becsülte egymást (előbbi még a nagy leszámolással felérő 1939–40-es munkáiban (Kisebbségben, Szekfű Gyula) is megadta neki az elismerést, miként egy időben Szekfű sem fukarkodott a társadalomreformer Németh dicséretével), ám a harmincas évek második felétől kezdődő felfokozott politikai és szellemi légkörben a két eszményvilág nem volt kibékíthető. Bibó István metaforikus terminológiáját kölcsönözve: ekkor már a „túlfeszült lényeglátó” (Németh) és a „hamis realista” (Szekfű) állt egymással szemben. Németh volt a „kurucosabb”, Szekfű a „labancosabb”, Németh volt – úgyszintén metaforikusan (de ezek már Szekfűtől vett szemléleti és magatartásminták) – a „keleti”, Szekfű a „nyugati”, Németh a „protestáns”, Szekfű a „katolikus”, Németh a „tiszántúli”, Szekfű a „dunántúli”, Németh a „kismagyar”, Szekfű a „nagymagyar”, Szekfű az „aulikus”, Németh a „convulsio”. Kutatásaim során meg kellett vizsgálnom a két életmű érintkező (és nem érintkező) tartalmát, majd el kellett távolodnom kettejük szellemi párviadalától (amely Németh részéről sokkal hevesebb és hosszabban tartó volt, mint Szekfű támadásai, aki nem óhajtotta Németh rangját emelni saját teljes fegyverzetének hosszan tartó latba vetésével); végül a teljes munkásságuk ismeretében a korszak szellemi életében kellett elhelyeznem ezt a két nagy életművet. Először (több könyvemben) Németh Lászlóét, majd – most, ebben a legutóbbi munkámban – Szekfű Gyuláét. Ehhez a megismeréshez tevődött hozzá azután – mindkét életmű esetében – a nyolcvan-százéves időtartamot átfogó recepciótörténeti szempont és tudás („anyagmennyiség”), amelyből igen érdekes és tanulságos szellemi utazás kerekedett a 20. század elejétől a 21. század elejéig.

Csak azt a kérdést ne tegyük fel: „kinek volt hát igaza”? Mert ez félrevezető kérdés és torzult képzetekhez, történelemfelfogáshoz vezethet. A legnagyobbak szintjén ugyanis korántsem evidens az „igaz-hamis” dichotómia, sokkal inkább eszmények sorozatos ütközései figyelhetők meg: ki hogyan képzelte el és eszményesítette (a „csinált belőle eszményt” értelemben) a magyarság sorsát abból kiindulva, hogy ennek a nemzetnek mi volt, milyen volt a múltja, és hogyan lehetne jobb, méltóbb jövője. Szekfű (aki nagyon is „nemzeti” volt), de Németh, vagy a korszak másik, Szekfűvel egyenrangú, s őt úgyszintén hevesen bíráló történésze, a már említett Mályusz Elemér, vagy később Bibó István ugyanezt az utat kereste. Az ő „céljaik” tehát hasonlóak voltak, ám eszményeiket más szempontok szerint alakították ki, építették fel, mint Szekfű.

Az eszmény az én felfogásom szerint a vonzáskörébe eső lényegest nagyítja fel és teszi meg mértéknek. Ez az erőssége. De az esetleges gyengesége is. Ugyanis, ha nem a megfelelő arányok szerint építi fel, azaz, ha nem enged be ide (nyilván kisebb arányban) más természetes, önmagát gyengítő, ám szintén létező elemeket, máris torzít, azaz vét a történeti valóság sokszínűségének természete ellen. Nekünk, az utókornak valószínűleg nem ítélkeznünk kell legnagyobb szellemi elődeink felett, hanem megértenünk őket. Ez sem kis feladat. (Ám volt olyan hajdani kortárs – példáinknál maradva – akinek ez szépen sikerült: Németh, Szekfű és Bibó esetében a legendás Szabó Zoltánnak, aki mindhármuk munkásságát el tudta helyezni a virtuálisan mindenképpen létező magyar szellemi értéktárban.)

Mint tudjuk, a megértés első állomása a megismerés. Ebbe a körbe tartozik az a feladat is, hogy némely Szekfűvel kapcsolatos, szinte axiomatikus megállapítás („antiszemita”, „antiliberális”, „Habsburg-barát”, „protestánsellenes”, a „Horthy–Bethlen rezsim igazolója”, „szélkakas ideológus” stb.) tartalmát újravizsgáljuk, s a ráolvasásszerű, makacsul élő sztereotípiákat korrigáljuk, netán megcáfoljuk. (Éppúgy, mint Németh László esetében a hasonló megbélyegzéseket.) Mindehhez az szükséges, hogy az eredeti Szekfű- (Németh-) szövegeket vizsgáljuk újra harag és elfogultság nélkül, s a recepciótörténet körébe utalható korabeli és utólagos vélekedéseket erről az életműről ne keverjük össze magával az életművel. Ugyanakkor nem tekinthetünk el a mai szemmel a Szekfűre (vagy Némethre) nézve gyenge vagy tévesnek minősíthető álláspontok, megállapítások, cselekvési formák rögzítésétől sem.

Kutatásaim során hamar kiderült, hogy akár a Szekfű- akár a Németh László-témakörben meglehetősen éles igenek és nemek feszültek, feszülnek egymásnak (amit még manapság is érezhetünk), s az is világossá vált, hogy a történész céhhez nem tartozó kutatónak Szekfű Gyuláról szólva nem föltétlenül kell csatlakoznia egyik vagy másik szellemi-ideológiai vagy szakmai táborhoz. Sokkal hasznosabb (és talán komolyabb, divatoktól, maníroktól mentesebb is), ha a lehetőleg minden fontos momentumra (és dokumentumra) kiterjedő kutatások során a föltárt és feldolgozott források értelmezései kínálnak támpontokat a következtetések levonásához. Munkám során ügyeltem arra, hogy elkerüljem az ideologizáló, valamint a sémákban, divatos formákban történő (főként az előre kigondolt) elbeszélést: korunk nem egy, esetleg kiváló tudományos művének fölismerhetően torzító jellegzetességét. Szekfű-könyvem munkálatai során arra is igyekeztem ügyelni, nehogy – mintegy a már „sokat tudó” utókor önkényes képviseletében – belecsússzam a hamis és kéretlen igazságosztó pózába. (Lásd: „Kinek volt igaza?”)

G. G.: De valóban két pólust jelent Németh László és Szekfű Gyula?

M. I.: Milyen világképbeli, ezen belül ideológiai keretekben gondolkodott Szekfű Gyula? Mindenekelőtt markánsan és újszerűen volt polgári gondolkodó: az egész magyar történelmet az újkori magyar polgárosodás szemszögéből nézte, azaz a nyugatias társadalomfejlődés eredményeit, hiányosságait és lehetőségeit kutatta és írta le munkáiban. Ugyanezt kereste és propagálta mint „történetpolitikai” gondolkodó s mint a politikához közel álló, a magyar társadalomfejlődést reformokkal gyorsítani kívánó publicista és folyóirat-szerkesztő. Erősen vonzódott a nagy szellemi és politikai rendszerekhez. Mindenekelőtt a katolicizmushoz. Ez a gondolati és érzelmi kötelezettség az egyik legfőbb kalauza. Elméleti fejtegetéseiben a természetjog, a krisztusi parancsolatok és a megváltottság tudata jelenti számára a morális és hitbéli elkötelezettséget. Ugyancsak a természetjog tanításaiból vezeti le az eredeti, a még „romlatlan” liberalizmus fő tételeit. Csakhogy – mondja Szekfű – a liberalizmus, azaz az emberi szabadság alapelvei a 18. században, elsősorban a francia forradalom egyik szellemi következményeképpen elvesztették eredeti tartalmukat, és mindinkább hatalmi, vagyis politikai tényezőkké váltak, torzultak. Azzal a burkolt céllal és politikai megfontolással, hogy leplezzék, illetve igazolják a politikai és gazdasági hatalmak jogait és hatalmuk természetét. Szekfű – ezt több helyen kifejti – ennek az eredeti tartalmától megfosztott, tehát eltorzított liberalizmusnak a heves bírálója. (Mely torz liberalizmusnak az ember mint társadalmi lény ellen működő válfajait – lásd korlátlan szabadverseny, védtelenség a liberális gazdasági erőkkel szemben, tömeges kiszolgáltatottság stb. – oly élesen támadta Németh László is, később Bibó István is.) Nagy félreértésre és félremagyarázásra adott viszont okot, s ebben Szekfű felelőssége könnyen kimutatható, hogy nem tisztázta kellő nyomatékkal és kellő gyakorisággal, hogy ő maga miféle „liberalizmus” ellensége és leleplezője; így azután máig élően reá égett az „antiliberális” megbélyegzés. (Holott számos elméleti fejtegetésben foglalkozott a liberalizmus eredetével, tartalmával és működésével – erre a témakörre külön is kitérek könyvemben – s az is kiderül ezekből a fejtegetésekből, hogy megkülönbözteti egymástól az „elvhű” liberalizmust (amit például a magyar centralisták is képviseltek a 19. század közepén), valamint a „doktriner”, továbbá a „nacionalista” liberalizmust, illetve a „forradalmi” liberalizmust, amely már korlátlan teret enged a természetjogot végképp megsemmisítő kapitalista, illetve forradalmi erőknek.)

Németh László legnagyobb szellemi és lelki indíttatású rendszere a protestantizmus és a minőségszocializmus összekapcsolása volt. A katolikus szemlélet (a gyónás mint a bűnbeesés és a megtisztulás folytonos körforgásának jele és ismétlődése) számára statikus lelkiállapotot testesített meg; ő az egész életen át tartó állandó üdvösségharcot állította ezzel szembe. Protestantizmusa nem egyházhoz kötődő hitvallás, hanem a bennünk lakó Isten kihívása, cselekvésre ösztönző erő: életstimuláns. Szocializmusa pedig nem az újabban keletkező eszmék lecsapódása, hanem a bennünk élő legmagasabb emberi képességek folyamatos próbája: aktív erőfeszítés.

Értelemszerűen a társadalomkritikai és szociális érzékenység és elkötelezettség volt az a közös pont Szekfű és Németh világképében, amely ideig-óráig rokon szemléletük meglétét feltételezte. Csakhogy elég hamar kiderült, hogy nincsenek ugyanazon az oldalon. A helyzetükben, pozíciójukban az volt a legfeltűnőbb különbség és ellentét, hogy Szekfű a hatalmi pozíciókon belülről fejtette ki ezen irányú munkásságát, Németh a hatalmon kívül (sőt: valóban – néha nyomasztó – „kisebbségben”). Az általa is „ellenforradalmi”-nak nevezett korszak – hiszen valóban forradalomellenes volt mindvégig – három jellegzetes „korhősét” Szekfű Gyula, Babits Mihály és Bethlen István személyében jelöli meg, akik „szabadon bonthatták ki alaperényüket ott, ahol másoknak épp legfontosabb erényükben meg kellett lapulniok vagy össze kellett törniök”. (Messziről, 1936. Itteni példái Móricz és Szabó Dezső.) Lényeges különbség továbbá: Szekfű Gyula klasszikusan konzervatív polgár, Németh László viszont mint a minőség forradalmára, radikális reformokban, valódi társadalomátalakító programok szerint él és gondolkodik. Csak egyetlen példa. A korszak egyik legtöbbet taglalt társadalompolitikai témája a magyar középosztály átalakítása, reformja volt. Szekfűnek is állandó gondja ez, ő hosszú időn át azt vallja, hogy a középosztályt a parasztság legjobb elemeivel kell felfrissíteni, mintegy beemelni őket eme legfontosabb, „nemzetfenntartó” osztályba. Németh viszont azt hirdeti, hogy merőben új középosztály kialakítása szükséges: a régi nem alkalmas semmiféle megújításra. (Legvégül Szekfű is erre a következtetésre jutott.) Ez az új középosztály-idea (bár a gyakorlati kivitelezése éppolyan megkérdőjelezhető, mint a Szekfű-féle) rávilágít e két reformer gondolkodásának, illetve politikai kötöttségeinek lényeges különbségére.

G. G.: Németh László és Szekfű Gyula igen élesen bírálták a kiegyezés korának gondolkodásmódját, politikáját – saját korukat illetően ez a bíráló szenvedély inkább Némethben működött. Szekfű nemcsak leírta a „neobarokk” világot, de bele is illeszkedett, erősen különböztek (sokban szemben is álltak) politikai és külpolitikai elképzeléseik. Gondolkodóként vagy ideológusként hatottak-e erősebben a kortársakra?

M. I.: A kiegyezés témája és egész problematikája az egyik kulcskérdése mind Szekfű, mind Németh történelemértelmezésének. Szekfű sokszor leírja, hogy a magyar politikai vezetés, az uralkodó rétegek a szerinte nagyszerű kompromisszumnak (1848 kiteljesedésének) tekinthető 1867-es kiegyezés lehetőségével nem tudtak élni: sutba hajították Széchenyi konzervatív reformeszméinek alapjait, utat engedtek az egyre vadabb szabadversenyes liberalizmusnak, valamint a zsidó térhódításnak, nem törődtek igazán a nemzetiségi kérdésekkel, sem bármely szociális feszültséggel: nos, mindezeknek a következtében nemzedékről nemzedékre hanyatlott a „kor” (vö. Három nemzedék. Egy hanyatló kor története. 1920., továbbá: Három nemzedék és ami utána következik. 1934.); egészen a teljes összeomlásig. A liberális pártalakulatok – állítja a történész – az értelmetlen közjogi küzdelmekkel végül is „szétkuruckodták” a dualista magyar államot.

Ma már a történelmi kutatások szinte egybehangzóan azt állítják, hogy a kiegyezés kora több évtizeden át a magyar történelem egyik virágkora volt a rohamos gazdasági fejlődésünk, a városiasodás, a polgárosodás, a nyugati szellem elterjedése (és így tovább) tekintetében. (Másfelől persze a „vidéki” Magyarország mérhetetlen nyomorával.) Vajon ezt Szekfű ne tudta, ne érzékelte volna? Ez nyilván lehetetlen. Újabb kérdés: hogyan lehetséges az, hogy a Szekfű által piedesztálra emelt kiegyezési aktus után – ugyancsak Szekfű szerint – szinte azonnal bekövetkezett a hanyatlás kora Magyarországon? Nem lehetséges, hogy már a kiegyezésben ott lappangott a későbbi katasztrófa? Mert mit is mondanak erről Szekfű legtekintélyesebb ellenfelei: Németh László és később Bibó István? Azt mondják, hogy a 67-es kiegyezés már eleve hazug és gyáva kényszerkompromisszum volt, s az ország vezető rétegeit, sőt az egész közvéleményt hazugságba, erkölcsileg bomlasztó, beteges állapotba kényszerítette. No de ők – Németh, illetve Bibó – sem vették volna figyelembe a dualista rendszer megannyi tényleges nagyszerűségét, például a tagadhatatlan gazdasági felfutást? Természetesen észrevették. Csakhogy az ő eszményvilágukban – hiszen ők is eszményekben gondolkodtak – a Szekfűével szemben másféle elsőbbségek, másféle értékek kerültek előtérbe. Ők ugyanis meggyőzően azt állították, hogy egy egészséges társadalom nem épülhet eleve hazugságokra, kölcsönös félelmekre, önbecsapásokra. (Miként Németh László fogalmazott 1940-ben kis Szekfű-könyvében: „67 erkölcsi csapda volt, amelyből nem nyílt szabadulás.”) S nem épülhet a megalázott emberek nyomorára sem. S amely társadalom vezetése ezt mégis kierőszakolja, ezzel végzetes morális válságba kerül. S éppen ez a morális társadalmi válság rágta szét a vezető rétegeket, majd lejjebb is, milliókat. Aztán az első világháború és Trianon következett. Nos, megfontolandó szempontok ezek a megközelítések is, miközben azt is láttuk, hogy Szekfű éles cezúrája, melyet a kiegyezés megkötésének pillanatától meghúz, nem életszerű. Még ha „történelmileg” hitelesnek látszik is az „után” nagy tablója a Három nemzedékben. Magának a kiegyezés tényének a dicsőítése ilyen körülmények között meglehetősen ellentmondásos helyzetet hagy feloldatlanul.

Látszólagos kitérőként az említett, 1940-es Németh-kötetecskének a végéről is hozunk egy idézetet. Azért tesszük ezt, mert ez a rövid szövegrész azt a felfokozott (és elfogult) érzelmi világot érezteti, amelyben a szerző – szinte irracionális haraggal – ellenőrizhetetlen és megállíthatatlan fantomnak állítja be történész ellenfelét. Ekként: „Szekfű Gyula húsz éven át a Habsburg-restauráció érdekében csinált nekünk múltat és jelent, s ennek a képtelen történelmietlen rögeszmének a szolgálatába toboroz ma is [...]”. Szükséges megfogalmaznunk azt a következtetést, hogy az érzelmi hév, a művészi bátorság mint motiváló erő Némethben sokkal erősebben működött, mint Szekfűben: alkatuk merőben más volt. S ehhez tegyük még hozzá: miközben Szekfű a háborús évek elejére az egyik legfontosabb és legolvasottabb véleményformáló lett (lásd Magyar Nemzet), Németh a szinte teljes szellemi és társadalmi elszigeteltség helyzetébe és állapotába került.

G. G.: Miként jelent meg a beilleszkedés és a konzervatív reformgondolatban meghúzódó szembenállás Szekfű munkásságában? Mit jelentett ebben Szekfű számára a Magyar Szemle?

M. I.: Mindenekelőtt a történetpolitikai gondolkodás megerősödését, sőt, felülkerekedését kell szemügyre vennünk. A „Hóman-Szekfű” kötetek megírásának lezárultával, a harmincas évek elejétől erősödik meg markánsan ez a fő vonal Szekfű munkásságában: a klasszikus, hagyományos történészi munka háttérbe szorul a politikai gondolkodói tevékenységi formákkal szemben. Ez azt jelenti, hogy a tudós történész kivételes ismeretanyaga, tapasztalata, személyes kapcsolatrendszere bázisaira építve saját kora politikai, társadalmi, stb. kérdéseinek megoldásában kíván ily módon segíteni. Ehhez – már Bécsből történő hazaérkezésétől kezdődően – minden támogatást megkap a legmagasabb köröktől: Bethlen István miniszterelnöktől, Klebelsberg kultuszminisztertől s politikus társaitól, illetve számos tudós barátjától, valamint a bethleni politika mellett elköteleződött zsidó nagytőke kulturális és társadalmi támogatási rendszerétől. Ebben a nagy, közös konzervatív reformnak nevezett politikai miliőben, amelynek középpontjában Trianon revíziója állt – azt hívén és hirdetvén, hogy a rendszer reformálható – kiemelkedő fontosságú és színvonalú műhely volt az 1927-ben alapított s 1938 végéig Szekfű által szerkesztett (és ezen túl is mindvégig Bethlen István szerkesztőbizottsági elnök felügyelete alatt álló), a korszak legszínvonalasabb esszéfolyóirata, a Magyar Szemle, az akkori magyar értelmiségi elit rendszeres olvasmánya. S a Magyar Szemle Társaság – az elnök itt is Bethlen István gróf – könyvsorozatai úgyszintén színvonalas szellemi klímát jelentettek. Szekfűnek a magyar írástudó értelmiség legkiválóbbjai közül sokakat sikerült megnyernie a Magyar Szemle számára. (Hogy csak néhány közismert, akkor fiatal tudós embert, írót, újságírót említsek: például Szerb Antalt, Kovács Imrét, Keresztury Dezsőt, Kosáry Domokost, Boldizsár Ivánt, Szabó Zoltánt.)

Csakhogy! Szekfű Gyula bármely (teljes jóhiszeműséggel felkarolt) reformindítványa, javaslata, reménytelenül, mondhatni: eleve kudarcra volt ítélve. Hiába sorakoztatta fel például (1934-ben), a Három nemzedék bővített újrakiadásában (még Németh Lászlónak is tetszően) a magyar élet legfontosabb feszültségforrásait (az ő sorrendjében és megnevezésével a következőket: a föld kérdése, felekezeti kérdés, zsidóság és kapitalizmus, a nemzedékprobléma, a leszakadt magyarság), nos hiába, mivel a Széchenyi István-i fontolva haladást eszménynek tekintő szekfűi „reformkonzervativizmus” rendszerének belülről és felülről történő érdemleges realizálása reménytelen és a hatalmi logikát tekintve igencsak naiv elképzelés volt. S ő maga is reménytelenül mozdulatlan társadalmi pozícióból, szociológiai beágyazottságból próbált Széchenyi szellemében gondolkodni. Hiszen ezer szállal bele volt szövődve abba a rendszerbe és társadalmi közegbe, amelyben élt, s amely rendszer teljes biztonságot és védelmet nyújtott a számára. (Maró gúnnyal jegyezte meg Szekfűre utalva egyik cikkében Hamvas Béla: „Helytelen dolog a bíborosnak fellázadni az ellen a rend ellen, ami őt bíborossá tette.”)

Bethlen István bukása, a nagy gazdasági világválság, a magyar legfelső politikai vezetés folyamatos jobbra tolódása, s különösen Hitler hatalomra jutása Németországban Szekfű Gyulát is érdemleges szemléleti átértékelésre késztették. Megszaporodtak az élesebb hangvételű kritikus írásai (már nem Bethlen a miniszterelnök, ennélfogva a Magyar Szemle is rendszerkritikusabbá vált); folyamatosan hallatta hangját a kereszténydemokrácia intézményesülése, a középosztály „felfrissítése” és a paraszti rétegek társadalmi és anyagi fölemelése, az igazságosabb társadalom megteremtése mellett, illetve a náci és bolsevik veszély, valamint a hazai szélsőséges politikai ideológiák ellen. Nem egyszer ostorozta kemény szavakkal saját korának, az általa szellemesen „neobarokk”-nak nevezett, anakronisztikusan működő politikai és közéleti társadalmat, középpontjában a valódi modernizáció legfőbb történelmi akadályával, a magyar dzsentrivel s annak gazdasági, szociológiai és mentalitásbeli leágazásaival. Mindhiába tette: a rendszer merev és zárt volt.

Szekfűre mélyen hatottak a harmincas évek végi s a negyvenes évek eleji európai és magyar politikai fejlemények. Nem egyszer adta jelét annak – szimbolikus érvényű gyakorlati jelzésekkel is, világképbeli eszményeinek megfelelően –, hogy a különböző színezetű politikai diktatúrákkal szemben a demokrácia, a humánus alapelvek és a társadalmi igazságosság híve. Legmesszebbre e tekintetben az 1943 és 1944 fordulóján írt, Magyar Nemzet-beli cikksorozata, a „Valahol utat vesztettünk” című (Ady Endrét idéző) történelmi program sugalmazásával, adásával ment. Ebben az elhíresült történeti esszéjében felidézi a 19. század közepén működő centralisták (Csengery Antal, Lukács Móric és társaik) műhelyét, amelyben a társadalmi demokráciának egy sajátos liberális (szabadelvű) válfaját: a községi, tehát az embereket közvetlenül érintő választási és népképviseleti rendszert dolgoztak ki. Szekfű ekkor, a háború vége felé ezt a nagy politikai és társadalmi reformot, változást javasolta a háború utáni magyarság számára.

G. G.: Németh László hatását lépten-nyomon érzékelhetjük a mai szellemi életben is. Jelen van-e Szekfű gondolkodása történész tanítványainak szakmai hatásán túl a mai közgondolkodásban?

M. I.: Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. Nem könnyű, mivel a magyar társadalom értelmiségi rétegeinek az élete az utóbbi évtizedekben meglehetősen bonyolult módon zárt, s hajlik az éppen divatos szakmai megoldások elfogadása felé. Nem tudni pontosan, mi történhetett e tekintetben a több évtizeddel korábban jól érzékelhető jelenséggel: Szekfű Gyula mint „antimarxista” történész divatos (mivel „tiltott”) és megbecsült jelenségnek számított az akkori gondolkodó értelmiségiek körében. S nemcsak a bölcsész típusúakéban. Erről bőven vannak emlékeim, akár családiak is. Németh László alakját és presztízsét nagyban emelte a háború után is továbbélő népi mozgalom, Szekfű esetében ilyen szellemi felhajtó erőről nem beszélhetünk. (Ha csak a hivatásos történészek egy csoportjának szakmai és közéleti befolyását Szekfű rehabilitására és elismertetésére a nyolcvanas évektől nem tekintjük annak.) Nem szólva arról, hogy Szekfű életművének átlátása és megértése nehezebb intellektuális feladat, mint Németh Lászlóé. És pályájának ellentmondásai, bonyolult taktikázásai a megértés és a feldolgozás szempontjából nehezebbek is, mint a Némethéi. A két személyiség jelleme, alkata, vonzereje úgyszintén eltéréseket mutat: Németh impulzív, megszólító, viszonylag könnyen érthető, míg Szegfű útmutatásai nem egyszer meglehetősen nehézkes módon jelentkeznek. (Ha egyáltalán eljut ennek közelébe a jóhiszemű olvasó.) Németh szépíróként eleve nagyobb népszerűségre tett szert, mint Szekfű a maga nem ritkán körülményes (különösen újságcikkeiben), vontatott, önismétlő közéleti fejtegetéseinek sorozataival. Szerepeik a magyar közgondolkodásban úgyszintén mások. Németh a közvélemény előtt mindvégig megmaradt nemzeti („népi”) írónak, ezzel szemben Szekfűre – a köztudatban legalábbis – ráégett a „Habsburg-barát”, az „Erdély-ellenes” stb. minősítés. Nehéz őt közmegegyezéssel a magyar nemzeti érték- és emléktárban elhelyezni. Nem is beszélve számtalan magyar történetbeli esemény közértékelése körüli zavarokról (vagy éppen egészséges sokszínűségről?), amelyek nem mindig idomulnak a Szekfű-féle, szigorú önismeretet és önkritikát hirdető felfogáshoz. (1939-ben például expressis verbis is megfogalmazta ezt: „A szellem legelső kötelessége pedig az önismeret.”) Németh László nem szépirodalmi írásai, esszéi precíz történelmi ismeretek nélkül is élvezhetőek, a Szekfű-munkák azonban nem ilyen természetűek, hiszen a magyar történelem vitatható, vitatott tudományos kérdései állnak a középpontban. Ráadásul Szekfű Gyula 1945 utáni pályaszakaszát olyan szakmai, magatartás- és jellembeli ballasztok terhelik, amelyek ránehezedtek ennek a rendkívül gazdag és tanulságos életműnek a fényesebb szakaszaira, esetleg egyes munkáira is. (Életsorsot jelző fejlemény: míg Németh László 1945-ben önszáműzetésbe vonult el Budapestről, Szekfű Gyula – igaz, összpolitikai megegyezéses döntés következtében – moszkvai követ lett.)

G. G.: Benne volt az előzményekben az, amit Szekfű 1945 utáni életútja mutat?

M. I.: Abból kell kiindulnunk – fentebb utaltam már erre –, hogy Szekfű Gyula az egész 1945 előtti pályafutása során teljes biztonságot és támogatást élvezett a főhatalom részéről, továbbá: szakmai kérdésekben mindig meg tudta magát védeni nagy vitái során. Hozzá volt szokva tehát a biztonsághoz és a szakmai tekintélyének megvédeni tudásához. Ez a viszonylag kényelmes állapot a háború után nagy veszélybe került, a kommunista hatalom megtűrte ugyan, ám ennek fejében kiegyezéses szolgálatot igényelt tőle. Ezzel az erkölcsi és szakmai kihívással Szekfű Gyula nem volt képes megnyugtatóan szembenézni, s különösen nem volt képes az új hatalomnak ellenállni. Félt a gyökeresen megváltozott valóságtól: egy csapásra megszűnt az őt körülvevő védőburok. S ezt újra ki akarta alakítani, meg akarta szerezni. Ez nem ment másként, mint hogy be kellett hódolnia. És Szekfű ezt az utat választotta a kiszámíthatatlan, veszélyekkel teli másikkal szemben. (A politikai félelem mellé a súlyosbodó betegségétől való félelem járult. Régebbi tisztelői közül sokan megrökönyödtek, nemigen találkozott megértéssel.) Szomorú történet ez: egy nagy szellem hanyatlástörténete és erkölcsi süllyedése. S mindez nagyon sokáig, tíz esztendeig tartott.

S habár beleillesztette a már moszkvai követként írt, s Budapesten 1947 végén kiadott könyvébe a Forradalom után című terjedelmes esszéjébe a „Valahol utat vesztettünk” szövegét mint első fejezetet, magának a kötetnek a gondolatvilága már egészen másról szól: némi malíciával azt is mondhatnánk, hogy „valahol” Szekfű Gyula is utat vesztett –, csak éppen 1945 után. És sajnos végleg és teljesen. Emberi és tudós mivoltában egyaránt. (Talán csak az 1952-ben megjelent Az öreg Kossuth szép nagyesszéje a kivétel tudományos és morális elkopásának folyamatában.) Több évtizedes eszménye arról, hogy Magyarország biztonságos sorsa csak birodalmi keretek között (lett légyen az a Szent István-i Magyarország, majd a Habsburg Birodalom) képzelhető el, most is él: s az új világban csak a szovjet birodalom jöhet szóba mint lehetséges megvédő hatalom. Meggyőződése – s e tekintetben megmaradt a régi „reálpolitikusnak”-, hogy a betagozódás a szovjet érdekszférába elkerülhetetlen. Ennélfogva – hirdeti nem is rejtetten, sőt, több újságcikkében is – meg kell tennünk a teljes behódolást. A Forradalom után című könyve ennek az életérzésnek és külpolitikai helyzetnek megfelelően – a sok helyütt tiszta vonalvezetésű és jogosnak mondható magyar önkritika megtétele közben és után – dicsőítőjévé válik a létező szovjet világnak, bűnbánásra szólít fel, s azt javasolja, hogy örömmel fogadjuk el a szovjet fennhatóságot, s a nyugati demokrácia helyett teremtsük meg mi is a „keleti”, azaz a szovjet demokráciát! Miközben tudja és néha bizalmasan ki is fecsegi, hogy ez a szovjet világ Magyarországon olyan, mint a török hódoltság volt, s csak akkor fog megszűnni, ha a birodalom összeomlik. Ebben viszont nem tévedett Szekfű Gyula.

G. G.: Munkája során minden kutató valamiféle személyes kapcsolatba is kerül „tárgyával”. Milyen embernek ismerte meg Szekfű Gyulát?

M. I.: Szekfű-kutatásaim legszínesebb része e bonyolult személyiség, lelki alkat meghatározó jegyeinek föltérképezése volt. Ebben a munkafázisban elsősorban a levelezések és a kortársi visszaemlékezések segítettek sokat.

Induljunk ki a magánélet tényeiből. Abból például, hogy Székesfehérváron a cisztereknél, majd az Eötvös Collegiumban kapott alapos szakmai képzést és lelki-világnézeti indíttatást, majd – pártfogói jóvoltából – egészen fiatalon, 1907-ben hosszú időre a Monarchia központi levéltárába, Bécsbe került. E városban talált rá a kétgyerekes osztrák zsidó kávéháztulajdonos özvegyre, későbbi feleségére, akit 1925-ben magával hozott Budapestre. („Tónika” – Antonia Amtmann – azonban sosem tanult meg rendesen magyarul.) Bár a bécsi élet frivolságai vonzották Szekfűt, valójában mindig magányos ember maradt. Nem vetette meg a jó borokat (barátjának, Babits Mihálynak egyetlen hibájaként azt rótta fel egyik levelében, hogy „nem iszik”). Érrendszeri betegségei már a harmincas évek közepén kialakultak, végül is hetvenkét évet élt. Szemérmes alkat volt a magánéletben, mint egyetemi előadó szürke és monoton. Mégis nagy hatással volt tanítványaira, mert a lényegre törő új gondolkodásával új lehetőségeket, ösztönzéseket nyújtott a számukra.

Levelezései azt is dokumentálják, hogy már fiatalkori tudományos eredményeinek jelentőségével is tisztában volt, és nagyon vágyott az elismerésre. Ennek érdekében nem egyszer nagy energiákat mozgósított és alázatos hangú levelekben fordult szakmai, tudósi és társadalmi-politikai tekintélyekhez. Akiket általában nagyon tisztelt (még ha ők – például mesterei közül Angyal Dávid, Marczali Henrik, illetve Károlyi Árpád) néha oda-odaszúrtak egykori – egyébként becsült – tanítványuknak. Hatalmas levelezésének (amit érthetetlen módon meg sem próbál kiadni a „szakma” – még a levéltárakban és a könyvtári kézirattárakban könnyen megtalálható tekintélyes mennyiségű és súlyú gyűjteményeket sem) egyik nagy fejezete az a szívós munka és küzdelem, amellyel saját tudományos pályáját egyengette, illetve amellyel az elismeréseket siettette, sürgette. Aligha volt elégedett a dicséretekkel, a jó kritikákkal (rosszakat is kapott bőven), mindig többre vágyott. Egyetemi kollégáival (Mályusz, Domanovszky, Hajnal) sem volt felhőtlen a viszonya (nem is beszélve a Hómannal való nagy pálfordulásról 1943 tavaszán), és nemcsak szakmai kérdésekben polemizált velük. Nagy erőket mozgósított tudományos vitáira: itt a végsőkig elment, egészen a nyilvános leszámolásokig. (A száműzött Rákóczi elleni támadássorozat folyamán a tízes évek elején-közepén hihetetlen energiával, Bécsből irányította Horváth Jánost és Riedl Frigyest az ellenlépésekkel kapcsolatban, a legapróbb részleteket is előírta számukra. Ismeretesek a Mályusz Elemérrel folytatott nyilvános szakmai vitái a harmincas évek közepén, melyeknek során a becsületsértés esetei is előfordultak mindkét részről.)

Figyelemre méltó az a sok-sok támogatás, segítség, amellyel mint tekintélyes professzor, tudós és közéleti ember a tehetséges tanítványainak segített boldogulni. Szép sorozatot lehetne összeállítani az ezen tárgyú leveleiből is. A szociális érzékenység egész életében jellemző volt rá. (Kovács Imre meséli el például, hogy szegény gyomai parasztgyerekeket üdültetett saját villájában.) Korábban említettem már Szekfű katolicizmusának fontosságát, keresztényszociális elkötelezettségét: a mindennapi életben is gyakorolta hitét és annak tanításait. Közvetlenül is szolgálta egyházát (és a hercegprímást): nevéhez fűződik például az esztergomi Katolikus Nyári Egyetem megszervezése és szakmai irányítása a harmincas évek elején-közepén, létrehozta a fiatal katolikus történészek munkaközösségét, részt vett a Regnum egyháztörténeti évkönyvsorozat indításában. Számos írásában foglalkozott a katolikus történetírás helyzetével, megerősítésének lehetőségeivel.

Nem egyszer állt ki nyilvánosan a jó, a tisztességes ügyek mellett. Mint például 1937 őszén a sajtóperbe fogott Kovács Imre és Féja Géza ügyében, majd 1942-ben a hazaárulással vádolt Kovács Imrét hozta ki a vizsgálati fogságból. Ugyanekkor tanúnak jelentkezett a nevezetes Schönherz-perben a vádlott mellett. 1943 nyarán beszédet mondott az izraelita temetőben egykori mestere, Marczali Henrik síremlékének avatásán. S még az 1945 utáni Hóman Bálint-perben, illetve Mályusz Elemér vizsgálati ügyében is objektíven, harag nélkül tanúskodott. Ám a moszkvai évek már erősen árulkodtak jellemének megromlásáról. (Mint követ, majd nagykövet egyébként jól teljesített, dolgos hivatalnok volt, s megpróbált közvetíteni a magyar hadifoglyok érdekében.) Hazarendelése után viszont eltűrte, hogy Rákosiék beszervezzék és felhasználják a Mindszenty elleni akciókban, s Rákosi Mátyáshoz írt néhány levele (például az, amelyikben Rajkék „leleplezése” felett örvendezik) arról tanúskodik, hogy az erkölcsi erózió visszafordíthatatlanná vált. Magányosan szenvedve várta a halált.

Igen érdekesek – könyvemben ezt a forráscsoportot is bemutatom – a Szekfűről szóló visszaemlékezések ismert szereplőktől. Többek között Gogolák Lajos, Szegedy-Maszák Aladár, Thienemann Tivadar, Szabó Zoltán, Kovács Imre, illetve Boldizsár Iván, Ortutay Gyula, Keresztury Dezső, Féja Géza s az egyik legközelebbi tanítványa, Kosáry Domokos emlékei elevenednek meg itt, a kötetzáró fejezetben.

G. G.: Mit mutat az utókor mérlege: mennyire bizonyult maradandónak Szekfű Gyula életműve?

M. I.: Az életmű meg nem másíthatóan előttünk áll. Az olvasón múlik minden további mozdulat: az elfogadás, az elutasítás s a bírálva egyetértés is. Úgy látom, a történész szakma még ma sem egységes Szekfű Gyula munkásságának: történetírói, illetve „ideológusi” működésének értékelésében. Jóllehet történeti kérdésekben már kevésbé bírálják. Világossá vált, a történetíró Szekfű legfőbb ideája a magyar sorskérdésekről: az első helyre azokat a lényeges kérdéseket tette, amelyek a magyarság emelkedését szolgálták, avagy gátolták. Azt is vallotta, hogy az emelkedéseket csakis hatalmi kompromisszumok eredményeként lehetett és lehet elérni. És a magyarság története nem más, mint ezeknek az egyensúlykereséseknek a története. „Ideológusi” szerepét már erősebben bírálják: az ellenforradalmi rezsim támogatójaként van elkönyvelve. Ez a terület is számos részvita tárgya lehet(ne) mind a mai napig – van tehát teendő az utánunk jövő nemzedékek számára is.



« vissza