Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A régi magyarországi szabadkőművesség kozmopolitizmus és nacionalizmus között – 1. rész

"A szabadkőműves szolidaritás valamiféle véleményszabadságot biztosított, hiszen a keményebb megtorlás veszélye nélkül kifejthették, hogy nem értenek egyet a kemény centralizációval, és fájlalhatták, hogy Őfelsége – mint írták – rossz tanácsokra hallgat. Aztán Bécsben a nemsokára elhunyt Esterházy Ferencet Sonnenfels lapjában is meggyászolták. Mozart gyászindulóval búcsúzott tőle."

Ha a felvilágosodást valláshoz hasonlítjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy annak egyháza a szabadkőművesség volt, temploma pedig a szabadkőműves páholy.1 A páholy szakralizált és egyben szabad tér, oázis a profán világ sivatagában. Itt dicsőítették Istent, a világegyetem Építőmesterét, és azt tervezgették, hogy miként tehetnék jobbá a földi világot. Szertartásaikkal és legendáikkal az idők kezdetéig vitték vissza a mozgalom eredetét szinte Ádámig, és Bölcs Salamontól Krisztusig mindenkit, akit érdemesnek tartottak, szabadkőművesnek nyilvánítottak. A mozgalom Angliában született, mintegy válaszként a burzsoá romlottságra. Az amerikai szabadkőművesek el is szakadtak az anyaországtól. Az egydolláros bankjegyen ott díszeleg a legtökéletesebb építmény, a piramis, mögötte a zöldellő táj: Amerika, és előtte a sivatag: Európa.

Ezek után nem csoda, hogy a szabadkőművesség divatban van, és egyben a divat áldozata is. Korábban is így volt. Az egykori szabadkőműves Churchillnek is voltak olyan gyenge pillanatai, amikor Leninben és Trockijban az illuminátus rend vezetőjének, Weishauptnak az örököseit látta.2 Nem tudni, hogy a brit államférfi tudott-e arról, hogy Trockij hajdan tanulmányt is írt a szabadkőművességről, amely sajnos elveszett. Emlékirataiban viszont a szabadkőművesség sokszínűségére is felhívta a figyelmet, maskarának nevezve az egész jelenséget, amelyre azért volt szükség, mert „az új morál sokkal lassabban kristályosodott ki, mint ahogy a régi eltűnt”, és ezért „őrizték a régi erkölcsi formákat, amelyek társadalmi alapjait a történelem már régóta aláásta”. „A tevékeny kőművesség spekulatív lett”, viszont nagyon is változó tartalommal. Erről vitatkozhatunk, nyomozhatunk, az viszont kétségtelen, hogy olyan nagy összeesküvők, mint Trockij, Hitler vagy Codreanu jócskán merítettek a szabadkőműves szervezkedési technikákból, miközben a kommunisták betiltották a szabadkőművességet, a fasiszták pedig egyenesen démonizálták. Ez történt némileg nálunk is. És történik ma is. Példa rá a pletykálás, finomabban szólva a szóbeli történelem. Az ebben feltáruló kvázi-kozmikus gyanakvás légkörére és a vonatkoztatásos spekulációs logikára jellemző, hogy miután megjelent néhány vitázó jellegű tanulmányom,3 akkor egyik barátom figyelmeztetett, ha sokat ugrálok, a kvázi-mindenható szabadkőművesek ki fognak nyírni, mert a nagy tekintély, akinek művét bírálattal illettem, szabadkőműves; és amikor mondtam, hogy nem az, sőt éppen alábecsüli a szabadkőművesek pozitív szerepét, akkor barátom a következő intéssel zárta le a beszélgetésünket: akkor rólad is azt mondják, hogy szabadkőműves vagy! Amikor pedig megjelent egy rövid kis népszerűsítő cikkem a magyar szabadkőművességről,4 akkor akadt, aki féltő módon tudakolta, hogy nem lett-e valami bajom belőle. Úgy látszik, ügyes-bajos témáról van szó, és ezért is érdekünk a tisztánlátás, már amennyire lehet. A lehetőségnek forrásaink szűkössége szab határt; ugyanakkor a képzelet és némi eddig ismeretlen, új forrásanyag segíthet azon, hogy ne pamfletet írjunk, vagy historia domust. A szabadkőműves-irodalommal általában az a baj, hogy ha nem szabadkőműves írja, akkor – tisztelet a kivételnek – nehezen érti meg a szabadkőműves világnézetet és hitvilágot, ha pedig szabadkőműves, akkor bölcsen hallgat erről, vagy rejtélyeskedik. Igaz, rejtély van bőven – mint mindig és mindenütt a történelemben. Okkal vélte Mikszáth Kálmán Vén gazemberének népe: a szabadkőművesség „az egy külön titokzatos ország”,5 és ennek legjobbjai következesen keresték az univerzalizmus és a partikularizmus, mármint a kozmopolitizmus és a nacionalizmus egyensúlyát.

 

Hogyan értékelte a szabadkőművességet és dilemmáit régi történetírásunk?

 

Ha egy szóban kellene válaszolni, mondhatnánk: vegyesen – még egyazon műben is. Legjobb példa erre az első és utolsó igazán nagy magyar történelmi elbeszélés, Szekfű Gyula Magyar története az 1930-as évek derekáról. Nála először „az egyelőre még alkotásképtelen bomlasztó erők nagy tömege torkollott össze a szabadkőművességben”, amely Nyugat felől hódított teret. Aztán az egyszerű krónikás szenvtelenségének látszatával jelezte, hogy gróf Draskovics János 1770-es években a hazai szabadkőművességet független szervezetté tette, amikor életre hívta a Szabadság Rendet (Systema Constitutionis Latomiae Libertatis sub Corona Hungariae in Provinciam redactae). Erről a vállalkozásról nem sokat árult el Szekfű, az alapítót viszont némileg humanitárius bohócként állította elénk, aki azért hívta életre a nagy páholyt, hogy „emberbaráti működésének szélesebb teret találjon, miután nem elégítette ki többé az, hogy szegényeknek alamizsnát adott és birtokán vasárnapi istentisztelet után a templom előtt órák hosszat prédikált parasztjainak a »szorgalomról, munkás életről, felebaráti szeretetről, a mezőgazdaság megjavításáról, a verejtékes munka édes-voltáról«.”6 Hosszasan ecsetelte Szekfű a továbbiakban azt, hogy a szabadkőművesség tagadja a tételes, pozitív vallásosságot, istenfogalma „homályos, alaktalan, sokféleképp kitölthető és magyarázható”. És így „szinte vallása lesz ez a laicizált humanizmus sok őszinte embernek”, a felvilágosodás egyházellenessége megrengeti „a barokk építmény legfőbb tartóoszlopát”. És aztán ebben a Szekfű-féle előadásban a szabadkőműves világ visszásságainak ecsetelése – rózsakeresztes alkímia, karrierista figurák beszivárgása, frivolitást leplező álpáholyok – szinte nagyobb teret kap, mint maga a mozgalom. A mérleg viszont pozitív: „Egészében véve a szabadkőművesség az új szellemű Magyarország kialakulásának egyik legfőbb tényezője volt, s a legelső, mely már elég helyzeti energiát gyűjtött magába, hogy hozzákezdhessen a régi életformák megváltoztatásához.” Mert „a páholyok munkájában egy-egy vidék minden magyar ura összetalálkozott, s ezzel az érintkezésnek soha nem látott intenzitása fejlődött ki”. Ez a „szabadkőművesség vidékek, tájak, vármegyék korlátain túl tudta egyesíteni embereit céljai szolgálatában.” Viszont a célokról már nem igazán kapunk képet. Márpedig az 1920-as években Mályusz Elemér már feltárta a szabadkőművesség politikai jelentőségét az 1790-es évek reformmozgalmaiban, majd a '30-as évek végén klasszikus érvénynyel összegezte tapasztalatait: „Új és varázserejűnek tetsző mozgalom volt ez – a kor legnagyobbjai lettek híveivé – s úgy látszott, hogy ő fogja valóra váltani a felvilágosodás korának minden ígéretét s teszi az emberiséget boldogabbá. Mivel mindazok előtt, akikben élt a vágy eljutni a szociális és kulturális bajok orvosszeréhez, a szabadkőművesség látszott a legalkalmasabb eszköznek, a katolikusokon kívül protestánsok is örömmel csatlakoztak hozzá s támogatták a bécsi vezérek művelődéspolitikai elgondolásait. Nem jelentett ez számukra szakítást az egyházi hagyományokkal; úgy vélték, hogy csak annak a merev ortodoxizmusnak fordítanak hátat, amelynek római válfaja ellen katolikusok is küzdöttek.”7

Ennek nyomában született az 1970-as évek nagy teljesítménye a Szekfűt még egyelőre az újabb korszellemnek megfelelő bírálatban, majd 1989 után a még újabb korszellemnek megfelelően felmagasztaló Kosáry Domokos művelődéstörténeti szintézise, amely monumentális bibliográfiának is tekinthető, olyannak, amely határozottan polemizál, felmutatva azt, amit általában történeti igazságnak nevezünk, és így helyére teszi a dolgokat. De kérdés, hogyan lehetünk a történeti igazság birtokában, és hol van a dolgok helye? Azzal csak egyet lehet érteni, hogy „nem is nagyon sokat tudunk” a szabadkőműves páholyok tevékenységéről, és ezen az ő munkája sem segít, mert ebben a szabadkőművességre vonatkozó szakirodalom értékelése elfogult, szelektív és torzító. Példa erre a Szabadság Rend alkotmányának értékelése, amire a függetlenségi törekvés rövid jelzése után kerített sort a szerző, miközben magáról az alkotmányról még érdemben nem árult el semmit. (Úgy tűnik, Abafi Lajos nagy műve sem volt a kezében, mert kötetek helyett füzetekről írt, és az a kötet, amely az említett alkotmányt tartalmazza, majdnem négyszáz oldalas.) Azt viszont leszögezte a megfellebbezhetetlenség igényével értékelő szerző: „Egy-két olyan nézettel szemben, amely inkább általánosságban értékelte vagy éppen túlértékelte ennek az iránynak a progresszív jellegét, már régebbi kutatásunk elég reálisan felmérte, hogy mindez elsősorban »a felvilágosodáshoz hajló megyei nemesség gondolkozását« fejezte ki.”8 A vélt túlértékelés az erdélyi Jancsó Elemér munkája a szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti jelentőségéről.9 Ez a kis könyv méltán minősíthető klasszikusnak. Az 1930-as években jelent meg Kolozsváron, ide jártak a magyarországi szabadkőművesek is találkozni. Magyarországon akkor aligha lehetett volna kiadni ezt a művet, amelynek egyes részleteit lehet vitatni, de jelentőségét aligha. Ami Kosáry monográfiájában a szabadkőművességnek a megyei nemességre való korlátozását illeti, az erre hivatkozó belső idézet a fentebbi vélekedésben eléggé eltorzítja Domanovszky Sándor máig is aktuális – Jancsó Elemér eredményeivel sokban egybehangzó – elemzését.10 Domanovszky – aki Kosárynál „régebbi kutatásunk” képviselője – körültekintően és árnyaltan értékelte a szabadkőművesség nemzeti jelentőségét: „Nemzeti szempontból a nagy eredmény az volt, hogy összehozta a művelt főurakat, főkép a kormányzatban szereplőket, a jómódú birtokos nemesség elitjét, az írókat és tudósokat, és kialakította belőlük, sűrű érintkezésük és »munkájuk« folyamán a következő évtizedek szellemi vezető rétegét. Az a szellem, amelyet a Draskovics-obszervancia a nemzeti érdekek: a függetlenség, az alkotmány és a nyelv megvédésére, valamint a korszerű eszmék felkarolására, a reformok megkedveltetésére, de főképp a műveltség emelésére, az irodalom és a tudomány elterjesztésére tagjaiba beoltott, a nemzeti életnek szép gyümölcsöket érlelt. Ebben nagy része volt annak, hogy minden nemzeti erőt egyesíteni tudott türelmes szervezetében. [...] A páholyokban nevelkedtek a kor legkiválóbb alkotó emberei, akik azután életbevágóan fontos újításokkal próbálkoztak, hogy mindenekelőtt a nemzet szellemét emeljék.” Ami a politikát illeti: „A szabadkőműves mozgalomnak tehát egyrészt a Draskovics-obszervanciához fűződő hagyományaiból, másrészt a felvidéki rózsakeresztes irányzatnak a művelődésre irányított különös figyelméből és végre a budai és pesti páholyoknak a köznemesi vezetéséből származott az a nem lekicsinyelhető eredmény, hogy a korábbi szűklátókörű verbőczyánus rendi szellem egyoldalúan alkotmányvédő irányából, amely törhetetlenül ragaszkodott a meglévő régi állapotokhoz és semmi változtatáshoz sem akart hozzájárulni, a sokkal hajlékonyabb új nemzeti irányba terelődött át, amely a fejlődésnek széles perspektívákat nyitott meg. Kétségtelen, hogy ez nem egyedül a szabadkőművesség érdeme volt, hogy nagy része volt benne a pietizmusnak, a piaristáknak és nem kis mértékben a jozefinizmusnak is, végre pedig a II. József rendszere ellen elemi erővel kitört ellenkezésnek, e tényezők közül mégis az első kettőnek nem volt meg a képessége szélesebb elterjedésre, az utóbbi kettő pedig nehezen irányítható, csapongó népmozgalom volt.” A mérleg egyértelmű: „[...] a szabadkőművesség alig két évtizedes múlt után már elvégezte nemzeti föladatát, a nemzeti törekvések már a maguk lábán is megálltak.”11 Tehát Kosárynál a lényeg kimaradt „régebbi kutatásunk” megidézéséből. Kosáry műve a következőket is jelzi: „Hatással volt a magyarországi páholyokra az is, hogy a szabadkőművességből kinőtt, Adam Weisshaupt [!] ingolstadti, majd gothai egyetemi tanár által alapított ún. illuminátus rendnek Bécsben is erős központja volt”.12 Hogy ez a hatás miben rejlett, nem tudjuk meg, Weishaupt nevét sem írta le rendesen, műveiből egyre sem hivatkozik. Ezek után nem nyugszik szilárd alapokon az egyébként is megfoghatatlan ítélet: „a szabadkőművesség elvi irányvetése inkább csak általánosságban mutatott a felvilágosodás felé.”13 Ezzel szemben a forrásokban feltáruló valóság amellett szól, hogy a Szabadság Rend alkotmánya maga a felvilágosodás, pontosabban a polgári átalakulás indító programja. Egyébként Kosáry maga is hangsúlyozza, hogy a szabadkőművesség „a testvériséget emlegette a kiváltságok és kiáltó ellentétek világában”, valamint „a türelmet és világos gondolkozást a vallási fanatizmussal és az egyházi hatalommal szemben”. Az egyenlőség viszont szerinte csak a páholyra szorítkozott és elvi jellegű volt. „A szabadkőművesség tehát csak általában különböző (ha nem is a legtávolabbi) társadalmi és vallási kategóriák közelítésén, a társadalmi és ideológiai feszültség enyhítésén fáradozott. Azt azonban, hogy ez az általános törekvés hol, milyen közvetlen célok és feladatok szolgálatában konkrétizálódhatik, ezt már mindenütt azok a társadalmi erők szabták meg, amelyek képviselői a szervezet tagjai voltak. Vagyis Magyarországon elsősorban a nemesség középső és felsőbb rétegei, és mellettük, hozzájuk kapcsolódva a magasabb értelmiségiek.”

Ez az értékelés „a félig tele vagy félig üres” pohár paradigmáját követi. Azt viszont láthatjuk, bár érdemes hangsúlyozni, hogy üres poharat töltöttek fel a felvilágosodás hívei. Egyéni megnyilvánulások elemzése helyett pedig erők küzdelmét próbálja meg rekonstruálni Kosáry Domokos, okkal jelezve az általa felvázolt kép hozzávetőleges jellegét. A Szabadság Rendnek a jobbágyság helyzetét javítani akaró célkitűzése számára „jelzi azt a stádiumot, amelyen át a nemesi felvilágosodás nyelvi irodalmi kezdeteiből a felvilágosult rendiség további programja kinőhetett”, miközben a felvilágosult abszolutizmus és a felvilágosult rendiség még együttműködött egymással. Ugyanakkor jelezte, hogy a szabadkőművesek többet vártak József türelmi rendeletétől, és még József kemény centralizációs lépései után is – az 1780-as évek derekán – „a szabadkőműves vezetők elég nagy része [...] inkább a passzív engedelmesség álláspontját képviselte”, de végül mind szembefordultak a jozefinizmussal, de ezt mégis lassabban tagadták meg, mint a rendi „nemzet” hívei.

Kosáry a politikai színkép elemzésében – bár nem jelezte – alapvetően Szekfű Gyula terminológiájával élt. A Magyar történetből került át a felvilágosult rendiség (ott felvilágosodott rendiség) és a feudális nacionalizmus terminusa. A felvilágosult rendiség a társadalmi reformokat felkaroló nemességet jelöli, a feudális nacionalizmus pedig e reformokat elejtő és pusztán nyelvi nemzeti célokat valló nemességet, amelynek az ideológusa Kazinczy Ferenc lett volna. Ez a kategorizálás szakmánkra is jellemző fogalomalkotó kényszerrel magyarázható, azzal az igyekezettel, hogy képlékeny és átmeneti helyzeteket fogalmilag is jellemezzünk, ha kell, fogalmi nonszensz erőltetése árán, hiszen ha már valami modern nacionalizmusként jellemezhető, nem lehet rendi, mert éppen a rendiség ellen irányul. Az persze nem kétséges, hogy a változás élére álló nemesek nem akarták a polgári utópiának megfelelő antiarisztokratizmust képviselni. De amíg Szekfűnél a rendi nacionalizmus a lassú változás dinamikáját is jellemezte, Kosárynál azt, hogy 1795 után megszakadt a felvilágosodás, és mint más alkalommal fejtegette, így nálunk „a felvilágosodás és liberalizmus nem közvetlenül kapcsolódott össze és folytatta egymást úgy, mint Angliában. Itt a kettő közé beiktatódott egy más jellegű szakasz. Ezen átívelő, közvetlen politikai folytonosságról tehát – főleg a harmadik, antifeudális [„jakobinus” vagy „girondista”, majd liberális] irányzat esetében – nem beszélhetünk. Legfeljebb keskeny szálak vezettek, olykor szinte a hamu alatt az egyiktől másikig”. „Bizonyos kapcsolódásra vall”, hogy egyes reformkori politikusok olvasták az 1790-es évek röpiratait. „A felvilágosodás azonban inkább csak kerülő úton, olyan területeken folytatódhatott, amelyeket a rendi nacionalizmus is nyitva hagyott számára.”14

Kosáry álláspontja az egyik pólust jelenti az egyik jellegzetes magyar történészvitában, amely arról szólt, hogy nálunk a felvilágosodás folyamatosan átvezetett-e vagy sem a politikai, történelmi liberalizmusba. Kosáry a megszakítottság tézisét dogmává emelte. Ezzel szemben ott állt a H. Balázs Éva által következetesen képviselt folyamatosság tézise: „A kontinuitás a viharos változások s az azt követő átmeneti nyugvás után aligha tagadható. A reformkor nem hirtelen, nem érlelődő előzmények nélkül robbant be a magyar politikai fejlődésbe 1825-ben vagy 1831-ben. A reformkor nemzedéke a jozefinus eszmerendszer örököse, annak átdolgozója, annak alkotja meg magyar variánsát. Van, aki a sokat próbált nemzedékből még megéli a kezdeteket, van, aki fián keresztül hat, alkot és örökít.”15 A vita aztán jellegzetes presztízs és hatalomőrző vitává alakult, és aki hatalmi pozícióban volt, vagy oda igyekezett, mint Kosáry, egyszerűen letorkolta az ellenvéleményt.16

Közben az 1970–80-as évek magyar történetírásának legjelentősebb szintézisében, a befejezetlen „tízkötetes” negyedik kötetében a szabadkőművesek kiemelt szerepet kaptak. Az idevágó – a felvilágosult abszolutizmusról szóló – rész szerzője H. Balázs Éva, aki valamennyi magyar történész közül a legalaposabban ismerte a szabadkőműves világot, és gondosan kerülte a vulgármarxista mozgalmi nyelv otthonossá és megszokottá vált fordulatait. Három alfejezetben vizsgálta a kérdést. Először a Monarchia egészének szabadkőművességét mutatta be, azt, hogy önálló szabadkőműves páholyrendszer itt viszonylag későn alakult ki. Az első bécsi páholy még a hétéves háború alatt is a berlini páholytól függött, és részben ezért – hatalompolitikai megfontolásokból –, részben erős katolikus meggyőződéséből Mária Terézia feloszlatta, annak ellenére, hogy férje, Ferenc császár maga is szabadkőműves volt, de aztán a békésebb idők eljövetele után kiépült a páholyrendszer az egész Monarchiában. A Lajta azonban ebben a vonatkozásban is határnak bizonyult. Míg az osztrák és cseh páholyokban a feltűnően sok katonatiszt mellett, akik valamiféle nemzetköziséget biztosítottak, jelentős – egyes páholyokban vezető – szerepet játszottak az értelmiségiek, Magyarországon más volt a helyzet. „A magyar szabadkőművességnek megkülönböztető jegye az volt, hogy tagjainak többsége protestáns volt, hogy a toleranciát nem elvként, hanem célként hirdette, hogy a munkaprogramjában felmerülő gazdasági-társadalmi kérdések a kor szintjén álltak.”17 A szabadkőművesek száma szerinte 600–1000-re tehető, minimálisan 75 százalékuk nemes, túlnyomóan protestáns, akik II. József türelmi rendeletéig nem kerülhettek be, csak kisebb megyei hivatalokba.

Az önálló magyarországi szabadkőműves páholyrendszer, a Szabadság Rend kialakításáról a Montesquieu Magyarországának válasza a teréziánus Bécs kihívására című fejezetben kapunk képet. A cím tökéletes, mert Montesquieu nagy műve, a Törvények szelleme a világra nyitott szemű nemesek Bibliája lett. H. Balázs Éva jól érzékelteti, hogy Montesquieu átmagyarázta a nemesség helyzetét és új legitimációt kínált, jobbat, mint Werbőczy. Azt mutatta meg, hogy a nemesség alkotmányvédő, társadalmilag stabilizáló, király és népe között közvetítő, a társadalom egészének harmonikusabb működését biztosító szerepet játszhat. Ehhez viszont reformokra van szükség, átfogó reformmunkára.

A reformprogramot és a reformmunka kereteit a Szabadság Rend biztosította. Alkotmánya az emberi egyenlőség – tegyük hozzá elvi vagy inkább ezoterikus egyenlőség – tételes kimondásának jegyében indul. Aztán érvényesíti a törvények megváltoztathatóságának új és forradalmi elvét, annak kapcsán is, hogy az adófizető tömegek „szinte összeroskadnak az irtózatos teher alatt”. Ennek előfeltételeként kimondja: „A hatalmasokat a magunk szintjére kell hoznunk, a nyomorultakat magunkhoz emelni”. Hogy miként, azt nem mondja ki az alkotmány, de annál inkább részletezi a helyzetfelmérés követelményét. Hosszan ecseteli, hogy egyes foglalkozási csoportokhoz tartozó testvéreknek mi mindenen kell elgondolkozni, véleményt nyilvánítani, méghozzá írásban. A témák az élet szinte minden részletét felölelik. A papoknak például többek között azt kellett vizsgálni, hogy vajon a pokol képzete a nép javulására vagy erkölcsi romlására szolgál. A katonák a hadseregszervezés és a katonai morál kérdéseiről kellett, hogy értekezzenek. A hivatalnokok a lakosság teherbírásának kérdéseit kapták feladatul. A moralisták témaköre: a közjó és az egyéni boldogság, a haza és az emberiség szeretete közötti összefüggések egész sora. A jogászok területe az alkotmányreform. H. Balázs Éva szerint „a szabadkőműves alkotmány jozefinista jellegét eldöntő kérdés: »Mi kedvezőbb egy nép számára, ha polgárai erkölcsileg kifogástalan ateisták, vagy ha becstelen, de istenhívő emberek?«” A kérdést persze eldönti az alkotmány, amikor jelzi, hogy azok, akik „a kárhoztatandó ateizmus tévedésébe esnek”, azokat vissza kell vezetni „az igazság ösvényére”, és rá kell venni, hogy felekezete szertartásain részt vegyen. Ez a vallásosság nem magyarországi sajátosság; az Anderson-féle alkotmány szerint az, aki ismeri a királyi művészetet, „nem lehet ostoba ateista”.18 Milyen lehet?

 

Mi jellemezte a régi magyar szabadkőművességet?

 

A főhatalommal, az udvarral – a hatalmat gyakorló és valóban veszélyes titkos társasággal – való együttműködés és szembenállás. A Szabadság Rend alkotmánya elöljáróban szóvá is teszi, hogy azok, akik hivatalukat fel kellett adják mások hivatalvágya miatt, ebben az új szervezetben akarják a közjót szolgálni. Tehát a frusztráltak a páholyvilágban kerestek működési teret. De nem csak ők; jellemző, hogy a jozefinista idők mindkét főkancellárja, Esterházy Ferenc, majd Pálffy Károly a páholyvilág kimagasló alakjai lettek. Az együttműködés és szembenállás helyzetéből következett a remény és a félelem. Mágikus jellegű a szabadkőműves alkotmány utolsó mondata: „A virtus nem fél a szörnyektől.” És ennek jelentősége szimbolikus és valóságos, mert így is bekapcsolódtak a nagy hagyományokra visszatekintő összeurópai erénydiskurzusba, amelyben a virtus szerepe védelem a történelem kiszámíthatatlansága, a fortuna ellen. Erre szükség is volt.

Közben megjelent az illuminátus rend, mint valami szupertitkos társaság, amelyet 1776. május 1-jén alapított egy egyszerű ingolstadti egyetemi tanár, Adam Weishaupt és világtörténelem-alakító céljainak a meghirdetésével kihívta maga ellen a sorsot. A felvilágosult abszolutizmus rossz szemmel nézte az illuminátusokat, akik lassan az ellenfelvilágosodás és minden anti-okkult okkultizmus célpontjaivá lettek. II. József a szabadkőműves páholyokat is megpróbálta ellenőrzése alá vonni. A főhatalommal való együttműködés és szembenállás dialektikáját az irodalmi térben a legmagasabb szinten Schiller Don Carlosa jelenítette meg, alapvetően illuminátus példák szemmel tartásával, és nem véletlen, hogy ez a tragédia a magyar felvilágosodás és liberalizmus kvázi-kötelező olvasmánya lett, hiszen nálunk is érlelődtek, és be is következtek valóságos tragédiák.

Együttműködés és szembenállás eredménye az 1785-ös magyar kancelláriai elaborátum, mely a Szabadság Rend alkotmánya mellett a hazai felvilágosodás legjelentősebb programadó dokumentuma, több száz oldal, maga az előterjesztés több mint 400 paragrafusból áll. Ez válasz II. József Gondolatok a Magyar Királyság alkotmányáról és jelen állapotáról című munkára, mely összefoglalta elképzeléseit. A felségelőterjesztést Ürményi József, a Ratio Educationis fő szerzője és a szabadkőműves Pászthory Sándor állította össze Esterházy kancellárral az élen.19 Felirata szabadkőműves vallomásnak is beillik: „Ebben a pillanatban elfelejtkezem arról, hogy magyar vagyok – és helyes, méltányos és valamennyi közíró által elismert alapelvek érvényesítésére törekedve – világpolgárként fejtem ki gondolataimat.” A közírókat a felterjesztésben gondosan nem sorolták fel, de nemcsak a felvilágosult abszolutizmus osztrák ideológusaira gondoltak, hanem Rousseau-ra is, amikor a 220. paragrafusban az általános akaratra is utaltak. A majdani liberális reformpolitika elvi alapvetését a következőképpen előlegezték meg: az alapszerződéseket nem lehet megszegni, ugyanakkor a törvények a közjó érdekében megváltoztathatók, a változtatás alapja egyrészt – mint a közírókra való hivatkozásból is kiderül – a természetjog, másrészt a hasznosság, mert a változtatóknak meg kell győződniük arról, hogy a változtatás „jobb és hasznosabb”. A szerződéstan a jövő alapja, és a feudális múlt azon alapelvére épül, mely szerint a törvényhozó hatalom közös a király és a nemzet között. Ez a magyar alkotmány alapja, és „egy nemzet sem, a magyar sem válik meg szabad akaratából saját alkotmányától”.20 Ez a dokumentum a magyarországi szabadkőművesség nemzetiesedését példázza.

A magyar szabadkőművesek arra sem számíthattak, hogy az uralkodó környezetében működő osztrák „testvérek” felkarolják programjukat. Mégis a szabadkőműves szolidaritás valamiféle véleményszabadságot biztosított, hiszen a keményebb megtorlás veszélye nélkül kifejthették, hogy nem értenek egyet a kemény centralizációval, és fájlalhatták, hogy Őfelsége – mint írták – rossz tanácsokra hallgat. Aztán Bécsben a nemsokára elhunyt Esterházy Ferencet Sonnenfels lapjában is meggyászolták.21 Mozart gyászindulóval búcsúzott tőle. Tudomásul vették, hogy más politikai irányt követ. A magyarországi Szabadságszabadkőművesség sajátossága politikai célkitűzéseiben rejlik.22

Összegzésképpen látható, hogy a régi magyar szabadkőművesség egyben a társadalom önszervezése a főhatalommal szemben. A függetlenségi hagyomány tovább éltetése hungarus jellegű mozgalom, amely olyan hazát szolgált, amely az etnikai nemzetek fölött állt, azok közös állama volt. Draskovics maga is horvát volt, és páholyainak többsége Horvátországban működött. Viszont egyáltalán nem volt naiv humanitárius.

Kazinczy hitelesnek tűnő forrásból hallotta, hogy 1778-ban Draskovics bizalmas baráti körben elszólta magát, amikor Nagy Frigyes győzelmét jósolta meg, mire a majdani császár, II. József már másnap kérdőre vonta, és az ezredes magyarázkodását azzal tromfolta meg, hogy elárulta, ki súgott neki. Draskovics ki is fakadt, és nem titkolta urának, hogy a besúgónak „szemébe köpnék fertelmes cselekedetéért, mert [...] elárulta a barátságot s bizodalmat”;23 és talán a szabadkőműves fogadalmat is. Draskovicsot egy időre az első székely határőrezred élére állították, ahol Csíkszeredán, sőt a második határőrezrednél Kézdivásárhelyt is szervezett páholyt.24 Egyébként a száműzött ezredes is verselt. Kazinczy úgy tudta, hogy az egykori főmester mind megsemmisíttette írásait, de horvátul írt maximáját a széphalmi mester a fiumei diétai követ lejegyzésében (Mihanovics fiumei követ keze Pesten, 1828.) megőrizte:

 

Read, roda, chasti, kak che bit:

Samo da je v serdem istinit.

Shta biti mora – biti che.

 

Stand, Geburt, Rang, sey wie es mag:

Nur sey Wahrheit im Herzen.

Was werden mufi – das wird.

J. Draskovits25

 

A vallomás a szív igazáról az ezredes részéről nem volt jámbor óhaj. Ehhez tartotta magát, ha kellett – láttuk – a brutalitásig. Kazinczy pedig valamit felfedett az egykori nagymester titkából, Gróf Draskovics János, az ezredes című epigrammájában:

 

Jel s név, o idegen, nem kell e sírra. Titokba

Tette a jót, s itt is szent titok őrzi nevét.

 

(Folytatjuk)

 

 

 

Jegyzetek:

 

 

1 A Magyar-Román Történész Vegyesbizottság 24. ülésén (Budapest, 2019. október 2–5.) elhangzott előadás bővített változata, amelybe azt is beleszőttem, ami a vitán elhangzott, és amiről az ülésszakot követő tanulmányi kirándulás folyamán beszélgettünk.

2 Jasper Riedley: The Freemasons. 1999, London, 116.

3 Miskolczy Ambrus: A magyar demokratikus kultúra „eredeti jellegzetességeiről” 1790–1849. Napvilág Kiadó, 2006, Budapest; A felvilágosodás és a liberalizmus között. Folyamatosság vagy megszakítottság? Egy magyar történészvita anatómiája. Lucidus Kiadó, 2007, Budapest.

4 Miskolczy Ambrus: A szabadkőművességtől a nyilvánosságig. In História, 2009. 4. sz. melléklet I–VII.

5 Mikszáth Kálmán összes művei. CD Arcanum.

6 Szekfű Gyula: Magyar történet. V. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1936, Budapest, 29.

7 Mályusz Elemér: A türelmi rendelet. II. József és a magyar protestantizmus. Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, 1939, Budapest, 529.

8 Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Akadémiai Kiadó, 1996, Budapest, 325.

9 Jancsó Elemér: A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században. Ady Endre Társaság, 1936, Cluj.

10 Ami „régebbi kutatásunk”-at illeti, Domanovszky Sándor: József nádor élete. I. 1. (Magyar Történelmi Társulat, 1944, Budapest) című monumentális monográfiájáról van szó. A 137–141. oldalra hivatkozik Kosáry (Művelődés, 326.) a jegyzetben. Domanovszkytól származik a belső idézet, de nem ott, ahol jelzi. Nem hivatkozott Mályusz Elemér kitételére, amelyhez hasonlót vallott. E szerint a páholyok „a köznemesség s nem a polgárság szervezetei, még ha talán számszerűleg polgárok vannak is ott túlsúlyban”. Mályusz Elemér: A magyarországi polgárság a francia forradalom korában. In A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve. I. évf., 1931, Budapest, 232.

11 Domanovszky 1944, I. 1., 139., 141., 142. Amit Kosáry Domanovszky művéből idézett, az a nem hivatkozott 136. oldalon található, és a szabadkőműves alkotmány néhány mondatának jellemzésére szolgált: „Nem is lehetett volna jobban formulázni a felvilágosodáshoz hajló megyei nemesség gondolkodását.” Mert ez a nemesség „szükségesnek tartja a reformot, de nem akar fölforgatást.” És „ezt a programot mindenki elfogadhatta: a konzervatív főúr és a szabadelvű polgár”.

12 Kosáry 1936, 325.

13 Kosáry 1936, 326.

14 Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711–1867. Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1990, Budapest, 208–209.

15 H. Balázs Éva: Bécs és Pest-Buda a régi századvégen 1765–1800. Magvető Könyvkiadó, 1987, Budapest, 328–329.

16 Miskolczy 2007, passim.

17 Mályusz 1939, 856.

18 Jacob Anderson: Neues Constitutionen-Buch der... Frankfurt am Main, 1741, 232.

19 Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformjai Magyarországon. Akadémiai Kiadó, 1982, Budapest, 111. Az elaborátumot nem említi Kosáry 1996. Említi viszont, és József reakcióit is jelzi H. Balázs 1987, 234. Hajdu Lajost pedig „szinte” – az elaborátum java részét készítő – „Ürményi felfedezőjének” jellemzi.

20 Hajdu 1982, 166–167.

21 Journal für Freymaurer, 5785. II. 4. sz. 246–248.

22 Hans Wagner: Die politische und kulturelle Bedeutung der Freimauerer 18. Jahrhundert. Beförderer der Aufklarung in Mittel- und Osteuropa. Szerk. Heinz Ischreyt. Berlin, 1979. 78.

23 Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára (Továbbiakban: MTAKK), K 641. 194. (Kazinczy Ferenc emlékezéstöredékei személyekről és eseményekről.)

24 Jászberényi József: A magyarországi szabadkőművesség története. PrintXBudavár Kiadó, 2005, Budapest, 51.

25 MTAKK, K 635/II. 174.


« vissza