Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Magyar regionális egységtervek Wesselényi Miklóstól Szoboszlay Aladárig

"Kossuth az emigrációban lengyel és román emigránsokkal, olasz forradalmárokkal és magyar sorstársaival – Teleki Lászlóval, Klapka Györggyel – vitatkozva alakította ki a regionális koncepcióit. Ő elsősorban a magyar nemzeti érdekeket tartotta szem előtt, de a szabadságharc tapasztalataiból is okulva úgy gondolta, hogy ezt a szomszéd népekkel egyeztetve és a nemzetiségekkel kibékülve lehet jól érvényesíteni."

Eléggé elterjedt nézet, hogy az integrációs gondolatokat háttérbe szorítja a nemzeti eszme előretörése, és van ebben igazság. Csak részigazságról beszélhetünk, mivel gyakran előfordul, hogy a nemzetstratégiát regionális együttműködési keretben érvényesítik. Az alábbiakban néhány ilyen terv kerül bemutatásra, a 19. századi nemzeti ébredéstől egészen a mártírsorsú Szoboszlay Aladár tervezetéig.

Wesselényi Miklós az elsők között volt, aki a magyarság jövőjét nemzetben képzelte el, de azt regionális együttműködéssel egészítette ki. 1843-ban a hazai cenzúra miatt Lipcsében megjelentetett Eine Stimme über die Ungarische und Slawische Nazionalitat című írásában a Habsburg Birodalom működésének alkotmányos és föderatív alapokra helyezéséről írt.1 Ennek keretében négy alkotó nép, az osztrák, a magyar, az olasz és a lengyel elem jogait alkotmányosan rögzítenék. A történelmi Magyarország birodalmon belüli határai megmaradnának, de a horvátoknak és a szlovákoknak a közigazgatásban saját nyelvük használatát és egy bizonyos szintű önkormányzatot garantálna. Ez nem változtatna a határokon, de a szóban forgó nemzetiségek hűségét megnyerné a Koronának. Fontosnak tartja a magyar-román együttműködést is.

A reformokra Wesselényi szerint azért lenne szükség, hogy a Habsburg Birodalom ellensúlyozni tudja Franciaország és Oroszország megerősödését. Ugyanakkor a Török Birodalom felbomlása elkerülhetetlen, és a Habsburgoknak lépéselőnyhöz kellene jutniuk Oroszországgal szemben, amely a szláv egységgondolatok miatt veszélyes. Ehhez azonban belsőleg stabil birodalomra van szükség, és ez az érdeke a magyar nemzetnek is, amellett, hogy hagyományos jogai és kultúrája garantálva legyenek. Az Osztrák Birodalom legfontosabb szövetségese Poroszország kell legyen.

Amennyiben a török birodalom elveszíti balkáni hódításait, létrejön a modern görög nemzetállam a történelmileg és etnikailag görög többségű területein. Szerbia, Bulgária és Bosznia egy perszonálunióra alapozott királyságot kell alkossanak, a király pedig lehetőleg a Habsburg családból kerüljön ki. A két román fejedelemség egyesülhet, és az osztrák, illetve a porosz megszállás alatt levő területekből újra kellene éleszteni Lengyelországot, amely hálás és hű szövetséges lenne az orosz terjeszkedés útjában.2

Az 1848-as forradalmi eseményeket követően Wesselényi is feladja a Habsburg-dinasztiával történő kibékülés lehetőségét, és nemzeti kérdésekben rugalmas szövetségi köztársaságot vizionál a birodalom helyére. Erről 1849. április 12-én a Deutsche Reformban megjelent cikkében ír: „keleten a dákorománokkal, délen a délszlávokkal, nyugaton a német államokkal további szövetségben föderalizálódnának. Magyarország így a központi államot alkotja és Budapest Közép-Európa metropolisza lenne”.

A Wesselényi-féle föderáció öt alkotóeleme a következő:

1. Német „alkotmányos test”, Szlovéniával együtt;

2. Cseh- és Morvaország;

3. Galícia mint lengyel tartomány;

4. Lombardia és Isztria olasz része, olasz tartományként;

5. Magyarország, Erdéllyel, Horvátországgal, Szlavóniával és Dalmáciával együtt.

Mindegyik alkotóelemnek lenne saját alkotmánya. Lenne egy birodalmi kormány, amely a közügyeket intézné, de a tagállamok jogait nem csorbítaná. Egy ilyen állam sikeresen szállhat szembe az orosz terjeszkedéssel. Amennyiben a török birodalom szétesik és létrejön egy új Bizánc, a megnövekedett Görögország, Bulgária, Szerbia és Bosznia akár külön-külön, akár egy balkáni illír-szláv birodalomként, egységben. Egy királyságban egyesülhet Moldova és Havasalföld is. Ők is csatlakozhatnának a föderációhoz.3

Kossuth az emigrációban lengyel és román emigránsokkal, olasz forradalmárokkal és magyar sorstársaival – Teleki Lászlóval, Klapka Györggyel – vitatkozva alakította ki a regionális koncepcióit.4 Ő elsősorban a magyar nemzeti érdekeket tartotta szem előtt, de a szabadságharc tapasztalataiból is okulva úgy gondolta, hogy ezt a szomszéd népekkel egyeztetve és a nemzetiségekkel kibékülve lehet jól érvényesíteni.

1851-ben született meg a Szövetséges Szabad Észak-Keleti Államok konföderációterve, melyhez a szultán és Franciaország támogatását szerette volna megnyerni. Az Erdéllyel egységet alkotó Magyarország lett volna a központ, de a csehek, a lengyelek, a horvátok és a románok is részei lettek volna a konföderációnak, amely a szultán támogatását is élvezné. Az egykori Habsburg Birodalom felbomlását és szövetségi alapon történő újjászervezését követően jött volna létre a konföderáció, Romániával és Szerbiával együtt, amelyet Törökország is támogatna.

E tervezet szerint a konföderációt egy szövetségi tanács kormányozná, melybe minden tag legalább egy, de legfeljebb négy tagot delegálna, népessége és területe függvényében. A szövetségi tanács egyben kormánytanácsként is működne, tagjai miniszteri minőségben a szövetségi ügyeket képviselnék, a minisztertanács határozatai pedig kötelezőek lennének a tagállamokra. A közös ügyek, melyek a konföderáció hatáskörébe tartoznának, a közös védelem, a közös vámpolitika és a közös diplomácia. A konföderáción kívüli hatalmakhoz a konföderáció nagyköveteket delegál, melyek őt képviselik, de a tagállamoknak megmarad a joguk saját ügyeiket vagy a közös követen, vagy külön megbízottan keresztül képviselni, kivéve a háború és béke kérdésében: az a szövetségi kormány jogkörében maradna.

A szövetségi kormány székhelye Magyarország területén lenne, máshol, mint a magyar nemzeti kormány saját székhelye. A szövetségi kormánytanácsot elnök vezetné, akit a tagok maguk közül választanak meg egyéves mandátummal, ugyancsak a tanács határoz a működéséhez szükséges tanácskozási és jegyzőkönyvi nyelv kérdésében. A szövetség 25 évente kerül revízió alá, ekkor a tagok megerősíthetik státusukat, vagy kiléphetnek belőle.5

Az 1862-es Dunai Szövetség tervét Kossuth Canini olasz kormánybiztossal és közíróval folytatott beszélgetéseit követően foglalták írásba, amelyek során Klapka gondolatait vitatták meg. Pulszky Ferenc vetette papírra, és ezt követően került a milánói Alleanza laphoz, amelyben Helfy Ignác Kossuth aláírásával közölte. Noha Kossuthot a megjelenés meglepte, nem vonta vissza a tervet, hanem kiegészítő javaslatokat fogalmazott meg, amelyeket az Alleanza készségesen közölt. E Fölvilágosítások a Dunai Konföderáció projektumához című írásban Kossuth részletesen fejti ki az egyes pontokhoz kapcsolódó elképzeléseit. Magyarország számára így például a királyságot tartja jónak, de nem a Habsburg, hanem egy nyugati dinasztia sarját kellene meghívni.

Kossuth ekkor a török birodalom felbomlásával és az orosz birodalom megerősödésével számolt, amivel szemben csak a tovább terjeszkedés megállítása lehetséges. Támogatóként az olasz nagyhatalmi politikában bízott, amely a magyarokat, a románokat és a szerbeket tekinti szövetségeseinek.

Az új tervezet mellőzi a lengyel és cseh csatlakozás kérdését – valószínűleg azért, hogy ne provokálja az egyesülőfélben levő Németországot és Oroszországot –, feladta az állandó magyar területen levő főváros elvét és Erdély esetében népszavazás elrendelését tartja helyesnek, melynek során az erdélyiek dönthetnének arról, egyesüljenek-e vagy külön maradjanak Magyarországtól. Mindössze a magyar-erdélyi perszonálunióhoz ragaszkodna, vagyis ahhoz, hogy az államfő legyen közös. A Dunai Szövetségben Magyarország, Erdély, Románia, Horvátország, Szerbia tagok lennének, valamint a Szerbiához esetlegesen csatlakozó más területek is. Ez utóbbi folyamat azonban csakis népszavazással mehetne végbe.

A szövetség működési formáját egy törvényalkotó gyűlés határozná meg, közös ügyek (szövetségiek) lennének a védelmi politika, a külügy, a kereskedelmi rendszer, közös vámpolitika, pénz- és mértékegységek. A diplomáciai képviseletet a szövetségi államok átadnák a szövetség kezébe. A szövetségi gyűlés (parlament) lehetne egy- vagy kétkamarás, ez utóbbi esetben amerikai példára a képviselőházban a népességi arányokban, a szenátusban a teljes egyenlőség alapján lennének a tagállamok képviseltetve. A végrehajtó hatalmat egy közös szövetségi tanács gyakorolná, a törvényhozó és a végrehajtó hatalom gyakorlatában minden tag a saját nyelvét használhatná. A központi hatóságok székhelye rotációs alapon felváltva lenne Budapesten, Bukarestben, Zágrábban és Belgrádban, a soros vendéglátó állam feje erre az időre a szövetségi tanácsnak és a szövetségnek is elnöke lenne. Amennyiben Erdély különválna, Kolozsvár is a szövetségi fővárosok sorába kerülne.6

A terv Magyarországon és máshol is elutasító fogadtatásban részesült.7

Nem csak Kossuth Lajos fogalmazott meg regionális egységtervet ebben az időszakban. Táncsics Mihály például 1857-ben dolgozta ki a Hét nemzetiség szövetsége című tervezetét.8 Szerinte a hódítások révén létrejött soknemzetiségű birodalmak erejüket veszítve felbomlanak. Ilyen a Habsburg, a török, a cári és talán a német-porosz birodalom is. Helyükbe új politikai egységek jönnek létre, amelyeknek a boldogulásuk érdekében össze kell fogniuk és tartós szövetségbe kell lépniük. Táncsics hét ilyet azonosított. Ezek szerinte a következők:

1. Magyarország Horvátországgal, Dalmáciával és Erdéllyel a keretei között, ami már fekvéséből fakadóan is központ;

2. Olaszország a kis itáliai államok egyesüléséből (a nápolyi Bourbon királysággal vagy anélkül);

3. Németalföld vagy Svájc: ennek részei az osztrák és szlovén hegyvidék, Isztria és Svájc. Alsó- és Felső-Ausztria vagy független állam, vagy Németország részévé válik;

4. Csehország Morvaországgal és Sziléziával együtt;

5. Lengyelország, történelmi határai között;

6. Románia Havasalföld és Moldova egyesüléséből, Besszarábiával együtt, de Erdély nélkül;

7. Szerbia vagy az Illír állam Boszniával és Montenegróval a keretei között, de Dalmácia nélkül.

A szövetség központja Budapest. Minden tagnak két államfője lenne (elnök vagy király), akik közül egyik otthon irányítana, a másik pedig Budapesten napi szinten tanácskozna a közös ügyekről. Közös lenne a pénz- és mértékegység-rendszer, a vámunió. A külpolitika terén mindegyik tagállam saját nagykövetet küldene más államokba, de a nagykövetnek kettős jelentési kötelezettsége lenne: úgy a saját kormánya, mint a központ felé is. Ha egy tagállam nagykövetet küld egy külső állam felé, a többi hat már mentesülhet ez alól, mert a jelentési kötelezettségből fakadóan az információ hozzájuk is eljutna. Külön nem beszél a honvédelem a hadügy kérdéséről, valószínűleg mert nagyon erősnek látja ezt a szövetséget, mely az „európai béke tartós alapja lesz”. Táncsics elképzelései mögött ugyanakkor még akkora támogatás sem állt, mint Kossuth Lajos mögött, tervezetét pedig több kortárs szerző is utópisztikusnak minősíti.9

Jászi Oszkár nem tartozott születésekor az ország elitjébe. Édesapja Nagykárolyban volt orvos, kikeresztelkedett zsidó emberként fiát is reformátusnak és nemzetiségi kérdésekben toleránsnak nevelte. Jászi 1896-tól a földművelésügyi minisztérium tisztviselője, majd 1906-tól egyetemi tanár. Tagja, majd egy ideig nagymestere is a radikális Martinovics Ignác-szabadkőműves páholynak, amely a nagybirtokos arisztokrácia és a katolikus egyház befolyásának csökkentéséért, valamint a társadalmi reformokért és a nemzetiségekkel való megértés kereséséért küzdött. A nemzetiségekkel való kiegyezés nem jelentette a magyarság önfeladását, csupán jóhiszemű, a közös érdekeket elősegítő megállapodásokat, ahogy ezt Jászi az 1911-ben megjelent A nemzetiségi kérdés és Magyarország jövője című munkájában megírta.

Az első világháború kitörését követően a szabadkőműves Világ is elkötelezte magát a háborús erőfeszítések mellett. Jászi Oszkár sem kivétel ez alól, de több cikkében (Háború vagy béke, A berni kongresszus, Mare liberum, Teherpróba, A háború extra sebei, Az új kiegyezés, A magyarság védbástyái, A magyar értelmiségi középosztály válsága, Az új kiegyezés, Az épülő Közép-Európa stb.) alternatív álláspontokat fogalmaz meg. így például arról is ír, hogy a magyar társadalom számára fájdalmasabb lesz a háborút követő időszak, mint akár az angol, a francia vagy a német népnek, mivel társadalma krízishelyzetben jóval sebezhetőbb. Máskor az Antant-propagandával szemben védi a magyarországi kisebbségi helyzetet, elismerve, hogy sok javítanivaló van e téren, de a Nyugathoz viszonyítva mégis jobb a helyzet, mivel ott a kisebbség helyzete még csak nem is téma, míg Magyarországon komoly közéleti viták zajlanak ez ügyben.

1916. január 30-án jelent meg a Világban a Közép Európa: a közép-európai egység az európai fejlődés alapján című cikke, mely egy Ágoston Péterrel folytatott szakmai vitát indított be. Ágoston szerint, ha lesz valaha közép-európai egység, az kimondottan politikai lesz, amiben a gazdasági és társadalmi kérdések másodlagos szerepet fognak játszani. Jászi amellett érvel, hogy egy ilyen konstrukció a másiktól való félelem miatt nem lesz hosszú távon életképes, de ha az egység megideologizálására kerül sor közös értékek elfogadásával, amihez a csatlakozás önkéntes és saját jól felfogott érdek és értékrend szerint történik, akkor hosszú és virágzó együttműködés születhet. Ennek alapfeltétele, hogy a németség tiszteletben tartsa a többiek identitását, amire ezek garanciákat is kapnak.

Minekutána a vesztes háború Magyarországnak káoszt, és sok szenvedést hozott, Jászi a körülmények korlátjai között politikai téren bizonyítási lehetőséget kapott a Károlyi-kormány minisztereként. Ez végül, a körülmények és az eredmények tükrében, katasztrofálisnak bizonyult, ugyanakkor Jászi gondolatai jóval meghaladták korukat.10

A Magyarország jövője és a Dunai Egyesült Államok könyvében kifejti, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia, akárcsak a cári Oroszország és a Balkán országai, „középkori jellegű képződmények”, amiket a dinasztikus-katonai hatalom tart össze, és nem a nép, a föld és az állam egysége. Ugyanakkor természetesnek vélte, hogy egy államnemzet több népet is magába foglalhat. A háború csak kiélezte a fennálló problémákat, és a térség megérett az újraszervezésre. Újjászervezés esetén a Monarchia területén öt egység jönne létre, ezek a következők:

1. Magyarország, Horvátország és Szlavónia nélkül;

2. Ausztria, vagyis a történelmi osztrák örökös tartományok;

3. Csehország, „Vencel koronája országaiból”;

4. Lengyelország, melyhez Galícia is tartozna. A Monarchia és Oroszország lengyel területeiből állna, de a Németország által megszállt lengyel területek nem tartoznának ide;

5. Illíria, vagyis egy közös délszláv állam. Elkerülendő a szerb vagy horvát dominanciát, a fővárosa Szarajevó lehetne.

Az újjászervezést követően a föderációs struktúrához szabad akaratból Románia, Görögország és Bulgária is csatlakozhatna. A nemzetiségi kérdést a kollektív jogok biztosításával látja megoldottnak. A végeredmény a svájci modell sikeres gyakorlatba ültetése lenne.11

Jászi elképzeléseit sem a nemzetiségek – gondolok itt a sikertelen aradi tárgyalásra –, sem az Antant nagyhatalmai nem fontolták meg. Hanák Péter megfogalmazása szerint „sohasem is tetszett a győzteseknek, akik uralkodni, nem osztozni akarnak”.12

Jászinál időrendben később jelentette meg elképzeléseit Stróbl Miksa műépítész, aki Magyarországhoz hű tótként definiálta önmagát, és aki virulens emlékiratot intézett az amerikai információs bizottsághoz – és rajtuk keresztül a párizsi békekonferencia döntnökei – felé, Tótok akik nem akarnak elszakadni Magyarországtól címmel. Ebben keményen ostorozza a Masaryk és Benes nevével fémjelzett csehszlovák propagandát, melyet a cseh imperializmus terjeszkedésének eszközeként ír le.13

Stróbl tervezete, Az új Magyarország mint keleti Svájc (27 teljes önkormányzatú kantonnal) címmel az Új-Magyarország 1918 karácsonyi számában jelent meg. Valószínűleg befolyásolta őt Jászi keleti Svájc-felfogása.14 Aprólékosan kidolgozta a kantonok határait, írásához térképet is mellékelt. Összesen nyolc magyar, 13 nemzetiségi és hat nagyvárosi kantonra tervezte osztani a történelmi Magyarország területét. Ezek a következők:

Nemzetiségi kantonok: nyugati tótok, keleti tótok, ruténok, erdélyi románok, nagyszebeni románok, bihari románok, magyar románok (vagyis kelet-magyarországiak), erdélyi szászok, bánáti svábok, nyugati svábok, palócok, bunyevácok és szerbek;

Magyar kantonok: székely, hajdú, kun, jász, besenyő kantonok, valamint külön kantonok a Balaton, a Rába és a Dráva térsége számára.

Hat nagyvárosi (mai szóhasználatban: agglomerációs) kanton: Budapest, Kassa, Pozsony, Debrecen, Szeged és Kolozsvár, valamint közvetlen térségük.

Trianont követően a helyzet gyökeresen megváltozott. Egyrészt – ahogyan ezt Bátonyi Gábor is írja – míg Teleki, Balcescu, Kossuth, Jászi még államok szövetségében gondolkoztak, a két világháború között inkább népek közeledésének szükségességéről, sorsközösségről beszéltek. Ugyanakkor a területi veszteségek érzékeny problémát jelentettek, éppen ezért a legtöbb szerző óvatosan fogalmaz, mikor egy regionális integrációs terv keretén belül a határok kérdése felmerülne. Két tervet kell kiemelnünk: Hantos Elemér és Szabó Dezső elképzeléseit.

Hantos Elemér jogász és közgazdász volt, a háború előtt a Munkapárt színeiben országgyűlési képviselő, 1924-től a Nemzetek Szövetségének egyik gazdasági szakértője. A magyar mellett magas szinten írt és beszélt németül és franciául is. A Coudenhove-Kalergi által kezdeményezett páneurópai mozgalom tagja és támogatója volt, ugyanakkor a Pán-Európa létrejöttének egyik megelőző lépéseként tartotta szükségesnek a közép-európai gazdasági egység létrejöttét vagy újjáélesztését. A harmincas években több írásban is kifejti arra vonatkozó elveit, hogy Közép-Európában a gazdasági válság hatásait fokozza a nemzetgazdasági védővámok rendszere.

Hantos számára a minimális célkitűzés az osztrák-magyar összefogás, maximális viszont a térségben kialakítandó vám- és gazdasági szövetség, melynek Jugoszlávia és Csehszlovákia is tagjai lennének, de a szövetség Lengyelország felé is nyitott. Szükséges az áruforgalom szabadkereskedelmi alapokon történő elősegítése, a nemzeti valuták konvertibilissé tétele, és a Nemzeti Bankok kartellszerű együttműködése a skandináv modell alapján.15

A kezdeti együttműködés első fázisában mindenképpen depolitizált lenne, kimondottan a gazdasági aspektusokra fektette a hangsúlyt. Ahogy Szávai Ferenc is fogalmaz egy, a Közép-Európai Közleményekben megjelent tanulmányában: „1935-ben még úgy vélte, nem érkezett el az ideje egy svájci mintára kialakított közép-európai államszövetség tervének a felállítására. Természetesen már az is komoly eredményt jelentett volna, ha a gazdasági kapcsolatok racionális rendjét sikerült volna megteremteni.”16

Szabó Dezső az 1935-ben megjelent Magyarország helye Európában: Keleteurópa című írásában fejti ki nézeteit. Részben ez szenvedélyes válasz a Habsburg-párti legitimistáknak, és azoknak, akik a nemzetiszocialista Németország terjeszkedésének első lépését, az Anschlusst osztrák-magyar egyesüléssel gondolták volna megállítani.

Véleménye szerint nem kívánatos a Habsburg-restauráció, de Szent István Magyarországának visszaállítása is lehetetlen, mert a nemzetiségek saját akaratukból szakadtak el Magyarországtól. Viszont a német terjeszkedés közös veszélyforrás, és kisebb mértékben a Szovjetunió is az. Ezek ellensúlyozására szükséges egy konföderáció. A Konföderáció tagjai a Németország és Szovjetunió közé került kis államok lennének, a Balti-tengertől a Földközi-tengerig terjedő sávban, Lengyelországtól Törökországig.

A konföderáció katonai téren közösen lépne fel a tagjait ért támadásokkal szemben, de ez nem jelentene közös hadsereget vagy közös vezénylési nyelvet, csak segélynyújtási kötelezettséget. A külügyminiszterek számára megalakulna a Külügyminiszterek Tanácsa, mely összehangolná a külpolitikát, de emellett harmadik ország irányába minden tagállam önállóan képviselné magát. A gazdasági és kulturális együttműködés elmélyítése is szükséges, különösen az egyetemek terén, ahol vendégelőadók révén a nemzetek megismerhetnék egymás történelmi, szociológiai, földrajzi, gazdasági, irodalmi és politikai eredményeit, és feldolgozásuk révén ezeket harmonizálni lehetne, a külvilág felé pedig a nemzeti jelleg mellett közös kelet-európai kultúrkincsként kommunikálni. A határok változhatnak ugyan a jövőben, de ennek természetes módon, békés úton kell végbemennie.

Magyarország a szellemiség és a diplomácia terén fontos, vagy akár a fő kezdeményezője kell legyen a konföderációs együttműködésnek. A konföderáció fontos szerve lenne a kelet-európai parlament, amelybe a tagállamok képviselőket delegálnának, megvitatni a konföderáció közös ügyeit. Létezne egy Kelet-Európa című folyóirat is, mely a tagállamok népeinek politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális értékeit közvetítené a nagyvilág irányába. „Csak egyet nem szabad elfelejtenünk: a magyarság akkor használhat legtöbbet az emberiségnek, ha megtalálja önmagát, ha önsorsa egyetlen urává önmagát teszi, ha hűséggel vigyázza ősi pszichéje megépülését, sajátos életérdekeit, önálló fejlődése organikus céljait” – írja a véggondolatban.17

Garbai Sándor szociáldemokrata politikus, a Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzó tanácsának elnöke a második világháborút és ennek végét száműzetésben, Párizsban élte meg. Egyike volt azoknak, akik a háború végén és azt követően szeretett volna a magyarság számára minél jobb feltételeket elérni a békekötés és az ország jövője kapcsán. A Kossuth-koalíció elnökeként több memorandumot is intézett felelős francia, szovjet, amerikai, és angol intézményekhez és szervezetekhez is, valamint kereste a kapcsolatot más magyar és nem magyar emigrációs szervezetekkel (például Paul Cristophe-fal, az Osztrák Felszabadítási Bizottság elnökével) is.18 Amellett, hogy küzdött a Benes-dekrétumok ellen, a revíziós eredmények egy bizonyos szintű megtartását kívánatosnak tartotta, ahogy ezt kifejtette a szovjet külügyi népbiztoshoz intézett levelében. Ennek megfelelően szerette volna megtartani Magyarország számára a revízió által visszaszerzett magyarlakta területek egy részét: Csehszlovákiától Komárom városát és Beregszászt, Jugoszláviától Szabadkát, Romániától Nagyvárad térségét (ez utóbbi a San Franciscó-i békekonferenciához intézett levélben van megemlítve), valamint „a székelymagyar földből, Erdélyből [...] olyan részt, mely lehetővé teszi a Szovjetunióval való közös határunkat, az ott húzódó kárpáti szoroson át vasútvonalbeli összeköttetésünket” és ezen kívül Ausztriától Burgenlandot. A térség stabilitását egy konföderáció révén látta megvalósíthatónak.

A Garbai által megálmodott Közép-európai Konföderáció három tagja Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia lennének, a balkáni államok számára külön Balkán Konföderáció létezne. Első lépés lenne a határkérdés kielégítő és kölcsönösen méltányos, kompromisszumos rendezése, a következő módon: „Ez okból Ausztria lemond Sudetenland területére támasztható történelmi igényéről Csehszlovákia javára; Magyarország lemond Burgenland területére támasztható történelmi igényeiről Ausztria javára; Magyarország lemond Szlovákia, Kárpát-Ruténia szláv területeiről, lemond Pozsony városáról Csehszlovákia javára, Csehszlovákia lemond Csallóköz, Rimavölgye magyar kerületeiről, Kassa, Beregszász magyar városairól Magyarország javára, amelyeket Thomas Masaryk, Csehszlovákia alapító elnöke is csak átmeneti jellegű zálognak tekintett, egy barátságos atmoszféra eljöveteléig.”

Ezentúl mindhárom tagállam modern polgári állam lenne, mely szakít a feudális címekkel és minden dinasztikus-monarchikus törekvéssel, a történelem tanítását egyeztetve, közös szempontok alapján végeznék. Fontosak a gazdasági aspektusok is: vámunióban lennének, valamint „a három konföderációs állam együttes akciót indít arra, hogy az Adriai tenger partján levő Trieszt városát kikötőjével és odavezető útjával egyetemben közös jellegű kereskedelmi kikötőként visszaszerezve, és ezt a béketárgyalások alkalmával keresztül vigye, hogy a konföderációs terület a dunai kereskedelmi útvonal mellett egy tengeri kikötő felett is rendelkezzék, hogy a világkereskedelemmel kapcsolatokat tudjon fenntartani, és gazdasági blokád veszélye ne fenyegesse.”

A konföderáció tagjai megtartanák külön nemzetgyűléseiket, ugyanakkor a közös ügyeket a három nemzetgyűlés részéről megválasztott és egyenlő arányban képviselt delegáció intézné. Az állampolgárság meg nem vonható lenne, egy tagállam útlevele vízummentesen lenne érvényes a másik két tagállam területén is. A külpolitika terén pedig a közös koncepciójavaslat a következő: „A konföderációs államnak külpolitikai vonala: barátságos kapcsolat létesítése az orosz Szovjetunióval, Franciaországgal, a Balkáni Konföderációval, Lengyelországgal, mindazokkal az államokkal, melyek gazdasági és kulturális javak kölcsönös és méltányos kicserélésére készségesek.”19

Garbai még azt sem tudta elérni, hogy a magyarországi vezetés hazaengedje, Párizsban hal meg 1947. november 7-én.

Szoboszlay Aladár római katolikus plébánost 1958. szeptember 1-jén végzik ki, állam- és rendszerellenes szervezkedés vádjával. 2010-ben a kolozsvári táblabíróság felmentette a koncepciós vádak alól. Habár a nyomozati és periratokból nehéz pontosan megállapítani, hol a határa valóság és a Securitate manipulációja között, tény, hogy 1950–1955 között több kiadatlan tanulmányt is írt, melyekben a rendszer átalakításának szükségességéről és a Keresztény Dolgozók Pártjának megalakításának igényére vonatkozóan fogalmaz meg gondolatokat.20

Szoboszlay Confederatio című tanulmányát 1955 végén írta. A kihallgatások során Szoboszlay azt vallotta, hogy román barátjával, Alexandru Fántánaru ügyvéddel is egyeztetett a román-magyar kibékülés és konföderáció szükségességéről, a dolgozat viszont a saját gondolatait tartalmazza. Szoboszlay számára a megegyezés nemcsak eszme, hanem egyúttal geopolitikai szükség is. „Ha Confederatios alapon magyarok s románok megegyeznének, megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől, angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok s megmaradna az olajuk az aranyuk s a nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan látásukat. Kevesen látják, hogy az 1 millió magyarnak Erdélyben kisebb ellenfele a 3 millió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német. Az erőviszonyok olyanok, hogy 3 és 1 millió előbb tudna megegyezni, mint 3 vagy 1 millió 180-al vagy 80 millióval. Igen ha a dolgok ilyen egyszerűek lennének, ha nem zavarták volna össze sovinizmussal az emberek fejét. A románok csak tízéves orosz megszállás után jöttek rá, hogy kik az igazi ellenfeleik.”21

Más írásaiban is kifejti azt a véleményét, hogy szerinte a román-magyar ellentét mesterségesen szított jelenség, ami megfelelő kezeléssel rövid időn belül megszűnne. „Nem véletlen, hogy nagy románok magyar kulturából táplálkoznak s nagy magyarok románokkal barátkoznak. Egy Ady, Goga, Szabó Dezső nem találtak lényeges differenciát a két nép között, pedig elég nagy magyarok, illetve románok voltak. Maniu maga sem tudta soha megindokolni az ellentéteket, s eddig még senki sem mutatott rájuk. S mégis vannak ellentétek, oly nagyoknak látszanak, hogy szinte kilátástalan eltüntetni őket. De valamennyi „ellentét” látszolagos s mesterséges” – írta többek között.22

A Szoboszlay által megálmodott konföderáció Magyarországból és Romániából állna, később Ausztria is csatlakozna hozzá. A konföderáción belül nem léteznének belső határok, az áru- és személyforgalom teljesen szabad lenne. A központi szerv a birodalmi kormány lenne, ennek keretében közös lenne a gazdaság- és pénzügy, a hadügy, a külpolitika. A kultuszügyeket a tagállami kormányok intéznék, de a birodalmi kormányban is jelen lenne minden tagállam részéről egy-egy kultuszminiszter. Az egymás közötti vitás ügyeket a tagállamok az általuk választott vegyes ítélőbíróság előtt döntenék el.

Habár a fent említett tervek közül egyik sem valósult meg, létük már önmagában is egyfajta üzenetet hordoz, álláspontokat és értékeket közvetít. Elsősorban azért nem valósult meg egyik sem, mert hiányzott mögülük a szükséges erő. Noha gyenge pontjaik kritizálhatóak, hasznos ismernünk ezeket a terveket, melyek nemcsak egy adott kor gondolkodásmódjára, eszmetörténetének egy részére mutatnak rá, de elemeikben inspirációt nyújthatnak napjaink stratégái számára is.

Hanák Péter külön tanulmányban vizsgálta a kérdést, miért bukott meg az összes dunai – magyar és nem magyar – tervezet a maga idejében. Én azt szeretném vázolni, mely tényezőknek kell teljesülniük ahhoz, hogy egy regionális országok és nemzetek fölötti együttműködés, akár integrációs, akár egyszerűbb formában, megvalósuljon:

szükséges léteznie egy konszenzusnak, ami racionális alapokon, a jól felfogott közös érdeken nyugszik;

szükséges a megfelelő konjunktúra (lásd Nyugat-Európa esetében az Európai Szén- és Acélközösség esetét);

a kezdeményezők erőpozícióban kell legyenek (ami a fentebb ismertetett magyar terveknél hiányzott);

szükséges a világhatalmak támogatása vagy legalábbis jóindulatú semlegessége.

Tisztában kell legyünk azzal is, hogy a nemzetstratégiai tervezgetés, akkor is, ha ez csak papíron is marad, nagyon fontos lehet egy működő nemzeti vagy ezen túlmutató regionális integrációs stratégia számára. Nem lehet tudni, hova fejlődhet egy ilyen projekt: gondoljunk itt csak a tizenhárom függetlenségét kivívó észak-amerikai egykori angol gyarmat szövetségére, vagy akár az Európai Szén- és Acélközösségre, melyből az Európai Unió is kifejlődött. Ugyanakkor például Szálasi Ferenc nagytérelmélet eszmerendszerével és utolsó csatlósként történő kitartásával megmutatta, mennyire káros, ha egy politikai vezető saját elméletrendszerének és rögeszméinek rabjává válik.23 Ennek megfelelően gondolkodik a felelős nemzetpolitikus: kreatívan, a lehetőségek széles spektrumának figyelembevételével, de mindig tiszteletben tartva a hétköznapi valóságot.

 

 

Jegyzetek:

 

1 Németh István: Föderációs elképzelések a Duna-Konföderációtól a Páneurópa Mozgalomig. In Háború és béke. Az I. világháború (1914–1918), Soliditas Kiadó, 2015, Bécs, 202.

2 Dávid Gábor Csaba: Célunk tökéletesedésünk. A nemzetnevelő Wesselényi Miklós, Argumentum Kiadó, Irodalomtörténeti füzetek sorozat, 2013, Budapest, 131–133.

3 Németh, i. m. 203–204.

4 Kossuth és a magyar emigráció működéséről, valamint lengyel, román és olasz kapcsolatairól lásd bővebben Kovács Endre: A Kossuth-emigráció és az európai szabadságmozgalmak. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967.

5 Kossuth Lajos: Alkotmányterve. Javaslat Magyar Ország jövő politikai szervezetét illetőleg – tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására. Budapest Főváros Levéltára, 1994.

6 Erről bővebben lásd Artur Lakatos: Federation projects in Central Europe. 1848–1918. In History of European Ideas, Vol. 42. Nr. 1/2016. 22–38.

7 Bővebben lásd Ian D'Armour: Kossuth's Pie in the Serbia and the Great Danubian Confederation Scam. In László Péter, Martyn Rady and Peter Sherwood (eds.): Lajos Kossuth Sent a Word. University of London, School of Slavonic and East European Studies, 2003. 183–204.

8 Barabás Tibor, Bölöni György, Fodor József, Földeák János (szerk.): Táncsics Mihály: „Hét nemzetiség szövetsége” In: Táncsics Mihály Válogatott írásai. Táncsics Könyvkiadó, 1957, Budapest, 234–262.

9 Például Romsics Ignác: Regionalizmus és Európa-eszme a 19–20. századi magyar politikai magyar politikai gondolkodásban. In: Acta Academicae Pedagogogicae Agriensis, Sectio Historiae, Vol XXXVI, 2007, 313–335.; Németh, i. m., 207–208.

10 Jászi Oszkár eszmei fejlődéséről bővebben lásd Lakatos Artur: Central European Federation Projects during World War I. In Transylvanian Review, Vol. XIX., Supplement no. 2:2/2010, pp 90–102.

11 Jászi Oszkár: Magyarország jövője és a Dunai Egyesült Államok. Új Magyarország Részvénytársaság, 1918. Budapest, 13–29.

12 Hanák Péter: Why the Danubian Federation Plans Fail? In Romsics Ignác, Király Béla: Geopolitics the Danube Region. Budapest, Central University Press, 1999, 313.

13 Stróbl Miksa: Tótok, akik nem akarnak elszakadni Magyarországtól Az Autonómiát Követelő Tótok Nemzeti tanácsának felirata az Amerikai Információs Bizottsághoz. Kultúra Könyvkiadó és Nyomda Rt., 1919, Budapest.

14 Szarka László: Keleti Svájc illúzió vagy utópia? In: Szarka László: Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek kisebbségi politika a 20. századi Kelet-Közép-Európában, Ister Kiadó, 1998, Budapest, 113–125.

15 Németh István: Hantos Elemér közép-európai alternatívája az 1920–1930-as években. In Valóság, 1/2010, 13–16.

16 Szávai Ferenc: Küzdelem az egységes közép-európai gazdaságért. Hantos Elemér 1881–1942. In Közép-Európai Közlemények, Vol. 9. Nr. 4/2016, 179.

17 Szabó Dezső: Magyarország helye Európában: Keleteurópa, Ludas Mátyás kiadás, 1935, Budapest, 30.

18 Politikatörténeti Intézet levéltára. Garbai Sándor iratai. 810 F 53. Ő. E. f 8.

19 Garbai konföderációs tervezete, kézírással, a következő helyen található meg: Politikatörténeti Intézet levéltára. Garbai Sándor iratai. 810 F 53. Ő. E. f 5–7.

20 A Szoboszlay-csoport koncepciós perére vonatkozó dokumentumokat Tófalvi Zoltán jelentette meg: Tófalvi Zoltán: 1956 Erdély mártírjai I. kötet. A Szoboszlai-csoport, Mentor Kiadó, 2007, Marosvásárhely.

21 Tófalvi, i. m., 86–87.

22 Tófalvi, i. m. 90.

23 Szálasi Ferenc elképzeléseire ez a tanulmány nem tért ki külön. Erre vonatkozóan lásd Lakatos Artur: Szálasi Ferenc politikai világképe. In Várad, 2006/2, 99–105.


« vissza