Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az Abszolútum vonzásában – Molnár Tamás eszmevilágának koordinációs pontjai

"Bölcseletének egyik sarkalatos tétele az, hogy Isten volt és maradt a filozófia centrális problémája, de nem létezhet embertan, kozmológia, etika és jogtudomány sem anélkül, hogy állást ne foglalnánk e vonatkozásban. Ez az a fundamentum, amely Molnár életművének egészét meghatározza, hiszen bármely szegmensére tekintünk, Isten, az Abszolútum az alfája és omegája a ma már klasszikusnak mondható gondolkodó munkásságának."

Az idén éppen tíz éve elhunyt Molnár Tamás bölcseletének érdembeli és a teljességre törekvő feldolgozása a hazai eszme- és filozófiatörténet-írás óriási hiánya, de biztatónak mondható, hogy a Molnár Tamás eszmevilága1 című tanulmánykötettel – éppen halála évében – kezdődött el adósságunk törlesztése.2 A kötet a Sapientia Főiskola, a Gondolat Kiadó és a Barankovics István Alapítvány gondozásában jelent meg Frenyó Zoltán szerkesztésében.

A kortárs magyar filozófia kiemelkedő katolikus gondolkodója számos munkájában több nagy fontosságú kérdés mellett újraértelmezte a szakralitást és az ember helyét a makrokozmoszban. Bölcseletének egyik sarkalatos tétele az, hogy Isten volt és maradt a filozófia centrális problémája, de nem létezhet embertan, kozmológia, etika és jogtudomány sem anélkül, hogy állást ne foglalnánk e vonatkozásban. Ez az a fundamentum, amely Molnár életművének egészét meghatározza, hiszen bármely szegmensére tekintünk, Isten, az Abszolútum az alfája és omegája a ma már klasszikusnak mondható gondolkodó munkásságának.

Mielőtt a munkásságának egy részét összefoglaló tanulmánykötet lényeges kérdéseire kitekintek, néhány gondolatot szeretnék felvetni, amelyek az ő értékelésében is lényeges szerepet játszanak.

A magyar bölcselet történetének újragondolásához és részletes megírásához hozzákezdeni, és egy minden tekintetben elfogadható koncepciót megvalósítani szinte lehetetlen, különösen akkor, ha több szempontból elfogadhatatlan kánon alapján történik. A kánonképzés módszertana gyakran a kizárólagosság elveit tartja szem előtt, s ezzel összefüggésben nem kerülhető meg az a kérdés, hogy ki is képez kánont? Kinek van felhatalmazása rá és kitől? A magyar filozófia történetének kanonizációja több tekintetben is ellentmondásos, hiszen nem jelent mást, mint azt, hogy kik, mikor, miként ismerték/ismerik fel/el a saját értékrendjük prioritásai alapján az egyes szellemi termékek, könyvek, alkotók kanonikus vagy nem kanonikus voltát, és csatolták/csatolják egy olyan zsinórmértékhez, amelyeket nem csupán objektív elvek alapján rendeznek. Egy példa a magyar irodalomtörténetből: Csokonait Kölcsey kánonalkotási műveletében a Kazinczy által nagyra tartott költőkhöz, Daykához, Virághoz, Kisfaludy Sándorhoz mérve marasztalta el a debreceniség értelmében vett popularitást kifogásolva. Később Toldy Ferenc részletes Csokonai-életrajzában Kazinczyval és Kölcseyvel vitázva átírja a magyar költészet kánonját, Csokonait a legnagyobbak közé helyezve. S egy példa napjainkban a filozófiatudományok doktora, Perecz László kirekesztő módszeréről3: „A pozitivizmustól a szellemtörténetig című, az Osiris által 1998-ban kiadott, s a mindmáig leghosszabb életű – 1892-től 1947-ig rendszeresen megjelenő, Athenaeum nevű – magyar filozófiai folyóirat történetével foglalkozó könyvének 15. oldalán Perecz László – „kísérlet”-képpen – hat nevet ad meg, mint „a lap legjelentősebb teljesítményt nyújtó szerkesztőinek – szerzőinek – szereplőinek” névsorát. Ez a hat név: Böhm Károly, Alexander Bernát, Pauler Ákos, Lukács György, Prohászka Lajos és Hamvas Béla. E hat név kiemelésével egyetértek, s úgy vélem, hogy ez a hat név alkalmas arra, hogy velük a magyar filozófiai hagyományt – mintegy első közelítésben – megragadjuk. Úgy vélem azonban, hogy ez a hat név kiegészítésre szorul, s az alábbiakban erre teszek kísérletet. Az Athenaeumnál maradva – véleményem szerint – nem lehet kihagyni Brandenstein Béla nevét. Brandenstein Béla filozófiai teljesítményének értékéről lehet igen különbözőképpen vélekedni, s lehet hitelt adni annak a – Mátrai László által produkált – politikai inszinuációnak, amit Perecz László könyvének 199. oldalán idéz; azt azonban nem lehet elvitatni Brandenstein Bélától, hogy a Magyar Filozófiai Társaság akkori elnökeként ő volt a motorja, és – szinte kivétel nélkül – a vitavezetője annak az 1938 és 1944 között lefolytatott, szerintem nemzetközileg is eléggé egyedülálló 40 vitaülésnek, amelyeket az Athenaeum teljes részletességgel közölt, s amihez hasonlót a magyar filozófiai élet azóta sem tudott összehozni. Ezekkel a vitaülésekkel a Magyar Filozófiai Társaság arra tett kísérletet, hogy elemezze és értékelje az akkori európai filozófia döntő diszciplínáinak és törekvéseinek a helyzetét, beleértve ebbe a filozófiatörténet legnagyobbjainak korszerű értelmezését is. Ez a vállalkozás – minden megállapítható fogyatékossága ellenére is – kiemelkedő dokumentuma a magyar filozófiai élet története egyik szakaszának, s nélkülözhetetlen a magyar filozófiai hagyomány egésze jellemzésének szempontjából is. Perecz László hat nevét az Athenaeum tekintetében tehát egy névvel egészíteném ki, Brandenstein Béláéval. A magyar filozófiai összhagyomány szempontjából azonban további 4x6 kiegészítést tartok szükségesnek.”

Vagyis: „A kánon nemcsak művelődéstörténeti fogalom, de hatalmi eszköz is. Könnyíti, ám gátolja is a megértést. Nemcsak az iskola, de a cenzúra is a kánont érvényre juttató intézmények közé tartozik. Az intézmények szó- vagy írásbeli formában hagyományozzák az általuk megállapított kánont. A tananyagok, a másodlagos irodalom és a fordítások erősen hozzájárulhatnak az ízlés megmerevedéséhez. A kánonok hatása tele van kétértelműséggel: egyrészt nélkülözhetetlenek az oktatásban, másrészt rombolják a kultúrát, amennyiben kisajátíthatók. A múlt számos példát adott arra, hogy a kánonnak összhangban kell lennie olyan nemzeti, vallásos vagy politikai hagyományokkal, amelyek bizonyos közösségekben irányadóknak számítottak. Vagyis a hatalom határozta meg a hitelesség szempontjait.”4

E vonatkozásban vannak más, igen lényeges szempontok, módszerek, amelyeket figyelembe kellene venni egy nem kevés felelősséget kívánó munka előkészítésekor. A hagyományos leíró metodika mellett úgy tűnik, egyik lehetséges módszer a komparatív hermeneutika, de az sem mellékes, hogy olyan lényeges kérdést, mint az eredetiség hogyan járunk körül, hiszen különös jelentősége van a magyar filozófia történetét illetően. Ennek kapcsán jelezném, nem kétséges, hogy filozófiai hagyományunk nem csupán recepciótörténet, hanem olyan megoldások is születtek, amelyek a szó szoros értelmében az eredetiség jegyeit hordozzák magukon. Erről már többször szót ejtettem, s annak ellenére, hogy néhányan megkérdőjelezhetőnek tartják eme bizonyított tételt, attól még igaz marad – természetesen akkor, ha ugyanazt értjük az igazság fogalmán. A magyar filozófia kapcsolódási pontjai az európai hagyományokhoz az új elméleti megoldásokat tekintve úgy vélem, fontosabbak, mint a recepció. Annál is inkább bizonyításra váró ez a feltevés, mert világossá válhat az a tény, hogy Európa e régiójában egyes bölcselők képesek voltak olyan összefüggések kimutatására, amelyek később – hangsúlyozom, később – fogalmazódnak meg a nyugati filozófiákban. Az utóbbi évtizedekben néhány, a magyar filozófiával mélyrehatóan foglalkozó kollégával együtt igyekeztünk egyértelművé tenni, hogy a hazai filozófia története nem csupán recepció-történet. Az ebben kételkedőknek csupán arra a kérdésre kellene választ találni, hogy a mai hazai filozófiai életben saját filozófusi munkásságukat mennyire tartják recepciónak, vagy valami eredendően új hozzájárulásuk is van a bölcselet történetéhez? Ezzel együtt az sem ártana egyes szkeptikus és iróniától sem mentes vélekedőknek, hogy a hazai elődök által hagyományozott opuszokat mélyrehatóan tanulmányoznák; talán eközben rájönnének arra, hogy azt a kérdést vagy választ, esetleg mindkettőt, amit keresnek, vagy megtalálni véltek, azt már évtizedekkel előtte leírták, elemezték a hazai elődeik is.

Az eredetiség kérdéséről röviden a következő tényeket jegyzem meg: Böhm Károly határozottan azon az állásponton volt közel száz évvel korábban, mint Gadamer az értelmezés folyamatát, fogalmát tekintve, térben-időben-nyelvben más keretek között. Hatvani István nem mellékesen igen korán felhívja a figyelmet az eredetiség kérdésköreire, s ő maga is a morális evidencia-koncepcióját illetően eredeti gondolatkörben mozgott korához képest. Egyetértek Egyed Péter szavaival Sipos Pálra vonatkozóan, miszerint ha munkái időben megjelennek, a cenzúra nem tiltja, más lett volna a magyar filozófia sorsa. Bretter György nyelvfilozófiájának eredetiségéről is meg volt győződve Egyed, de a bizonyítást igazolandó, eljuttatta az esszék olasz változatát Ferruccio-Rossi Landinak, századunk kiemelkedő nyelvfilozófusának, aki azt nyilatkozta: semmit sem tud a szerzőről, de kétségtelen, hogy hosszú pályafutása során ennél eredetibb kortárs kérdésfeltevéssel nem találkozott. Fehér M. István is világosan érvel amellett, hogy a komparatív hermeneutika módszere, illetve eszköztára alkalmas arra, hogy az eredetiség kérdését a hazai filozófia néhány képviselőjének munkái során is átgondoljuk. Fehér álláspontjából kiderül, hogy a magyar nyelven keletkezett filozófiai munkákban több olyan értelmezés született, amely nem nélkülözi az eredetiséget sem a kérdésfeltevéseknél, sem a válaszoknál, hiszen később más filozófiai diskurzusban ugyanazt a konklúziót vonják le jeles európai filozófusok. József Attila és Gadamer, valamint Brandenstein Béla és Heidegger, illetve Gadamer egyes gondolatai között párhuzamot vonva rámutat a hazai gondolkodók prioritására egyes vonatkozásokban.

További kérdések sorát veti fel egy állítás, amit több alkalommal megfogalmaztak a magyar filozófiatörténet-írás vonatkozásában: messze vagyunk a magyar irodalomtörténet-írás állapotától, mert hiányoznak a szakterületek, a bibliográfiák és a kézikönyvek. Ezzel szemben a tények: több alapos monográfia, tanulmánykötet jelent meg az utóbbi évtizedekben, a kézikönyvek pedig arra valók, hogy egy laikus tudjon tájékozódni, nem pedig a kutatás arra alapozzon. Ezen kívül mi is a helyzet a magyar filozófián belül a szakterületekkel? Nincs hiány, hiszen van ontológia, metafizika, esztétika, etika, logika a magyar filozófiai hagyományban, csak ismerni kell e munkákat. És nem szerencsés egy művészeti ág, az irodalom történetírásához hasonlítani egy olyan diszciplínát, melynek a szövegei közel sem azzal a célzattal születtek, amelyekkel a versek, regények, novellák, drámák stb. Más a szerepük, helyük, s nem mellékesen más a célzott közönség.

Ezen tények és dilemmák fényében – amelyek közel sem merítik ki a magyar filozófia tudománytörténeti problémáit – feltehető újra a kérdés: hol a helye Molnár Tamás munkásságának a magyar filozófia történetében? A feldolgozás elkezdődött, amelynek kiváló eredménye ez a kötet, s a bevezető gondolatok után, amelyeket Frenyó Zoltán és Turgonyi Zoltán jegyez, alapos betekintést kapunk vallásfilozófiájának, politikai filozófiájának szegmenseibe, és azokba az irányzatokba, filozófiai és történeti háttérbe, amelyek Molnár gondolkodói habitusának meghatározó koordinátái.

Az első részben Mezei Balázs a filozófia és a vallás összefüggéseit tekinti át Molnár Tamás életművében, megkeresve a gyökereket, a forrásvidékeket. Azt mutatja ki, hogy a katolicizmus, az egyetemes vallástörténet, a francia eszmetörténet és az angol-amerikai konzervativizmus milyen mértékben s mely gondolkodók által hatottak. A konzervativizmus azon vonaláról van szó, amelyhez olyan nevek járultak hozzá, mint Russel Kirk, Wilhelm Röpke, John Lukacs. Pontos eligazítást kapunk arra vonatkozóan, hogy Molnár konzervativizmusát nem befolyásolták a francia tradicionalizmus eszméi, de mint Mezei jelzi, a korai Hamvas hatása érezhető, az viszont hiányérzetet kelt a tanulmány olvasásakor, hogy nem világos, a „korai” jelző milyen Hamvas-művekre vonatkozik.

Ehhez kapcsolódik Frenyó Zoltán a kereszténység és a humanizmus összefüggéseinek értelmezésével, amely antropológiai, eszmetörténeti és történetfilozófiai vonatkozásokban jelentkezik. Az a központi tétele, hogy az egyetlen igazi humanizmus a hiteles kereszténységben, különösképpen a katolikus tanrendszerben rejlik. Kritikai megjegyzéseket is kapunk: metodológiai problémát lát Molnárnál annyiban, amennyiben a redukciós módszerében olyan szigorú logikát érvényesít, amelyben Herakleitosztól Kantig több gondolkodó úgy kap éles és rosszul címzett kritikát, hogy Molnár rajtuk kéri számon a velük később összefüggő nézeteket. Sárkány Péter figyelemre méltóan elemzi a jeles bölcselő egyik lényeges alapgondolatát, miszerint a humanizmus az idők folyamán általánosan használt, mindennapos szóvá, a szekularizáció eszmei hátterévé vált, hiszen a politikai erők szerte a világon a humanizmus nevében járnak el, vagy legalábbis ezt állítják. Két tételét igazolja Molnárnak. Egyrészt, hogy a vallás dimenziója nélkül felfogott humanizmus fantomjelenség, zsákutcába tereli a gondolkodást, másrészt a humanizmus napjainkban olyan kihívás, amelyet minden kortárs filozófiának komolyan kell venni. Alapos kitekintéssel bemutatja, hogy Molnár humanizmus-kritikája nem általában a humanizmusra, hanem a humanista keresztény kifejezésre vonatkozik. Turgonyi Zoltán dolgozatában amellett érvel, hogy a kereszténység jelenti az evilági lét és benne az ember valóban pozitív értékelését, az optimista ember- és világszemléletet, amely Molnár számos gondolatmenetében jelen van. A teremtettség következmény, a világ értékes, megismerendő és működtetendő. Amellett érvel, hogy e világmegismerésben, annak működtetésében, s ezzel együtt a szocializációban kulcsszerepet játszik a tekintély, amely a család, az állam eszköze is. Kiemelendő, hogy Molnár szerint a tekintélyt sokszor karizmatikus egyének hordozzák, akik személyes tulajdonságaik által tiszteletet vívnak ki, s arra a következtetésre jut, hogy mivel az ilyen személy kevés, intézményeket kell felruházni azzal. Az viszont nem derül ki írásából, hogy Molnár vagy a saját maga következtetése az, hogy az Egyház mint látható intézmény hivatalosan kötelező formában tartja fenn annak tudatát, hogy hívei számára (de nem csak számukra!) a világ működtetésén keresztül vezet az út Istenhez.

A politikai filozófia szegmenseire tekint Frivaldszky János, aki a posztmodern kor természetjog-ellenességének előzményeit és annak kritikáját adja Molnár azon tételét értelmezve, miszerint az amerikai és az európai jogi gondolkodásmód közötti különbség egyik fő oka a protestáns/amerikai és a katolikus/európai szemléletből eredeztethető autonóm individualitás és a testületiségben jelenlévő személy-fogalom antropológiai különbsége. Kiindulópontja az, hogy az individuális-jelleg az érintetlen magja az ember személyi méltóságának, amit a természetjog ír elő alapvető jognak, s a személymivolt meghaladja ezt. Részletes elemzést ad többek között a posztmodern pragmatikus társadalomalakításról, a tekintély természetéről, a testületiségről, a középkor közösségi rendjétől, s korunk önjelölt cenzorainak ügyködéséről, akik maguk alkotják és képviselik azt az értékrendet, ami szerintük politikailag és erkölcsileg helyes, s a mai nagyvárosokban nincs szinte semmiféle közösségi-erkölcsi rend, amely az önjelölteket ellenőrzés alatt tartaná.

Karácsony András a politikai teológia kérdésköreit gondolja át, s arra a fontos összefüggésre mutat rá, hogy Molnár elméletének lényeges pontja az, hogy egyrészt az újkori deszakralizációban magát a kereszténységet lehet elmarasztalni, másrészt a szent fokozatosan háttérbe szorul, amely már a középkortól megfigyelhető. A vallás semlegesítése ment végbe a liberális és a kommunista világban egyaránt, de míg az előbbiben rejtett módon, az utóbbiban teljesen nyíltan. S mit is tegyünk a szent maradékával? Molnár válasza igen pesszimista: nem vagyunk képesek sem a szent pótlására, sem újjáélesztésére.

Molnár Attila a liberális hegemónia értelmezését és kritikáját adja a katolikus bölcselő érveit is felsorakoztatva, s nyitott kérdéssel zárja tanulmányát: ha a civil társadalom, a piac, a véleménypiac hegemón módon uralkodik, lehetséges-e benne más tartalmú véleményeket hegemón helyzetbe hozni?

Fekete Balázs a modernitás fogalomköreinek szemszögéből fogalmazza meg azt, hogy Molnár erre vonatkozó munkássága továbbgondolandó, mert a modernitásról folyó diskurzusokhoz lényeges szempontokkal járul hozzá.

A záró fejezetben két tanulmány foglalkozik Molnár Heidegger- és Kierkegaard-értelmezésével, de ezt megelőzően Gáspár Csaba László a gondolkodás archetípusairól elmélkedve saját gondolat-vezetését adja közre, jelezve – némi iróniával –, hogy inkább az eredeti szöveget, mint az ő Molnár-értelmezését olvassuk.

Ignácz Lilla részletesen kitekint Molnár Tamás Heidegger-kritikájára, arra az alapállásra, amely határozott ellenérzéssel viseltetik a fundamentális ontológia és az egzisztenciális analitika 20. századi mesterével szemben. Molnár szerint a teljesen ateista Heidegger nem tekinthető a filozófia újrateremtőjének, hanem a jelenkori káosz és konfúzió tünetének.

Cseri Kinga Kierkegaard és Heidegger egzisztencia-felfogását Molnár Tamás vallásfilozófiájának tükrében vizsgálja, a hiteles kereszténység fogalmára összpontosítva. Megjegyzem, ha a magyar eszmetörténet vonulatában keressük Molnár helyét, a jövőben össze kellene vetnünk Hamvas Béla hiteles kereszténység felfogásával.

A Függelékben kap helyet két tanulmány, Horkay Hörcher Ferenc: Katolikus (és/vagy) konzervatív, valamint Tóth Zoltán József: Igazság és történelem című tanulmánya. Ezekről nem lehet tudni, miért nem a főszövegben szerepelnek, annál is inkább, mert igen jól kiegészítik a Molnárképet. Camus-nak Molnár Tamáshoz írt válaszlevele is megtalálható A lázadó ember című könyve kérdésköréhez kapcsolódóan.

A kötet még csupán a kezdet, és a tanulmányok a szélesebb úthoz vezető mezsgyét jelölik ki Molnár szellemi hagyatékának feltérképezésében. További kutatásokra van szükség: például francia nyelvű hagyatékának feldolgozására, a magyar filozófiai hagyományban jelenlévő lényeges tematikákkal s irányzatokkal való összevetésre.

Záró gondolatként Molnár Tamás jövőre vonatkozó figyelmeztetését is meg kell szívlelnünk, amelyet már 1990-ben megfogalmazott: „Ha az Egyesült Európának nevezett »politikai eszperantó« megvalósulna, az Egyesült Államokból vezényelt bizniszcsoportosulások gyarmatává válna.”5

 

 

Jegyzetek:

 

1 Frenyó Zoltán (szerk.): Molnár Tamás eszmevilága. Gondolat Kiadó, 2010, Budapest.

2 E kötet után jelent meg: Mezei Balázs: Lázadás a modernitás ellen. Tanulmányok, beszélgetések, dokumentumok Molnár Tamásról; valamint Pánczél Hegedűs János: A rend bástyái. Molnár Tamás politikai filozófiájának alapelvei. Disciplina Kiadó, 2019, Pécs.

3 Kunszt György válasza a Magyar Tudomány „Üres-e a kamra? Körkérdés a magyar filozófiai hagyományról” című vitájára. (http://epa.oszk.hu/00700/00775/00021/981-1026.html)

4 Végh Balázs Béla: Kanonizáció a kisebbségi irodalmakban. /Erdélyi Tudományos Füzetek 253/ Kolozsvár, 2005, Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. (https://mek.oszk.hu/03200/03202/03202.htm)

5 Molnár Tamás: L'Europe entre parentheses. La Table Ronde, 1990, Paris.


« vissza