Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Szent-Iványi Domokos, Antall József és a magyar közép – Metszetek egy szellemi és politikai térből – 2. rész

"A kéthetes tárgyalás után nehéz helyzetből jó fegyverszüneti megegyezés születik Molotovékkal – ez Szent-Iványi külpolitikusi életművének csúcsa. A fegyverszünet bejelentésének napján, október 15-én, Otto Skorzeny különleges SS egysége Budapesten tőrbecsalja és elrabolja a könnyelmű ifj. Horthyt. A megtört kormányzó nem képes arra, hogy eréllyel vigye végig a kiugrási tervet, és a németek családjával együtt németországi fogságba viszik."

 

Szent-Iványi életpályája: hálózatok, kudarcok, és szellemi összegzés

 

Remélem, sejthető az eddigiekből, hogy Szent-Iványi élete és alakja méltó terjedelmű életrajzot érdemelne, és életének fordulatai elegendő anyagot kínálnának regénynek és nagyjátékfilmnek is. Azonban az egyetlen értő és empatikus pályarajz, Török Bálint 2004-es műve, a beszédes című Farkas esz meg, medve esz meg, alig ismert. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában jelent meg 2004-ben, és terjesztése igen esetleges volt. A hazatért harcostárs, Csicsery-Rónay István tanúságtételei sem hoztak áttörést az ezredfordulón. A The Hungarian Independence Movement és a Visszatekintés, a két emlékirat, amelyet Szekér Nórával rendeztünk sajtó alá, sok lelkes és értő olvasóra talált, de a Szekér Nóra által gazdag jegyzetanyaggal, kislexikonnal és utószóval bővített könyvek 900 oldal körüli terjedelme könnyen elriaszthatja a mai átlagolvasót.

Igyekszem tehát Szent-Iványi életének, pályájának rövid összefoglalóját adni itt, mielőtt továbblépnék mostani témám, a magyar közép egyéb leágazásai felé.

Szent-Iványi Domokos 1898-ben született Budapesten, apai ágon sokágú erdélyi nemesi család, anyai ágon a felvidéki, zólyomi német-örmény gyógyszergyáros Wagner család sarjaként. Apját korán elvesztette. Tehetségére, fényes eszére az egyetemen gróf Teleki Pál figyelt fel, akinek kedvéért a jogi és vegyészeti tanulmányok mellett a politikai földrajzot és a gazdaságtant is felvette. Teleki támogatásával, tanársegédjeként tanul tovább Párizsban és Bécsben, történelmet és irodalmat is, miközben elsajátítja a francia és német kultúra mély ismeretét.

Hazajövet a Külügyminisztériumba kerül a ranglétra legalsó fokára, és visszatekintve nyilvánvaló, hogy ugyancsak Teleki Pál és Bethlen István gondos tervezéssel küldik őt hamarosan egy látszólagos mellékvágányra: hét-nyolc évig konzulként dolgozik az USA és Kanada különböző városaiban. Mellesleg szerez három észak-amerikai diplomát is. Megismeri az észak-amerikai magyar közösségeket, és minden bizonnyal az USA legjobb ismerője lesz a magyar diplomáciai karban.

Páratlan, de máig feltáratlan kapcsolatrendszerre tesz szert, és 1930-ban megismerkedik a kormányzó idősebbik fiával, Horthy Istvánnal, aki több hónapra Detroitba érkezik az amerikai autóipar tanulmányozására mint MÁVAG főmérnök, s hamarosan vezérigazgató. Barátságot kötnek, amelynek alapja közös ráhangoltságuk a modern demokratikus értékekre, és a náciellenesség. Horthy István halálos repülőbalesete 1942 januárjában – amely minden bizonnyal német szabotázs-akció volt – megrengeti Szent-Iványi reményeit a rendszer erőteljes belső reformjára.

 

Egy pillanatkép mögöttese

 

Szent-Iványi Domokos gazdag fényképtárát nézegetem Ágnessel. Az egyik képen Szent-Iványi elegáns alakja meg az egyik francia De La Tour lány áll egy 1936 körüli gyártású nagy amerikai cabriolet két oldalán. Bizony, ez itt a LaSalle Fleetwood, melyből csak egy darab volt Budapesten – konyítván valamennyit az autókhoz, elismeréssel nyugtázom a tényt. Ez volt a második darab, amelyik legurult a gyártósorról, veti oda Ágnes. Valóban? Hát igen, az első darab Roosevelt elnök fiáé lett, de a második az övé. Felhúzom a szemöldököm: ez valóban komoly. No és hogyan történt? Domokos (a jogász, vegyész, geopolitikus és történész) tagja volt a General Motors kutatási tanácsának, mondja Ágnes, mintha mi sem volna természetesebb.

Ebben viszont, gondolom én, nem csak az nekünk az érdekes, hogy ő milyen véleményeket fogalmazott meg a testületben, hanem hogy kikkel ült egy társaságban. például Roosevelt fiával? Vajon Horthy István-kapcsolat volt-e ez? Aligha fogjuk már megtudni mindezt.

Valahogy így szedte össze Szent-Iványi az értesüléseit Telekinek és Bethlennek. A legcélravezetőbb módszer erre egy demokráciában bennfentesnek lenni, bekerülni a láthatatlan információs elitbe. Ebben is állt Szent-Iványi különleges értéke: ahogy tudása, személyes vonzása és kommunikációs tehetsége megnyitott előtte ismeretlen és megnyithatatlan kapukat.

1935-ben Bethlenék hívására hazaérkezvén konzuli kiküldetéséből a Külügybe kerül, de 1936-ban már személyes titkára lesz a nyelvekben nem jártas Darányi Kálmán miniszterelnöknek, majd Imrédy Bélának, miniszterelnöksége idején.

1938-ban Teleki és Bethlen titkos megbízatásával, diplomata státusban több hónapos amerikai körútra megy. Feladata az, hogy Hitler háborújának komoran előrevetülő árnyékában összegyűjtse az amerikai értesüléseket, értékeléseket és szándékokat. Hazaérkezvén Szent-Iványi mintegy nyolcvan oldalas beszámolót ír két példányban, amelyeknek sem eredetije, sem másolata nem ismert, de Teleki a kormány belső körében ismerteti tartalmukat.

Szent-Iványi saját összefoglalása szerinti végkövetkezései a következők: a világháború 1939 őszén fog kitörni; az USA hadseregének és hadiiparának három évre van szüksége a felkészülésre, belépésük a szövetségesek oldalán 1942 tavaszán várható; értékelése szerint Németországnak nincsen esélye a győzelemre az amerikai hadi- és nyersanyagfölény miatt.

Ezután, 1939 elején a berlini követségre helyezik Szent-Iványit néhány hónapra, hogy a német kormányzati hangulatot és terveket mérje fel. Amikor hazaérkezik, már Teleki Pál a miniszterelnök, aki szigorúan bizalmas feladattal bízza meg. Kinevezi őt az új miniszterelnökségi IV. Tájékoztatási Osztályának élére, ahol az lesz a valódi feladata, hogy titkos németellenes kül- és nemzetpolitikai, valamint kormányzati hálózatot hozzon létre, és függetlenségi szellemű, angolszász-barát országpropagandát tervezzen. Szent-Iványi hivatala a Bécsikapu téren százas létszám fölé nő, de a miniszterelnök tragikus halála után Bárdossy fokozatosan felszámolja az osztályt, melynek működéséről ugyan pontos ismerete nincsen, annál inkább ismeri Szent-Iványi németellenes meggyőződését. Ekkor, már elvesztve állását, alkotja meg Szent-Iványi az osztály bizalmas felső kapcsolataiból a Magyar Függetlenségi Mozgalom magját.

Bárdossy leváltása után Kállay Miklós új miniszterelnök nem veszi be németellenes csapatába Szent-Iványit, de ő megbízást kap Bethlenéktől Teleki 1939-es kezdeményezése nyomán, hogy tanulmányozza át a Külügyminisztérium teljes titkos irattárát a majdani béketárgyalásokra készülve, a trianoni kényszerpályáknak, a háborúba sodródás folyamatának és személyes felelőseinek megállapítására. Ebből a munkából születik Szent-Iványi első nagy könyve a magyar diplomácia történetéről, amely aztán Juhász Gyula és más történészek későbbi munkáinak elismert forrása lesz, különösen, mivel az okmányok szövege a világháborús pusztítások miatt csak Szent-Iványi gépiratában maradt fenn, az Országos Levéltárban.

1944 januárjában, hosszas késlekedés után a kormányzó Szent-Iványi javaslatára és vezetése alatt létrehozza a kormányfeletti Különleges Irodát, ifj. Horthy Miklós főnöksége alatt. Az iroda, melynek a bennfentesek a Kiskabinet, illetve a Kiugrási Iroda nevet adták, előkészítő munkát folytatott a szövetségesekkel való fegyverszüneti tárgyalásokra, és e tevékenységét a német megszállás után is folytatta. Szent-Iványi ebben az időben már nem aludt otthon. Jellemző, hogy a kormányzó legbensőbb bizalmasa, Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár ellen náci merényletkísérlet történik szentendrei háza előtt.

Amikor 1944 augusztusában a németek nyugati megroggyanását kihasználva Horthynak sikerül Sztójay helyébe a hozzá hű Lakatos Géza tábornokot kinevezni miniszterelnöknek, felgyorsul a szövetségesekkel való tárgyalások szervezése. Mivel a megegyezés kulcsa láthatólag Moszkva kezébe került, a kormányzó a kormányt is megkerülve az orosz-szakértő Faragho Gábor altábornaggyal Szent-Iványit Moszkvába küldi szeptember végén, Teleki Géza gróf, Teleki Pál fia társaságában. A kéthetes tárgyalás után nehéz helyzetből jó fegyverszüneti megegyezés születik Molotovékkal – ez Szent-Iványi külpolitikusi életművének csúcsa. A fegyverszünet bejelentésének napján, október 15-én, Otto Skorzeny különleges SS egysége Budapesten tőrbecsalja és elrabolja a könnyelmű ifj. Horthyt. A megtört kormányzó nem képes arra, hogy eréllyel vigye végig a kiugrási tervet, és a németek családjával együtt németországi fogságba viszik. Szent-Iványi Moszkvában a hír hallatán összeomlik, és ideglázban fekszik napokon át. Majd ismét feltámadva, Faraghoékkal együtt belefog a sokhetes tárgyalás-sorozatba a debreceni magyar demokratikus kormány felállításáról. Csatlakozik hozzájuk a Tildy Zoltán-féle Magyar Front megbízásából kiérkezett Dálnoki Miklós Béla hadseregtábornok és Vörös János vezérkari főnök, akiket még Horthy nevezett ki. Szent-Iványinak az a célja, hogy magántárgyalásokon Molotovval és környezetével megértesse, hogy a magyar-szovjet kapcsolatok szempontjából is végzetes hiba volna a Rákosi-klikk trónra ültetése Magyarországon.

A külügyminiszteri posztra jelölik őt a szovjetek, de ő azt nem fogadja el. Vorosilov hozza fel ismét ezt a javaslatot a kisgazdáknak 1946-ban, de Rákosiék ellenállásán elbukik a dolog, és a szürke, kommunisták felé hajló Gyöngyösi János lesz a külügyminiszter.

Végigtekintve Szent-Iványi pályáján, a sikerek és kudarcok, magasságok és mélységek ritka drámai hullámzását látjuk. A nyolcéves amerikai parkolópálya fél-száműzetés: de valójában előkészület, érés az árnyékban, tapasztalatgyűjtés és mindennapos erőpróbák, a hirtelen felemelkedés előtt. Bethlen István és Darányi Kálmán maga mellé emeli, majd Teleki Pál miniszterelnökségén kerül méltó helyére, a maga építette nagyszabású információs és nemzetstratégiai hálózat szívébe. Teleki tragikus halála neki háromszoros veszteség – a németellenes nemzeti tábor elveszti legfőbb reménységét, Szent-Iványi az atyai mestert, és pályája megroppan. Mint láttuk, Bárdossy László kiszorítja, Kállay Miklós politikusként mellőzi, de ezek az évek lesznek majd az edzőpályák a végső mérkőzéshez a kormányzói Kiskabinet, a Kiugrási Iroda élén. Véghelyzetben Moszkvában jó fegyverszünetet harcol ki, mint láttuk, de a Horthy-család fatális ballépései miatt mindez fél-eredmény marad: Sztálin elismeri Horthy és a magyar patrióták békekérési szándékát, de az országra több mint félévnyi példátlan pusztítás zuhan a nácik és nyilasok ellenállása miatt. Aztán még egy politikusi csúcsteljesítmény: az 1945. októberi kisgazda választási győzelem mögötti összefogás megteremtése.

A folytatást már ismerjük. Letartóztatás, per, börtön, rendőri felügyelet, megélhetés nyelvórákból. Honnan Szent-Iványi elképesztő szívóssága? Ezt kérdezi tőle már Pálffy-Oesterreicher is. Hogyan állt fel újra meg újra ilyen elképesztő csapások után, egészen 80 éves koráig, mint oly kevesen nagyjaink közül? Felépül leromlott állapotából a tízéves kommunista terrorbörtön után. Hetvenes évei elején, 1970-től hat súlyos műtéten esik át, majd megszervezi iratai Nyugatra juttatását, majd a gyanúkat elhárítva útlevéllel disszidál, 74 évesen, 1972-ben, és befejezi angol nyelvű emlékezései és elemzései három kötetét. Szerzetesi odaadással és elmélyedéssel dolgozik, hogy aztán nyugodtan térjen meg földi pályájáról 83 évesen Heidelbergben, bízva abban, hogy negyed századdal később akadnak majd magyarok egy szabad hazában, akik belefognak palacküzeneteinek napvilágra hozatalába.

Minden kulcsot e rendkívüli kitartáshoz és céltudatossághoz nem ismerünk, de adott kezünkbe néhányat ő maga is. Szent-Iványi elmondja, hogy mindig küldtek neki váratlan segítőket az újabb és újabb feladatokhoz az égi hatalmak. Ezt misztikus lelkületű nagynénje, Wagner Ottilia ígérte meg neki Teleki Pál halálakor. Otti néninek látomásban megjelent Szent-Iványi hatalmas patrónusa, és azt jövendölte, hogy védence bukások és szörnyű megpróbáltatások árán, de meg fogja valósítani nemes küldetését, s akik pedig útján bajt hoznak rá, mind csúfos halállal pusztulnak majd el.

Szent-Iványi maga is idézi ezt a jóslatot Visszatekintésének végén, de a hatalmas patrónus kilétét nem fedi fel, mint ahogy legfontosabb segítőinek sem árulja el soha valódi, teljes nevét, feleségei kivételével. Felidézi, hogy akik romlását okozták, mint például a Nagy Per kiagyalói, a Rákosi-terror elindítói, azok közül huszonöt emberen teljesedett be a jóslat. Említi Rajk László, Ries István szociáldemokrata igazságügyminiszter, Szebényi Endre és Zöld Sándor államtitkárok, Pálffy-Oesterreicher és a vérbíró Jankó Péter nevét. Bár nyilván ide sorolja, nem említi, bizonyára kegyeletből, Bárdossy László nevét. Meglehet, Imrédy Bélát is. Nem említi a Teleki Pál vesztét hozó Werth Henrik vezérkari főnököt. De ki volt a hatalmas patrónus?

Ágnestől tudom, hogy lovagkirályunk, Szent László volt az. Lehetséges, hogy Szent-Iványi valóban hitt patrónusa személyes oltalmában? Aki a Visszatekintést elolvassa és megérti, az tudja, hogy igen. Szent-Iványi, az enciklopédikus racionalista, a tökéletes diplomata és világfi, mindvégig hitt abban, hogy a szent király védelme kíséri. Mert ő, mint leírja, a sub specie aeternitatis, örökkévaló és nem gyarló magáncélokért küzdött, s hite szerint ilyenek kaphatnak égi patrónust és földi védangyalokat.

Otti néni biztosította őt: ne félj, mindig megérkeznek majd védangyalaid. Mint védőügyvédje, aki egy kétértelmű mondattal, a börtönőrök füle hallatára adta neki kulcsul önvédelméhez az elmebaj színlelését a Nagy Per tárgyalására. Mint első felesége, a szintén erdélyi Dr. Henter Margit, aki módszeresen helyreállította egészségét 1956 után, s halálos ágyán azzal vigasztalta: Ne sirass, küldök majd neked új védangyalt, új segítőt. S felbukkant örök segítőül a tizennyolc éves Pongrácz Ágnes, a Múzsa, ápoló, titkár és feleség, aki megőrizte és máig őrzi kéziratait és emlékezetét. S íme felbukkant harminc év köde mögül, a Szabadság-hídon sétálva „Cangrande”, a dán diplomata-barát, hogy Nyugatra csempéssze iratait.

Szent-Iványi nem volt ködevő. Bár a Horthy-kormányzat elitjéhez tartozott, 1946-os kiadatlan emlékiratában felhánytorgatja a két háború közti politikai vezetőosztály szellemi és morális igénytelenségét, vakságát társadalmi kérdések és a nemzet érdekei iránt. Könyve vége felé felidézi Kossuth Lajos 1852-es francia nyelvű jóslatát, miszerint ha a Nyugat cserbenhagyja a magyarokat, az ország az orosz birodalmi érdekek színterévé fog válni. S valóban, most odatartozunk, írta 1977-ben, a végső számadásban, de a magyarság mégis meg fog maradni. Nyugat-Európa viszont, írja a nyugatos és Amerika-barát Szent-Iványi, a versailles-i békerendszerrel nemcsak Közép-Európát és a történelmi Magyarországot rombolta le, de a saját halálos ítéletét is megírta, hogy azt a második világháború pecsételje meg végleg.

Mi maradt Szent-Iványi legfontosabb öröksége? Emlékezései és történeti munkái, amelyek megörökítik egy rendkívüli ember és korszakának világát. De főleg az a szellemiség és közeg, amelyet nemcsak könyveiben, de megannyi tanítványa és ismerője révén, középpont-emberként, közösségszervezőként személyesen ránk hagyott egy emberi nagysággal bővelkedő tragikus korszakunkban, gyarapítva vele a magyar közép nagyszerű konstellációját, s amely könyveiben is továbbítódik. A magyar közép élő monumentuma.

 

Antall „kétharmada”

 

Ezek után aztán nem meglepő, hogy Antall József számára mester és etalon volt a házukban gyakran megforduló Szent-Iványi Domokos, és sokszor emlegette őt nekem késő délutáni, esti beszélgetéseinkben vagy repülőutakon, amikor miniszterelnöki tanácsadója voltam – amilyen szeretettel Szent-Iványi is említi az Antall-családhoz fűződő töretlen barátságát emlékiratában. De ugyanígy szerepelt állandó témáink közt a nagy kisgazda trió – Nagy Ferenc, Kovács Béla és Varga Béla – alakjai, vagy Keresztes-Fischer belügyminiszter titkos támogatása a szociáldemokrata ellenzéknek. A befogadott háborús menekültek – lengyelek, zsidók, franciák, angolok – történetei. Vagy a népi írók, családom és felmenőim – mind ott vannak a könyveik a könyvtáramban, mondogatta. Bejárt a miniszterelnökségre Csicsery-Rónay István, apám nemzedékének kisgazda konstellációjából. Csicsery-Rónay egyike volt Szent-Iványi bizalmasainak az emigrációban, s már a háború óta – Csicsery-Rónaynak viszont másik benső barátja Nyugat-Európában nem más volt, mint unokabátyám, a Bernbe emigrált zeneszerző Veress Sándor, akinek nemcsak életútja és politikai elkötelezettsége, de a Bartók mellett formálódott művészi karaktere és hazafisága is igen fontos ihlető számomra. Antall tudott erről, és a legmagasabb kitüntetést az itthon elhallgatott Veress Sándornak küldte halálos ágyára.

Sorolhatnám tovább a sorolható kapcsolódásokat – később vissza is térek hozzájuk, mert jelentőségük túllép személyemen, s talán Szent-Iványi személyén is.

Nem a horgásztársaságomból szedtem össze kormányt – vetette oda egyszer foghegyről Antall József, jellegzetesen találó, fanyar mondatai egyikében, amikor az ellenzéki sajtó azt hajtogatta, hogy az új Magyar Köztársaság első miniszterelnökének nincsen kormányzásra alkalmas gárdája. Valóban, volt-e? Honnan, miből, kikből? A kérdés ma már, tudjuk, retorikai. Járai Zsigmond MNB elnök mondotta csaknem 20 évvel később, hogy a rendszerváltó kormányok közül az Antall-kormány nyújtotta szakmailag a legszínvonalasabb teljesítményt – amihez ő maga, Járai Zsigmond, akkor még a második vonalban tette hozzá a magáét helyettes pénzügyi államtitkárként. Antall olyan független szaktekintélyeket hívott meg kormányába miniszternek, mint Mádl Ferenc, Kádár Béla, Martonyi János, Barsiné Pataky Etelka vagy Botos Katalin – és sokáig sorolhatnánk sok-sok kisebb-nagyobb, idősebb és fiatalabb tisztségviselője nevét, akik azután is, több mint két évtized óta, ott maradtak a magyar közélet élvonalában, kiteljesedve, sok esetben magasabbra jutva.

Antall válaszában magabiztosság volt, és, nem kétséges, az arcátlanságra válaszoló hetykeség is – amelyet az agitprop akkoriban hirtelen demokratává előlépett megmondóemberei sietve neveztek el úri gőgnek. Ebből is lehetett tudni, hogy az 1994-es választási kampány akkor, 1990-ben kezdődött el – de bizony az Antall-kormány, illetve utódjáé, Boross Péteré, kitöltötte a négy évet, mégpedig egymagában Kelet-Közép-Európa 1990-es kormányai közül.

Mire alapozta magabiztosságát Antall József – azt a magabiztosságot, ami 1990. április 8-a estéjén, a választási győzelem bejelentéskor, a súlyos feladat terhe alatt is, azonnal megmutatkozott mondataiban és viselkedésében? Nos, Antall egyike volt a keveseknek, aki alaptételként tudta, hogy létezik egy láthatatlan magyar közép, amely mélyáramként, búvópatakként átvészelte az elmúlt negyven évet, s annak fel-felbukkanó vízereiből – hogy folytassam a hasonlatot – meríteni lehet kiváló gárdát, amelyből addigra jókora csapat is formálódott köréje egy év alatt az MDF Ó utcai barakkjában, majd a Bem téren.

Kormányra kerülve, a kinevezésekben Antall Józsefet személyiségének egy másik sarkalatos vonása is vezette: katolikusként meggyőződéssel hitt a szabad akaratban, s az emberek képességében a változásra. Mint az MFM és az MTK vezetői, ő is hitt abban, hogy nemes célok, a nemzeti elkötelezettség és a személyes felszabadulás nemes magatartást szülnek. Hitt abban, hogy a rendszerváltozás a fordulat és az újrakezdés lehetőségét hozta el sok embernek, akik szakértelemmel, tisztességesen szolgálták az előző reformkommunista kormányokat. Ezek közül sokat nevezett ki szakpolitikai tisztségekbe a kormányzás második vonalába, és e döntéseket többnyire nem volt oka megbánni.

Ugyan a világ számára Antall József 1988-ig nem volt több, mint a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum igazgatója, egy marginális helyzetű, „pártonkívüli” történész, aki a hatalom köreivel alig érintkezett – de barátai, ismerői tudták, hogy valójában velejéig politikus alkatú lény, aki a világ történéseit éles szemmel és hatalmas műveltséggel követi. Azt kevesebben sejtették meg, hogy Antall egy virtuális középpontban él évtizedek óta – láthatatlan hálózatok személyes rendszerének középpontjában. Talán, jellemző módon, leginkább a kommunista titkosszolgálatok sejtettek valamennyit Antall e tehetségéről, és figyelték ezért nagy szorgalommal nemcsak Antallt magát, de az ő mentális térképén felbukkanó embereket is.

A hálózatok tudománya mostanában lett nagykorúvá, nem kis mértékben olyan világszerte ismert magyar kutatók munkája nyomán, mint Bollobás Béla, Barabási Albert-László és Csermely Péter. De az utóbbi kettő is megemlíti remek összefoglaló népszerűsítő könyveiben (2002-ben és 2005-ben), hogy a gondolkodásban e téren is megelőzték a természettudományt a két világháború közti társadalomtudósok sejtései és megfigyelései. És, tegyük hozzá, mint annyi minden utóbb tudományosan bizonyított tényt, ezt a tudást is lehetett élni tudatosan vagy ösztönösen, intuícióval, mint ahogyan nagy közösségszervező politikai tehetségek élték is, századok óta. Nem hiába sorolták a nagy politikus tevékenységét a művészetek közé annyi időn át.

Antall azt is hangoztatta nem egyszer, hogy az 1990-es választást ez a bizonyos, általa tényként felismert magyar közép nyerte meg, mégpedig közel ugyanolyan arányban, mint ahogyan a Kisgazda Párt nyerte meg az 1945. októberi választásokat a baloldali pártok ellenében, a kommunisták csúfos veresége mellett, és hogy ez a közép az, amely az ő kormányának demokratikus legitimációt, erős felhatalmazást biztosít. 1990-ben, a marxista agymosás több mint négy évtizede után hirtelen ilyesmit állítani önmagában is elképesztően hangzott sokak számára – mintha áporodott elmeszülemény, aféle Don Quijote-i szélmalom volna. Nemcsak a baloldalon, nemcsak azok fülében, akik úgy képzelték, hogy a magyar történelem olyan tényei, mint az 1945-ös választás, végképp a feledtetés süllyesztőjébe kerültek. Még Antall egykori gárdájának olyan jeles tagja, is mint Kulin Ferenc, azt írta 2010-ben az Orbán-koalíció győzelmét méltatva, hogy az Antall-i koalíció csaknem hasonló arányú győzelme 1990-ben politikailag nem képviselte az 1945-ös közepet, mert az új koalíciós partnerek, ilyen-olyan kisgazdák és kereszténydemokraták politikai minősége gyenge, kusza volt.

De egy sokkal mélyebb értelemben Antall Józsefnek volt igaza ebben a kérdésben. Mert ő nem a politikai pártok pillanatnyi eszmei felkészültségén és emberi minőségén mérte le a magyar közép 1990-es győzelmének jelentőségét, súlyát. Itt egyénnek és közösségnek egy sokkal elemibb, ősi törvénye működött. Mint az élet és a történelem iróniáinak, abszurditásainak ismerője és kedvelője, Antall is tudta, hogy az első választáson jórészt amorf, kialakulatlan pártalakulatok harcoltak a voksokért. Maga a Magyar Demokrata Fórum is egy széles spektrumú néppárt volt.

No de – nem volt ez másképpen 1945-ben sem. A háború összeomlásából kiemelkedő akkori Kisgazda Párt spektruma szintén nagyon széles volt. Mint az MDF-é 1990-ben, különösen a kisgazdákkal és kereszténydemokratákkal kiegészülve. Antall azt érezte meg biztos ösztönnel és társadalomismerettel 1990-ben, hogy a magyar szavazó polgárok politikai temperamentumának társadalmi megoszlása nagyjából változatlan maradt 45 éven át, és hogy ez több mint politikai kérdés. Ez társadalmi mentalitás és közeg kérdése. Amit a korszerű történelmi antropológia azóta sok példán át mutatott ki Európában, a nemzet-társadalmak mentalitása, viselkedési formái, családszerkezete, e mentalitások jelentőségének súlya döntő pillanatokban, alig-alig változik még ötszáz év, ezer év alatt is. Nagyon lassan, még az olyan kataklizmákat átélt népeké is, mint a mienk – egy 1919–20, 1944–45, 1948 és 1956 után is. Antall számára is reveláció volt, sejtéseinek látványos megerősítése, hogy mentalitásilag csaknem ugyanazt a nemzetet kell most majd kormányoznia, mint amelyik 1956-ban felkelt, majd pedig sunyítva-szitkozódva-szabotálva átvészelte Kádár terrorját és gulyás-kommunizmusát.

Antall tehát tudta, hogy első a közeg és a mentalitás, aztán következnek a pártok. A párt akkor válhat fontossá, ha akad karizmatikus vezetője, aki a megfelelő hívószavakat és gondolatokat kimondva, mozgósítani tudja ezt a látszólag szunnyadó vagy rejtett közeget. Természetesen egy egészen más nemzetet kellett most, 1990-ben kormányozni – egy feneketlenül felforgatott nemzetet, más időben, más világhelyzetben. De a mentalitás szerkezete a mélyben ugyanaz maradt. Az uralkodó politikai ösztönök ugyanazok maradtak, s a mélyben őrzött emlékeket és inspirációkat végre elő lehetett hívni a megfelelő nyelvezettel, hogy lassan lerázhassa magáról a nemzet a mindent elfedő Kádár-rendszeri közönyt és inerciát.

Így vallotta Antall József. Belső munkatársaként négy év alatt, 1989 októberétől 1993 őszéig számtalan beszélgetésnek voltam tanúja és résztvevője, itthon és külföldön, ahol Antall ezekről a hagyományos beidegződésekről beszélt külföldieknek. A világ vezető politikusainak, gyakorlatilag négyszemközt, illetve kiválasztott hallgatóságnak. Sajnos ritkábban a magyar nyilvánosságban, mert a magyar média neki kevés alkalmat adott gondolatai kifejtésére. Visszatérő gondolata volt, hogy a modern Magyarországon – tehát az első világháború óta – szélsőséges párt, akár jobboldali, akár baloldali, csak idegen megszállók támogatásával tudott kormányra jutni. Ezt ki kellett mondani sok jóhiszemű külföldi vezető előtt, akiket az Antall-kormány ellen lehetett hangolni Csurka István egy-egy kijelentése miatt, mint ahogy egy időben Orbán Viktornak akarták egyesek felhánytorgatni a Jobbik egy-egy visszatetsző lépését, össze is igyekezve mosni a „magyar jobboldalt”.

Kitérő lehet itt, de Antall mentalitás-filozófiájának szemléltetésére érdemes felidézni egy egészen más tónusú beszélgetését is, egy japán ipari vezetővel, aki lelkesen mesélte neki, milyen munkafegyelemmel működnek az ő világelső gyáraik. Antall elmosolyodott – ezt Magyarországon sosem fogják megvalósítani, mondta, nem mentegetőzve: magyar munkás ezt a fegyelmet nem viselné el... Ez a mondat is a magyar mentalitásról szólt. Vagy felidézhetem többször elmesélt példázatát a magyar parasztról, amely a magyar polgár óvatosságát és szkepticizmusát is jellemzi: „Mondja bátyám, milyen volt a termés idén? Ne is kérdezze, rettenetes, tönkremegyünk. És búza termett-e? Hát búzából, abból, igen, bejött valami. Na és a kukorica? Hát az szerencsére elég rendes volt idén. És milyen volt a szüret? A szüret, hát az jól hozott.” Antall számára tehát olyan evidencia volt a nemzeti mentalitásnak, és mögötte a társadalom mélyszerkezeteinek az évszázad során csak lassan változó természete, amelyeket csak az elmúlt évtizedekben tárt fel a történeti antropológia.

Fontos és jellegzetes volt hivatalos izraeli kormánylátogatásunk 1991 nyarán, ahol Antall szuggesztív meggyőző képességével – ésszel és bájjal, együttérzéssel és büszkeséggel – beszélt a II. világháborús magyar ellenállásról, és mögötte a magyar politikai karakter ösztönös idegenkedéséről minden végletes viselkedési formától, így a vörös és barna totális eszméktől. Tehette, hiszen ott van „a nemzetek igazai” közt a Jad Vashem parkban édesapja emléktáblája, amelyet megkoszorúztunk. De önmagában az nem lett volna elég – úgy jöttünk el Jeruzsálemből, hogy Simon Peresz, Háim Herzog és Moshe Dayan egyaránt barátjának fogadta Antallt a bizalmas, empatikus beszélgetések során. De hasonlóan megnyerte Antall a betlehemi arab polgármester szívét is, aki méltósággal és tartással viselte a kisebbségi politikai vezető nehéz tisztét.

 

Kapcsolatok és hálózatok

 

Mindez nem puszta nosztalgikus elkalandozás a mostani nagy évfordulók évadán. Mert számomra az Antall jellemezte történelmi mentalitás érvényessége mostanában igazolódik be látványosan, amikor úgy hozta az élet, hogy elkövetkezzen az ideje a családom történetén való meditációnak, s ez egybeesett 1944–45 földcsuszamlás-éveinek – összeomlásnak, tragédiáknak és felemelkedésnek – a 70. fordulójával, és a forradalom 60. évfordulójával.

Felidézve magamban az említett gyermek- és ifjúkori családi beszélgetéseket, mondatfoszlányokat, a találkozókat tanúkkal és szereplőkkel, olvasva memoárokat, szerkesztőként keresve újra kiadandó szövegeket, igyekszem összerakni annak az időszaknak a magyar történetét, jószerével hétről-hétre, és számtalan emberi szálat futtatok végig magamban vagy papíron. Megdöbbenek, hogy egy-egy emberi szál milyen messze vezet el, milyen váratlan helyekre. Mintha nem tudtam volna ezt – holott réges-rég óta tudtam, szabad óráim meditációját oly gyakran töltötte ki e szálak továbbfejtése, és maga a személyes hálózat, e csodálatos emberi alkotás – de nem állt a tudatos gondolkodásom középpontjában ez a felismerés.

Felelevenednek most bennem harminc-negyven évvel ezelőtti hosszú beszélgetések egykori ellenállókkal és '56-osokkal, köztük „recskiekkel”, akik közül többet Szálasi is, Rákosi is bebörtönzött. Ezek az emberek kézről-kézre adtak bennünket feleségemmel Amerikában, ahová irodalomkutatóként, költőként vitt el többször a szerencsém, először 1972–73-ban. B. Rácz István, Csicsery-Rónay István, Gombos Gyula, Györgyey Ferenc, Hamza András, Jónás Pál, Makkai Ádám, Nyeste Zoltán, Sztáray Zoltán. E kiváló emberek szeretetét élvezve képzelhettem volna, hogy a fogadtatást megbocsátható hiúsággal kiválóságomnak, megnyerő lényemnek köszönjem, s különösen a feleségemének, Illyés Máriának – de világos volt előttünk, hogy a teljes igazság nem ennyi. A fogadtatás baráti bizalmát – legalábbis az első találkozásokét – felmenőinknek, Kodolányi Jánosnak és Illyés Gyulának köszönhettük. Nem sznobizmus mozgatta ezt a vendégszeretetet, és nem is tán csak valódi tisztelet irántuk, a nemzeti karakter és sors két vívódó, szenvedélyes elméje iránt, hanem az összetartozás biztos tudata egy nagy, a változásokon át is változatlanul továbbvitt közös ügyben – amit ma én a magyar közép ügyének nevezek, s amit 1944–45, 1946–48 és 1956 történelmi láncolata fűzött össze, s majd csatlakozik hozzájuk 1989–90.

Eszmecseréinket ezekkel az emberekkel úgy kezdtük el, mintha évekkel ezelőttieket folytatnánk. Egy volt a nyelvezet és a témák. A hirtelen megtermett létrejött baráti légkör az óperencián túlra söpörte az otthon hagyott kádári nyelvezetet, amely nem volt a miénk, de minduntalan, váratlanul beszüremlett az élet tereibe.

Eszembe jutnak nagybátyám, Kodolányi János történetei. Számtalan vacsora közbeni diskurzus Illyés asztalánál – például Bay Zoltán lézerfizikussal, nagybátyám barátjával, aki éppen a Magyar Közösség elleni koncepciós per miatt emigrált Amerikába. Például Schweng Lóránttal és Kárász Artúrral, Illyés volt kollégáival és barátaival, akik Jankovics Marcellnek a magyar aranykincset nyugatra mentő édesapjával együtt tartoztak a Magyar Nemzeti Bank háború előtti patrióta elitjéhez. Vagy az inkognitóban két napra hazalátogatott Zilahy Lajossal, aki a határtól kődobásnyira vett egy tanyát a Vajdaságban öreg napjaira, hogy ott élje át a magyar Alföld egét és ízeit, ha már itthon, a kis országban nem teheti.

És emberi hálózatok rajzolódnak ki bennem és papírokon – ahogyan azt Barabási vagy Csermely írja le, s ahogyan azt évtizedek óta magam is annyiszor végigfuttattam magamban, sokszor céllal, sokszor csak szellemi szórakozásként. A középpont-emberek mágneses hatása. Az összekötőemberek (ez gyakran ugyanaz) és a másodlagos vagy „gyenge” kapcsolatok fontos szerepe. Felrajzolom például nagybátyám vagy Illyés nyolc fontos kapcsolatát 1944–45-ben, és megállapítom, hogy egy-egy ilyen baráton át, a második ilyen lépésben már 64 emberhez juthattak el az értesüléseik, gondolataik, és megfordítva. Elvben, a nyolc barát révén harmadik lépésben 512-höz. Sajtó és posta nélkül. A Csermely és Barabási által is idézett zseniális novellában Karinthy Frigyes példákat hoz arra, hogy négy áttételen át a világ bármelyik híres emberével kapcsolatot tudna teremteni. Például a Ford gyár elnökével. Egy barátom barátjának a barátja ismeri azt a bizonyos híres negyediket. Ez az a „négy lépés-szabály”, amelyet pesszimistább kutatók „hat lépés-szabállyal” váltanak fel. A lényeg az, hogy a félelmetesen nagy emberi világban igen sok lehet az ismerősünk – mert rend van benne, annak számára, aki felismeri. Hálózatok rendszere, rendje mögött: az átláthatóság.

Azonban, Antall József kifejezésével élve, nem horgásztársaságokról beszélünk. Egy új, nemzeti demokratikus elitről, amely a századdal egyidős radikális nemzedékként gyűlt össze a 20-as években Trianon szellemi és politikai meghaladásának szándékával, és a 30-as évek elejétől kezdve egyre tudatosabban keresi szövetségeseit egy átfogó társadalmi reformhoz a politikai ellenzékben, a magasan képzett új szakértelmiségben, de a Horthy-rendszer korszerűen gondolkodó politikusai közt is.

1944–45-ről és a középpont-emberekről gondolkozva eszembe jut, hogy nagybátyámnak, Kodolányi Jánosnak személyes jó barátja volt Faragho Gábor altábornagy, a csendőrség felügyelője – nem vezetője, mint még egykorú emlékezésekben is olvasható olykor, hanem katona-altábornagyként alkotmányos ellensúlya. Valójában a katonai hírszerzés vezetője is – aki pár évvel korábban katonai attaséként Sztálinnal is állta az ivást a legendák szerint. Majd Szent-Iványi Domokossal, a Kiugrási Iroda helyettes vezetőjével, és Teleki Gézával Horthy titkos fegyverszüneti delegációjának tagja. Faragho egyike volt a példásan patrióta gárdájú főtiszteknek, csapatában ott volt például Dienes András csendőrtiszt is, aki a világháború után Petőfi-kutatóként lett a magyar szellemi élet közismert tagja. Kudar Lajos ezredes, szintén barátja nagybátyámnak, aki Faraghoék moszkvai útjának titkos-szolgálati fedését személyesen biztosítja. A nyilas uralom alatt Budán tűzharcban Gestapo-fogságba esik és kivégzik. Kudar beosztottja Mikó Zoltán vezérkari százados, aki Raoul Wallenberg egyik kormány-kontaktusa lesz – ő szerzi be a Belügyminisztériumból Wallenbergnek a biankó személyi azonosító okmányok százait. 1945-ben éppen a Wallenberg-kapcsolat miatt hurcolják el a szovjet csapatok – s eltűnik ő is örökre a Birodalomban, mint Wallenberg maga.

Tehát azt mondhatom, hogy a hálózatelmélet kifejezésével szólva Szent-Iványi és Faragho két lépésnyire voltak/vannak tőlem nagybátyámon át, Wallenberg pedig négy lépésnyire – Mikó Zoltánon, Kudaron és a nagybátyámon át. Szinte kézfogásnyira. Átérzem, hogy ezek a kapcsolatok átívelnek az időn, és tovább élnek spirituálisan akkor is, amikor a szereplők már eltávoztak ebből a földi létből. Ez borzongató gondolat – az élet elmulasztott vagy elvetélt lehetőségeire is felhívja a figyelmet, de arra is, hogy ezek valamennyire jóvá tehetők gondolatainkban és tetteinkben, amíg élünk.

De a személyesség fontosságára is. Mert Faragho vagy Szent-Iványi vagy Wallenberg – dilemmáik, döntéseik, sorsuk – átélhetőbbek lesznek e kapcsolatok révén számomra. Mert az átláthatóság átélhetőséget teremt, és otthonosságot.

Faragho a Szent-Iványi szervezte titkos Magyar Függetlenségi Mozgalom egyik vezetője volt, egyben az ő fő kontaktusa a belbiztonsági erőkhöz. Szent-Iványinak a még ugyancsak Teleki Pál miniszterelnök által kijelölt fő informális kontaktusa a Belügyminisztériumhoz nem más volt – mint id. Antall József. Tudnivaló – ezt már a későbbi Miniszterelnöktől is hallottam – hogy Antallék lakása a kisgazda vezetők egyik találkozó helye a háború alatt és után, majd 1956-ban is. Teleki nemcsak hogy eltűrte, hogy az idősebb Antall az ellenzéki Kisgazda Párt aktivistájaként legyen a Belügy egyik vezető tisztségviselője – hanem még menekültügyi kormánybiztossá nevezi őt ki Keresztes-Fischerrrel, legbensőbb kormányzati partnerével egyetértésben.

Nagybátyám révén tehát két kézfogásnyira van tőlem Szent-Iványi Domokos, akivel sosem találkoztam. És ugyancsak két érintésnyire második felesége, Szenti-Iványi Ágnes révén, aki beosztottam lett a Miniszterelnöki Tanácsadó testületben 1990 és 1994 között. És folytathatnám a példákkal. Két kézfogásnyira tőlem Teleki Pál, kiváló ösztöndíjasai, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán révén. Telekitől két kézfogásnyira volt Illyés Gyula és Kodolányi János, Zsindely Ferenc államtitkár és felesége, az üldözöttek mentője, Tüdős Klára révén. Két kézfogásnyira van tőlem Nagy Ferenc miniszterelnök: a nagybátyám, Illyés és Antall révén.

A magyar közép: szélesen terülő arcvonal a harmincas évektől kezdve, eszmék és felismerések, remek alkotások és kiváló emberek láthatatlan arcvonala. Kiváló ezrek, akik egy független, korszerű Magyarország létrehozásán fáradtak, hálózatokban vagy azokon kívül. Az ország kettős tragédiája, 1944–45, kettős megszállás és százezrek elpusztítása, sok nagyszerű ember elpusztulása, üldöztetése, és az alkotásra szerveződött hálózatok szétverése után, mi maradt belőle?

Maradt belőle – tovább él és folytatódik emberi kapcsolatokban és művekben egy szellemiség, ha olykor csak rejtetten, kacskaringókkal, búvópatakként is. A szellem nem pusztul el, ezer formában születik újjá. Tovább él 1990 óta, megerősödve, a magyar politikai ösztönben, amely vészhelyzetben határozottan elutasítja a végletes, pusztító törekvéseket. Ez történt 2010-ben.

Természetesen következik a fentiekből, hogy a 2010-es fülke-forradalom – a politikai akarat ilyen egyértelmű megnyilvánulása – akkor történhet meg, ha annak megfogalmazását alkalmas szellemi és politikai elit végzi el. A magyar középről szóló írásomban felvázolt hálózatépítésének fontos tanulsága, hogy a modern demokráciákban különösen sok múlik az elitek minőségén, s hogy ehhez a kiválasztásnak és nevelésnek igen gondosnak és széles körűnek kell lennie.

Teleki Pál, Keresztes-Fischer Ferenc, Szent-Iványi Domokos, Zsindely Ferenc, Kozma Miklós tudatos, nagyszabású elit-építők voltak, s ebben korántsem álltak egyedül. A Magyar Szemle alapítása Bethlen István és Szekfű Gyula nagy elitépítő kezdeményezése volt. Az egész szellemi, műszaki és művészeti megújulást a két háború között az jellemzi, hogy elkötelezett és kiváló mesterek építenek fel intézményeket, iskolákat és köröket, és ezek határai a dolgok valódi természete szerint átjárhatók. Mesterek és tanítványok mind tudták, hogy ez a televény lesz az, amelyből Trianon meghaladásának lelki és szellemi lehetőségei kinőhetnek. Az így bekövetkező új reformkor olyan jelenség lett, amelyet a történelmi determinizmus Hegeltől és Marxtól öröklött elméletei és a szociológia elnagyolt kategóriái nem tudnak magyarázni – mert itt a szellemiség és a közösségépítés erői teremtettek valami újat. A sors és a lehetőségek felismerése.

Egy ilyen sokarcú és nagy kitekintésű elit a jövő letéteményese a modern korban – ezt felismerve fejezik le Rákosiék, a Nagy Perrel és az elhallgattatás és megfélemlítés eszközeivel a harmincas években fellépett demokrata és patrióta elitet. S ezt felismerve kezdeményezi újra Antall József egy szellemi és politikai elit újjáépítését, pártok és szakmák feletti tág és átfogó gondolkodással. Voltaképpen a szétszakadtan továbbfutó szálakat – hagyományokat és kapcsolatokat, hálózatokat – kellett először összekötni az élet élő közegében. Ennek felismerése volt Antall József egyik zseniális államférfiúi tette.

Egészséges politika kialakulását csak olyan elit tudja elősegíteni, amely magába foglalja a társadalom minden színét, a tehetségek egész skáláját. Az elit fontos tulajdonsága a folyamatosság fenntartása, a hagyományok tisztelete, mesterek és tanítványok együttműködése is. Mint a kommunista kormányzások története bizonyítja, pusztán a politikából és a politikusokból nem tud megújulni a politika. Ez volt a Horthy-kormányzatok gyengéje is, ezért indulnak meg a fent említett elit-építő törekvések a harmincas években. A politika fenn kell tartsa a gyökereket, amelyek a maga élő táptalajába nyúlnak le – a közösségekbe, a nemzetbe. Értéktudata pedig a mindenség felé kell törekedjen, még ha eredményeit mindig is csökkenthetik a körülmények.

(2016–2020)


« vissza