Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

„…mélyen univerzális és mélyen cseh…” – In memoriam Jiři Menzel

Kevés dologban vagyok biztos mostanában, de abban igen, hogy jelenkorunk nem a filmművészet aranykora. S ezt azért tudom, mert szerencsére megérhettem azt a bizonyos aranykort, mégpedig legnyitottabb, legfogékonyabb életkoromban, kamaszként. Eszmélésemnek felejthetetlen része volt a cseh újhullám és a cseh irodalom. Ahogy a magyar mellett figyeltünk a lengyel és természetesen az orosz filmre is.

A hír, hogy 83. évében meghalt Jiři Menzel, fejbe is kólintott rendesen. Tudtuk persze, hogy ez egy lezárt, régen lezárt életmű, és már nem várhatunk semmi újat, mégis, ahogy a filmművészet nagyjai egymás után mennek el, csak erősíti a néző lemondással teli érzését: volt egyszer egy filmművészet.

Átgondolva az életművet, s magát az életét, Jiři Menzel szerencsés embernek tűnik, mint ahogy a szerencse fia mindenki, aki azt csinálhatja, amit szeret, s amihez ért. S ezért a luxusért – amit, valljuk be, kevesen engedhetnek meg maguknak – nem is kellett olyan nagyon megküzdenie.

Első sikere a Gyöngyök a mélyben című szkeccsfilm egyik epizódja, a Baltazár tanár úr halála. Az újhullámosok – Forman, Passer, Chytilová – hívták maguk közé (a másik négy epizódot Jan Němec, Evald Schorm, Vera Chytilová és Jaromil Jireš rendezte). A nagy sikert hozó Szigorúan ellenőrzött vonatok forgatókönyvét is a kezébe adták, mert Schorm és Chytilová visszautasította. S ő el sem olvasva a forgatókönyvet, igent mondott, mert egy folyóiratban olvasott egy részt Hrabal könyvéből, épp az ikonikus pecsételős jelenettel.

A cseh újhullám, s főképp Menzel művészetének lényegét B. Nagy László már 1967-ben összefoglalta. Emberszabású hősök – adta címként a Szigorúan ellenőrzött vonatokról s a Szekérrel Bécsbe című Kachyna-filmről szóló kritikájának. „[...] nemcsak az évad legnagyobb filmélményei közé sorolhatók: önmagukon túlmutatva, egy nemzeti filmművészet megújulásának, egy új filmszemlélet győzelmének bizonyságai is [...] Mi ez? Alantas turkálás egy kamasz zűrzavaros érzelmi életében, sötét blaszfémia, hogy nemes eszményeket a sárba rántson? A tartalmi kivonat szerint az is lehetne. Ráadásul egy csomó »terhelő adatot« el is hallgattunk. A forgalmista például az állomás pecsétjével hitelesíti érzelmeit – a szeretett hölgy ülepén. A vonatrobbantást megelőző sorsdöntő éjszakán éppoly nagy hangsúlya van a főnök kiszakadt bőrdíványának, mint a robbanóanyag elrejtésének. Ám: éppen ebben az egyidejűségben rejlik Menzel iróniájának titka. A kis kamaszt a halállal jegyezte el a körülmények kényszerűsége. Legszentebb joga, hogy megismerje az életet, hogy szabad emberként nézzen szembe a halállal. E belső szabadságnak szerelmi ügyének megoldása is föltétele; a légyott a bőrdíványon, a fiatalasszony adakozó kedve: a másik ember iránti figyelem, nemes áldozat [...] Menzel iróniája az életörömé. Hitvallás a teljes ember mellett, minden irányú felszabadultsága mellett.”

Az emberszabású hős harminckét (!) évesen, egészen az Oscar-díjig röpítette Menzelt, de mint annyi mindent ezt is a helyére tudta tenni. Sokszor kellett „mentegetőznie” miatta. „Az Oscarhoz pedig csak szerencse kellett. Van ebben a világraszóló elismerésben valami rettenetesen igazságtalan. Presztízzsel jár, de mérhetetlen humbuggal is, hiszen nem jelent többet, csupán annyit, hogy ott és akkor az én filmem tetszett legjobban néhány amerikainak. Ennek a díjnak semmi köze a minőséghez [...] Sokkal büszkébb vagyok arra, hogy a Szigorúan ellenőrzött vonatokat azóta is folyamatosan vetítik a világban, vagyis szeretik az emberek. Az elmúlt harmincöt év alatt több tucat kegyetlenül rossz filmet díjazott az Amerikai Filmakadémia, ugyanakkor nagyon sok kitűnő rendezőt ismerek és egyikük sem kapott még Oscart.”

Ha valaki 32 évesen beírja magát a filmtörténetbe, nincs könnyű dolga. Hogyan tovább?

Már 1967-ben elkészíti Vladislav Vančura regényéből a Szeszélyes nyarat. Szomorú komédia egy század eleji kisvárosban. Öregedő férfiak ábrándoznak a nőkről, mígnem egy cirkuszi mutatványossal valóban megérkezik a hölgy. Megértés és éleslátó humor jellemzi ezt az alig történetet, az élet kilátástalanságáról.

Jiři Menzel hűséges típus. (A nőkről most nem beszélek.) A munkatársaihoz, elsősorban Bohumil Hrabalhoz, legtöbb forgatókönyve írójához, Jaromir Sofrhoz, az operatőréhez, és Jiři Šusthoz, zeneszerzőjéhez feltétlen ragaszkodott. A legendás munkakapcsolat Hraballal mindig ugyanúgy működött a kockázatos munkafolyamat, egy irodalmi mű adaptációja során: „[...] kivettem az írásából mindazt, ami drámai szempontból a hordozó elem szerepét töltötte be, ebből addig fűztem a vezérfonalat, míg összeállt a szerkezet, amelynek alapján Hrabal úr megírta a forgatókönyvet. [...] Mindig elmondtam neki, mit szeretnék, ezekből bizonyos dolgokat elfogadott, másokat elutasított, de a forgatókönyv végül is minden esetben az ő munkája volt. Azt kell mondanom, hogy végtelenül alázatos és előzékeny forgatókönyvíró volt. [...] Átélt megértéssel fogadta, hogy a film egészen más műfaj, mint az irodalom. Mások az értelmezési igényei, mások a törvényszerűségei. [...] Számára is világos volt, hogy mindkettőnket, őt és önmagamat egyaránt hitelesen akarom tolmácsolni, s közösen reménykedtünk abban, hogy közös vállalkozásunkból valami mélyen univerzális és mélyen cseh fog megszületni.”

1968 után nehéz döntések vártak Menzelre. A szovjet megszállás ellenére hazatért, pedig az Oscar-díj miatt sok külföldi szerződést kínáltak számára, s a már Amerikában élő Miloš Forman és Ivan Passer is kint marasztalták. Annak ellenére otthon maradt, hogy 1969-ben betiltották a Pacsirták cérnaszálon című, szintén Hrabal írásaiból készített filmjét s évekig nem forgathatott. „Szerintem nemcsak mi vagyunk vesztesek, akik itthon maradtunk, hanem vesztesek azok is, akik elmentek. Élményeket, baráti kapcsolatokat, lehetőségeket veszítettek. [...] Én éppen akkor fogadtam meg, hogy maradok, amikor nem forgathattam és épp a tiltás miatt. Ha kimegyek, talán most sokkal híresebb lennék, de a hírnév akkor sem érdekelt, mert nekem a hírnévnél sokkal fontosabb volt, hogy itthon legyek hasznos [...] de mint minden rosszban, a diktatúrában is volt valami jó. Ha más nem, tapasztaltabb lettem.”

Két kevésbé jelentős film után 1980-ban ismét magára talál. Az életöröm filmje a Sörgyári capriccio is, mely egyszerre egyetemes és cseh. Hrabal szülei fiatalságát írta meg benne, s Menzel megint csak egy mikrovilágot, egy kisvároska kis sörfőzdéjének életét láttatja humorral, szeretettel figyelmeztetve a gyengeségekre. Az össze nem illő, de egymást szerető házaspár a gyárkémény tetején, Magda Vasaryová szőke hajzuhataga, a harsány, habókos Pepin bácsi szállóigévé váló mondatai nem múló élmény. Nem is beszélve a kurtítás szokásáról.

Pedig voltak, akik fanyalogtak, hogy Menzel csak biztosra megy. Mindig Hrabal, mindig Hrušinský, és folytathatnám. De a „győztes csapaton ne változtass” látszólag kényelmes alternatívája bejött az Őfelsége pincére voltamnál is. Milan Kundera ezt írta róla: „Gyönyörű, gyönyörű, köszönöm! Elvarázsol ez a gyönyörűségesen egységes stílus, mintha ez az egész egyetlen film lenne [...] azt mondja magáról néhány regényíró, hogy mindig, az első kötettől az utolsóig voltaképpen ugyanazt a regényt írja, és erre gondoltam, miközben filmjeidet néztem. Ezt nevezem eredeti nagy humornak, amelyet arról lehet felismerni, hogy minden részletben állandóan jelen van, és ez egyszerűen új [...] sehol egy üres pillanat, és ezt úgy mondom, mint aki már a filmtől elbúcsúzott, és már nem is figyeli, mert már semmi sem tetszik neki, és az az érzése, hogy már minden véget ért.” A filmet Csehszlovákiában ötmillióan látták.

A Hóvirágünnep is ugyanannak a filmnek egy része. Egy kis faluban az egyhangúságot megtöri, hogy a falu szélén felbukkan egy vaddisznó. A férfiakból kitör a vadászszenvedély és le is terítik, igaz, az iskolában, ahol a gyerekek egykedvűen mossák föl a véres padlót. Aztán kitör a vita, hogy kit illet a lelőtt állat, a szomszéd falu vadásztársasága jelentkezik érte, mígnem a tanítónő meggyőzi őket, legyen közös. Rendeznek is egy hangulatos vaddisznóvacsorát, csak épp a friss pacallevest szállító zsibárust éri baleset. Aztán folytatódik az élet a megszokott mederben, mi meg csak csodálkozunk, hogy egy ilyen alig-történet, egy ilyen kis semmi különös emberekről szóló film miért szólít meg bennünket, miért ébredünk rá, hogy ilyen az ember.

Menzel gyakran állította magáról, hogy lusta, harcképtelen, neki csak az jó, amit tálcán elé tesznek. De lehet, hogy csak bölcs, mert 1990 után alig csinált filmet. Rögtön rájött, hogy a kapitalizmus, a produceri szisztéma nem kedvez a csöndes emberi történeteknek. Mint mondja, a producerekkel kedvezőtlen tapasztalatai voltak. „Nem láttam se a fejébe, se a zsebébe, sem a szándékaiba, s ez módfelett idegesített.” Egyetlen koprodukciót csinált, az Ivan Csonkin közkatona élete és különleges kalandjait 1994-ben, aztán visszatért örök szerelméhez, a színházhoz. Végigrendezte Európát, főleg vígjátékokkal, mert örömöt akart szerezni a nézőknek. Tulajdonképpen mindig is azt akarta. Színházrendezőnek jelentkezett, de nem vették fel, csak később, a tv-rendezői szakra. Mindent tudott a színházról és a színészetről is, pedig nem tanulta. S valóban, a színházi munka rövidebb távú, mint egy film.

Újságot is írt. Glosszáiból két kötetét is kiadta a Kalligram. „Nekem csak a glossza ül. A rövid táv. A geg. A szórakoztató publicisztika.” – válaszolta a kérdésre, hogy miért nem ír nagyobb lélegzetű írásokat.

Sokoldalú tehetség volt, de az a gyanúm, hogy legmaradandóbbat a filmművészetben alkotott.


« vissza