Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Jankovics Marcell Trianonja

Trianon századik évfordulója a megemlékezés könyveinek tucatjait csalta elő. Szakkönyvek, emlékezések, legendák és legendaoszlatások, kiváló tudósok, nagy tudású, szenvedélyes emlékezők, a nemzeti frusztráltság krónikásai adták közre összefoglalásaikat, dokumentumkötetek, feldolgozások követték egymást, mintegy kései pótlásaként a két generációt sújtó hallgatásnak. A kínálat túltengése már-már lehetetlenné tette, hogy az arra érdemes kötetekre méltó figyelem irányuljon, igaz, más esetekben is nehezen tekinthető át a kritikai visszhang.

Azt hiszem, nem esett szó (ha mégis, nem elegendő) Jankovics Marcell könyvéről, amely Trianon címmel jelent meg. Kivételes darab, igazából nem is könyv formátumra lett kitalálva. Kevés szöveg, sok rajz: a valahai diafilmek és a mai vetített prezentációk világát, dramaturgiáját idézi – kitűnően. Jók, ahogy vannak – csak annyira hajlanak a karikatúrák világa felé, amennyire ez a tragikus történet egyúttal groteszk is. El tudnám képzelni bekapcsolását az oktatásba, a rajzokat hangalámondással (vagy a szöveget képekkel) kísérve. Mindenesetre a könyv kitűnő összegzése több műfajnak, talán nem kompromittáló, ha még a képregényekkel is rokonságban lévőnek látjuk. A térképek, statisztikák, egykori fényképeket, plakátokat megidéző grafikák nem pusztán illusztrálják a szöveget, hanem sokat el is mondanak a történelemről, megerősítve a könyv szövegének gondolatait. Azt hiszem, fölösleges külön méltatni Jankovics rajzait: elég annyi, hogy méltóak a grafikájáról kialakul képhez. Igényesek, ötletesek, funkcionálisak – egyszerűen jók, ahogy vannak.

A szöveget illetően dicséretre méltó Jankovics mértéktartása. Nem áll elő új koncepcióval, nem akar felfedezni, nem törekszik a történészek munkájának átvállalására. Célja a korrekt ismeretátadás – ami szorosan összekapcsolódik tudása személyességével: történelem és családtörténet egybeépül, és azt sugallja, hogy érdemes lenne minden családnak így gondolkoznia a maga múltjáról, arról a sokféle sorsról, amit szinte kivétel nélkül mindenki átélt, aki a Kárpát-medencébe született, akár magyarként, akár más náció tagjaként. Trianon azonban csak a magyarságnak volt tragédia – a többiek számára győzelem, diadal, nemzeti ünnep. Akkor is, ha nem a békediktátum aláírásához kötik, hanem azokhoz az emléknapokhoz, amikor a Trianonban jogerőre emelkedett helyzet kialakult.

Címe ellenére ez a könyv nem pusztán Trianonról szól. Feltárja az odáig vezető utat, és, ha vázlatosan is, megmutatja következményeit, egészen máig: amikor már úgy ünnepeljük a Nemzeti Összetartozás Napját, hogy szinte kivétel nélkül tudomásul vettük a százéves status quót. Az egykor elveszett területek visszaszerzése nem realitás, de a magyarság egységének megőrzése igen, ahogyan az múltunk, történelmünk, kultúránk egységének védelme. A kötet kimondatlanul is azt súgja: ez nemcsak lehetőség, hanem kötelesség és feladat is.

Valahogy úgy, ahogy erre Jankovics a maga személyes útjára utalva kínál példát. Családtörténete az Osztrák-Magyar Monarchiában tipikusnak mondható: maga a valóságos, természetes multikulturalizmus, amiben a sokféle örökség nem egymás ellenében, nem egymás mellett, hanem új egységgé válva őrződött meg. Ez az egység pedig a sok szálból, színből formált magyarság, történelméből adódó, befogadó természetével. A történtek ismeretében ezt így kimondani természetesen túlzásnak tűnik, talán valóban az is, mert ha minden ilyen szépen alakult volna, akkor nincs Trianon.

De volt. Értékelésében Jankovics a ma széles körben elfogadott tudományos alapokra épít (ahogyan a politikai közmegegyezés is). De nézőpontját a családtörténetbe épült etnikai sokszínűség összegzéseként formálódott magyarsága határozza meg, megérti mások szempontját, de azt nem, hogy a magyarság szempontjai miként maradhattak ki a száz évvel ezelőtti határok kialakításából.

Ez a (a közvélekedésben alighanem uralkodó) toleráns, de nagyon határozott, történelmi alapokra épülő magyarságtudat abból a klasszikus nacionalizmusból, a 19. század uralkodó eszméjéből nőtt ki, amelyből a monarchia sokszor intoleráns, nem magyar nemzeti elkötelezettségei. Amivel kapcsolatosan látnunk kell (igaz, jó néhány logikai és történeti lépcsőfokot átugorva), hogy a modern magyar nemzetállamot ugyanaz a nagy gondolati áramlat hozta létre, amelyik elsodorta. Ez a változás, ami véget vetett a Szent István óta tépettségében is stabil államegységnek, alighanem elkerülhetetlen volt. Lehet szép doktrínákat alkotni, utópisztikus álmokat kergetni arra vonatkozóan, hogy miként történhetett volna másként, ami éppen úgy történt, ahogy. De valójában elképzelhetetlen egy olyan modell, amely a történelmi Magyarország egységét megőrizhette volna. Ez, nagyjából kiolvasható a Jankovics által tizenhárom tételben összefoglalt okokból, melyekben a konkrétumoknál maradva írja le azt a folyamatot, melynek során ez az „eszmetörténeti végzet” beteljesedett. Az első öt ok teljes egészében ebbe az összefüggésbe illik, de a továbbiakban is meghatározó szerepe van. Mindabban, ami történt, a születő és megerősödő nemzeti identitások a saját nyelvhez, kultúrához, teljes körű nemzeti önrendelkezéshez való jogért folyó harcának végső célja a maguk nemzetállamának létrehozása. Ez a méltánylást érdemlő törekvés jut odáig, ami a másokkal (esetünkben a magyarsággal) szembeni méltánytalanságban nyilvánul meg – ami a jelek szerint (hiszen kivétel nélkül mindenütt bekövetkezett) a modern nacionalizmusok természetes dinamikájából következhet. Imponáló az a teljesítmény, ahogyan úgy tudja tömöríteni e kivételesen bonyolult folyamatnak a meghatározó vonásait, hogy rajzolatában megmaradnak annak eredeti arányai: úgy egyszerűsít, hogy nem szimplifikál.

Talán egyvalami mégis hiányzik az okok közül. A Trianon felé vezető folyamatot a történelmi Magyarország, illetve a Kárpát-medence történetét vizsgálva mutatja be. Csak egy-egy villanás erejéig mutatkozik meg az a fájdalmas tény, hogy ami nekünk tragédia és az utódállamoknak örömünnep, az a tágabb világ számára egyáltalán nem fontos. Magyarország csak a mi életünk középpontja, másoknak periféria. A (győztes) nagyhatalmak ugyanazzal a gyarmatosítókra jellemző nonchalance-szal jelölték ki az itteni, sűrűn lakott térségben a határokat, mint ahogy (nézzünk a térképekre!) a Szahara végtelen homoksivatagjának térképére húzogattak országhatárrá avatott vonalakat.

Vagyis ami nekünk élet és halál kérdése volt, az a rólunk döntéseket hozók számára nem sokat jelentett. Ezért tudtak fáradhatatlanul szorgalmas, középszerű megszállottak sikeresen lobbizni a maguk érdekkörében – amit kétségkívül segített az arisztokratikusan flegma magyar diplomácia főbűne: ennek a buzgalomnak a lenézése. Mert ugyan a történelmi ország földarabolását aligha lehetett megakadályozni, de vélhetően ki lehetett volna harcolni tisztességesebb, Teleki pál nemzetiségi térképeinek etnikai határvonalaihoz közelebb álló határokat is. Jankovics, amikor a trianoni határok kialakításával kapcsolatos, sokszor történéseiben is méltatlan huzavonákról ír, megemlíti, hogy bármilyen gyomorforgató körülmények között is alakult a magyar állam sorsa 1918-tól

1920-ig, Szent István országának végzetéről már 1916-ban megszületett a későbbi győztesek döntése. Diplomáciatörténeti szempontból ez kétségtelenül igaz, de visszatekinthetnénk messzebbre is, nagyjából a század elejéig, amikor az antant megszületett: az 1904-es angol-francia, és az 1907-es angol-orosz szövetségig. Ekkor formálódott ki az a szövetségi rendszer, amelynek alapvető célja a kivételes dinamikával feltörekvő német birodalom további erősödésének megakadályozása volt. A maguk érdekeit védő régi nagyhatalmak pontosan tudták, hogy a németek legerősebb, de mégis nagyon sérülékeny szövetségesét jelentő Habsburg Birodalom feldarabolásával nagyot nyerhetnek. Sokáig úgy gondolták, hogy a fél évszázaddal korábban Bécs ellen forduló magyarok önállósulása vezethet el ehhez a célhoz, de a századelőn irányvonalat változtattak, a nemzetiségek önállósulási vágyában több fantáziát láttak. Ettől kezdődően lényegében ugyanúgy lázították őket Bécs és Budapest ellen, mint ahogyan tette ezt 1848-49-ben Bécs, Pest ellen. Magyar részről sajnos rendre beérjük azzal, hogy nem Európa felől vizsgáljuk a Szent István-i állam szétszaggattatást, hanem döntően belső fejlemények következményének tekintjük. Jankovics egy helyütt idézi az 1919 márciusában a magyar kormánnyal tárgyaló Fernand Vixet, aki arra a felvetésre, hogy jegyzéke elfogadása esetén a kormányt azonnal elsöpri a népharag, azt válaszolja: a közhangulat az újságok révén könnyen befolyásolható. Vagyis természetesnek tekinti, hogy a sajtó a politikának alárendelt eszköz. Ez a gondolat nyilvánvalóan nem a pillanat hevében született, hanem egy régóta működő gyakorlat kifejezése, ami azért érdekes számunkra, mert tudjuk: a sokáig oly kedvező Magyarország-kép éppen akkor változott negatívvá a francia és a brit sajtóban, amikor az előbbiekben jelzett szövetségi rendszer létrejött. Nehéz pusztán véletlen időbeli egybeesésnek hinni, hogy Seton-Watson éppen a brit és az orosz birodalom szövetségre lépése pillanatában ismerte fel, hogy a magyarok gyalázatosan bánnak a szláv nemzetiségeikkel. Vagyis a magyar állam földarabolását segítő, magyarellenes karaktergyilkosság már a háborút előkészítő hangulati offenzíva része lehetett, és nem az határozta meg, hogy a magyar nemzetiségi politika mennyire volt liberális vagy sem. Hogy mennyire nem a helyi szempontok domináltak a határok kijelölésében, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a Bartha Albert és Milan Hodza megállapodása szerinti ideiglenes határvonal sorsa. 1918 őszén egy magyar és egy szlovák vezető meg tudott egyezni egy, lényegében az etnikai határral egybeeső határvonalról (Pozsony és Kassa Magyarországhoz tartozott volna!), de megállapodásukat cseh sürgetésre a franciák félrehajították. Következett a Vix-jegyzék, majd a kommunista hatalomátvétel, ami újabb érveket szolgáltatott az újonnan alakuló magyar állam területének további megnyirbálásához.

Jankovics könyvének fontos jellemzője, hogy Trianont nem önmagában vizsgálja, hanem a magyar belpolitika függvényében az ország további sorsában játszott szerepét is megmutatja. Így a maga szűkre szabott terjedelmi keretei közt bemutatja a háborús összeomlás körülményeit és következményeit, 1918 őszének irányvesztését, azt, ahogyan a teljes kimerültség és a csodavárás közt vergődő nemzet és a hirtelen felszínre került, illúzióik ködéből a valóságot nem látó politikai vezetői képtelenek voltak felnőni a máskülönben is szinte megoldhatatlan feladatokhoz. Jankovics józan és mértéktartó, nem fogalmaz meg visszamenőleges álmokat egy akkor elképzelhetetlen, ideális kormányzat esetleges eredményességét illetően, de nem is menti fel a kevés, maradék lehetőséget megragadni nem képes politikusokat. Hasonlóan tekinti át a kommün időszakát, vezetőinek fanatizmusát, illúzióit, kalandorságát, a Lenin-fiúk szadista gyilkosságait, de ezzel nem menti fel a vörösterrorra következő fehérterror bűnöseit sem. Tárgyszerűen mutatja be Horthy Miklós szerepét, kiemelve, hogy egyedül ő bizonyult képesnek arra, hogy véget vessen a polgárháborús viszonyoknak, és megteremtse a politikai konszolidáció feltételeit. Jankovics nem tér ki az ebben időszakban látványosan megerősödő antiszemitizmus kérdése elől, de a sok évtizedes, vagy tán évszázados konvenciót követve ennek okát a kommün vezetői körének aránytalanul sok zsidó származású szereplőiben, így, közvetve, az antikommunizmusban látja. Ez sokban persze igaz, de többről volt szó. A korabeli lapokból, levelezésekből kitűnik, hogy a háborús évek második felében, de különösen 1917-től egyre erősebb az áruhiány, a közellátás egyre súlyosabb zavarai közt gazdagodó és mesés vagyonokra szert tevő zsidó eredetű hadiszállítók, kereskedőréteg elleni indulatok – ha úgy tetszik, tőkeellenesség, antikapitalizmus – miként ágyaznak meg a forradalmaknak, és aztán hogyan épülnek be 1919 őszén a hisztérikus antiszemitizmust is magában foglaló közhangulatnak.

A könyv tehát nem éri be a Trianonnal közvetlenül kapcsolatos események bemutatásával, mélyebb összefüggések föltárásával, hanem a modern Magyarországnak 1848-cal kezdődő, ma is tartó történetét mondja el, az évforduló alkalmából a minden előzményt és következményt sokban értelmező trianoni diktátummal a középpontjában. Jankovics egy egészében hiteles és átfogó, tovább átgondolásra, elmélyülésre biztató könyvet tesz az olvasó elé, ami grafikai igényességével, megjelenítő erejével és szakmailag igényes, a legfrissebb kutatási eredményeket is integráló szövegével alkalmas arra, hogy egy család minden tagja, generációja forgassa, és ne csak információkat, hanem történelemképet is merítsen belőle.

(Jankovics Marcell: Trianon. Budapest, 2019, Méry Ratio)


« vissza