Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Ezernyi szégyenfolt? – Gondolatok a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye kapcsán

"A nemzeti eszme időtényezőjéből következik, hogy annak megjelenését megelőzően modern szempontból értett nemzeti alapú történelmi, politikai és jogi eseményekről nem beszélhetünk. A korábbi események modern értelemben vett nemzeti színezetben való feltüntetése anakronisztikus, így ezen az alapon nem értelmezhető."

 

Gondolatok a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye kapcsán


 

A világ magyarsága 2020-ban emlékezett meg az I. világháborút de iure lezáró trianoni békeszerződés megkötésének centenáriumáról, bár annak rendelkezéseit felülírta a jelenleg hatályos 1947. február 10-én aláírt párizsi béke. Trianon ennek ellenére a magyar nemzet történetének egyik, ha nem a legnagyobb tragédiája. Ebben talán egyetért a magyar társadalom. A centenáriumi esztendő a koronavírus világjárvány miatt a vártnál csendesebben telt el, mégis az Országház szomszédságában megvalósított Nemzeti Összetartozás Emlékhelye – mondhatnánk szokás szerint – éles viták tárgyává vált. A vita alapját az emlékhely oldalfalaiba vésett 12.485 történelmi magyarországi település magyar neve váltotta ki, amelyet egyesek történelemhamisításként, szégyenként, a 20. század eleji „nagymagyar” politika szűklátókörűségének emlékműveként nevesítettek. A centenáriumi év leteltét követően pár gondolatban ehhez az állásponthoz kívánok néhány észrevételt tenni azzal a céllal, hogy árnyaljuk, párbeszéd útján tisztázzuk ezt a képet.

Megítélésem szerint egy demokratikus társadalomban az értelmiségi vita kiemelten fontos, azonban a megszólalások alapja nem lehet öncélú, nem lehet csak a már ismert – ha úgy tetszik, unalomig ismételt – érvek újbóli rögzítése, hanem elengedhetetlen néhány alapkérdés tisztázása a valódi párbeszéd érdekében. E célt elsődlegesen szolgálja a közvélekedésben rögzült tévedések, mítoszok megvilágítása, ellenkező esetben már a kezdeti lépések őszintesége súlyos csorbát szenved, circulus vitiosust eredményez, és meghiúsítja a megértés lehetőségét.

A párbeszédet döntő mértékben befolyásolja, valljuk be: torzítja, szinte lehetetlenné teszi a nemzet és a nacionalizmus kapcsolatának megítélése. A nacionalizmus és a nemzet nem rendelkezik konszenzusos és univerzális meghatározással, abban azonban egyetértés van a társadalomtudományok képviselői között, hogy mindkettő sajátosan modern jelenség, megszületésük szoros kapcsolatban áll a középkori rendi struktúrákat lebontó politikai programokkal és különösen a Nagy Francia Forradalommal. A nemzeti eszme időtényezőjéből következik, hogy annak megjelenését megelőzően modern szempontból értett nemzeti alapú történelmi, politikai és jogi eseményekről nem beszélhetünk. A korábbi események modern értelemben vett nemzeti színezetben való feltüntetése anakronisztikus, így ezen az alapon nem értelmezhető.

Nem értékelhető ezáltal sem az „ezeréves magyar elnyomás” toposza, sem pedig a „lassú magyarellenes nemzetiségi térfoglalás” tézise.

Ugyanezen logikai érvelés alapján kell kiemelnünk, hogy az évszázadok függetlenségi küzdelmeit követően teljes szuverenitását Trianonban elnyert Magyarország valójában soha nem lehetett a magyarság egészét magában foglaló modern nemzetállam, következésképpen a magyar irredentizmus megjelenése Trianonhoz köthető. Mindebből következik, hogy a magyar állam közjogi értelemben a régi állam területén végzett jogalkotásával legelemibb állami hatalmi jogosítványát gyakorolta, és azt nem vezethette semmilyen irredentizmus.

A vita közvetett tárgyát képező, a község- és egyéb helynevekről szóló 1898. évi iV. törvénycikkel megvalósított településnevek állami rendezése vitathatatlanul többek között a nem magyar helységnevek nyelvi átformálása útján egyetlen hivatalos helységnevet ismert el. A törvényt és a magyar állam eljárását azonban az akkori viszonyok és nem az irredentizmus, illetve a mai politikai viták alapján kell megítélni. Ahogyan az akkori fogalmak szerint ítéljük meg például Verne Gyula és nem Jules Verne könyveinek korabeli kiadását, ahogyan továbbra is magyar elnevezéssel illetjük a világ számos városát, országát, területét, és ahogy azóta is létezik a kérdésben hatáskörrel rendelkező a Földrajzinév-bizottság...

Ezen alapok tisztázását követően tehetünk kísérletet az emlékművel kapcsolatban felmerült „nagymagyar állampolitika” kérdésének vizsgálatára. A jog-és államtudomány, a politológia, filozófia és történelemtudomány művelői között gyakorlatilag paradigmaként él az a megállapítás, hogy a nemzeti eszme megjelenése nem feltételezett nemzetiségi elnyomást. E tény azonban nem jelenti azt, hogy a nemzeti eszme később ne torzult volna: a nacionalizmus 19. század végétől teret, illetve állampolitikát és ideológiai dominanciát nyert soviniszta torzulásai azonban elvetendők, mind jogilag, mind szociológiailag kontraproduktívak. Mindezek tükrében kérdés, hogy a magyar politikai nemzetfogalom illethető-e azzal a kritikával, amely szerint annak célja a nemzetiségek elnyomása lett volna. Másképpen megfogalmazva a kérdést, valóban létezett-e „nagymagyar” állampolitika és az valóban szűklátókörű lett volna?

A nacionalizmus eredeti értelmében a jogi, társadalmi és gazdasági egyenlőség megteremtésének célját fogalmazta meg, felváltva az addigi szakrális legitimációt, dinasztikus érdekeket, rendi társadalomszerkezetet és monarchikus állameszmét a népszuverenitás elvével. A nemzetállami eszme a társadalmi szerződés alapján a politikai hatalom kiterjesztésének célját hordozta magában az abszolutizmus eltörlésével, a hatalommegosztás megvalósításával és a rendi függőségi rendszer felszámolásával. A jogegyenlőség tétele alapján a nacionalizmus megszüntette nemcsak az emberek rendi állásából fakadó különbségeket, hanem – az egységes államszervezeti alapot szorgalmazva – a jogi partikularizmusokat is. A nemzetállami eszme alapjait és céljait tehát nem etnikai, kulturális vagy nyelvi okokban kell keresnünk, hanem a rendi különjogoktól, illetve széttöredezettségtől mentes, egyenlőségen alapuló, ezért egységes jog alapján hatékonyan kormányzott állam iránti igényben.

A fenti igények egyik kézenfekvő kiindulópontja a hivatalos nyelv kérdése volt. A közös (latin) vagy többségi nyelvtől eltérő nyelvek, mint az egységesítés és egyenlőség ellen ható tényezők ez okból váltak döntő jelentőségű politikai kérdéssé. A nemzeti eszme nyelvi alapú létrejötte a korábbi etnikailag semleges, de nyelvileg töredezett társadalmú államokat, így a semleges latin hivatalos nyelvű Magyarországot is különös kihívások elé állította.

A hatékony és ezáltal stabil egységes állam megteremtésének és kormányzásának alapfeltételét a kor gondolkodói a nemzetállamok kialakításával látták lehetségesnek. A nyelvi kérdés így vált az új típusú állam alapfeltételévé, a nyelvkérdés egyszerre oka és okozata a nemzetállamok eszméjének, amely végül két ellentétes nemzetfelfogást eredményezett. Az első felfogás nyelvi alapon szerveződő nemzeti eszmét és az ez alapján nyelvi határokkal egyező nemzetállamot képviselt és képvisel ma is. Ezzel ellentétben állt a politikai nemzet koncepciója, amely Magyarországon a magyar rendi nemesi nemzet hagyományán, azaz a hungarus tudaton alapult, a nemesség jogainak kiterjesztésével a nemzetet politikai entitásként kezelte nyelvtől, etnikai, kulturális, vallási vagy egyéb szempontoktól függetlenül, és ezen az alapon szervezett, politikai értelemben vett – nyelvi és etnikai szempontból semleges – nemzetállamot képviselt. A történelmi Magyarország komplex rendi és nyelvi viszonyai a korszellemnek megfelelő nemzetállami cél elérését nyelvi alapon értelemszerűen lehetetlenné tették, a nyelvi alapon felfogott nemzetállam feltételeinek hiányában Magyarország nyelvi aspektusoktól független egységes állam megteremtésére törekedett. Magyarország a nyelvi alap helyett a natio Hungarica modern, jogegyenlőségen alapuló fogalmával próbálta integrálni a nemzetiségeket, és a korszellemnek egyébként megfelelően csak másodlagosan szorgalmazta a nemzetiségek asszimilációját.

Ezen politikai programnak semmiképpen sem volt célja a nyelvi kisebbségek nyelvének, vallásának, kultúrájának elnyomása, és azt nem is eredményezte. A magyar nyelv és a magyar helységnevek hivatalossá tétele egyrészt a holt latin helyetti élő államnyelv igényéből, másrészt államszervezeti és gazdasági igényekből fakadtak. Az elnyomás célként már csak azért sem volt értelmezhető, mert a politikai elit a magyar állam területi épségét a pánszláv, a vele rokon horvát nacionalizmus, úgynevezett illírizmus, illetve a pángermán, később a román irredenta mozgalmaktól féltette, továbbá a modern állam jogegyenlőségen alapuló megteremtésének politikai programja is csak a nemzetiségek hűségének biztosításával volt lehetséges.

Ebből fakadt az a törvényhozói alapállás, hogy a rendi magyar nemesség (amelynek tagjai jelentős része még magyarul sem tudott) jogainak kiterjesztése, azaz az egységes jog megteremtése magától értetődően jogokkal ruházza fel a nemzetiségi lakosságot, de emellett a többmilliós magyar nyelvű jobbágyságot is. A rendiség tehát nemcsak a nem magyar nyelvű kisebbségek számára volt jogkorlátozó rendszer, hanem a magyar nyelvű lakosság millióit is hátrányosan érintette. Magyarország sajátos viszonyait felismerve a cél tehát a történelmileg egymás mellé rendelt népek belső viszonyainak politikai egyenlőségen alapuló korszerű, a kor fogalmai szerinti demokratikus társadalmának kiépítése volt. Ennek eszközeként tekintettek a törvényhozók az 1848. évi áprilisi törvényekre és az 1868. évi XLIV. törvénycikkre, a Nemzetiségi törvényre.

Az 1848/1849. évi szabadságharc egyik legfontosabb tanulsága volt, hogy a rendiség eltörlése és a jogok kiterjesztése nem érte el azt az eredményt, amit vártak tőle, hanem ellenkezőleg, a nemzetiségi mozgalmak megerősödtek és jelentős nemzetiségi erők a magyar államiság ellen fogtak fegyvert.

Az elsődlegessé vált nemzetiségi kérdés megoldására alapvetően két álláspont tekinthető uralkodónak a korban: az első szerint területi alapú autonómiák konföderációjaként kell újraalkotni Magyarországot a kollektív nemzetiségi jogok alapján. A második álláspont a már meglévő, illetve a Kiegyezéssel újra alkotandó államszervezeten belül az egyéni nemzetiségi jogok széles körű érvényesülése érdekében szorgalmazta a megfelelő intézkedések megtételét. Az Országgyűlés a második álláspontnak megfelelően kezelte a nemzetiségi kérdést, mert a politikai elit többségének államfelfogása és egységes államszervezeti elveken nyugvó modern államcélja kizárta a területi alapú autonómiák rendszerét, amelyek középkori eredetű változatait éppen ekkor számolta fel. Magyarország tehát nem azért nem adott autonómiát a nemzetiségeinek, mert azokat el kívánta nyomni, hanem azért nem, mert új elveken kívánta megteremteni a modern magyar államot, nem kívánta megismételni a középkori autonómiák, így a szász, jász, kun, hajdú, székely stb. széttagolt rendszerét, amelyet a feudalizmus megismétlésének értékelt. Másrészt az állam szétesésének a lehetősége ezen autonóm területek nyomán szintén félelemmel töltötte el a kor vezetőit. Egyedül Horvátország kapott széleskörű autonómiát, és láthatjuk, hogy a horvát igény teljesítése sem akadályozta meg 1918-ban elszakadásukat a magyar koronától.

Az Országgyűlés elé 1868-ban öt törvényjavaslat került beterjesztésre a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban és ekkor még valamennyi nemzetiségi álláspont elismerte és hitet tett Magyarország területi integritása mellett. Szintén rögzíthető, hogy az 1848. évi jogegyenlőségi tételen nyugvó politikai magyar nemzet fogalmát is alapvetően elfogadták a nemzetiségi képviselők, azonban annak jelentését árnyalni kívánták. A nemzetiségi képviselők a politikai magyar nemzet fogalma alatt a magyarországi nemzetek egyfajta szövetségét értették, ennek megfelelően a nemzetiségi képviselők kollektív és nem individualista alapon állva kérték a nemzetiségek, beleértve a magyar nemzetiség felsorolását is a törvényben, és ez alapján látták megvalósíthatónak az ország területi igazgatásának nemzetiségi alapon való átszervezését.

Az álláspontok különbségei alapvetően a magyar politikai nemzet és a Magyarország politikai nemzete különbségében ragadható meg. Míg a politikai magyar nemzet egynemű államalkotó alkotmányos tény, addig Magyarország politikai nemzete több egyenjogú politikai nemzet, mint kollektív entitások államalkotó szövetségeként írható le. Következésképpen a vita jogilag az unitárius állam és a föderális állam közötti választásról szólt, mint az új magyar állam alapjáról. A politikai magyar nemzet fogalma ennek megfelelően a magyar szó jelentését kettőzte meg: egyszerre jelentette a politikai közösséget, azaz az ország valamennyi állampolgárát, illetve a magyar ajkúak kulturális és nyelvi közösségét mint kulturális jogok nemzetiségi alanyát.

A nemzetfogalom így különböző jelentéstartalmakat vett fel. A nemzet politikai fogalommá vált és az állampolgárok közösségét jelentette, míg a nemzetiség nyelvi-kulturális közösséget jelentett. A különbségtétel célja a fogalmi rendszer tisztázásán túl az állam és a nemzetiségi eszme, nemzetiségi kihívás szétválasztása volt egy etnikailag semleges államszerkezet megalkotása érdekében, azaz az ekkor megalkotott nemzetállam nem jelentette annak kizárólagos nyelvi-kulturális értelemben magyar nemzetállami jellegét. Ez könnyen bizonyítható, elvégre a korban akadálytalanul működtek nemzeti jellegű egyházak, kulturális intézmények, nemzetiségi iskolák, a nemzetiségi sajtó egyenesen virágzott stb.

Az egységes, oszthatatlan politikai magyar nemzetnek – Deák Ferenc által indítványozott és a Nemzetiségi törvényben rögzített fogalma szerint – „a hon minden polgára, bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja”.

A magyar politikai nemzet koncepcióját a fentiek szerint nem valamilyen államnacionalizmus indokolta, hanem a nemzetállam helyébe állított liberális politikai közösség programja, 1848 öröksége, a Kiegyezés ténye, valamint az állam etnikai semlegességének megőrzése. A fogalmat pontosító Deák Ferenc személy szerint mélyen hitt abban, hogy az egyéni jogok kiteljesedése esetén a nemzetiségi kérdés ténylegesen meghaladottá válik, a kulturális jogok támogatása mellett pedig külön hitet tett több parlamenti felszólásában. Deák és a magyar politikai elit élesen elválasztotta egymástól az alkotmányos politikai nemzetet, mint az állam és egyben a Monarchia nagyhatalmának egyik felének hatékony kormányzásának alapfeltételét, a szabad és egyenlő egyének összességét a kulturális örökséget közösségként birtokló nemzetiségektől. Deák a nemzetiségek számára a nyelvi jogok megadását és kulturális jogaik kiteljesedését, illetve támogatását magától értetődőnek és nem is feltétlenül központi kormányzati kérdésnek tekintette. Ebben az összefüggésben a politikai magyar nemzet tehát, bár tagjai legnagyobb részt magyarok, nem nemzetiségi vagy etnikai fogalom, hanem jogegyenlőségen alapuló politikai közösség és tény, bár tagadhatatlanul szerencsétlen megfogalmazás.

Az Országgyűlés 1868-ban a kor legliberálisabb és Európában is egyedülálló nemzetiségi törvényét fogadta el, amelynek rendelkezései jóval magasabb védelmi szintet biztosítottak, mint később az I. világháborút követően megkötött, azóta már nem hatályos úgynevezett kisebbségi szerződések.

Tagadhatatlan, hogy a jogszabály végrehajtása később a kortársak által is elismert módon súlyos hiányosságokat szenvedett. Ennek egyik oka, hogy a Nemzetiségi törvényt – mint a konszolidáció és a későbbi jogkiterjesztés feltételét – a nemzetiségi képviselők nagy arányban elutasították, és a politikai passzivitás álláspontjára helyezkedtek, annak végrehajtását így csak évtizedek elteltével kérték számon. Az elutasító magatartásból következően hamarosan megjelentek mind a magyar, mind a nemzetiségi oldalon szélsőséges nacionalista törekvések. Magyar oldalon így fogalmazódott meg a tényleges magyar szupremácia iránti igény, amelyre válaszként és részben okként a nemzetiségi mozgalmak is radikalizálódtak, egyes esetekben elszakadási törekvéseiknek is hangot adtak, továbbá a szomszédos államokkal való politikai kapcsolataik veszélyeztették a magyar állam területi integritását. A szélsőséges politikai programokban hordozott társadalmi és állami kereteket szétfeszítő jellemzők okán a kölcsönös bizalom elve eltűnt, ezért a későbbi magyar jogalkotás a status quo érdekében a kényes egyensúlyra való törekvés tartotta fent, és emellett a korban egyébként nem egyedülálló módon kívánt asszimilációt közvetlen és közvetett módon segítette.

A szélsőséges nacionalista törvényjavaslatokat ebből kifolyólag az Országgyűlés nem tárgyalta, nem támogatta, a korszakban az állampolgári egyenlőség talajáról való letérés nem volt tapasztalható, azaz a „nagymagyar” politika nem vált és nem is válhatott állampolitikává. Amennyiben ugyanis a kulturális és nyelvi értelemben értett magyar nemzetállam érdekében történt volna tényleges elmozdulás, úgy a nemzetiségi radikalizmus nőtt volna, ellenkező előjellel a nemzetiségi igények teljesítése pedig tovább fokozta volna a soviniszta türelmetlenséget... Következésképpen a dualizmus korában valamennyi szabadságjog nélkülözte a nemzetiségi aspektust, a jogok tekintetében uralkodó felfogásként és gyakorlatként érvényesült az állampolgárok jogi egyenlősége, az állam önkorlátozása és a közigazgatás bírói kontrollja és a bírói jogvédelem.

A törvényhozás alapállásától eltérően a társadalmi valóság végletesen megváltozott a 19. század utolsó másfél évtizedében. A nemzeti eszme a technikai fejlődés nyomán szélesebb kört ért el, mint a megszületése idején, dinamikus nacionalizmusként elsődleges politikai és sajtótevékenység tárgyává vált. A felfokozott nacionalizmusra adott válaszként több törvényhozáson kívüli tárgyalás indult a központi kormányzat és a nemzetiségi képviselők között, akik a magyar állammal szemben 1895-től a területi autonómiát rögzítették tárgyalási alapként, ugyanakkor a Nemzetiségi törvényt továbbra is elutasították. A Nemzetiségi törvény elutasítottsága okán a magyar álláspont megmerevedett, és annak következetes, teljeskörű végrehajtását ekkor már nem szorgalmazta, és különösen az oktatás területén az asszimiláció közvetett és közvetlen eszközeit alkalmazta, támogatta. A magyar nyelv oktatásának kérdése szükségképpen asszimilációs tényezőként jelent meg és közvetetten ezt a célt szolgálta, ugyanakkor az államnyelv ismerete az államszervezet hatékonyságának nem vitatott elemeként is jelentőséggel bírt, amelyre maguk a nemzetiségi képviselők hívták fel a figyelmet még 1868-ban. Az asszimilációt elsősorban azon jogszabályi rendelkezések szolgálták, amelyek a magyar tannyelvű oktatási intézmények előnyösebb állami támogatását írták elő, mint a más nyelveken oktató intézmények, ugyanakkor a támogatás igénylése alapvetően szabad döntés tárgya volt. A magyar államnyelv oktatása ugyanakkor a dualizmus korában alapvetően idegen nyelvként, az anyanyelven oktatott tárgyak mellett szerepelt.

A településnevek esetében ez az asszimilációs cél kevésbé érvényesült. A magyar településnevek jelentőségét a közigazgatási hatékonyság és a gazdasági érdekek együttese indokolta. A politikai elit célja már egy évszázada a fentieknek megfelelően továbbra is a modern állam megteremtése volt. A modern állam feltételezte nemcsak a hivatalos nyelv és a kisebbségi nyelvek szabályozását, a középkori eredetű személyi és területi kiváltságok megszüntetését, a közigazgatási reformot, hanem valamennyi település esetében annak pontos, a többi településtől is megkülönböztető egyedi elnevezésének rögzítését. A magyar állam így nemcsak a nemzetiségi településneveket formálta át, hanem magyar településneveket is egységesítette, és minden esetben megszüntette az ország különböző területein lévő azonos nevű települések elnevezéseit. A modern állam szervezeti kérdéseit a gazdasági élet igényeivel együttesen a törvényhozók külön kiemelték rögzítve, hogy a postai, vasúti forgalomban, a katonai szervezési kérdésekben, az üzleti életben mekkora nehézséget okoz a különböző helységnevek által fennálló kaotikus viszonyok összessége. A törvény indokolását érdemes e körben idézni: „A közigazgatás minden ágában, valamint a társadalmi és magán-érintkezésekben is lépten-nyomon tapasztalható, hogy a legnagyobb zavarok, gyakran kipótolhatatlan, érzékeny károk származnak a község- és egyéb helynevek tekintetében Magyarországon fennálló rendezetlen állapotokból. Több mint 2000-re rúg ugyanis azon községeknek száma, a melyeknek nincs saját külön nevük, hanem oly névvel bírnak, a mely egyszersmind más községek elnevezésére is szolgál, s e nagy számba azok a szintén tömegesen előforduló községek nincsenek is belefoglalva, a melyek csak előnevük, vagy csupán egy-egy betű vagy ékezet által különböznek, egyébként pedig teljesen megegyeznek egymással. Még nagyobb számban vannak az oly községeink, a melyeknek viszont nem egy, hanem több nevük is van [...], a kölcsönös megértést még inkább nehezíti a nevek helyesírása tekintetében fennálló bizonytalanság [...] és eltérő írásmódok vannak használatban.” A törvény képviselőházi vitája is bizonyítja a fentieket, és a túlzó nacionalista javaslatoktól való tartózkodást. A törvényjavaslat előadója, Ruffy Pál a Képviselőházban jelentette ki: „ha a helynevet meg is magyarosítják, azért annak lakossága mégis csak szláv, mégis csak német, vagy oláh marad. Ezzel mi a magyarosítás ügyét egy lépéssel sem vittük előre”. Ezen politikai álláspontot az előadó fenntartotta és megismételte a tényleges magyarosítást szorgalmazó képviselőkkel szemben is, annak ellenére, hogy velük egyébként személy szerint – de nem kormánypárti képviselőként – egyetértett. Friedrich Schreiber képviselő, akinek aggályai oktatáspolitikai természetűek voltak éppen ezért jelenthette ki a településnévrendezés kormányzati javaslatával egyezően, hogy „[...] a hivatalos magyar elnevezések ily természetű kiterjesztése és alkalmazása ellen felszólalni eszem ágában sincs.”

Ami azonban a legfontosabb: ellentétben a Magyar Királyság utódállamainak ekkori és későbbi gyakorlatával, a magyar jog nem tiltotta meg a nemzetiségi nyelveken való névhasználatot az állami szférán túli területeken [...] Következésképpen a magyar állam és jog azon beállítása, amely szerint az kiinduló példaként állt a jogfosztó és erőszakos asszimilációt célul kitűző utódállamoknak, csúsztatás. Egy államszervezeti kérdésként megvalósított helységnévrendezés nem lehet azonos azzal, amit például Románia cselekedett, amikor a sajtóban, üzleti életben, sőt a legelemibb magánérintkezésben is megtiltotta a településnevek nemzetiségi nyelven való használatát. Ennek példája a kor valamennyi román közigazgatási törvénye, amelyek tiltották a nemzetiségi nyelvek közigazgatási használatát. Más ilyen példa lehet többek között az 1938. évi román postatörvény és végrehajtási utasítása, amely a nem román nyelvű sürgöny feladóját adott esetben kötelezte a sürgöny sajátkezűleg aláírt román fordításának csatolására, a nem román nyelvű belföldi táviratokat magasabb díjtétellel terhelte, és természetesen magyar helységnevet nem tartalmazhatott a címzés. A teljesség igénye nélkül további példa azon 1938. február 23-i katonai rendelet Kolozsvárról, ami egyenesen bűncselekménynek nyilvánította a sajtóban és minden más közleményben a helységek, megyék és országrészek hivatalos nyelvtől eltérő elnevezésének használatát. Ötven esztendővel később, 1988. április 3-án, igaz, nem formális jogforrásban, hanem a Román Kommunista Párt határozatában került megtiltásra a helységnevek nemzetiségi nyelven való használata.

A Trianon előtti kor esetében megállapítható, hogy bár volt asszimilációs törekvés, de az nem volt erőszakos. A magyar államnyelv ismerete a közéleti pálya feltétele volt elsősorban, amely hátrányos volt a nemzetiségek tagjai számára szociológiai szempontból, de ez ma is igaz, azzal, hogy a türelmetlen államnacionalizmusok a hivatalos nyelvet a közéleti pályán túl is érvényesülési feltételként kezelik napjainkban. A dualizmus korában a politikai magyar nemzet koncepciója a közös identitás eredményét remélte, szorgalmazta, azt kívánatosnak tartotta, de nem tartalmazta az azzal azonosulni nem kívánók politikai közösségből és jogokból való kirekesztését és ellehetetlenítését. A magyar nyelv elsajátításának feltétele nem jelentette a nemzetiségi identitás feladásának kötelezettségét sem, az asszimilációs politikai célok elsősorban kormányzati hatékonysági kérdések voltak, amelynek bizonyítékát adja az, hogy a magyar nyelvet tökéletesen elsajátító nemzetiségi vezetők később sem váltak úgymond magyarrá, hanem a magyar állammal szembeni politikai céljukat kíméletlenül érvényesítették az I. világháború időszakában, illetve azon túl is. Gondoljunk csak a teljesség igénye nélkül iuliu Maniu, Alexandru Vaida-Voevod, Petru Groza román miniszterelnökökre, Milan Hodža csehszlovák miniszterelnökre, Josef Tiso szlovák elnökre, Vojtech Tuka szlovák miniszterelnökre.

Ennek fényében árnyalni kell az ezernyi szégyenfolt tézisét. Álláspontom szerint nem tekinthető szégyennek az a politikai program, amely egy etnikailag semleges állam megteremtését tűzte ki célul, és e cél alapján visszautasította a soviniszta politikai programok tételes joggá alakítását. A közigazgatási jog területére tartozó egységes településnevek megalkotását „nagymagyar” állampolitikai összefüggésbe helyezése nem csak félrevezető, hanem azzal ebben a tárgykörben maguk a korabeli nemzetiségi képviselők sem feltétlenül értettek volna egyet, a kérdés a nemzetiségekkel való konszolidációs tárgyalásokon így fel sem merült.

A magyar állam régi államterületén végzett jogalkotásának kritikája legitim lehet, azonban az nem alapulhat adott kontextusból és az akkori kor valóságából való kiragadásán.


« vissza