Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Végképp eltörölni?

"Természetesen azt is sejtettük 1957 és 1962 között, hogy mi az a múlt, amelyet Kádárék eltörölnének. Nemzetünk, Európa és az ember hiteles, sokezer éves történeteit. Ezért ömlesztették ránk a hamis és lapos iskolai történelemkönyveket, amelyekben alig derengett át valamiféle emlékezetes tény, értelem és érték az osztályharc véghetetlen felvonásai mögül, az ókortól máig."

Cancel culture” – az elmúlt évtizedben lett divatos ez a szóösszetétel Amerikában, és azok szubkultúráját, csoportját jelenti, akik ki akarnak törölni valakit a közéletből, érvényteleníteni akarnak szellemi és médiatekintélyeket. Aki elítélendő, e csoport által sértőnek minősített kifejezésekkel, vélekedésekkel él, azt kitörlik. Tehát a kirekesztés gyakorlatának áldozatait, akik a politikailag korrekt balliberális címkézésnek lettek célpontjai, kitöröljük az elismertek, a mérvadók, a szalonképesek kategóriájából, legyenek élők vagy holtak – vallja a mozgalom. Ez „a mi kultúránk”, a kirekesztő kultúra, az értékes maradéké, a kirostáltaké, hirdetik büszkén a „píszík”, azaz a politikailag korrektek. Ők újabban woke-nak nevezik magukat, felébredteknek. Ráébredtek az igazságra: a világ minden baja megoldódik, ha mindenütt, a kultúrából is, kitöröljük a fehér férfiuralom lenyomatait.

Az angol nyelv a szavak sorrendjének cseréje vagy ragok hozzáadása nélkül is funkcióváltozást tud teremteni, s ezzel új jelentést adni egy kifejezésnek – az alkotórészek jelentését is kicsit arrébb mozdítva a spektrumon. Alig, de mégis nagy súllyal.

A cancel például felszólító módú igeként is működhet a fent említett nyelvi sajátosság folytán, s akkor a cancel culture kifejezés így értendő: töröld el a kultúrát. S én így is értettem, amikor először szembesültem a kifejezéssel, rögtön megérezve a benne rejlő dühöt. Az idő igazolta megérzésemet: a cancel culture szélsőséges hirdetői szemében mára kitörlendő lett a fehér, patriarkális, és rabszolgatartó Washington és Jefferson elnökök emlékezete, de még a rabszolgafelszabadító Lincolné is, amit szobraik 2020-as rongálási kampánya jelképezett Amerika-szerte. Jefferson szavait egyelőre meghagyták a nemzeti emlékezetben, bár lehet, hogy pusztán tudatlanságból – mert hát, bármily kínos, ő fogalmazta meg az amerikai nemzet Függetlenségi Nyilatkozatának bevezető mondatait, amelyeket minden iskolás gyermeknek be kell magolnia.

A történelem kitörlésére folyik-e kísérlet vagy a kultúráéra? Tudjuk, nem lehet szétválasztani őket.

Vannak visszatérő szavai a politikai nyelvezetnek, amelyeket különösen kedveltek és kedvelnek az elmúlt száz év totális ideológiái. Nemzedékenként előveszi őket egy új élcsapat és tudatlanságának önbizalmával fényezi fel ezeket a hívószavakat, mint saját találmányát. Az elődökkel nem sokat törődik, talán nem is tud róluk. De akinek emlékezete tíz évnél hosszabb időre nyúlik vissza, meglátja a hasonlatosságokat – és mindjárt gyanakodni kezd.

Ilyen kedvelt szava a mindenkori kommunista szemléletnek az eltörölni, kitörölni. A mi kommunistáink 1948 és 1990 között a múltat akarták eltörölni. Korunk új kommunistái és anarchistái Amerikában és Nyugat-Európában, látjuk, a hagyományos kultúra fontos elemeit.

A cancel culture jelszava az egyetemek haladó tanárainak és diákjainak szájáról röppent fel az Egyesült Államokban. A köznyelv és az irodalom cenzúrázásának, a kánonok átírásának kísérlete lett első gyakorló terepe a lopakodó mozgalomnak, amikor 1968 megöregedett forradalmárai fokozatosan beszivárogtak az egyetemek ideológiai kulcspozícióiba. Először akkor hökkentem meg, amikor, jó negyed évszázada, oly sokunk kedvenc könyveit egy sor állami iskolában kitörölték a tanítható olvasmányok listájáról az Egyesült Államokban. A politikai korrektség ágensei rasszistának ítélték meg Harriet Beecher Stowe-től a Tamás bátya kunyhóját, Mark Twaintől a Huckleberry Finn kalandjait. Fekete, afro-amerikai hőseik ábrázolását leereszkedőnek, lenézőnek ítélték. Uramisten, mondtam, alig van szerethetőbb, nagyszerűbb kamasz hőse a világirodalomnak Huckleberry Finn-nél, aki fekete rabszolga barátját, Jimet a szabadságba szökteti tutajon a Mississippi folyón. Jimben a szabadelvű Mark Twain megkapóan ábrázolta a fekete kisebbségnek azokat az erényeit – a gazdagon buzgó életszeretetet, a nehéz helyzetek furfangos megoldását, a mély humort s a szegényember rátartiságát –, amelyek aztán száz év alatt frissítően oltódtak be az amerikai kultúrába. uramisten, Huck Finnt és Jimet elrekesztenék, elvennék tőlünk is, mindannyiunktól, az Óceánon innen is? Tom Sawyert is, cinkosukat, az író gyermek-alteregóját? Micsoda gyilkos szatírát írna erről a jó öreg Mark Twain!

A múltat eltörölni? Az internacionálé éneklését nálunk Kádár Jánosék hozták nagy divatba az 1956-os forradalom eltiprása után, az 1957–62-es terror idején. Ők is élcsapat voltak. Ez volt az ő Himnuszuk, amelyeket iskolai ünnepségeken egy emberként énekelnünk kellett. Ezt a feladatot én úgy oldottam meg (nem voltam ebben egyedül), hogy csak a szájamat mozgattam hangtalanul, ellenben az „A-a múltat végképp eltörölni” részből kiemeltem a kezdőhangokat, és a székrekedésben szenvedő fájdalmával bömböltem őket: aaa! A lázadás kis bosszúja volt ez – csekélyke, de jólesett.

Milyen múltat kellett eltörölni? Akkorra már lett nálunk a kommunistáknak elegendő múltjuk, amit szívesen kitöröltünk volna az emlékezetből – s amit ők kimondva és kimondatlanul az emlékezetünkbe akartak vésni. Azért, hogy féljünk. Az ítélettel és ítélet nélkül megölt „ellenforradalmárok” ezreinek emlékét – családtagjaink voltak ők, barátaink, honfitársaink. A „rabjai a Földnek” – avagy a földnek, nekünk a parasztokat jelentette, az új téeszesítés áldozatait, akiket az 1958-tól a falvakba rajzó pártmunkás-brigádok addig zsaroltak és vertek, amíg alá nem írták a nyilatkozatot, hogy földjüket a „közösbe” adják. Váci Mihály, e tehetséges és naiv párt-költő, patakzó könnyekkel vallotta meg 1967 nyarán négyszemközt, hogy apját, a nyírségi kisparasztot, a falnak arccal állatták egy napon át és megverték a tsz-re agitáló pártmunkások annak idején, míg ő himnikus, ön-mitizáló verseit írta a szegénység felemelkedéséről.

És nálunk akkorra, a kádári időkre már a föld rabjainak számítottak szemünkben, a hallgató többség szemében a „reakciósok” és „kulákok” százezrei is, akiket Rákosiék családostól „kitelepítettek”, munkatáborokba küldtek, a legnehezebb mezei robotra a Hortobágyra és máshová, emberhez méltó élelmezés és orvosi ellátás nélkül. Egyszóval, 1957-re a magyar kommunista kormányok valóban elmondhatták, hogy egy évtized alatt „megforgatták az egész világot” – s ezzel elvesztették minden erkölcsi jogukat arra, hogy elnyomottak nevében szólaljanak fel bárhol, bármikor.

Természetesen azt is sejtettük 1957 és 1962 között, hogy mi az a múlt, amelyet Kádárék eltörölnének. Nemzetünk, Európa és az ember hiteles, sokezer éves történeteit. Ezért ömlesztették ránk a hamis és lapos iskolai történelemkönyveket, amelyekben alig derengett át valamiféle emlékezetes tény, értelem és érték az osztályharc véghetetlen felvonásai mögül, az ókortól máig. A valódi történéseket átírták vagy egyszerűen elhallgatták.

A totális diktatúrák pontosan tudták, amit olykor a gyanútlan mai ember hajlamos elfelejteni – hogy csak annak lesz jövője, akinek múltja van, aki ismeri saját szűkebb és tágabb közössége múltját. Az emlékezet kitörlése az első feltétele egy agymosott társadalom létrehozásának. Az emlékezet fenntartóit üldözni kell, kikapcsolni a gondolkodás, a köztudat hálózataiból, akár testi mivoltában is megsemmisíteni.

És most eljött a cancel culture, a Nyugat új kulturális forradalmainak évada. A tét különösen nagy az Egyesült Államokban, ahol a nemzet, a többség mostanáig kanonizált történetei és mitológiái mind az egyén szabadságáról és méltóságáról, a nemzeti büszkeségről szólnak, az esélyegyenlőségért vívott diadalmas harcokról. Ez az amerikai nemzeti éthosz, folyton gyarapodva, magjában szinte érintetlenül élt át 250 évet, s ma is olyan, amilyennek Alexis de Tocqueville írta le 180 éve, eredeteit egészen az angol középkori faluközösségek és a protestantizmus plebejus mentalitásáig nyomozva vissza, a magántulajdon szentségének tételével együtt.

Kiváló barátom, John O'Sullivan, a Hungarian Review 2020. májusi számában Mao Ce Tung nevezetes, 1966-ban beindított Kulturális Forradalmát idézi fel a könnyen felejtő világ számára, a 2020-as év amerikai eseményeire reflektálva. A hatalmát féltő diktátor, a Nagy Ugrás-kampány teljes csődje után, egy agymosott fiatal élcsapatot – száz- és százezernyi elszánt és tudatlan aktivistát – küldött szerteszét birodalmában, hogy a gyalázkodás, megalázás, lincselés és ölés terrorjával „neveljék át” a társadalmat, szabadítsák meg „polgári csökevényeitől”. Irtották Mao ellenfeleit a kommunista pártban, de legfőképpen az értelmiséget és a középosztályt, a hagyomány és a szaktudás letéteményeseit. A kampány hozama hárommillió halott lett (békeidőben), és az ország intézményrendszerének összeomlása tíz év alatt – a diktátorok hajlamosak elfelejteni, hogy a permanens forradalom, a kádercsere újabb és újabb hullámai végül lerombolják birodalmuk működőképességét.

A felébredtek egyre több könyvet és szerzőt tesznek feketelistára – a mi kommunistáink indexre tették, betiltották őket. Harry Potter írójától, J. K. Rowlingtól hódolók tömegei pártoltak el a Twitteren decemberben, mert negatív megjegyzést tett a nemváltókra. Legfrissebben a klasszikus liberális szemléletű Dr. Seuss és Theodor Geisel komikus képregény-sorozatára jár rá a rúd, amely gyerekek nemzedékeinek volt kedvence. A hat kifogásolt könyv ellen az a panasz, hogy kevés bennük a nem fehér szereplő, egy arab figura pedig túlságosan, sértően is arabnak van rajzolva. Az Ebay ezekre a könyvekre már nem vesz fel rendelést. Tudjuk jól, a szemforgatás diktátorainak mindig a humor volt a nagy ellensége – a szatíra és a karikatúra művelőire most nehéz idők jöhetnek, a megengedett témák beszűkülnek – feltehetően a nem píszí fehér férfiak bűneire és torzulásaira. Jaj nektek, Tintin és Babar!

S ahogy egy neves közíró jegyzi meg, akik könyveket tiltanak be, előbb-utóbb eljutnak a könyvégetésig. Valósággá válhat François Truffaut és Ray Bradbury félelmetes látomása, amelyet a 451 Fahrenheit című filmben mutattak be 1966-ban? A filmet milliók látták Amerikában és Európában, nálunk is, és alapmű lett a gondolat szabadságához ragaszkodó nemzedékünk számára. Ez a falanszter-fantázia olyan önkényuralmat mutat be, ahol a könyveket elégetik, és a forradalom az olvasás lázadó aktusával kezdődik el: a máglyákról menekített könyveket kezdik olvasni a lázadók. Olvasnak. Könyveket.

És ott a másik profetikus mű, az 1984, George Orwellnek, a totális rendszerek zseniális kivesézőjének regénye a diktatúráról, amelyben a hatalom megkezdi az új nyelv, a newspeak, „újbeszél” kimódolását, amelynek funkciója nem a néven nevezés, hanem az igazság elkendőzése. Szavakkal, amelyek az ellentétüket jelentik, vagy valami egészen mást. Czakó Gábor 1983-végi Eufémia című szatirikus regénye a Kádár-rendszerben használatos ilyen „újbeszél”-nyelvet, nyelvi hazugság-konstrukciót bontotta ki groteszk fantáziává. Hogy a könyv megjelenhetett, a korszakos változások előjele volt akkor. Viszont, mint tudjuk, az elmúlt évtizedekben a píszík is kialakították a „kínos” néven nevezés szemforgató ellenszótárát.

A 2020. augusztusi Republikánus Konferencia határozata szerint „a cancel culture a történelem kitörléséhez vezet, bátorítja a törvényszegést, elhallgattat polgárokat, és vét az eszmék, gondolatok és a beszéd szabadsága ellen”. Donald Trump elnöki megnyilatkozásaiban a cancel culture-t káros és kegyetlen mozgalomnak nevezte – azért is, mert a megélhetés lehetőségét, a létbiztonságot veheti el kipécézett áldozataitól. Megkérdezte: csak nem akarják az Államok fővárosát is átnevezni Washingtonról valami másra? Mint tudjuk, Trump megnyilatkozásait a nagy közösségi portálok cenzúrázták, majd be is tiltották.

Vajon miért támogatják ezek a digitális hálózatok a kultúra és a történelem lenullázását egy politikai kisebbség részéről?

Ők ahhoz adnak fórumot, szövetségben a kereskedelmi médiával és a szórakoztatóiparral, hogy a jelen feltupírozott látszat-világaival és áltémáival lehessen kitölteni a hálózatukat használók szellemi terét, egy általuk szigorúan ellenőrzött Hyde Parkot. Ezek a látszatok és témák a valóság erőinek mibenlétét nem fenyegetik, sőt, hasznosan elfedik. A kultúra és a történelem ismerete veszélyes. Emlékezésre, gondolatokra és saját véleményekre veszélyes időt hagyni! Annak fejében, hogy média-szereplőnek avanzsálhatsz a közösségi portálon, hagyod, hogy véleményeidet cenzúrázzák, érdes igazságaidat megszelídítik – ez a deal.

Mert ha a történelem számítana, meg lehetne vitatni, melyek voltak Jefferson és Washington erényei és hibái, és melyek voltak koruk általánosan elfogadott konvenciói, amelyeket azóta átértékelt a világ – abban a meggyőződésben, hogy a mi korunk gondolati sémáit, beleértve a politikai korrektséget, utódainknak ugyancsak joguk lesz tévedéseknek tekinteni.


« vissza