Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A költő prózában is költő – Posztumusz tisztelgés Farkas Árpád előtt

 

Máig érzem azt az örömet, amit akkor, amikor 1983-ban egy marosvásárhelyi könyvesboltban beleolvastam Farkas Árpád Asszonyidő című prózakötetébe: kivételes adománya a sorsnak, hogy remekművel találkozhat az ember. Odáig csak verseit ismertem és becsültem, más írásai számomra ismeretlenek voltak, ezért volt fölfedezés, amit ebben a vékonyka, a helynek és a kornak ugyan megfelelő, de valójában igen szerény küllemű kötetben olvashattam. Legszívesebben a polcon talált összes könyvet hazahoztam volna Budapestre, hogy szétosszam barátaim között. Aztán elakadt a mozdulatom: ott kell hagynom őket, mert Erdélyben nagyobb szükség van rájuk, mint idehaza. Végül két példányt volt bátorságom elhozni, abban a reményben, hogy majd csak lehet kapni belőle valamennyit nálunk is. De nem lehetett: a magyarországi könyvterjesztők nem kértek vagy nem kaptak a kötetből. így aztán Farkas Árpád remekbe szabott jegyzetei (tárcái, kisesszéi, publicisztikája) jószerével ismeretlenek maradtak továbbra is, miközben versei nemcsak a szakmabeliek, hanem a nagyközönség körében is elismerésnek és szeretetnek örvendve közkézen forogtak. Én meg hiába mondogattam, hogy Farkas Árpád legszebb szerelmes költeménye az Ébredés, a címadó Asszonyidővel együtt, senki sem hitt nekem, nemcsak azért, mert ezek az írások nem versek voltak és a szerelemről sem esett bennük szó, hanem mert nem ismerték őket. Akkor még én sem tudtam, hogy Farkas Árpád egyik legismertebb verse, a Mikor az öreg emberek mosakodnak, valójában egy Dálnokon született, „egy-két, világháborúra emlékező öregemberről szóló riport bevezetőjéül íródott”, tehát prózai műnek született, és csak később került a költemények közé, amikor Illyés Kinga, a legendás előadóművész versként építette műsorába. Vagyis a próza és a vers közti határ korántsem olyan határozott, mint ahogy azt gondolni szokás, és a szerelem körüli mezsgyék is sokfélék lehetnek. Az említett írásokban a női princípium megjelenítése mélyebb és gazdagabb, mint csupán a szebbik nem iránt sűrűn vonzalmat érző, és érzeményeiben viszonzást kapó férfiú hódolata: benne a szerelem, az anyaság, az életet termő asszonyiság minden más emberi életműködésnél magasztosabb és mégis köznapi megjelenése előtt hódol a költő – olyan áhítattal, amely, merőben más hangoltsággal, de a középkori Mária-himnuszokat jellemzi. Okkal mondja hát Farkas Árpád, hogy hagyományosan elképzelt szerelmes verseket sohasem írt, „csak szerelemtárgyú verseket”. És ugyanez az emelkedettség jellemzi, amikor pusztakamarási látogatásáról beszámolva Sütő András „könnyű álmot ígérő” édesanyjáról le meri írni: „gyönyörű asszony – mint a mindenkori anyák, oly gyönyörű”. Talán ennyiből is látható, hogy ha egy írásművet nem külső formáit latolgató konvenciók jegyében mérünk, akkor egy kispróza-mezben megjelenő szöveg a belső tágassága, érzelmi telítettsége, sűrítettség és annyi más okán szellemi értelemben lehet költemény. Hát még ha olyan képek, metaforák, nyelvi remeklések jellemzik, mint Farkas Árpád jó néhány írását, aki nem véletlenül állítja Sütő egyik, szerinte egyenesen a legmaradandóbb írásáról, a Perzsákról, hogy „szárnyaló, mint a líra, öblös, mint egy poéma, mély, mint a bölcselő költemények”, és csak ezután kezdi sorolni a Sütő-életmű további, prózájának és drámáinak kijáró dicséreteket. (Amiből látható, hogy Farkas Árpád sokféle szellemi hatásból építkezve Sütő mesteriskolájának leckéjére is figyelt.)

Talán ennyiből is sejthető, hogy mitől volt olyan megrendítően szép az a valahai kötet, ami nem arról szólt csupán, amit elmondott (és ami a tárcák, publicisztikák, jegyzetek esetében szokás), hanem költői magasságokba emelkedett, a beléjük rejtett-épített lírai vallomások letagadhatatlanul és összetéveszthetetlenül bizonyították, hogy költő írta őket, akit munkaköri kötelmei alkalmasint újságcikkek írására köteleztek, de eszébe se jutott, hogy kibújhatna a bőréből. Ha valaki költőnek születik, az bármit is csináljon, akkor is költő marad, mert akármilyen szemmel nézi is a világot, akkor is költőként látja.

Ezt annak idején meg is akartam írni, de két szerkesztőségben is azt a szomorú és elszomorító választ kaptam, hogy olyan kötetekről sajnos nem közölhetnek írásokat, amelyek Magyarországon nem kerültek forgalomba. Így aztán (természetesen nem az én írásom elmaradása okán) az Asszonyidő teljességgel ismeretlen maradt a síkföldi magyar irodalmi közvélemény számára.

Mindennek rendelt ideje van, mondja a Prédikátor, és ha valami mégsem akkor történik meg, amikor ideje lenne, az jóvátehetetlen. Farkas Árpád kisprózáit négy évtizeddel ezelőtt elsikkasztotta az akkori könyv-nem-terjesztés. Utólag az az érzésem, hogy még csak nem is valami fondorlatos szándékkal, hanem, ami talán még rosszabb, köznapi trehányságból. Ezt jóvátenni nem lehet, ahogyan hasonló más mulasztásokat sem, mert a könyveknek akkor kell olvasóikat megtalálniuk, amikor születnek: a hiányukkal telt idő nem pótolható. Farkas Árpád összegyűjtött kisprózáinak mostani megjelenése különösen fájdalmasan mutatja ezt: még kézbe vehette, örülhetett neki, de a kritikai visszajelzéseket már nem élhette meg. Pedig bizonyosan számított volna neki, ha visszakap valamit abból a sok szeretetből, amit ezekbe a sorokba menekített.

Így is jóvátétel ez a vaskos kötet, amely a költő életművének műfaji értelemben nem-verseit gyűjti egybe. Szertelen gazdagsága mintha arra a hangoltságra utalna, amit Sütő András „létvégi hajrának” nevezett. Az író, érezvén ideje végességét, összetereli a számára legfontosabb szövegei nyáját, hogy még egyszer szemrevételezze, mit hagy maga után. Így kerülhettek a műfajilag két-három külön kötetbe kívánkozó munkák egyetlen, közös borító köpönyege alá. Szögezzük le rögtön: a vastagságával rémítő kötet okozta riadalmat jelentősen enyhíti, sőt fel is oldja az igényes könyvészeti megformálás és nyomdai kivitel.

Farkas Árpád tehát még éppen megélhette utolsó kötete megjelenését, de valamiként mégis mintha posztumusz könyv lenne, mert a mai karantén-világban sajtóbemutatóra, olvasói találkozókra nem kerülhetett sor. Van ebben is valami végzetszerű: a pártállami idők, különösen a sztálini szélsőséges diktatúra világát évtizedekkel meghosszabbító román változatban, egészében valamiféle karantén-jelleg határozta meg. Az ezzel való szembenállás, az ennek ellenében is kiteljesítendő élet gondolatának képviselete pedig meghatározó Farkas Árpád életművében. És hiába változott meg a világ, a bezártságot most a vírus diktatúrája követeli meg – hogy ismét alagutakat kelljen fúrni a hóban. Így lesz ismét aktuálissá ennek az összegző kötetnek sok üzenete.

A megjelenés időpontja azt sugallja, hogy többet lássunk ebben a könyvben, mint egy életmű részösszefoglalását. Az élet (illetve a halál) úgy hozta, hogy testamentumként is forgathatjuk, és, noha friss anyag jószerével csak néhány interjú formájában akad benne, legfőbb mondandója mégis aktuális. Nem konkrét jelentésével és olvasataival, hiszen a valahai diktatúra rendszerét politikai értelemben magunk mögött hagytuk. Azt viszont meg kellett tanulnunk, hogy a demokrácia nem jelent automatikusan szabadságot is, nem múlt el a Romániában a magyar nemzeti kisebbség elleni gyűlölet (sőt), és nem állt helyre az az erkölcsi rend sem, amelynek jegyében Farkas Árpád is fölnevelkedett. (Erről a könyv második részében olvashatunk, amelyben a kilencvenes évek elején született, kifejezetten politikai súlypontú publicisztikák kerültek.)

Ő azt mondja, többször, több összefüggésben is, hogy sohasem akart tájköltő lenni, és nagyon nem szerette, ha valamiféle új-transzilvanizmus képviselőjének tekintették. Mindkét dologban igaza volt, de attól még az maradt, aki: egy táj benne találta meg kifejezőjét, és hagyományőrző erdélyisége is letagadhatatlan. Ami némiképp sorsszerű: örökül kapta azt a szellemi birtokot, ahol gazdálkodott, és az behatárolta kalandozó kedvét. A költészetben éppen úgy, mint a világpolgárságban. (Amerikai utazásáról mondja: „gyönyörű megmártózás volt egy olyan világban, ahova kirándulni jó, de élni nem nekem való”.) Nemcsak gyerekkora, pályakezdése is kötötte: amit írt, annak olyan élményfedezete volt, hogy esetében egybe kellett esnie az önmegvalósításnak és közössége szolgálatának. Ami miatt szembekerülhetett az irodalmi (poszt) modernizmus és az a „korszerűség”, amelyet életében és írói útján a történelmi „itt és most”-hoz kapcsolódás jelentett. Az utóbbi volt az erősebb, mert meggyőződése szerint léteznek értékek, amelyek attól, hogy a múltban születtek, és az aktuális divatok kilöknék őket a közgondolkodásból, sohasem lehetnek időszerűtlenek, ahogyan helyi formáiktól sem lesznek lokálisak (tárgyilagosságba burkolt ellenségességgel, vagy legalábbis az értetlenséggel határos empátiahiánnyal fogalmazva: provinciálisak). Más összefüggésben pedig nyilvánvaló volt számára, hogy személyes identitásával szemben nem lehet alkotóként hiteles – ahogyan a fülemüle is csak fülemüléül tud énekelni, és ha hagyják, nem is akar másként. Erről beszél, amikor egy interjúban azt mondja: „nem igyekeztem »megújulni«. Örvendek, hogy egy életemmel rendelkezhettem, az egy világommal, amit építettem, és amire épültem, és amit építettek körém”.

Így aztán a kötetben megjelent írások eltérő műfaja ellenére ugyanaz a hang szólal meg jegyzeteiben, tárcáiban, kisesszéiben (megjelölésükben Sütőt idézve az „úti tűnődésekben”), portrékban-köszöntőkben, közvetlenül politizáló publicisztikáiban, az általa és vele készített interjúkban. E szövegek közös nevezője tehát maga Farkas Árpád.

A kritikai szótárban nem nagyon található olyan elismerést kifejező szó és kifejezés, amit ne lehetne joggal használni a kötetről szólva, de az azért van okunk némi bosszankodásra. Mert igaz, hogy az örökkévalóság távlatában nem sokat számít, hogy egy-egy írás az Úrnak éppen melyik esztendejében született, de mai olvasója még nem emelkedett mennybéli magaslatokra, és igenis számít neki, hogy az általa is megélt, mindig szorongató, de a „húzd meg-ereszd meg” taktikájával ügyeskedő hatalom uralmának melyik pillanatában formálta írását alkotója. Ami egyáltalán nem mindegy, mert ahogyan Farkas Árpád is írja, sokan „egyetlen vörös iszonyatnak vélik azt a fél évszázadot, pedig sepsiszentgyörgyi torzonborzságából is kipiroslik négy emlékezetes esztendő, amelynek során olykor felülkerekedett az emberi tényező.” (Ő maga ezekről az évekről – 1969-től 1972-ig – gondolta aztán úgy, hogy igazából csak akkor élt.) Az egyes szövegek után kevés, véletlenszerűnek látszó kivétellel nincs is ott a megjelenés helye és ideje, még a kötet végére gyűjtve sem kap erről eligazítást az életmű történetiségét is fontosnak tartó olvasó. (Amúgy rejtély, hogy néhány esetben miért szerepelnek a máshonnan hiányzó adatok, leginkább az lehet az okuk, hogy valaki elfelejtette kihúzni őket. Pedig az is eszébe juthatott volna, hogy a többit is megszerzi és beírja.) Az eligazítás hiánya különösen a régebbi darabokat illetően bosszantó, mert a kora kilencvenes évekből való darabok politikai tartalma sajátos dátumbélyegzőként utal keletkezésük időpontjára.)

Ez a 650 oldal rendre visszahozza valahai megrendült ámulatomat: egyszerre olvasói élmény és szakmai reveláció. Utóbbi azért, mert újságba írni nem feltétlenül ihletett és ihlető munka, hanem olykor (sokszor!) kényszer, mert, ahogyan Csiki László számtalanszor idézte valamelyik egykori szerkesztőtársát: amiként a lapok természetében benne van, hogy megjelenjenek, úgy a rendszeres kötelességként írandó jegyzetek létformájából is az következik, hogy megírassanak. A magam hetilapos gyakorlatának emlékei jegyében éreztem sokszor ezeknek az írásokat olvasva, hogy nem csekély részük nem az alkotóban feltámadó kimondási kényszer szülötte, és annál nagyobb csoda, ahogyan az első egy-két mondat után megállíthatatlanul dolgozik teremtő ereje. A tehetség a titka, hogy akkor is remekművek születhetnek, amikor a polgári foglalkozásként újságírást gyakorló költőt a múzsa nem homlokon csókolja, hanem cikke leadási határidejére figyelmezteti.

Farkas Árpád a naptári idő szorításában is képes a nem feltétlenül maradandó műveket teremtő műfaj törvényeinek engedelmeskedve sűrűn csodát tenni. Ami azért érdemel külön dicséretet, mert a hozzá közelálló ítészek is, hol komolyan, hol évődve, gyakorta szóvá tették, hogy miért nem írt több verset (Kányádi Sándor együttérző tapintattal beérte azzal, hogy azt mondja: Farkas Árpád csak a válogatott verseit írja meg). Nehéz volt tudomásul venni, hogy ebbe nincs másnak beleszólása: úgy van rendjén, hogy egy költő pontosan annyit írjon, amennyit akar és tud, vagyis éppen elegendőt. (Rossz példa is akad bőven.)

Azt viszont nem vettem észre, hogy valamely műítész azt tette volna szóvá, hogy miért nem adott közre több jegyzetet, tárcát, és hasonlókat. Ezek szerint azokból eleget írt? Vagy csak az életműnek erre a részére kevésbé figyelmes kritika nem várta el, hogy ebben is teljesítsen valami sohasem definiált normát? Netán arra nem gondoltak a költőtől mindig új remekműveket váró irodalmárok, hogy a költészetben a mennyiség sohasem csap át minőségbe, és ennek megítélése ugyanúgy magának a költőnek a dolga, mint a versírás? Farkas Árpád e kötete azt bizonyítja, hogy használati prózát nemhogy lehet írni elemi erejű belső kényszer nélkül is, de minden újabb feladat egyúttal lehetőség is arra, hogy valami nagyszerű szülessék.

Farkas Árpáddal éppen ez történt. Nem számoltam meg, hogy összes versei hány tételt jelentenek, de ez a kötet vagy száznál több olyan írást tartalmaz, ami akár vers is lehetne, noha ott van mögöttük a megrendelői akarat, olykor kisejlik egyenesen a főszerkesztői sürgetés is. De anyagukon felülkerekedik a költő: olyan sok lírai mondandó, versbe kívánkozó nyelvi szépség, olyan sok kép és kifejező erő összpontosul bennük, hogy szinte úgy, ahogy vannak, a költői életmű részeként kell olvasnunk őket. Nem kiegészítésként: egyenrangú teljesítményként. Ugyanaz a dédelgető szomorúság és a sokféle tépettségből és fájdalomból építkező bölcs derű, félreérthetetlen hűség mutatkozik meg bennük, ami líráját a megalázottakhoz (de nem megalázkodókhoz) és a megszomorítottakhoz (de nem kétségbe esőkhöz) köti. Felejthetetlen, és mégis lassan a semmibe hulló öregemberek és asszonyok, a szétszóratással dacoló nép nyavalyái, a külső nyomorúság ellenében szépnek maradni tudás példázatai. A hangütés pedig... Hol Mikes Kelemen szólal meg, vagy éppen Apor Péter báró, máskor Tamási Áron, aztán Kányádi Sándor vagy éppen Sütő András mondatépítése és -fűzése kísért. Az ő műfajt teremtő „úti tűnődéseit” idézik a megírás idejének Romániájában élők számára kivételes lehetőséget jelentű mediterrán vagy nyugati utak színhelyeiről érkező tudósítások (amelyek manapság elképzelhetetlenek román kéregetők nélkül). De ugyanilyen fontos ebben a vers-prózában Nagy László prózaverseinek hatása is. Mindeközben Farkas Árpádnak arra is vigyáznia kell, hogy el kerülje azt a csapdát, amit a maga teremtette, fölényesen birtokolt költői nyelv jelent, hogy ne hagyja maga fölé nőni: mert gyönyörködni ugyan lehet benne, de adós marad azzal, amit mondania kéne.

Farkas Árpádnak azonban sikerül megőrizni a gondolat és a kifejezés egyensúlyát, emelkedettsége mellett is megőrzi természetességét, a valóság olykor nyers ízeit. Így nemcsak nyelvi szépségével, költői erejével, rejtett példázataival hat, hanem ott van ezekben az írásokban maga a kor, a mindennapos kiszolgáltatottsággal, elemi szükségletek kielégítésének gondjaival, nyomorúságos hétköznapjaival, kínkeserves, gyalázatos tényeivel, amelyek olyan velejárói voltak a hetvenes évektől a romániai életnek, mintha nem is lehetett volna másként. De a költő akkor arat, ha a búzáját elveri a jég, és akkor ír igazán hitelesen a tűzről, amikor fázik. Ezekben az írásokban nincs panasz, de ott van bennük a minden akadályt legyűrő életakarat. Nemcsak az asszonyok helytállása, mert ennek a világnak a legfőbb terheit ők viselték, hanem a maguk idejét, a férfiidőt váró férfiak gyámolításra szoruló álmai is. Farkas Árpád írhatott (dehogyis írhatott) volna a zsarnokság propagandájában aranykornak nevezett szükség- és szűkség-állapotát jellemző, élelmiszer, fűtés, szappan, kávé, meleg víz, demokrácia, szabadság, nyelvi és kulturális jogok, összességében minden, a hétköznapi és azon túli létezéshez szükséges dolog és feltétel hiányáról, amikor gyertya vagy zseblámpafénynél kellett szétnézni sötétedés után, és minden lomot célszerű volt őrizgetni, mert amikor nincs semmi, a leghasználhatatlanabb valami is érték. Mindehhez vörösre kell tapsolni a tenyereket a nagy örömködésben, számolni kell a mindennapos lehallgatással, és azzal, hogy a legjobb barátokat is a hatalom informátorává teheti valami kényszer. Farkas Árpád nem titkolja a nyomorúságot, nem hízeleg sem a hatalomnak, de az olvasónak sem, és a mondhatóság határáig mondja, amit mondani akar. Eközben mégis reményt ad, mert meg tudja mutatni, hogy mindez rettenetes ugyan, de az élet mégis nagyobb szabású valami, mintsem le lehetne mondani az ilyen körülmények közt is védhető bensőségéről.

Három évtizeddel a kommunista diktatúrák összeomlása után már nem magától értetődő, hogy mit jelentett a valahai „aranykor”, ki és mi volt a „Kárpátok géniusza”, hogy miért kellett békeidőben Romániában bevezetni a jegyrendszert és miért lehetett szájról szájra terjedő hír, ha valahova valamilyen áru, például egy henteshez fagyasztott csirkeaprólék, vagy egy háztartási cikkeket áruló boltba mosópor érkezett. Farkas Árpád ebből az abszurd világból tudósít, aki megélte azt a kort, tanúsíthatja, hogy mennyire hitelesen. Mégsem kell lábjegyzetekkel magyarázni mai olvasójának, hogy egyes utalások az őrület rendszerének milyen elemére utalnak, mert nem azt tartotta fontosnak, hanem az emberi dimenziót, amelyik természetes módon foglalja magába azt is, ami természetellenes. Így van jelen ezekben az írásokban a kor, de úgy, hogy közben mégis üdítően hiányzik belőlük.

A katekizmusok antropológiája és teológiája szerint az ember testből és lélekből áll, ami pótol valamit abból, hogy esztétikai kérdésekben nem kínál kapaszkodót. Az azonban így is jelent némi eligazítást, ha tudjuk, hogy a költő a lélekhez szól a lélekről, és ha teheti, nem foglalkozik a matériával. Különösen olyan időkben nem, melyeket a materiális javak mindenki által megszenvedett hiánya jellemez. Csakhogy a testben élő lélek jelzi, hogy a napi nyomorúság ketrece miként akadályozza a szárnyalásban. Farkas Árpád meg is írja, hogy mit jelent ez, miként marad asszonya zsebében felhasználatlan a megvásárolt mozijegy: a napi létharc még azt az ártatlan és eleve a ketrec-lét körülményeihez szabott lehetőséget is ellehetetleníti, ami egy film megnézésével egy emelkedettebb szférába engedhetett volna bepillantást. Az ilyen, költői érzékenységet és látásmódot feltételező villanásoknak döntő jelentőségük van Farkas Árpád jegyzeteiben, de ott vannak riportjaiban, és később sarkosan közéleti írásaiban. Természetesen mást jelentenek, amikor a szocialistának mondott pártállam a sikert sikerre halmozva halad megsemmisülése felé, és akkor, amikor a diktatúra már emblematikus zsarnoka nélkül él tovább. Az sajnos természetes, hogy a két generációt megnyomorító, a reflexekben továbbélő hatása tartósan megmarad, és az sem meglepő, hogy a nép forradalma és a hatalmuknak a megváltozott formák közötti átmentésében érdekelt puccsisták küzdelmében az utóbbiak behozhatatlan előnnyel indulnak.

Farkas Árpád egyet tehetett a kilencvenes évek elején: folytatta azt, amit odáig is csinált: igazat írt. igazsága azonban ekkor merőben más formában volt elmondható, értelemszerűen hangsúlyai is máshova kerültek. A kötet második nagy tömbjében megjelenő direkt közéletiségben ugyanaz az értékrend jelenik meg, amely korábban csak áttételesen volt kifejezhető: mást jelent áhítani, mint gyakorolni a demokratikus jogokat. Amikor korábban a diadalmasan épülő szocializmus gyönyörűségéhez kellett (volna) kedvet csinálnia, úgy tette, hogy aztán igencsak meg kellett gondolnia a főszerkesztőjének, rákényszerítse-e ilyen feladatra, mert ugyan tárgyszerűen beszámolt egy gigantikus vízlépcső építésének munkálatairól, de úgy, hogy valójában azt mutatta be, milyen kéjjel pusztítja el zsarnoki arrogancia a természet és a hozzá kötődő hagyomány értékeit. így lesz egy „termelési riportból” egy érintetlen vidék megerőszakolásáról szóló összefoglaló, és az emberiesített, spirituális tartalmakkal telített táj siratója.

Hasonlóképpen lesz vádirat minden empatikus és vigasztaló szavából, mert vérlázító, ha ennyi együttérzésre és vigaszra van szükség. Mindezen nem nagyon talált fogást a politikai cenzúra Ceausescu-érában sem, amihez kellett még a Király Károly és Domokos Géza által tartott védernyő is. (A publicisztikai írások külön érdeme, ahogyan Farkas Árpád róluk nyilatkozik, igazságot szolgáltatva nekik az őket ért méltatlan támadásokkal szemben, de tudatosítva, hogy a demokráciában már nem volna illő, ha úgy gondolnák, hogy egykori szerepük folytatható. Itt persze most el kellene magyarázni, hogy kik voltak ők. Erre azonban itt sincs alkalom.) Aki tudja, mit jelentett a valahai cenzurális viszonyok közt is szabadnak maradni, annak külön gyönyörűség látni, hogy a diktatúra tenyereseitől okkal óvakodó Farkas Árpád miként játszott ösztönösen és tudatosan a kétbalkezes diktatúra különösen ügyetlen fonák-oldalára. Volt abban valami elbűvölő, ábeli fortély, ahogyan kihasználta a rendszer humanista demagógiája kínálta esélyt. Olyan sorsokat, helyzeteket mutatott be, amelyek enyhítésének, megoldásának jelszavaival akarta legitimálni magát a zsarnoki rendszer, miközben ezekért mindenben felelős volt. A kivételes érzelmi telítettségű és kérlelhetetlenül pontos esetleírások látszólag egyedi példái a totális rendszer totális embertelenségét mutatták meg: azt, hogy ez a rendszer egyetlen vonatkozásban volt demokratikus: hogy – miként valaha mondták – fajra, nemre, felekezetre való tekintet nélkül mindenkit megnyomorított. Ami oly nyilvánvaló volt, hogy olyan nagyon már nem is volt érdemes beszélni róla. Farkas Árpád is csak jelzésszerű ártatlansággal utal erre, éppen csak annyira, amennyi egy-egy okfejtésének folyamatosságához elkerülhetetlen. De ezek a jelzések máig többet mondanak, mint melldöngetést imitáló, félbe maradt mozdulatok.

Egy költőnek azonban amúgy sem csak az kell fájjon, ha az ő lábára lépnek, és Farkas Árpádnak volt szeme a szűkebb környezetén túli világ változásaira is, bármennyire is el akarta takarni előle a láthatárt lezáró szellemi vasfüggöny. És nem tetszett neki, amit látott: nem akarta elfogadni azt, hogy milyen szégyenbélyeget kap a szakralitását védő irodalom, költészet és általában véve művészet. Tudta, hogyne tudta volna ő is, hogy „minden egész eltörött”, de úgy gondolta, hogy ez csak eggyel több ok arra, hogy a költő kísérletet tegyen a megreparálására, vagy éppen új egészet próbáljon adni helyette. Volt annyira realista, hogy tudja, mennyivel könnyebb töredezett strófákban előszorongani a történtek miatt szorongani valót, de volt annyira romantikus, hogy férfiasabbnak, így egyedül emberinek tartsa szembefordulni az akár megállíthatatlan romlással.

A kötet harmadik nagy tömbjének interjúiból kirajzolódik életútja, az idő és a történelem zárványában élő székely falu kisvilágának kitörölhetetlen élménye, a diákévek útkeresése, életre szóló barátságai, Sepsiszentgyörgyre kerülése és ottani, haláláig tartó lehorgonyzása. Szól a kivételesnek számító utazásairól, a nyugati világ ámulatos gazdaságáról, légüres térbe tartó szabadságáról, a kultúra tétnélkülivé válásában mutatkozó fenyegetésről. Látja azt is, hogy miként jelentkezik ennek hatása a Budapest súlypontú magyar kultúrában, és hogyan épül ebben újjá egy történelmi lényegét tekintve anakronisztikussá vált konfliktus, a népi-urbánus vita fedőnevével visszaélve. A maga részéről úgy van ezzel, mint Tamási Ábele, aki nem fogadja el ellenségének a vele hatalmaskodó Surgyélánt. Ő az erdélyi viszonyok közt különösen értelmetlennek, eleve avultnak és értelmezhetetlennek tartott szembenállást nem fogadja el, még akkor sem, ha azt az egyedül időszerűnek és jövőbe mutatónak tartott paradigmaváltás versus hagyományokhoz ragaszkodás formájában valósítja meg az irodalom. Úgy gondolja, hogy nincs annál természetesebb, minthogy egy író vagy költő alanyban-állítmányban gondolkodik, ez a szakmai minimum. A lényeg ezután következik: gondolkodik-e másban is, és ha igen, miként. Ezért nem tartja többletértéknek, ha egy író attól gondolja magát szabadnak, hogy lerázza magáról azok gondjait, akiknek a nyelvén ír. Műveivel maga is bizonyítja, hogy igazi író csak hibátlan mondatokban fogalmazhat érvényesen közösségéről, ezért nem fogadja el azt a „talányos esztétikai megítélés”-t, mely szerint „világégés van, a mondat arra való, hogy sebezhetetlenül elrejtőzz benne. Légyen hát opálos, nyújtózkodó; fészkelődj benne magad is, tompa fényed, ha nincsen, kölcsönözz másoktól, identitásod, a halántékon üthető, ki ne derüljön közben”.

Merthogy az írónak igazat kell írnia. Ha egy halántékon ütött közösség tagjaként nem fordít hátat övéinek, és nekik ír, akkor ugyan miért írna mások fájdalmáról, amikor a saját sebei sajognak? Emberi sebek, az emberiség sebei azok is, megfelejtkezni nem lehet róluk, mert hazugság volna, és akkor hazug lesz a legtökéletesebben szerkesztett mondat is.

A könyv három nagy egysége talán külön-külön kötetbe kívánkozott volna: nemcsak műfajilag, hangsúlyaikat illetően is különböznek. A legtöbb irodalmi értéket jelentő jegyzeteket az 1989–1990-es, felemás változásokat hozó idők harcos publicisztikái követik, amelyekben nemcsak az igazi átalakulás felé vezető út politikai akadályait, a diktatúra hatalmasainak megőrzött pozíciói miatti társadalmi elégedetlenségnek ad hangot, hanem a (régi-új) rezsim agresszív nacionalizmusa ellen is tiltakozik. A záró tömb interjúiban sok az átfedés, ami talán nem is annyira Farkas Árpád mondandójából, hanem a kérdések egysíkúságából következik. A beszélgetéseket ugyanis a Farkas Árpádról kialakult közkeletű, némely vonatkozásában sematikus kép tematizálja: az, amit az induló költő verseskötetei nyomán alakított ki a nemcsak irodalmi közvélemény. Ilyen értelemben ez a közelítés szervesen összefügg az életművel, de nem közelít annak rejtettebb zugai felé – pedig lett volna mit felderíteni. Így azt, hogy mit üzent a költői életmű mennyiségi növekedésének sokat emlegetett megakadása, mit jelentett az, hogy – amint mondta – „csak akkor írtam verset, amikor éreztem a tétjét”.

Fájdalmas, hogy a föl nem tett kérdések most már örökre megválaszolatlanok maradnak. De, amivel annyi szerettünk és valamiként hozzánk közel álló embertársunk hiányát érezve vigasztaljuk magunkat, arra kell figyelnünk, hogy milyen adomány, hogy velünk voltak, ismerhettük őket, alkotásaikat. Ennek megfelelően ez a kötet is egyszerre jelzi veszteségünket, és azt, milyen fontos, megbecsülendő és megőrzendő értéket hagyott ránk örökül Farkas Árpád.

(Farkas Árpád: Nem ilyen lovat akartam. Kárpát-medencei Tehetséggondozó Alapítvány – Előretolt Helyőrség, 2021, Budapest)


« vissza