Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Árkay Bertalan templomépítészete

Az építészeknél gyakran előfordult, hogy az utódok folytatják a szülők tevékenységét, erre jó példa a Pollack, Hild, Rimanóczy és az Árkay család. Árkay Aladár1 (1868–1932) fia, Bertalan 1901. április 11-én született Budapesten. A Műegyetemen 1925-ben szerzett diplomát, majd Párizsban és 1927-ben Bécsben Peter Behrens mesteriskolájában folytatta tanulmányait. 1928-tól feleségével, Sztehlo Lilivel, aki festőművészként római ösztöndíjas volt, az Örök Városban tartózkodott. Ugyanakkor részt vett édesapja építészirodájának munkájában is. Közös alkotásuknak tekinthető a Városmajori Jézus Szíve Plébánia temploma, amely Budapest első szigorúan mértanias szerkezetű, funkcionalista építészeti irányt követő temploma. Ez az épület nem előzmények nélküli az Árkayak művészetében, hiszen már korábban megépült Győr-Gyárvárosban az első, hasonlóan geometrikus szerkesztésű templom, amelyet 1929 decemberében adtak át. A városmajori épület alapkőletétele 1932-ben volt, azonban ezt Árkay Aladár már nem élte meg, nem sokkal korábban meghalt. A Jézus Szíve-templom megformálásában a győri tervek folytatását láthatjuk, azonban külső megjelenésében sokkal szigorúbb geometria érvényesül. A később hozzáépített harangtorony, amelyet 1936-ban fejeztek be, Árkay Bertalan önálló munkája. Az egyszerű, tagolatlan hasábot csak az ablaknyílások törik át, jól mutatva, hogy alapvetően nem a belső tere, hanem külső tömege a hangsúlyos, valamint a környezetéből kiemelkedő, figyelemfelkeltő és a harangszó terítésében szerepet játszó magas építményről van szó. Az építész európai műveltsége ebben az egyszerű formában is megszólal, mert a torony felső részén egy háromszintű, nyitott pillérvázas és lapos tetős építmény oldja a szigorú zártságot. Ennek az előképe, a szecesszió utolsó nagyszabású, összművészeti alkotása, a brüsszeli Stoclet-palota tornya. A két torony közötti fontos különbség a funkcióból adódik, a Stoclet-ház tornya alacsonyabb és az épület tetejét záró háromszintes építmény zárt terű.

A városmajori plébániatemplom is az összművészet (Gesamtkunstwerk) megtestesítője, amelyben nagy szerepet kapott a képzőművészet. Ez a művészeti eszme szemben áll a tiszta építészet, festészet stb. követelésével, amit az építészetben a funkcionalista esztétika hirdetett. Ennek meghatározó gondolata az volt, hogy az épület tisztán csak a tömeg és hasznos tér megszerkesztésére törekedjen, és olyan, más műfajokra jellemző elemeket, mint a plasztika vagy a szín, mellőzze az építészetből. Kétségtelen, hogy a 19. század második felében és századfordulón a művészet világa átalakult. Ez az építészetben nem hozott olyan nagyszabású formabontó újításokat, mint a képzőművészetben, de a változás igénye itt is jelen volt. Az Építészeti Szemle 1900-ban megjelent számában Tolsztoj művészetről megfogalmazott gondolatait idézik, annak ellenére, hogy az orosz író az építészetről nem írt. „Azt mondja a még kiadatlan művében, hogy a művészet lejtőn van és a helyes iránytól való eltérése napról-napra erősebb. Az állítólagos művészek száma a végtelenbe nő [...]. Mivel a művészetnek olyan nagy szerepe van az életben, inkább, mint valaha, fontos, hogy tisztába jöjjünk azzal, hogy minek kell lenni a művészetnek.”2 A háború utáni időszak sok szempontból az avantgárd megtagadását jelentette – a lejtő kiegyenesítése – és ez az időszak a „helyes irányhoz” a valósághoz való visszatérést jelentette. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy az építészet, amely absztrahálva fogalmazta meg a világképet és érzéki formában, mint a képzőművészet, ekkor olyan új feladatot kapott, ami sokban hasonlított az elmúlt évszázadokban betöltött szerepére.

A modern művészet válságáról írt Gerevich Tibor 1936-ban, a milánói VI. Triennáléról szóló cikkében. „A modern művészet válságának kibontakozásával párhuzamosan az új díszítő művészet is megtalálta a maga egyenes útját [...]. A modern építészetet első idejében műszaki feladatok foglalkoztatták, amelyek az új anyagok s különösen a vasbeton alkalmazásából hárultak rá s amelyek a stílusát is meghatározták. Egyszerű, gyakorlati, olcsó akart lenni.”3 Azonban ezen nehézségek után az építészet eljutott oda – az elmúlt évezred nagy korszakaihoz hasonlóan –, hogy a szolgálatába állítja a társművészeteket. „Feltámad a monumentális faldíszítés, a mozaik, a freskó, sőt a plasztikai dekoráció. A talajt az új templomépítészet készítette elő.”4 A játékos ornamentika helyébe, ami az eklektikát és a szecessziót jellemezte, nagyszabású faldekoráció lépett, mely szemléletileg maga is része az architektúrának. Az új kor festészete és szobrászata kiválóan alkalmas erre, az impresszionizmus és avantgárd zavaros képleteivel az építészet nem tudott mit kezdeni, fogalmazta meg Gerevich Tibor, aki meghatározó szereplője volt a két világháború közötti magyar művészeti életnek.

A harmincas években Árkay Bertalan azon kívül, hogy befejezte az édesapjával közösen tervezett templomokat, elsősorban lakóépületeket – villákat és családi házakat – tervezett, amelyek többsége a budapesti II. és a XII. kerületben épült meg. Azonban a szakrális művészet változatlanul jelen volt az életművében. A nemzetközi színtéren a különböző tematikájú kiállítások komoly kihívásokat jelentettek minden európai építésznek, képző- és iparművésznek. A magyar művészek számára különösen fontosak voltak az itáliai kiállítások. Ennek történelmi és kulturális okai voltak, és ez utóbbiban a római ösztöndíj is szerepet játszott. Az 1934 áprilisában megrendezett Római egyházművészeti kiállítás a magyar művészek számára is rangos megmérettetést jelentett. „Külföldi kritika egybehangzó véleménye szerint is a magyar terem az egész kiállítás legsikerültebb része. Az egész anyag keretéül római típusú bazilika szolgál, amelyet Árkay Bertalan”5 tervezett. A templomot idéző térben Sztehlo Lili üvegablakai, Jeges Ernő, Aba Novák Vilmos festményei, Ohmann Béla szobrai is hozzájárultak az új szakrális tér miliőjének megteremtéséhez.

A római siker 1936-ban megismétlődött a milánói VI. Triennálén, ahol „a zseniális Árkay Bertalantól emelt építészeti keretben próbálta ki fényes eredménnyel az új magyar művészet díszítő képességeit.”6 Árkay három helyiséget épített, egy átriumot, egy fülkébe torkolló folyosót, és egy kettős pillérsorral három részre osztott nagy csarnokot. „Árkayné Sztehló Lilly a középkori technikát modern stilizálással párosítja nagy festett üvegablakán, amelynél jobbat és szebbet nem találunk az egész kiállításon. [...] A nagyméretű díszítő szobrászatot Pátzay, Borbereki és Dózsa Farkas képviseli pompás darabokkal.”7 De hasonlóan kiváló, és ami fontos, az architektúrához illeszkedő műveket készített a többi magyar művész is. Látható, hogy a kiállításokon a templomot megidéző terek biztosították a képző- és iparművészet számára a keretet. Ezek az építészeti tervek ideiglenesen megidézték a templomi tereket, de a teljességhez hiányzott a külső tömeghatás és az örökkévalóságba vetett hit.

Árkay Bertalan azonban a templomépítészetben is bizonyíthatta képességét. Az édesapjával közös munkái fontos tapasztalatot és gyakorlatot jelentettek számára. Első önállóan tervezett templomát Balatonlellén építették meg, a lebontott egytornyos késő barokk templom helyén. Az építkezés 1943-ban kezdődött.

A magyar katolikus templomépítészet az 1920-as évek végétől sajátos átalakuláson ment át. „Két törekvés határozza meg lényegében a modern templomépítészet jellegét: a liturgikus, illetőleg lelkipásztori igények új kihangsúlyozása és az új építési technikának megfelelő művészi forma kialakítása”8 írta 1938-ban Somogyi Antal. Az itáliai művészet a preromán időszakban kialakította a hosszhajós, bazilikális szerkezetű templomformáját, amely mellett különálló harangtorony állt. Ez a tiszta, szerkezetet is megmutató építészet beilleszthetővé vált a modern építészeti útkeresésbe. Az oltár és az azt befogadó szentély uralkodó helyzetét a belső térben biztosítani kell, tehát az oltár terét jól láthatóan el kell különíteni, amelyre jó megoldás a megemelése a hajó terének szintjéhez képest, a két tér lépcsővel való összekötése, és a szentélyrekesztő diadalív alkalmazása. A lellei Szentháromság-templom esetében az építész élt ezekkel a lehetőségekkel. A széles főhajót az oldalhajóktól karcsú pilléreken nyugvó boltívek választják el. A csarnoktemplom főhajóját a kora keresztény templomokra jellemző vízszintes, gerendás mennyezet zárja le. Ez az archaikus hangulat a főhomlokzaton is megjelenik. A két egyszerű hasáb közé fogott, térben hátrébb levő falsík háromszögű orommezőben ér véget, amelyet a kapu és a felette levő latin kereszttel osztott boltíves ablak bont meg. Ezek olyan elemek, amelyek jól mutatják, hogy a városmajori „modernista” felfogás egymás mellé rakott és térben erőteljesen változatos formáit egy átláthatóbb, egyszerűbb és harmonikusabb forma váltotta fel. A korai itáliai építészet felidézése az oldalhajó mellé épített, de önállóságát megőrző és ötletes lezárású harangtorony. A templom homlokzatát, kápolnáit és tornyát kívülről balatoni vörös homokkővel burkolták be. A belső tér liturgikus hangulatának kialakításában nagy szerepet kapnak a színes üvegablakok. A szentély oltármozaikja Somos Miklós műve és a szószék díszítése, ez utóbbi Sztehlo Lili alkotása.

Árkay Bertalan nem sokkal a balatonlellei templom megépítése után újabb megbízást kapott. A Mátraalján fekvő Horton a régi, egytornyos homlokzatú templomot 1944 novemberében felrobbantották. A falu nem maradhatott templom nélkül. „1949. szeptember 5-én megkezdődhetett az építkezés [...]. A Szentlélek tiszteletére készülő templom belsejében a hetes szám uralkodik. A szentélyben az oltárképet helyettesítő nagy körablak körül hét kisebb ablak”9 és hét lépcső vezet fel az oltárhoz, hét-hét körablakban van a stációk ábrázolása. A templomot 1954. szeptember 5-én szentelték fel. Az új templom három hosszhajóval épült meg, azonban a belső tere bazilikális elrendezésű, tehát a főhajó fala az oldalhajók fölé nyúlik, és így a boltíves árkádsor fölötti két falsáv lehetőséget adott az elhelyezésére. A főhajót itt is vízszintes fagerendákkal fedték le. A templom főhomlokzatának középső része térben előbbre van, mint a két mellé épített harangtorony. Megismétli a lellei formáját, azzal a lényeges különbséggel, hogy a horti plébániatemplom háromkapus és -ablakos. A nagy ablakok kellő fényt biztosítanak az orgonakarzatnak. A két torony felső részén mind a négy-négy oldalon három boltíves nyílás látható, amely a lellei toronyzárástól való távolodást mutatja, amelyben még erőteljesen élt a városmajori megoldás. A belső térben, a már említett képzőművészeti alkotások mellett Sztehlo Lili aranymozaikos szószéke kiváló művészeti alkotás.

Azt gondolhatnánk, hogy ezzel véget ért Árkay Bertalan templomépítő tevékenysége, hiszen Budapesten az 1948–1949-ben épült Kapisztrán Szent János-templom után legközelebb csak negyed évszázad múlva, 1975-ben épülhetett új templom. Azonban a falvakban kicsit engedékenyebb volt a hatalom. A Győr-Kisbácsa közössége is Árkayt bízta meg új templomának megtervezésével. Kisbácsa község mintegy 3500 hívőjének eddig nem volt temploma, azonban most megtörtént az alapkőletétel, számolt be róla az Új Ember 1957. október 27-i számában. A templomot a következő évben már fel is szentelték. Megjelenésében egy falusi nyeregtetős házra hasonlított, csak a magassága és a hat-hat boltíves ablak, illetve a közöttük látható nagyméretű latin kereszt árulja el, hogy ez egy szakrális épület. A belső tere is visszafogottan egyszerű, egyhajós, gerendásan lefedett, az északi oldalán a hajóból nyíló kápolnával. A szentélyrekesztője is egyenes záródású. A mai külső arculatát 2008-ban nyerte el, amikor Petrovicz Attila terve alapján egy harangtornyot és a háromnyílású árkádsort építettek a főhomlokzata elé.

Árkay Bertalan utolsó műve a Hernádon felépített templom volt, amelyet 1961-ben szenteltek fel. Tornya ennek sem épült, mert ugyan engedélyezték a megépítését, azonban fontos szempont volt, hogy lehetőleg ne legyen feltűnő, ahogyan ezt Csaba László szintén 1961-ben átadott cserépváraljai templománál is láthattuk.

A háború után Árkay Bertalan magánpraxisát is megszüntették, 1949-től a KÖZTI dolgozója volt. Felesége, Sztehlo Lili 1959-ben meghalt. Ekkor az építész, aki 1922-től festményeivel több kiállításon is szerepelt, újra a festészet felé fordult. Ötven éve, 1971-ben halt meg Árkay Bertalan, a szakrális építészet kiemelkedő mestere és megújítója.


 

Jegyzetek:

 

 

1 Árkay Aladár munkásságáról a Magyar Szemle Új folyam XXVII. 5–6. számában olvasható rövid bemutató írás.

2 Építészeti Szemle, 1900. március 1.

3 Gerevich Tibor: A modern díszítőművészet. In Magyar Szemle, 28. kötet, 1936, 9–12. sz.

4 Uo.

5 Balás-Piri László: A római nemzetközi egyházművészeti kiállítás. In Katolikus Szemle, 1934.

6 Gerevich 1936.

7 Uo.

8 Katolikus Szemle, 52. (1938) 11. szám.

9 Új Ember, 1953. 10. 25.


« vissza