Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Ausztria hidegháborús külpolitikájáról

"Ausztria külpolitikájának első próbatétele az 1956-os magyar forradalom volt, erőszakos leverését a kancellár elítélte, az ország pedig befogadta és támogatta a magyar menekülteket. A szovjet-rendszerű államok ezt az álláspontot erélyesen elutasították, mint a semlegességi kötelezettség megsértését."

Az elmúlt évtizedekben több nemzetközi tanulmány jelent meg Ausztriáról, de a tudományos érdeklődés nem Ausztria külpolitikai szerepére és külpolitikájára vonatkozott, hanem elsősorban gazdasági fejlődésére, társadalmi és politikai rendszerére. A Maximilian Graf és Agnes Meisinger által jegyzett, Österreich im Kalten Krieg. Neue Forschungen im internationalen Kontext címmel 2016-ben megjelent, igen jól dokumentált kötet azonban ezzel a témakörrel foglalkozik.1 A kérdés több szempontból is fontos Magyarország szerepének megítélésében a hidegháború éveiben. A könyv témaköre így fogalmazható meg: Ausztria nemzetközi helyzete, kapcsolatai a nagyhatalmakkal és semlegességi külpolitikája a függetlenségének elnyerése után. Az előszó szerzője szerint ez a kutatás „a hidegháborúnak Ausztriára és környezetére gyakorolt hatására vonatkozik. Ehhez tartoznak Ausztria külpolitikai, diplomáciai kapcsolatai, nemzetközi megítélése, kapcsolatai a kelet-európai szovjetrendszerű államokkal, elsősorban a Szovjetunióval.”

A kötet két célt tart szem előtt: tájékoztat azokról a tudományos kutatásokról, melyek Ausztria külpolitikai szerepének kérdéseit ismertetik, illetve közzétesz több eredeti tanulmányt, amelyek a témakör kutatásának megalapozott példái. A szerkesztők, a bécsi egyetem kortörténeti intézetének kutatói és történészei, azt az álláspontot képviselik, hogy az eddigi kutatások nem alapozták meg a témakör jelentős történeti bemutatását. Ezért az első fejezetben ismertetik azokat a kutatási területeket, amelyek elemzését elsődlegesnek tartják. A kötet többi kilenc fejezete a legújabb kutatásokat közli, melyek az általuk javasolt irányzathoz kapcsolódnak.

A következő területeket elemzik: Ausztria helyzete a megszállás korszakában (1945–1955); az ország semlegessége az atomfegyverek ellenőrzése és békemozgalmak idején; a nemzetközi szervezetek és pártszervezetek nemzetközi szerepe; válsághelyzetek a két nagyhatalom kapcsolataiban és hatásuk Ausztria semlegességére; az ország kül- és kelet-európai politikája; Ausztria és a Vasfüggöny által létrehozott határzóna; az ország szerepe a kelet-európai államok átalakulásában; Ausztria és az európai közösség.

Maximilian Graf „Ausztria kelet-politikája a hidegháborúban: két német szemléletben,” című fejezetében azzal a megjegyzéssel kezdi értekezését, hogy a kelet-európai szomszédságpolitika országa külpolitikájának egyik súlypontját képezte a hidegháború idején. Szerinte azonban ennek a feltétele egy jól működő kapcsolat a Szovjetunióval, amely lehetővé tette az Ostpolitik néven ismert külpolitikai irányzatot. A Szovjetunió külpolitikájának alapvető törekvése 1960 után a békés együttélés (peaceful coexistence) elvének az érvényesítése volt, például Ausztria semlegességének biztosításával. A szovjet külpolitika szemszögéből ez az elv nemcsak Ausztriára, hanem Németországra is vonatkozott.

A fejezet első szakasza Ausztria semlegességre vonatkozó felfogását és külpolitikáját ismerteti az 1955-ben aláírt államszerződést követő években. Ezt a nyugatnémet és keletnémet diplomáciai források felhasználása egészíti ki, melyek a két német állam által képviselt álláspontot szemléltetik Ausztria külpolitikájáról – a tanulmány ezeknek a forrásoknak a beemelésével jelentősen hozzájárul a témakör elemzéséhez.

Ausztria külpolitikájának első próbatétele az 1956-os magyar forradalom volt, erőszakos leverését a kancellár elítélte, az ország pedig befogadta és támogatta a magyar menekülteket. A szovjet-rendszerű államok ezt az álláspontot erélyesen elutasították, mint a semlegességi kötelezettség megsértését. A nyugatnémet bécsi nagykövetség állandó jelentéseinek egyik jegyzete így hangzott november 8-án: „A bécsi hangulat egy újabb szovjet megszállást feltételez, ugyanakkor együttérzést tanúsít a magyarok harcával.” A jelentés megjegyezte, hogy Ausztriában nagyobb fellépést vártak az amerikaiaktól. A német nagykövetség következtetése az volt, hogy Bécs jól teljesítette semlegességének első próbatételét.

Bár a szovjet sajtó elutasította Ausztria álláspontját, Szovjetunió elsődlegesnek tartotta jó kapcsolatot az országgal. Ezt jelezte Anastas Mikojan hivatalos bécsi látogatása 1957. áprilisban, illetve a szovjet ajánlatok Ausztria gazdasági támogatására, melyet nyugatnémet és keletnémet diplomáciai iratok is igazolnak. 1958-ban pedig Raab kancellár tett hivatalos látogatást Moszkvában, és elérte, hogy a kötelező olajszállítmányok mennyiségét lecsökkentsék. Ezt követően Ausztria kapcsolata a Szovjetunióval kielégítően alakult. Kivételt Ausztriának az a törekvése jelentette, hogy társulási kapcsolatot létesíthessen az Európai Gazdasági Közösséggel 1962-ben. Ezt a keleti nagyhatalom egyértelműen elutasította, a kapcsolat kudarcát azonban részben a dél-tiroli kérdéssel kapcsolatos ellentét okozta Ausztria és Olaszország között.

Az osztrák diplomácia 1972-ben elismerte a Német Demokratikus Köztársaságot és jól működő diplomáciai kapcsolat jött létre közöttük. Ezt követően, 1975-ben egy konzuli szerződés jött létre, mely elismerte az NDK állampolgársági jogosultságát. A Német Szövetségi Köztársaság ez ellen már erélyesen tiltakozott. Ausztria azonban ragaszkodott elhatározásához. A szerző részletesen foglalkozik ezzel a vitával, de nem derült ki egyértelműen, hogy milyen tényezők indokolták Ausztria döntését az NDK elismerésében. Az NSZK külügyminisztériuma szerint „az osztrák–DDR kapcsolatot Ausztriának az a szándéka indokolta, hogy semleges szerepvállalását és azt az önként vállalt feladatát, hogy kelet és nyugat között közvetítsen, nyilvánosan bizonyítsa, és egy hatékony gazdasági partnert szerezzen.”

A szerző ezt követően ismerteti az Ausztria és Magyarország közötti kapcsolatokat, elsősorban az NDK szempontjából. Ezt így indokolja: „Az NDK összeomlásában komoly szerepet játszott a magyar–osztrák kapcsolatok alakulása.” Magyarország rendkívüli fontosságot tulajdonított az osztrák kapcsolatnak, mivel ennek alapján remélte a nyugati országokkal kialakult elszigeteltség feloldását. Ausztria is igényelte a kapcsolatot, de ennek feltétele a tulajdonjogi kérdések rendezése volt, mely 1964-ben jött létre. Az 1956-os forradalom több évig akadályozta az osztrák–magyar kapcsolatokat. Az NDK külügyminisztériuma szerint Ausztria 1956-ban a semlegességének megsértésével támogatta az ellenforradalmat, Magyarország viszont pénzügyi érdekek miatt folytat tárgyalásokat. A következő lépések közismertek: eltávolították a határmenti aknákat, megszűnt a vízumkötelezettség, és Ausztria jelentősen támogatta, megkönnyítette a két ország közötti turizmus és közlekedés forgalmát. Az NDK szempontjából a növekedő, akadálymentes forgalom súlyos gondot okozott, mivel ez lehetővé tehette NDK polgárok menekülését Magyarországon keresztül. A magyar hatóságok viszont azt hangoztatták, hogy nem észleltek különösebb határátlépési szabálytalanságot.

1988-tól minden magyar állampolgár útlevéllel szabadon utazhatott külföldre, mely a közismert bevásárlóturizmushoz vezetett. 1989-ben pedig a Vasfüggönyt végleg megszüntették, és az itt tartózkodó NDK polgárok távozhattak Ausztriába. A szerző értékelése szerint „Ausztria nagyon jól működő és kölcsönösen értékelt kétoldalú kapcsolatok ellenére, de akarata ellen hozzájárult a keletnémet kommunista párt bukásához, azonban a német újjá-egyesítést nem értékelte egyértelműen.”

Magdalena Reitbauer fejezetének címe: „Szemtől-szemben a hidegháborúban: Ausztria az 1960–1983 közötti kelet-nyugati diplomáciai látogatások tükrében.” A fejezet két szempontból egészíti ki Maximilian Graf értékes elemzését: ismerteti a látogató-diplomácia fogalmát és szerepét a hidegháború éveiben, illetve átfogó összegzést ad ezekről a diplomáciai kapcsolatokról. A szerző szerint kiemelt jelentősége volt ennek a hidegháborúban. A Besuchsdiplomatie kifejezés azt jelenti, hogy magas rangú politikai és diplomáciai képviselők személyesen találkoznak és megbeszélést folytatnak azokról a kérdésekről, melyek különböző állami és társadalmi rendszerek között ellentétekhez vezettek. E találkozásoknak az volt a célja, hogy személyes megbeszélések keretében keressék az ellentétek csökkentésének a lehetőségeit és kölcsönös bizalmat teremtsenek a jól működő kapcsolatok fejlesztésére. Ausztriának különösen fontos szerepe volt a diplomáciai látogatások rendszerében, egyrészt az ország semlegessége, másrészt az önként vállalt közvetítő szerepe alapján Nyugat és Kelet között.

A szerző részletes kimutatást közöl az 1960–1983 közötti diplomáciai látogatásokról, melyek Ausztriát érintették. Ebben az időszakban több mint 600 külföldi látogatást regisztráltak Ausztriában, összesen 93 különböző ország képviselői részéről. A látogató személyek, küldöttségek leggyakrabban európai országok, illetve az Egyesült Államok és a Szovjetunió képviselői voltak. A 10 leggyakoribb látogatók a következő országokat képviselték a felsorolt sorrendben: 1. Német Szövetségi Köztársaság, 2. Szovjetunió, 3. USA, 4. Magyarország és Lengyelország, 6. Svédország, 7. Románia, 8. Franciaország, 9. Bulgária, 10. Csehszlovákia. Ezek az adatok Ausztria külpolitikájának súlypontjait jelölik. A szovjet kapcsolat elsősorban az államszerződésben vállalt kötelezettségek teljesítésére vonatkozott, tehát a semlegességi külpolitikára és a német tulajdonjogok megváltására megállapított fizetésekkel. Az USA-kapcsolat esetében Ausztria semlegességi álláspontja szerepelt a megbeszéléseken, tehát Ausztria viszonya a Szovjetunióhoz. A harmadik külpolitikai tényező, a kelet-európai szomszédokkal folytatott kapcsolat, több dimenziót is jelentett: kapcsolatok a Szovjetunióval, a Német Szövetségi Köztársasággal, a Német Demokratikus Köztársasággal, Magyarországgal és Lengyelországgal.

Magdalena Reitbauer tanulmánya kiváló áttekintést nyújt Ausztria külpolitikai tevékenységéről a hidegháború korszakában. Ennek eredményét így fogalmazza meg: „A nyugatot és keletet képviselő hatalmakkal egyaránt kialakított kapcsolatok lehetővé tették Ausztria részére, hogy megalapozza és kiépítse nemzetközi kapcsolatrendszerét a hidegháború korszakában.”

Két fejezet foglalkozik a kultúrpolitika témakörével. Andrea Brait: „Az osztrák kultúra-külpolitika közvetítő szerepéről Kelet és Nyugat között” című írása Ausztria kulturális kapcsolatait vizsgálja a kelet-európai szomszédállamokkal a következő témakörök szerint: a kulturális kapcsolatok elvei és feladatai, az 1945 utáni évek kulturális kapcsolatai, az 1960-as évek kulturális kapcsolatai, végül az 1989-es átalakulás hatása a kulturális kapcsolatokra.

A szerző a kulturális kapcsolatok alapvető feladatát abban határozza meg, hogy „Ausztriáról egy pozitív képet alakítson ki”, és ezt a szomszédállamokkal kialakított kapcsolatokban közvetítse. Az osztrák külügyminisztérium 1983-as jelentése ezt a célkitűzést így fogalmazza meg: „egy meghatározott, valóságra alapozott, modern Ausztria kép közvetítése egyik fő feladata az osztrák diplomáciának, valamint a jelenkori Ausztria kulturális dimenzióinak bemutatása.” Ezen kívül az 1981-es jelentés fontosnak tartja a művészet, tudomány és pedagógia területeinek közvetítését.

Az 1945 utáni kapcsolatok egyik jelentős eredménye az 1955-ben alapított osztrák olvasóterem volt Zágrábban. Ez az intézmény nem csak olvasóterem volt, hanem tudományos, művészeti és kulturális kapcsolatokat is létesített. Az 1960–70-es években több kulturális szerződés jött létre, így a Szovjetunióval 1967-ben, Magyarországgal és Bulgáriával 1969-ben, Romániával 1971-ben, Jugoszláviával és Lengyelországgal 1972-ben, Csehszlovákiával 1977-ben. A magyarországi szerződés értelmében javasolták ösztöndíjak, egyetemi tanárok cseréjét, kiállítások szervezését. 1977-ben pedig létrejött az Osztrák Kultúra intézete Budapesten, valamint az osztrák könyvtár.

Andrea Brait az osztrák kulturális kapcsolatokat mint hivatalos országok közötti tényezőt ismerteti, Stefan Maurer azonban a „Wolfgang Kraus hálózati tevékenysége a kulturális hidegháborúban” című írásában a kulturális hidegháború egy jelentős politikai eszközének tekinti. Amint a téma egyik szakértője, David Caute megjegyezte, „a kelet és nyugat közötti kulturális érintkezés általában mint »kulturális csere« vagy »diplomácia« volt elrejtve, melyet cenzúráztak, elnyomtak vagy éppen támogattak.” Ausztriában is létezett egy megfelelő szervezet, melynek feladata volt, hogy a Nyugat oldalán részt vegyen a hidegháborúban. Ez a szervezet pedig az Österreichische Gesellschaft für Literatur, melynek vezetője Wolfgang Kraus volt. Az ÖGL eredeti feladata az osztrák irodalom fejlesztése, ismeretterjesztése volt, melyet irodalmi előadások, könyvismertetések, kiállítások támogattak, azonban az 1960-as években bekapcsolódott a hidegháború irodalmi tevékenységeibe. Kraus vezetésével az ÖGL nemzetközi irodalmi kongresszusokat szervezett, melyeknek célja nyugati és keleti elismert írók részvétele, kapcsolatainak támogatása egymással, valamint nyugati-keleti eszmecserék szervezése. Az első kongresszuson szlovák, cseh, magyar, lengyel, angol és francia írók vettek részt. Déry Tibor és Ottlik Géza voltak a magyar résztvevők. Egy másik tevékenység egy francia irodalmi és szerkesztői bizottsággal kialakított kapcsolat volt, mely lehetővé tette nyugati könyvek folyamatos eljuttatását keleti írókhoz, valamint az írók anyagi támogatását. Az egyik ilyen író Háy Gyula volt, akit meghívtak Münchenbe és kitüntetésben részesítettek. Egy további szervezeti feladat volt olyan keleti írók meghívása, támogatása, akik a szovjetrendszerrel ellentétbe kerültek vagy a nyugatra menekültek. Az 1968-i prágai mozgalom után több cseh író nyugatra menekült, így Milan Kundera és Jan Skacel, akiket az ÖGL támogatott. A szervezet tevékenységét így értékeli a szerző: „az ÖGL mint állami-privát hálózat aktívan részt vett a hidegháborúban, azonban elsősorban a párbeszéd és kölcsönös megértés formájában. Ezáltal támogatta a keleti nyitást és a kelet és nyugati híd építésének célját.”

Agnes Meisinger „Ausztria válasza az 1980-as nyári olimpia bojkottjára Moszkvában” című tanulmánya egy jól dokumentált vizsgálata annak a nagyméretű nemzetközi vitának, mely az 1980-as nyári olimpia bojkottját kísérte, és Ausztria szerepét ismerteti ebben a hidegháborús konfliktusban. A szerző kitűnően mutatja be a sportversenyek és a hidegháború közötti szoros összefüggéseket és e folyamatnak káros hatásait. Azt a kérdést is vizsgálja, hogy Ausztria milyen érvelés alapján alakította ki álláspontját a bojkott által előidézett nagyhatalmi ellentétek között.

A nemzetközi válság azzal kezdődött, hogy 1979. decemberben szovjet csapatok megszállták Afganisztánt. Ez általános nemzetközi tiltakozást váltott ki. Carter amerikai elnök elítélte a szovjet megszállást, és szankciókat hirdetett a Szovjetunió ellen, többek között az 1980-as nyári olimpia bojkottjára is felszólított. Carter Ausztriát is felszólította a bojkott támogatására. Kreisky kancellár kijelentette, hogy az osztrák kormány nem fog kötelező döntést hozni.

A szerző részletesen ismerteti az Ausztriában kibontakozó álláspontokat, ezek közül kettőt említek: Kreisky kancellár és a kormány külpolitikai szemléletét, és Ausztria gazdasági helyzetét. A Kreisky-kormány külpolitikája két tényezőből indult ki: Ausztria semlegességi kötelezettségéből a két nagyhatalommal szemben, valamint földrajzi helyzetéből a kelet-nyugati rendszerek határán. A kancellár külpolitikai nézetét így idézi a szerző: „Ausztria állandó semlegessége képezte Kreisky feltételét az ország biztonsága és politikai függetlensége érdekében globális szinten. Ennek megvalósítását nemzetközi kapcsolatok, a nagyhatalmak közötti detente támogatása és megfelelő külgazdasági és kultúra-politika tette elérhetővé.” Az olimpiai bojkott eszközével személyesen nem értett egyet, ezt a véleményét több alkalommal kifejtette, hivatalos álláspontja az volt, hogy az osztrák olimpiai bizottság döntése irányadó. A gazdasági helyzet szintén ellentétes volt a bojkott támogatásával. Ausztria gazdasági rendszere válsághelyzetben volt, és jelentős gazdasági kapcsolatai voltak a Szovjetunióval. Éppen ebben az időszakban kiemelt gazdasági és hitelfolyósító megegyezések jöttek létre. Josef Steribacher kereskedelmi és ipari miniszter egyértelműen ellenezte a bojkottot az osztrák-szovjet gazdasági kapcsolatok szempontjából. A szerző Steribacher részletes naplójegyzeteit használta a miniszter álláspontjának bemutatásában.

Az osztrák olimpiai bizottság 1980. május 19-én tartott országos egyesületi gyűlésén foglalkozott a bojkott kérdésével és titkos szavazás alapján döntött Ausztria olimpiai részvétele érdekében. A döntést a megelőző nemzetközi és országos viták, azonban leginkább a megjelölt politikai és gazdasági érvek határozták meg. Az olimpiai bizottság elnöke, Kurt Heller ezt így erősítette meg: „Kreisky szövetségi kancellár felfogása az volt, hogy a moszkvai játékok bojkottja nem célszerű. Ő nekünk azt ajánlotta, tanácsolta és azt a véleményt fejezte ki, hogy ne bojkottáljunk.” Tehát nyilvánvaló, hogy a kormány álláspontja hatással volt az olimpiai bizottság döntésére.

Agnes Meisinger tanulmánya eredeti források alapján mutatja be és történeti szemlélettel értékeli az 1980-as bojkott által előidézett ausztriai vitát és politikai állásfoglalást. írása nagyon jól kiegészíti a kötet többi fejezetét, melyek új kutatási irányzatok és értékes források alapján járulnak hozzá Ausztria külpolitikájához a hidegháború korszakában.


 

Jegyzet:

 

1 Maximilian Graf–Agnes Meisinger: Österreich im Kalten Krieg. Neue Forschungen internationalen Kontext. Vienna University Press, V & R Unipress, 2016, Wien. A recenzió megszabott terjedelme miatt a kötet 10 fejezete közül hat fejezet ismertetésére volt lehetőség. A négy nem ismertetett fejezet címei: Lukas Schemper: Az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Biztosa, Ausztria és szovjet menekültek hazatelepítése, Christian Forstner: Maghasadás, hidegháború és Ausztria semlegessége, Doris Neumann-Rieser: Atomfélelem az osztrák irodalomban 1945 és 1966 között, Alexander Golovlev: A Szovjetunió kultúrpolitikája Ausztriában 1945–1955: A zene mint közvetítő eszköz és hatása Ausztria Oroszország képeire.


« vissza