Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az ív megvan – Könyv a fotóművész Sára Sándorról

A Magyar Művészeti Akadémia kiadója hiánypótló tevékenységet folytat, amikor filmes és fotós életművek feldolgozására, illetve meg nem valósult forgatókönyvek kiadására is vállalkozik köteteiben. Alig néhány év alatt tucatnyinál több színvonalas, az életműveket elemző kötet jelent meg többek között Fábri Zoltánról, Kósa Ferencről, Szőcs Istvánról, a Gulyás testvérekről. Műfajilag szerencsére sokszínűek a kötetek, Bódy Gábor Egybegyűjtött filmművészeti írások 2. című kötete tartalmazza például két ikonikus filmjének, a Psychének, illetve A kutya éji dalának forgatókönyvét és a hozzájuk kapcsolódó írásokat, jegyzeteket. Különlegesen fontos könyv, filmtörténeti dokumentáció Szekfű András háromrészesre tervezett – kettő már megjelent – interjúkötete, az Így filmeztünk, amelyben a rendezők mellett a filmgyártás bonyolult struktúrájának szinte valamennyi vezető személyiségét megszólaltatja, gyártásvezetőtől filmfőigazgatóig, több évtizedet átfogva. Ezekben a beszélgetésekben feltárul egy az avatatlanok előtt rejtett birodalom, és fény derül olykor különös gazdasági, politikai érdekekre, személyi összefonódásokra, vonzásokra és taszításokra, persze nem pletykaszinten, hanem már-már egy rendszerelemző szemével. Úgy látszik, mégis volt könyv az asztalfiókban (amelyeket annyira vártunk a rendszerváltás után), hiszen Szekfű interjúinak nagy része készülésekor – főleg a hetvenes években – nem jelenhetett meg.

A Láthatatlan filmtörténet című sorozatban ez idáig Dobai Péter, Sára Sándor, Kardos István filmmé nem varázsolt forgatókönyveit olvashattuk. A fotóesztétikát, elméletet olyan életművek bemutatása jelzi, mint Benkő Imre, Haris László.

Sára Sándorról, a 20. század magyar film- és fotóművészetének egyik legnagyobb alakjáról már a második kötetet jelentette meg a kiadó, most elsősorban a fotóművészre fókuszálva. Használati szempontból inkább egy gyönyörű albumnak tekinthetjük a könyvet, hisz több mint 200, javarészt eddig nem publikált Sára-fotót tartalmaz, Kincses Károly fotótörténésznek a rendező fotós életművét elemző nagyívű tanulmányával. S a szerző sejteti, hogy mindez, ami itt és a korábbi két albumban, illetve kiállításokon látható volt, csak a jéghegy csúcsa. Becslések szerint Sára fotózott anyagának egyelőre mintegy harmada került napvilágra. Emellett több mint száz werkfotót és társadalmi vagy magáneseményeken készült képet is találunk. Számos Sára-portré is helyet kap a kötetben, B. Müller Magda mellett főleg Inkey Alice felvételei, sőt ismeretlenek képei is.

Kincses Károly elsősorban a fotós és az operatőr szükségképpen azonos látásmódjára hívja fel a figyelmet, arra, hogy munkáiban két képtípus dominál: a közeli portré és a nagytotálban ábrázolt táj. Ennek gyökere lehet az, hogy az ötvenes évek közepén, mikor Sára főiskolára járt, a lehetőségek szűkössége miatt az első két évben még csak fotóztak a hallgatók. Ráadásul Sára ösztönös, istenáldotta tehetség a fényképezésben, hiszen már legkorábbi, Turán készített fotói között is van nem egy zseniális. „[...] kísértetiesen ugyanaz a látásmód, érzékeny kompozíciós biztonság, a fekete-fehér és a szürke arányainak mesteri keverése jellemzi legkorábbi turai képeinek egyikét (1953), mint a világ talán leghíresebb fotóművészének, W. Egon Smith-nek The walk to paradise Garden című, 1946-ban készült fotóját” – írja Kincses. A kor és a körülmények ismeretében szinte kizárt, hogy Sára ismerhette a képet.

Mindenesetre már a főiskolán kizsűrizték műveit egy kiállításról, hiszen sem az általa készített, sorsokat megfogalmazó szociofotók, sem kísérletező képei nem illettek a szocialista emberről hirdetett demagógiába. Emiatt vagy sem, de Sára nem nagyon törte magát, hogy kiállításokon szerepeljen. Később, amikor már ismertté lett fotóművészeti tevékenysége, kiállítások tucatján szerepeltek indiai képei, minden más tematikát háttérbe szorítva. Szociofotók ezek is a javából, de a keleti világ és a színes nyersanyag hajlamos egzotikumként láttatni őket. Különös, hogy a nyugati utazásokon készült fotókon alig szerepel ember, portré pedig végképp nem. Nem gondolom, hogy az emberi arc Finnországban vagy Olaszországban kevésbé lenne sorslenyomat – például az individualizmusé –, talán a személyiségi jogok miatt zárkóznak el az emberek. Sára közismert makacssága, érzékenysége, eltökéltsége nem volt mindig jó tanácsadó. Hat évig (!) nem fotózott, mert Spanyolországban ellopták a fényképezőgépét.

Hogy a nagyon jelentős, önmagában is kerek egész fotós életmű miért maradt árnyékban a rendező életében, annak számos okára rámutat a kutató. Az biztos, hogy nem jelentett elég kihívást a filmezéshez képest. A fotónak azonban mindig maradt hely az életében, akkor is, amikor a filmezésből már kiszorult. 2009-ben mondta, amikor interjút készítettem vele a Filmvilágnak: „És mindig van nálam egy fényképezőgép. Bevallom, bár ezt a profik nem szeretik, hogy ez egy ilyen pici, digitális masina. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan jó minőségű képeket lehet vele készíteni, mintha az ember filmre dolgozna, de azért lehet. És vagy a vadászat alkalmával vagy jártamban-keltemben, egy-egy képet elkattintok. A képek még érdekelnek. De ahhoz is utazni kéne, menni kéne, mint ahogy az indiai képek mutatják. Vagy olyan jellegű filmet csinálnék, ahol a képek, a táj a főszereplő. Volt a kép, lett a film, és most megint maradt a kép. Az ív megvan.”

A lenyűgöző vagy sokszor szívszorító, de a Sára-életművet mindenképp egyben felidéző, láttató képek serege s az ebben módszeresen kalauzolni képes tanulmány teszi-e, vagy az, hogy az album mérete, súlya is inkább lapozgatásra, szemlélődésre csábít, de a könyvben szereplő tanulmányok bizony háttérbe szorulnak. Evidencia Gelencsér Gábor írása, miszerint Sára Sándor nemcsak a magyar filmtörténetnek, de a magyar filmkultúrának is alapembere. Többdimenziós tevékenységének köszönhető páratlan tekintélye, rendkívüli elismertsége. No meg személyisége hajlíthatatlan integritásának. Több kötetben is méltatták már Sára múlhatatlan érdemeit a Duna Televízió vezetésében. Bakos Edit a Sára 80-ban például, ha kisebb terjedelemben is, mint most. Igaz, a Duna Televíziót mint a közszolgálati televíziózás páratlan etalonját nem lehet elégszer emlegetni, s Bakos Editnél, aki Sára jobbkeze volt a Duna TV-ben, kevesen láttak jobban bele az intézmény működésébe.

Pörös Géza a rendező dokumentumfilmjeiről írott Nehézsorsúak című tanulmánya képes átfogni és érdemben elemezni Sára monumentális dokumentumfilmes életművét a Cigányoktól az utolsó filmetűdig, A Harang értünk szól című filmig. Tanulmányában Pörös kitér – s ebben újat hoz a rendező dokumentumfilmjeinek korábbi kritikáihoz képest, amelyek jobbára csak a tartalomra koncentráltak – arra is, hogy az alkotó személyén kívül mi fűzi össze a különböző történelmi szituációkban, eltérő tematikában készült filmeket. „Az évek múlásával a formakonstrukciók változtak, az időt fotográfiai töménységű, termékeny pillanatokba sűrítő költői film eszközeit fel kellett váltani a kollektív emlékezet mélyrétegeinek ábrázolására alkalmasabb epikus elbeszélésmóddal.” Az írás minden filmet szociológiai pontossággal helyez el a korban, amelyben készült s amelyben bemutatták vagy éppen nem mutatták be, s kitér olyan, a mai fiatalok számára megdöbbentő történésekre, hogy bezúzatták a Pergőtűz kötetének nyolcvanezer példányát, s megszakították a sorozat vetítését. Ha abból indulunk ki, hogy e filmek „pótolhatatlan népismereti stúdiumok”, s abban bízunk, hogy betöltve küldetésüket, eljutnak minél több középiskolába s szerves részévé válnak a történelemoktatásnak, akkor sajnáljuk, hogy ebbe a reprezentatív, de kétségtelenül csak kevesekhez eljutó kötetben jelent meg.

Benke Attila Arcokra írt történelem című tanulmánya jelentős, új szemlélettel, következtetésekkel jelentkezik. Bizonyítja, hogy Sára autonóm, egyedi operatőri stílust teremt, a táj, a háttér emberi tartalmakkal való felruházásával. igaz, hogy ebben nagyszerű elődökre támaszkodik, többek között Eduard Tissére, Gregg Tolandra és természetesen főiskolai tanárára, illés Györgyre, de a hatvanas évek „magyar táj, magyar ecsettel” filmstílusához ő adta a legtöbbet. A történelmileg determinált vidék vagy éppen város viszonya, hatása az emberre az ő képein keresztül égett tudatunkba, a Cigányoktól a Feldobott kőn át a filmeposzok döbbenetes portrésorozatáig. A kiszolgáltatottságról, az ember alatti létről közel annyit tanultunk Sárától, mint József Attilától. Egy recenziónak nem tiszte, hogy a tanulmány minden gondolatára kitérjen, elég itt annyi, hogy Benke Attila tanulmánya a Sára-szakirodalom legjavához tartozik. Örvendetes, hogy egy fiatal, harminc év körüli doktoranduszt tisztelhetünk személyében, aki fontosnak tartja, hogy ne feledjük Sára Sándort. „Alkotásait pedig már csak azért is érdemes újra és újra elővenni, megnézni és elemezni, mert az utókor számára bizonyítékok, hogy egy igazságot retusáló, a történelmet meghamisító és a magyar társadalom tagjait megalkuvásra kényszerítő politikai rendszerben is meg lehet és kell találni a módját annak, hogy a filmalkotók tisztességesek maradjanak és igazságfeltáró filmeket készítsenek.” Akad persze furcsaság Benke dolgozatában, mert fel nem foghatom, minek alapján sorolja Mészáros Márta Kilenc hónap című filmjét a dokumentarista játékfilmekhez, hiszen a sok vihart kavart dokumentált szülésen kívül semmi dokumentarista nincs a filmben.

Végezetül ki kell mondanom – annak elismerése mellett, hogy Pintér Judit szerkesztő roppant munkát végzett –, hogy a könyv anyagát praktikus okokból jobb lett volna két kötetben megjelentetni. A fotós életmű jelentős részét bemutató albumot Kincses tanulmányával külön, s akkor a kötet „csak” háromszáz oldalas lett volna, nem monstruózus, nehezen funkcionáló könyv. S esetleg külön megjelentetni a tanulmányokat, amelyek a Sára-életmű teljesebb feltárását szolgálják.

(Pintér Judit (szerk.): Sára Sándor (1933–2019). Képszerkesztő: Kincses Károly. Magyar Művészeti Akadémia, 2020, Budapest.)


« vissza