Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Évforduló és politikai forduló?

150 éve, január 18-án I. Vilmos porosz királyt Versailles-ban német császárrá kiáltották ki. 2021. január 16-án – a koronavírus-pandémiára tekintettel digitális pártkongesszuson – a német Kereszténydemokratikus Unió (CDU) elnökévé választották Armin Laschet észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnököt. Ezzel természetesen nem akarom azt állítani, hogy a két eseménynek azonos vagy akár csak hasonló jelentősége lenne, a két esemény inkább a köztük való ellentétet illusztrálja – azt az utat is, amit egy szerény körülmények közül származó, katolikus politikus meg tudott tenni a kancellári jelölés várományosságáig tartó rögös úton. Még egy jelenséget illusztrál, nagy távlatba illesztve: 1871-ben jött létre az a helyzet, amely – Sebastian Haffner szállóigéjét idézve – a birodalom „ügyetlen nagyságából” és geopolitikai központi fekvéséből eredően állandóan feszültségek forrása volt, amelyek Hitler és náci követői megalomán, háborús bűnös világstratégiája következtében tragédiába torkollva oldódtak fel, és amelyek Németországot mai, kezelhető és békés formátumára redukálták. Egyes politikai megfigyelők szerint ez ugyan még mindig elég arra, hogy Németország dominálja az Európai Uniót, szerintem ez azonban téves megfigyelés, többek közt a német politikában többnyire megnyilvánuló bölcs önmérséklet révén (leszámítva a migrációs válságot). Viszont az új CDU-elnöknek is bizonyára feladatai közé fog tartozni (akár kancellárrá is előlép, akár nem) annak tisztázása, hogy milyen legyen Németország európai szerepe a merkeli örökség után.

Nem véletlen, hogy történelmi reminiszcenciával hozakodom elő, hiszen a CDU (részbeni) elődje a császárkorban a katolikus „Zentrum” volt, amely ellen a „Kulturkampf” kapcsán Bismarck egy időben éppen olyan kemény belpolitikai harcot vívott, mint a szociáldemokraták ellen – a Zentrum és a szocdemek lettek a weimari Németországot politikailag hordozó fő pártok, míg ellentéteik is hozzájárultak annak bukásához. 1946-ban választották meg Konrad Adenauer volt kölni főpolgármestert a brit megszállási övezetbeli CDU első elnökévé; szigorúan véve szövetségi szinten csak 1950-ben lett pártelnök, de facto azonban már előtte is ő irányította a párt nyugati szervezeteit. A háború előtti Zentrummal összehasonlítva lényeges különbség (a nácik hatalomra jutásának keserves tapasztalataiból okulva) a párt felekezeteket átívelő, keresztény szellemiségre építő demokratikus néppárt jellege. Érdemes végignézni a CDU eddigi elnökeinek sorát: Konrad Adenauer (1946–1966), Ludwig Erhardt (1966–1967), Kurt-Georg Kiesinger (1967–1971), Rainer Barzel (1971–1973), Helmut Kohl (1973–1998), Wolfgang Schäuble (1998–2000), Angela Merkel (2000–2018), Annegret Kramp-Karrenbauer (2018–2021). Közülük csak Rainer Barzel, Wolfgang Schäuble és Annegret Kramp-Karrenbauer nem töltötték be a kancellári tisztséget. Adenauer vezetése alatt (koalíciós partnerekkel) a CDU és bajor testvérpártja, a CSU alakította meg az első nyugatnémet kormányt. Viszonylag kevéssé ismert a köztudatban, hogy a CDU első regionális szervezetének alapítása 1945. június 26-án az akkor még átmenetileg kizárólagos szovjet uralom alatt álló Berlinben, szovjet engedéllyel történt. A szovjet megszállási zónában és Berlinben a CDU alapító elnöke Andreas Hermes volt, 1920–1923 közt birodalmi mezőgazdasági, majd pénzügyminiszter, akit a nácik ellenálló tevékenysége miatt még 1945. január 11-én (!) halálra ítéltek, az ítélet végrehajtását csak Berlin szovjet meghódításának köszönhetően úszta meg. Esetében a szovjet kegyek igen rövid életűek voltak: a szovjet katonai igazgatás a kommunista szellemű földreformmal szemben tanúsított ellenállása miatt 1945. decemberben lemondásra kényszerítette – ezután átköltözött szűkebb hazájába, a Rajna-vidékre és a nyugatnémet CDU-ban tevékenykedett. Utódja az elnöki székben Jakob Kaiser – szintén ellenálló a náci rezsim alatt –, aki 1947-ben ugyanígy a szovjet represszió tárgya lett, a keletnémet CDU pedig 1989-ig népfrontos csatlós szerepre volt ítélve.

Visszatekintve, az egyes CDU-elnökök és egyúttal kancellárok nevéhez alapvető politikai döntések fűződnek. Adenauer vezette vissza (Nyugat-)Németországot a demokratikus, jogállami berendezkedésű népek körébe és vetette meg a nyugati kötődés alapjait, ami persze nem ment simán és magától értődően, hiszen számolni kellett az Egyesült Államok és Franciaország közti ellentétekkel, nem is beszélve az Izraellel felvett kapcsolatok fontosságáról, mindössze néhány évvel a holocaust után. Ludwig Erhardnak köszönhető (jórészt még gazdasági miniszterként, rövid kancellársága előtt) a szociális piacgazdaság érvényesítése, ami szintén nem ment simán – még a CDU-n belül is minduntalan szocialista elképzelések ütötték fel fejüket. A CDU egyik jelentős gyökere a katolikus munkásmozgalom még a Zentrum-korszakból, amely a párton belül a „szociális bizottságok” (CDU-Sozialausschüsse) formájában él tovább, és relatív súlyában időközben jelentősebb, mint a gazdasághoz közel álló szervezetek. Kurt-Georg Kiesinger alakította az első nagykoalíciót a szociáldemokratákkal, és gondoskodott az úgynevezett szükségállapoti törvények bevezetéséről, amellyel a három nyugati megszálló, később szövetséges hatalom beavatkozási jogait tovább korlátozták. Helmut Kohl kancellárként folytatta a Willy Brandt és Helmut Schmidt szociáldemokrata kancellárok által megalapozott „keleti politikát”. Hosszú hivatali ideje elején gondoskodott a NATO Schmidt által szorgalmazott „kettős határozata” végrehajtásáról, amibe Schmidt belebukott, miután pártja – meglehetős szégyenletes módon eljátszva a szovjetek „hasznos idiótájának” szerepét – kihátrált mögüle (tegyük hozzá: a liberálisok is elhagyták, bár ők más okból távoztak). Kohl kancellárságának második felébe esik a német egység és Közép-Kelet-Európa felszabadulása, ami – azt hiszem – nem igényel további méltatást.

Merkel 2005. évi kancellári hivatalba lépése után éveken át szocdem elődje, Gerhard Schröder gazdasági reformjaiból profitált. Válságmenedzserként kiválóan szerepelt – Peer Steinbrück szociáldemokrata pénzügyminiszterrel együtt – a 2008/2009. évi pénzügyi világválság kezelésében. Az a tény, hogy a hosszú Merkel-korszak nagykoalícióval kezdődött, nem véletlen. Miután az SPD elvesztette az észak-rajna-vesztfáliai tartományi választást és Schröder saját pártjában egyre kevesebb támogatást kapott reformjaihoz (úgy látszik, szocdem viselkedési minta kritikus helyzetekben), a szövetségi parlamenti bizalmatlansági indítvány tervszerű elvesztésével országos választásokat provokált. Merkel határozottan piacgazdasági programmal indult. Ennek magja olyan adóreform volt, amelyről Schröder meglehetős sikerrel elhitette az ingadozó választók egy részével, hogy az antiszociális és a „kisemberek” ellen irányul. Schröder manővere kis híján a CDU/CSU választási győzelmébe került, annyit mindenképpen sikerült elérnie, hogy az általános várakozással szemben a liberálisokkal kötendő polgári koalíció helyett nagykoalícióba kényszerítette a keresztény alapú pártokat. Politikai megfigyelők szerint ez olyan – bár jól palástolt – sokkot okozott Merkelnek, hogy soha többet nem próbálkozott gazdaságközeli és társadalmilag konzervatív programmal. Éppen ellenkezőleg: Merkel egyre inkább balra tolódott, és a CDU hagyományos pozícióit elkezdte feladni, az általános hadkötelezettségtől a férfi és nő közösségeként berendezett házasságig. Ebben a helyzetben érte az euróválság kirobbanása Görögország fenyegető fizetésképtelenségével, ami a több hiperinfláció és pénzügyi válság traumatikus emlékeit erősen interiorizált német társadalom félelmeit kihasználó új párt, az Alternative für Deutschland (AfD) alapításához vezetett. A ma már messze a szélsőjobbra tolódott AfD eredetileg az ezen fiskális aggályokból táplálkozó euroszkepticizmus pártjaként indult, és sokan úgy gondolták, hogy a balra tolódott CDU helyett értékkonzervatív polgári párt van alakulóban. Mindenesetre az AfD 4,9 százaléknyi szavazata volt az a kritikus mennyiség, amely a 2013-as választáson hiányzott ahhoz, hogy ne kényszerüljön ismét (már nem olyan „nagy”) koalícióba a szociáldemokratákkal. És ekkor jött a 2015/2016. évi migrációs hullám, amelynek következményei ismertek (lásd a szerző Menekülési meditációk című írását a Magyar Szemle, új folyam XXIV. évf. 11–12. számában), és amely 2017-ben az AfD szövetségi parlamentbe jutásához vezetett.

2018. október 29-én – a jelentős kereszténydemokrata veszteségekkel végződött hesseni választás után – Merkel bejelentette, hogy a decemberben esedékes pártkongresszuson nem indul az elnöki pozícióért. Az európai partnerekkel való egyeztetés nélküli migrációs döntés nemcsak az EU fokozott megosztottságához járult hozzá, hanem rengeteg nehézséghez vezetett az országon belül is. Ezen a ponton Merkel nyilván nem látott saját maga számára politikai jövőt, a pártelnökség saját kezéből történő kiadása tehát nemcsak a politikai hibák közvetett elismeréseként könyvelhető el, hanem a hatalomtól való hosszú búcsú első lépése is volt. Paradox módon – megszabadulva a pártirányítás terhétől – a koronavírus-válság viszonylag sikeres kezelésével és a 2020. második félévi német EU-elnökség sikereivel, különösen az uniós költségvetés és az újjáépítési alap „kibokszolása” révén népszerűsége rég nem látott magasságokba szökött. A CDU-ban viszont hosszan elhúzódó válság keletkezett, miután kiderült, hogy Annegret Kramp-Karrenbauer (a politikai zsargonban „AKK”), a Merkel által mintegy kézrátétellel kiszemelt utód, volt Saar-vidéki miniszterelnök, nem bizonyult alkalmasnak az előtte tornyosuló feladatok megoldására. Már megválasztása meglehetősen problematikusnak bizonyult, mert ellenjelöltje, Friedrich Merz (volt CDU/CSU-frakcióvezető, akit Merkel még ellenzéki korában sikeresen kitúrt ebből a pozícióból) a szavazatoknak csaknem felét kapta. Az igen szűk többség feltárta a törésvonalat a CDU-n belül – az egyik oldalon a balra tendáló „merkeliánusok”, a másik oldalon a CDU klasszikus pozícióit, elsősorban a szociális piacgazdaság piaci mivoltát hangsúlyozó és konzervatív „merziánusok” sorakoztak fel. A szűk győzelem után először a CDU azt hirdette, hogy „AKK” a pártmunkára összpontosít, Merkel pedig a kormányzatira, viszont pillanatokon belül kiderült, hogy a pártelnök – szövetségi parlamenti mandátum és kormányzati pozíció híján – messze nem tudott a nyilvánosságban olyan hatásosan szerepelni, mint ahogy erre szükség lett volna. Miután Ursula von der Leyen addigi védelmi miniszter az Európai Bizottság élére lépett, kézenfekvő megoldásként „AKK” lett az utódja. Ezzel viszont az a furcsa és felemás helyzet állt elő, hogy a két csúcspolitikus hölgy egyike pártelnökként a másik főnöke, a szövetségi kormányban viszont munkatársa lett – és megfordítva. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen felállás hosszabb ideig nem működhetett megfelelően.

Miután Kramp-Karrenbauer nem tudta saját álláspontját a thüringiai kormányválságban keresztülvinni (lásd a szerzőtől bővebben: Az új népfront? című írást a Magyar Szemle, új folyam XXIX. évf. 3–4. számában), párton belüli ázsiója gyorsan zuhant. A CDU közismert csúfneve, a „kancellárválasztó egylet”, itt is igaznak bizonyult abban az értelemben, hogy a párt – akár egy farkasfalka – mindig is könyörtelenül elintézte saját főnökét, ha az nem bizonyult sikeresnek. 2020. február 10-én „AKK” bejelentette, hogy nem akar kancellárjelölt lenni, és a CDU elnökségéről is lemond, noha utódja kiválasztásában komoly szerepet akar vállalni. Ez utóbbi igény szintén gyorsan illúziónak bizonyult, ráadásul a koronavírus-válság hozzájárult az utód választásának rétestésztaszerű elhúzódásához, mivel a CDU először optimista módon hagyományos, jelenléti pártkongresszust akart szervezni, majd ismételt halasztás után mégis kénytelen volt a digitális kongresszus módszeréhez nyúlni.

Érdemes mellesleg megjegyezni, hogy „AKK” védelmi miniszterként szemlátomást megtalálta a helyét és elődjénél jóval nagyobb tekintélynek örvend a hadsereg körében. Nem követte el azt az elképesztő és elődje közismert arroganciáján alapuló hibát, hogy a testületnek kollektív módon „tartási problémát” vessen a szemére (abban az értelemben, hogy nem határolódik el kellően szélsőjobboldali jelenségektől), ami nyilvánvalóan nevetséges volt, viszont ahol „AKK” tényleg szélsőjobb aknamunkát észlelt, mint egy különleges alakulat, a „Kommando Spezialkrafte” (KSK) egyik századában, azt teljes joggal határozottan megtorolta a század feloszlatásával. Újabb hírek arra utalnak, hogy a problémát még korántsem sikerült véglegesen megoldani, tehát AKK-nak még bőven marad teendője. Február 19-én a Die Zeit, majd 20-án a Der Spiegel egybehangzóan arról adott hírt, hogy a több vizsgálat ellenére (ez egy katona esetén már fegyelmi és bűnügyi eljáráshoz vezetett) hiányzó nagy mennyiségű lőszer visszaszármaztatására 2020 tavaszán Kreitmayr tábornok, a KSK parancsnoka úgynevezett „amnesztia-dobozokat” állíttatott fel, megszegve a lőszertárolásra és -nyilvántartásra vonatkozó szigorú előírásokat. Az ügy több szempontból is kínos: egyelőre ugyan nincs minisztériumi forrásból megerősítve, hogy Kreitmayr valóban az „amnesztia” szót használta-e, de ha igen, nyilvánvalóan túllépte hatáskörét, ezenkívül – és ez az állítólag precíz Németországban már szinte röhejes – több lőszer került vissza, mint amennyit egyáltalán hiányoltak... Ezzel szemben eredményként könyvelhető el, hogy február 9-én a tervezettnél korábban, de pozitív visszhanggal kiszivárgott egy vitaanyag, amelynek szerzőségét a védelmi miniszter közösen jegyzi a hadsereg főfelügyelőjével (a vezérkari főnök eufemisztikus német megjelölése) és amely a Bundeswehr jövőbeli szerepét tárgyalja a növekvő biztonságpolitikai kihívások kapcsán. Biden új amerikai elnök hangnemben Trumpnál jóval barátságosabb, de tartalmilag változatlanul határozott elvárásai kapcsán elkerülhetetlen lesz a nagyobb (és drágább) német szerepvállalás, és „AKK”-nak e téren bizonyítania kell politikai vezetői képességeit.

A januári digitális pártkongresszuson furcsa déjá vu élménye támadhatott a megfigyelőnek. Kramp-Karrenbauer helyett most második nekifutással Armin Laschet ellen indult Friedrich Merz, és majdnem pontosan ugyanolyan szűk finisben vesztett. A képet árnyalja, hogy Merz és Laschet mellett egy harmadik jelölt is indult, és az első fordulóban elismerésre méltó eredménnyel végzett: Norbert Röttgen, a szövetségi parlament külügyi bizottságának elnöke, volt szövetségi környezetvédelmi miniszter. Röttgen barátságos csúfneve 2012-ig „Muttis Klügster”, szabad fordításban „anyu legokosabb fiacskája” volt, arra célozva, hogy afféle politikai csodagyereknek és Merkel kedvencének számított mindaddig, amíg CDU-csúcsjelöltként el nem vesztette az észak-rajna-vesztfáliai tartományi választást, utána azonban nem volt hajlandó elvállalni ott az ellenzéki vezér szerepét. Ráadásul elkövette azt a hibát, hogy választási kampányában megengedett magának néhány poént Merkel kárára, amire „Mutti” érthető módon azzal reagált, hogy a szövetségi kormányon kívül tágasabb... Miután kitették a szűrét, Röttgen összeszedte magát és „átképezve” magát a külpolitikára, józan és hozzáértő szerepléssel gyorsan ismét tekintélyre tett szert. Számolni lehet azzal, hogy Laschet kancellársága esetén komoly szerephez jut a kormányban, nem feltétlenül külügyminiszterként, mert ezt a pozíciót hagyományosan a kisebb koalíciós párt vezetője tölti be, de valószínűleg egy másik „fajsúlyos” minisztérium élén. Ebben szerepet játszik az is, hogy a második választási forduló után, amelyben már csak Laschet és Merz indulhatott, Röttgen azonnal támogatásáról biztosította a győztest. Merz viszont egész hihetetlen politikai szarvashibát követett el: rögtön a választás után felajánlotta Laschetnek (!), hogy elvállalja a szövetségi gazdasági miniszteri pozíciót (!), anélkül, hogy előzetesen megkérdezte volna Merkelt mint kormányfőt, vajon neki mi a véleménye. Merkel azonnal jelezte szóvivőjén keresztül, hogy nem tervez kabinet-átalakítást... Ezen elképesztő hiba után meg lehet kockáztatni azt a prognózist, hogy Merz nem fog többé a nagypolitikában labdába rúgni, annál is inkább, mert nem volt hajlandó elfogadni a felkínált pártelnökségi tagi szerepet – aki ilyen durcásan és minden professzionalitás nélkül reagál vereségére, annak nincs kancellári formátuma, de talán még miniszteri sem. Jelen sorok írójának tippje szerint a „Mittelstands- und Wirtschaftsunion” elnöke, Carsten Linnemann képviselő az, aki Merz eddigi szerepének várható örököse: világosan képviseli a gazdaság érdekeit és nem mulasztja el minduntalan kihangsúlyozni: mielőtt valamit el lehetne osztani, azt előbb meg kell termelni – anélkül, hogy ezzel a szociális felelősséget kétségbe vonná.

Érdekes lesz még, hogy Markus Söder bajor miniszterelnök és CSU-főnök a közeljövőben nyilatkozik-e arról, hogy ő akar-e kancellárjelölt lenni, vagy átengedi Laschetnek a terepet – ennek tisztázására még várni kell egy kicsit. Söder egyelőre kitér a világos állásfoglalás elől, de előbb-utóbb ki kell eresztenie a macskát a zsákból. Eddig két CSU-kancellárjelölt volt, Franz-Josef Strauss és Edmund Stoiber – a Bundestag-választáson előbbi viszonylag egyértelműen, utóbbi szűken vesztett, de egyiküknek sem volt könnyű döntés a szilárd bajor hatalmi pozícióból beszállni az országos küzdelembe. Söder viszonylag biztosan ül a nyeregben Münchenben, noha már neki sincs abszolút többsége, mint amit a CSU történelme során szinte majdnem törvényszerűségként tartott nyilván. Rosszmájú megfigyelők szerint Söder lehetséges országos választási programja egyetlen szóban foglalható össze: Söder. Valóban nem világos, hogy milyen álláspontokat képvisel: néhány éve még hevesen ellenezte Merkel migrációs politikáját és kifejezetten konzervatív profilt igyekezett mutatni, most viszont szinte fuvolázik a zöldek irányába, részben a potenciális koalíciós partner felé kacsintva mézesmázas szavakkal, részben talán azzal a meggondolással, hogy így tud a CSU-nak visszaszerezni olyan, elsősorban nagyvárosi, polgári és értékkonzervatív szavazókat, akik átpártoltak a zöldekhez. Egyelőre úgy tűnik, hogy maguk a zöldek sem tudják még, milyen koalíciót részesítenének előnyben az ősszel esedékes választáson – a jelenlegi közvéleménykutatási eredmények szerint „vörös-vörös-zöld” koalíciónak nincs többsége, értelemszerűen tehát a zöldek számára csak a „feketék” jöhetnek partnerként számításba. A német pártrendszer átrendeződését jelzi, hogy a szocdemek azon ambíciója, mely szerint továbbra is kancellárjelölttel kívánnak fellépni, a „ZDF Politbarometer” január 28-i felmérése szerint 15 százalék körüli támogatottágukat nézve tulajdonképpen illúzió, szemben a zöldek stabil 20 százalékával. Ugyanezen felmérés szerint, ha vasárnap országos választás lenne, a CDU/CSU 37 százalékkal, az AfD 9 százalékkal, a liberális FDP 6 százalékkal és a Linke (Baloldal) 7 százalékkal számolhatna, míg a töredékpártokra összesen a szavazatok 6 százaléka esne. Figyelembe véve az 5 százalékos parlamenti bejutási határt, jelenleg vagy a CDU/CSU és az SPD, vagy CDU/CSU és Bündnis 90 / Die Grünen (a zöldek) alkothatnának koalíciós kormányt, előbbi esetben szűkebb, utóbbiban kényelmes többséggel.

Végignézve a jelenlegi német politika szereplőgárdáján, a kép nem igazán meggyőző – igazán nagyformátumú politikus eddig nem tűnt fel a horizonton, bár ez még nem jelent semmit: Helmut Kohl a sorsdöntő 1989-es év kezdetén csaknem bukott politikusnak számított, és saját pártja kis híján meg is buktatta, az NDK és az egész addigi szovjet hatalmi szféra válsága során azonban – koalíciós partnerével, a liberális Hans-Dietrich Genscher külügyminiszterrel együtt – a külpolitika egészen magas, csaknem bismarcki szintű művészetére futott fel és lett a német egység atyjává. Ilyesmire azonban ma nemigen lehet számítani. Ha Laschet lényegében Merkel politikáját folytatja, akkor a „business as usual” nem különösebben jövőbe mutató irányával kell számolni. A szocdemek kancellárjelöltje, Olaf Scholz szövetségi pénzügyminiszter a szolid, de inspiráció nélküli bürokrata iskolapéldájának számít. A párt két társelnöke közül az egyik, Saskia Esken, többnyire olyan baloldali nyilatkozatokkal tündöklik, amelyek inkább elriasztják a potenciális SPD-szavazók hagyományos, munkásosztályi hátterű részét, viszont új szavazókat nem igazán hoznak, mert az amúgy is baloldali választóknak az SPD nélkül is bőven nyílik alternatíva. A másik társelnök, Norbert Walter-Borjans, hosszú ideig Észak-Rajna-Vesztfália pénzügyminiszere, nem éppen számítható a pénzügyi megbízhatóság világbajnokának, miután a tartományi alkotmánybíróság a 2010. és 2011. évek államháztartását túlköltekezés miatt alkotmányellenesnek nyilvánította és 2012-ben megrótta a kormányt a költségvetés túl kései benyújtása és ezzel a tartományi parlament jogainak csorbítása miatt. Nehéz megítélni, hogy a zöldek két társelnöke – Annalena Baerbock és Robert Habeck – milyen pozíciókat képvisel, mert polgári irányban értékkonzervatív és piacgazdasági elemekkel operáló, hagyományosan baloldali követőik felé pedig tekintélyelvű, állami beavatkozásokon alapuló környezet- és társadalompolitikát próbálnak mutatni – evidens, hogy a kettőt nehéz összeegyeztetni. A liberális FDP elnöke, Christian Lindner, egyrészt kitűnő szónok, másrészt ellenzéki politikusként nem bizonyult annyira meggyőzőnek, hogy éppen a zöldeknél mutatkozó paternalizmus ellen berzenkedő, de a környezeti politikát fontosnak tartó nagyvárosi, többnyire a „yuppie”-miliőhöz sorolható választókat pártjához, az FDP-hez kösse. Emberi számítás szerint a kancellári pozíció tehát Laschet és Söder közt fog eldőlni még az országos választás előtt, de napjaink gyorsan változó „hangulati demokráciájában” váratlan fejleményekkel is kell számolni.


« vissza