Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Illyés Gyula a Szovjetunióban – Valóságkeresés a díszletek mögött

"Illyésnek a szovjet történelem tragikus fordulópontján szerzett tapasztalatai alapján gondos mérlegeléssel megírt, az itthon valójában ismeretlen országról szóló útirajza jóval árnyaltabb képet adott, mint a legtöbb, abban az időben Nyugaton született könyv és más beszámoló."

 

Baloldal és kommunizmus


 

A Rákosi-korszakban felnőve számomra könnyű volt különbséget tenni Heinrich Böll bal oldalt dobogó szíve és a baloldali jelszavakkal operáló kommunizmus között. Az 1902-ben született Illyés Gyula a legfogékonyabb életkorban volt tanúja a háború végi összeomlásnak, a forradalmaknak és az ellenforradalomnak, érthető módon lett baloldali, az elnyomottak és üldözöttek pártolója és segítője, majd párizsi emigráns. Miközben azonban számos ifjúkori magyar és francia barátja a kommunizmusban vélte megtalálni a jó és igazságos társadalom receptjét, ő elkerülte ezt a csapdát. 1926-ban hazatért, és a magyar valóság jobbra fordításán kezdett dolgozni. Nem politikusként, hanem íróként és költőként, mert ehhez volt tehetsége és így lett hatása is. Mind ismertebb és elismertebb lett, baloldali, részben kommunista kapcsolatai helyébe a Nyugat köre, majd a formálódó népi tábor lépett: Babits mellett Németh László és Zilahy Lajos barátja volt.

Ahogy Hitler és a holokauszt az egész világon jó időre kompromittálta a jobboldaliságot, úgy vált nálunk a baloldaliság az elnyomás és a nyomor szinonimájává Rákosi, majd a Kádár-féle megtorlások idején. Gróh Gáspár a minap föltette a kérdést: „törvényszerű volt-e, hogy ez a 19. századi, ábrándos utópizmus erőszakra és rettegésre épülő, tébolyult, működésképtelen, gyilkos diktatúrához vezessen?” Meg is adta a választ: „fogalma sincs a kommunizmusról annak, aki azt hiszi, hogy a baloldaliság volt a lényege. Éppen ellenkezőleg: legfőbb ellenségének mindig is a tényleges baloldal számított: nem működhettek uralma idején valódi szakszervezetek, semmiféle tényleges szabadságjog nem érvényesült. [...] A magyar baloldaliság hagyományát már csak ezért sem szabad megbélyegezni, hanem ki kell szabadítani a kommunista hazugságok szövevényéből. Baloldali útkeresők nélkül ma nem lenne demokrácia Magyarországon. A teljesség legcsekélyebb igénye nélkül hadd hivatkozzak József Attila, Illyés Gyula, Kodolányi János, Németh László, Tamási Áron, Ferenczy Béni, Bartók Béla nevére is. Azokéra, akiknek szellemisége nélkül sohasem robban ki 1956 forradalma: mert a kommunizmussal szembeni szellemi ellenállásnak az ő baloldaliságuk jelentette a leghatásosabb fegyverét.”1 Hozzá kell tenni, hogy a jobb és bal mint politikai jelző bár a köznapi gyakorlatban használható, nemcsak képlékeny, de szakmai értelemben rendkívül pontatlan is. A Horthy-korszakban baloldalinak minősült a kisgazdapárt is, baloldali volt a Belügyminisztérium szociális osztályát vezető id. Antall József, a nemzeti demagógiában élenjáró nyilasok pedig az Országgyűlésben a szélső balon ültek. Az MDF, majd a belőle kivált MDNP nem nevezte magát sem jobb-, sem baloldalinak, középpárt volt. És persze a Fidesz nyolc éven át a sem bal-, sem jobboldali Liberális Internacionálé tagja volt. A CDU jobboldali? Én úgy tudom, hogy az Alternative für Deutschland tekinti magát annak. Egyszóval a történelemben a baloldal korántsem játszott negatív szerepet. Ez nem mondható el a történelmi jobboldalról. És a legkevésbé sem mondható el a kommunizmusról, annak bármelyik, szovjetorosz, kínai, román, vagy éppen magyar megvalósulásáról.


 

A nagy fordulat a Szovjetunióban (1929–1934)2


 

Amikor a bolsevikok világforradalmi reményei az 1920-as évek közepére elenyésztek, a hatalmi harcokból győztesen kikerülő Sztálin meghirdette a „szocializmus egy országban” tételét. A Szovjetunióból ipari és katonai nagyhatalmat hozni létre, hogy az általa képviselt kommunizmus mintája és továbbterjesztésének a bázisa legyen. 1929. áprilisban a XVI. pártkonferencia megindította a Kommunista (bolsevik) Párt második nagy tisztogatási hullámát. Mindazokat eltávolították a vezetésből (de még nem az életből), akik valaha is Sztálin ellen szavaztak, vagy támogattak egy más platformot, így Buharint és Tomszkijt. (Az állandó nemzetközi forradalmi agitációt képviselő Trockijt és Kamenyevet már 1926-ban kizárták a párt Politikai Irodájának tagjai közül, az előbbit száműzték is.) A későbbi kínai Vörös Brigádok előfutáraiként a megvadított aktivisták tízezreket hurcoltak meg. Ezzel párhuzamosan megindult a tömeges menekülés az országból. (Ez – tragédiájukra – még nem terjedt át a magyar emigránsokra. Igaz, nekik nemigen volt hová menniük.) Az egyház ellen is új kampány indult. A pópák és családtagjaik elveszítették olyan állampolgári jogaikat, mint az élelmiszerjegy, jog orvosi ellátásra és lakásra, gyermekeik iskoláztatására. A hétnapos munkarend megszüntetésével eltörölték a vasárnapi ünnepnapot. Meghirdették az első ötéves népgazdasági terv négy év alatti teljesítését. Ennek érdekében is növelték a munkanormákat, munkaversenyeket szerveztek és kitalálták a (csalás révén) rendkívüli teljesítményt produkáló sztahanovista mozgalmat. A városi lakosságnak az erőltetett iparosítással járó viharos növekedése katasztrofális lakáshiányhoz vezetett. Az élelmiszerhiányt jegyrendszerrel próbálták enyhíteni. Jelentős különbségeket vezettek be a bérekben és az azonos cikkek árában. Külön üzletek és éttermek szolgálták a politikai ranglétra magasabb fokain állókat. A tervteljesítés elmaradásáért és az élelmiszerhiányért bűnbakokat kreáltak, halálos ítéleteket hoztak az úgynevezett iparpárt perében, és egy hasonló pert terveztek a nem létező parasztpárt ellen is. Tudatos kártevés vádjával perek indultak nemcsak az „osztályellenségek” (fehérgárdisták, kulákok), de a mensevikek, műszaki értelmiségiek, sőt a külföldről toborzott szakemberek ellen is. Az elítéltek munkája egyre fontosabb szerepet kapott, félmillió fogoly gépi segítség nélkül vájta ki húsz hónap alatt a Fehér- és a Balti-tenger közötti csatornát. Főként amerikai tervek és szakemberek közreműködésével gigantikus nehézipari műveket, vízierőműveket, új vasútvonalakat építettek – jórészt a régi vezető osztályoktól és az egyháztól elkobzott vagyonokból, valamint a nyersanyagok és az élelmiszerek exportjából, de dollárhamisítással is próbálkoztak.

Megtörtént a mezőgazdaság radikális átalakítása – hatalmas áron, 130 millió paraszt és 320 ezer gazdaság kolhozokba kényszerítésével. A spontán ellenállást brutálisan, fegyveres erővel törték le. (A Kaukázus vidékéről büszkén jelentették, hogy a folyók ezerszámra sodorják a hullákat.) Ahol a katonák megtagadták, hogy a parasztokra lőjenek, őket lőtték főbe. A kollektivizálás fölszámolta a földet szerető parasztságot, a kolhozparaszt igyekezett keveset dolgozni, gondolkodás helyett állandóan félt. A következmény: az állatállomány kevesebb mint felére csökkent, az 1932–33-as, részint mesterségesen előidézett éhínség legkevesebb 5–6 millió halottat követelt, miközben az állam segítség helyett az élelmiszerexporttal még növelte is a szenvedést: a kiéheztetés fegyver volt a parasztok elleni polgárháborúban. A népesedési adatok 1932-től nem voltak nyilvánosak, egy az 1970-es években készült becslés szerint 1926 és 1936 között akár 15 millióval is csökkenhetett a lakosság.

Az 1929-ben 50 éves Sztálin (régi harcostársa, Rjutyin szerint „a párt és a forradalom gonosz zsenije”) a politikai hatalom után már a gazdaságot is uralta és a szellemi életet fokozatosan monopolizálta. Marxistából nemzeti kommunistává, valójában orosz nacionalistává vált, aki a régi marxistákat likvidálta, megölette. Átíratta az orosz történelmet, a zsarnoki uralkodókból az erős államot kiépítő hősöket faragott, az 1917-ben kezdett forradalomból pedig kiradíroztatta Trockijt – még a fényképekből is. Személyi kultusza 1934 januárjában, a XVII. pártkongresszuson már irracionális méreteket öltött az 1966 küldött vastapsa közepette. Belőlük a következő kongresszusra mindössze 59 maradt!

Kedvezően alakultak a Szovjetunió nemzetközi kapcsolatai, különösen Mussolinivel és a német konzervatív körökkel. Lengyelországgal 1932-ben megnemtámadási egyezményt kötöttek. (Ez 1939-ben természetesen érvényben volt, de ez kit zavart?) Hitler hatalomra kerülését Sztálin örömmel fogadta, mert a Nyugat-ellenes antikapitalistát látta benne. Az európai kommunistákat mind szorosabb pórázon tartó, Moszkvában székelő KOMINTERN az európai baloldalt, a szociálfasisztának nevezett szociáldemokratákat viszont az első számú ellenségnek nyilvánította. Sztálin kitűnő szövetségesének bizonyult a nyugati értelmiség jelentős része. Ők a világgazdasági válságban a kapitalizmus csődjét látták, miközben a Szovjetunióban nincs munkanélküliség és nő a termelés. Az 1931–33-as iszonyatos éhínségről a világ szinte semmit sem tudott, ekkor nyilatkozta Bernard Shaw: „Soha nem ettem olyan jókat, mint szovjetunióbeli utazásom alatt.” Arthur Koestler is lelkes hangon számolt be 1932–33-as útjáról, hogy röviddel később egészen másként lássa a szovjet birodalmat. A brit Munkáspárt teoretikusai, a Webb házaspár és Harold Laski a jól működő jövőt vélték látni Sztálin országában. Heinrich Mann azt állapította meg, hogy „Sztálin a szellemet jóval többre becsüli, mint a hatalmat”. Kivételt képezett a román Panait Istrati, akit írótársai szinte kiközösítettek, amiért leleplezte a szovjet díszletek mögötti valóságot.

Az 1930-as évekre a Marx jövendölése szerint elhalásra ítélt állam a Szovjetunióban félelmetesen erős lett. Összetartó ereje a likvidálástól való rettegés volt. 1932. augusztusban született meg a törvény a társadalmi tulajdon védelméről, ennek egyetlen szankciója a „vagyonelkobzással járó főbelövés” volt. Ugyanezt tartalmazta az 1934. június 8-án a hazaárulásról hozott törvény; ez a családtagokat is büntette 2–5 év lágerrel vagy száműzetéssel. Az irodalomban megkezdődött a „kultúr-forradalom,” ennek irányítója az Oroszországi Proletárírók Egyesülete, a RAPP volt. A Lityeraturnaja Gazeta megírta, hogy a tömegek nem értik a bonyolultan írókat, élmunkásokat kell toborozni, akik majd teljesítik a politikai megrendeléseket. Kampány indult a „forradalmat eláruló” írók „szégyenletes magatartása” ellen, és noha ehhez Majakovszkij is csatlakozott, ezzel nem tudta jóvátenni avantgárd múltját, végül az öngyilkosságba menekült. Ez után nyilvánította őt Sztálin a szovjet korszak legtehetségesebb költőjének. 1932-ben azután a pártfőtitkár egy rendelettel megszüntette az összes irodalmi iskolát és egyesületet, a filozófia és a történelem után az irodalom irányítását is személyesen vette kézbe. A rendszer író-sztárjává vált Gorkij lelkesen asszisztált ehhez, elítélve a perekben kivégzetteket, köztük korábbi közeli barátait.

Minderről az akkori világ keveset tudott. Magyarországon az 1919-es kommün országát látták a szovjet államban, amire a többség borzadállyal, egy (csekély) kisebbség pedig rokonszenvvel gondolt. Ebbe az államba az I. Szovjet Írókongresszusra kapott meghívást két magyarországi író, Nagy Lajos (1883–1954) és Illyés Gyula 1934-ben.


 

Illyés beszámolója


 

A Magyar Napló kiadásában 2019-ben újra megjelent Illyés Gyula Oroszország című útirajza, az út során vezetett naplójegyzeteivel és akkori feleségéhez írott leveleivel kibővítve.3 Az adott korszak megmerevedett magyar társadalmában, a gazdasági válság okozta mélyülő nyomor közepette nagy volt az érdeklődés a radikális társadalmi-politikai kísérlet iránt. Az író tárgyilagos, gondosan kiegyensúlyozott helyzetjelentéssel igyekezett eleget tenni a kíváncsiságnak. Nem írhatott meg mindent. Nemcsak a magyarországi cenzúra és az égetően szükséges szociális reformot elutasító hivatalosság miatt, hanem a maga baloldali reformizmusa (másként fogalmazva: kommunista barátaival való, politikai elképzeléseiktől függetlenül megőrzött szolidaritása) okán sem. „Amennyit elhallgattattak velem még így is a dicsérendőből, ugyanannyit hallgattam el önszántamból a kifogásolandókból” – emlékezett vissza a szerző 1946-ban.

A könyv mai olvasói számára szükséges eligazítást adó két tanulmányban Illyés leánya apja későbbi írásai alapján, Babus Antal irodalomtörténész pedig imponáló filológiai tájékozottsággal mutatja be az Útirajz hátterét. A meghívás szinte bizonyosan Illyés ifjúkori barátjának, Hidas Antalnak (1899–1980), az 1920-as évek közepén Moszkvába emigrált kommunista költőnek volt köszönhető, aki meggyőzte a döntést hozó, akkor még befolyásos Kun Bélát. Illyés elfogadó döntését politikailag az tette lehetővé, hogy 1934 februárjában Magyarország is elismerte a Szovjetuniót, személyesen pedig a kíváncsiság mellett az egykori barátokkal várható találkozás és Zilahy Lajos biztatása játszhatott szerepet. Zilahy lapja, a Magyarország példányszámának föllendülését várta az útibeszámolótól, és nem is csalódott, a siker bőven megtérítette az írónak folyósított előleget. Arra viszont Illyés Mária ad magyarázatot, hogyan jelenhetett meg az útirajz előbb napi folytatásokban, majd – a tiltakozások ellenére a cenzúra engedélyével – könyv alakban is.

A műben nem a szovjetorosz politikatörténet forrását kell keresni, hanem hiteles beszámolót arról, mennyire sokan kerültek az utópia bűvkörébe. Mai szemmel és mai tudásunkkal is izgalmas és élvezetes olvasni – nemcsak az író éles szeme és a stílusa okán –, milyennek látszott 1934-ben a megvalósulóban lévő falanszter. Illyés előítélet-mentesen lépte át az akkori lengyel-szovjet határt, megnézni, valóban új világ épül-e? Nyilván befolyásolta, amiről már szó esett: a korabeli nyugati értelmiség annyi tekintélyes tagjának akkoriban megjelent lelkes hangú beszámolói. Nem esett azonban bele hibájukba, a hiszékenységbe és a látást elhomályosító lelkesedésbe. Remek pillanatfölvételt kap az olvasó az építkezési lázban égő Moszkváról és az országot átjáró optimista hangulatról, ami a propaganda sikere volt, mielőtt még a sztálini önkény okozta félelem elnyomta volna azt. Az optimizmus, ami szervezett és spontán beszélgetőpartnereiből áradt, valódi volt, hiszen tagadhatatlanul mozgásban, lendületben volt az ország, látványos volt a fejlődés, a szervezetlenséget pedig ezzel lehetett magyarázni. Illyés a szubjektív kommentárokkal nagyon csínján bánt, de az általa rögzített tények önmagukban is sokat mondtak. A nyugati világban is hangot kapott nehézségek ellenére a szovjet Írószövetségnek az érkező vendégek számára autója, pénze volt bőséggel, megbízható kísérővel és helyi vendéglátókkal utaztatták őket, luxusszállodai elhelyezést kaptak, ijesztően bőséges ellátással.

Illyést mindezek ellenére nem annyira a rendszer, mint inkább az emberek érdekelték. Tapasztalta, hogy az oroszok hihetetlenül barátságosak, közvetlenek, azonnal meghívják szerény otthonukba, ahol az idegen nyelveket ismerők összejöttek az ő tiszteletére. Több kiemelkedő találkozásról számolt be. Fölkereste a mordvinok klubját, megható, ahogy velük nyelvészkedett, kereste a közös szavakat, zenéjük dunántúli ismert dallamokra emlékeztette. Az új golyóscsapágy-gyárban lelkes és bizakodó munkásokat, szépen berendezett étkezőt és klubszobát talált. De látta a bürokrácia túlélését, sőt terjeszkedését, a kommunizmusban hívő intelligens munkásnak szóvá tette a származás szerinti megkülönböztetést, és nem fogadta el, hogy a bíróságokat az osztályszempontok vezénylik. André Malraux, Paul Nizan és feleségeik, valamint az Írószövetséget később évtizedeken át vezető Fagyejev társaságában tekintette meg a bűnözők „átnevelésére” létrehozott Bolsevo kirakatintézményét, ahol a korábbi bűnözők megtérve példamutató és dolgos polgárokká változnak. Látott tetszetős megoldásokat, de ott és máshol is föltett kérdései kommunista szempontból „ellenforradalmi” szemléletről tanúskodtak.

A mindenre kíváncsi vendéget úgy informálták, hogy a Szovjetunióban a prostitúció megszűnt, mert mindenki kap munkát, és a szexuális vágyak kielégítése házasság nélkül is egyszerű. Könnyű a házasodás és a válás is. A homoszexualitásért azonban háromévi börtön jár. Megjegyezte, hogy a szovjetrendszer ellenségei már nem a cárok Péter Pál erődjének pincéiben, hanem az északi tundrán raboskodnak.

Bíráló megjegyzés nélkül is megütközést kelthetett az akkori olvasókban, hogy az árak mennyire eltérőek voltak a lakosság különböző kategóriái számára. Leningrádban fölfedezte az 1849-ben zsákmányolt magyar zászlókat. Az útirajzban rendszeresen visszatér a sok csavargó, az utcán élő és kolduló gyermek megrázó ábrázolása. „Kulákok gyerekei” – magyarázzák neki, de Illyés utalása félreérthetetlenül a tömegek halálát és városokba menekülését okozó éhínségre vonatkozik. Ez sem igényelt kommentárt, ahogy a sok romos, bezárt, más funkciót kapott templom képe, és az egyik megmaradtban felkeresett pópából áradó reménytelenség sem.

A falvak és puszták népét jól ismerő író ukrajnai útja során főként a földek állapotát és a házak külsejét figyelte. Látta a kifogástalanul művelt mintagazdaságokat és a hatalmas parlagföldeket is. Korrekt módon leírta, amit mondtak neki arról, hogy a kulákok kis kapitalistaként viselkedtek, hogy a termények elrejtésével, állataik leölésével megfojtással fenyegették a szovjetrendszert, a kolhozba kényszerülve pedig szabotáltak, gyújtogattak. A meglátogatott mezőgazdasági gépgyárról, annak szociális és kulturális intézményeiről, Zernográdról, a sztyeppét föltörő és gépekben dúskáló szovhozról idilli képet mutattak be a vendégeknek. Harkov után a Dnyeper monumentális vízierőművét és mellette egy racionálisan épült várost, munkáslakásokat kerestek föl. Munkásújságírókkal is találkoztak, akik mind verselnek és lelkes kommunisták. Szocialista-realista alkotásaikkal segítik a termelést, büszkélkedtek. Az öntudatos és dogmatikus fiatal kommunisták szerint érdemes vállalni az időleges nélkülözést a jobb jövő érdekében. Illyés nem azonosul azzal, amit mondanak neki, és nem is vitázik vele. Jónéhányszor utal azonban a megtévesztés potyemkini hagyományára, anélkül, hogy látványosan kifejezné kétségeit a neki mutatott valóság hitelessége iránt.

Még a lenini időszak maradványa volt, hogy a nem orosz népek, köztük az Illyést nagyon érdeklő finnugor népek nyelvének és kultúrájának a megerősítését támogatták. Leningrádból postán hazaküldött 14 kiló nyomtatványt a kis finnugor népek kiadványaiból az MTA számára, hét csomagban. Egy sem érkezett meg. Ki kobozta el? Sosem tudjuk meg. A lenini nemzetiségi politika illusztrációjaként a Krímben egy tatár falut mutattak meg neki, ahol kétnyelvűséggel, két ábécé használatával találkozott.

Benyomásait Moszkvában úgy összegezte, hogy hiányzik a testvériesség és az udvariasság, az egyenlőség helyett privilégiumok alakultak ki. Az volt a válasz, hogy az egyenlősdi nem vált be, a jó munkát érdemes megfizetni. De a nagy vagyoni különbségek el fognak tűnni, a 2. ötéves terv végére osztálynélküli társadalom jön létre. Minden kritikáját azzal utasították el, hogy értse meg, honnan indultak, mi volt itt régen. Most „az egész ország egy nagy erjedés”, jöjjön vissza három év múlva. Ha visszamegy, akkor 1937-ben azzal szembesül, hogy hány régi ismerőse tűnt el, mert vagy kivégezték, vagy a Gulagon várja a megváltó halált!

A művészetről és az irodalomról szóló fejezet – az útirajz többi részével ellentétben – nem annyira leíró, mint értékelő, Illyés találó kommentárjaival. A filmekről megállapította, hogy „nem oly jók, mint a hírük.” Meglepte, hogy a közönség a vetítés közben adott hangot érzelmeinek, utána pedig élénk érdeklődéssel fogadta egy helyi költő szavalatát. így találkozott a nép az irodalommal. Megállapította, hogy rengeteg az író, rengeteget írnak, úgymond szabadon, csak magát a szovjetrendszert nem bírálhatják. Szinte mindent kiadnak, „bámulatosan jól díjazzák”, és nagy tisztelet övezi az írókat, akik között sok tehetségtelen is alkot. A faliújságok, gyári, munkahelyi lapok is fórumokat biztosítanak sok írónak és olvasónak. Illyés találkozott Paszternákkal is, megérezte kiemelkedő kvalitását és megtiszteltetésnek tekintette két beszélgetésüket.

Az út utolsó állomása a még élő Gorkij nevére átkeresztelt Nyizsnyij Novgorod volt. Ez „az igazi Oroszország”, mondták Illyésnek, aki egyetértett, noha a városban és környékén sok nem orosz, főként finnugor nép is élt. Itt megtekintette a párt tagrevíziós eljárását – a részletes beszámoló megint önmagáért beszélt. A Volga, az Oka és a táj plasztikus leírása zárta a soha el nem készült falanszterről szóló beszámolót, amit olyan kiváló kortársak fogadtak értő elismeréssel, mint Szerb Antal és Radnóti Miklós.

A nyilvánosságot először kapó naplójegyzetek alapján készült el folytatásokban a könyv. Ezek a precíz feljegyzések viszont forrásértékűek, köszönhetően Babus Antal és Horváth István rendkívül alapos, informatív jegyzeteinek is. A sok fénykép, amiknek egy részét a szerző készítette, remekül egészíti ki a szöveget, s mutatja be, hogyan nézett ki az átépülőben lévő hatalmas és rejtélyes ország.


 

Ami kimaradt és ami benne van


 

Babus Antal kitűnő kísérő tanulmányában írja: „Az Oroszország olvasójának aligha jutna eszébe, hogy Illyés magyar emigránsokkal is találkozott a Szovjetunióban. Pedig a most először megjelenő naplójegyzetek, az Oroszország kézirata, és későbbi emlékezései is azt bizonyítják, hogy moszkvai tartózkodása első tíz napjának délutánjai és éjszakái szinte egyébből sem álltak, mint baráti találkozókból és beszélgetésekből.”4 A partnerek neve a fiatalabb olvasóknak semmit sem mond, az én nemzedékem viszont még az iskolában tananyagként találkozott Zalka Mátéval, a spanyol polgárháborúban harc közben elesett Lukács tábornokkal, és az azóta jórészt elfeledett kommunista írókkal, mint Hidas Antal, Barta Sándor, Illés Béla, Komját Aladár és Gábor Andor, de a szobrász Ferenczy Bénivel is. Nagy érdeme a szerkesztőknek, kiemelten a szerző leányának, Illyés Máriának, hogy az ezeken elhangzottakat Illyés más, zömmel 1945 utáni írásai és más szerzők emlékezései és tanulmányai alapján hitelesen rekonstruálták. Ezek között tartalmilag és pszichológiailag is kiemelkedik két találkozása Kun Bélával, aki nemcsak a Tanácsköztársaság vezetője volt, de azt követően az oroszországi polgárháborúban több tízezer fogoly és tatár kivégzéséért is ő felelt. Erről valamit Illyés is hallhatott, azért is lepte meg, hogy a rá jellemző félig komoly, félig ironikus „Mit üzen a magyar proletariátusnak?” kérdésre az megállíthatatlan zokogásban tört ki.

A könyv kapcsán megkerülhetetlen a kérdés, megtévesztették-e a jóhiszemű és a szovjet kísérlettel érthetően rokonszenvező írót vendéglátói, eltitkolva a mind súlyosabb elnyomást, vagy Illyés képes volt a kétségtelen pozitívumok mellett az általa is bőven észlelt árnyoldalakra, sőt nyomasztó jelenségekre is rámutatni anélkül, hogy a korabeli magyar nyilvánosságban uralkodó támadásokhoz szállított volna érveket?

Elsősorban maga az útirajz, és Babus azzal kapcsolatos kutatásai bizonyítják, hogy ezt a feladatot sikeresen oldotta meg. Még jóval a nagy perek előtt természetesen nem leplezhette le a sztálinizmus mérhetetlen bűneit, de arra is vigyáznia kellett, hogy ne sodorja bajba ismerőseit, a magyar emigránsokat, akikkel ugyan sokat beszélgetett, de azok még – vagy már – nem merték vele megosztani romló közérzetüket. A régi barát, Hidas, inkább elmenekült a találkozás elől. Az értő olvasó érezhette, Illyés fenntartásait, az általa adott kép korántsem olyan ragyogó, mint amit számos nyugati beszámoló, köztük a többszöri francia miniszterelnök, Eduard Herriot kínál. (Illyés útirajzának alapos tartalmi bemutatása mellett a Szovjetunióról rajzolt képéről is tárgyilagos értékelést ad Hammerstein Judit tanulmánya, majd doktori disszertációja.5)

A cikksorozat, majd a könyv széleskörű figyelmet és a jobboldali sajtót leszámítva igen kedvező visszhangot váltott ki, erről is beszámol Hammerstein disszertációja. Seres Attila pedig egy forrásközlés bevezetőjében megírta, hogy „Az Oroszország cikksorozat könnyed, olvasmányos, riportszerű stílusa hozzájárult ahhoz, hogy többen felfigyeljenek a nem mindennapi, a szenzáció izgalmát sem nélkülöző utazásra. Ennek köszönhető, hogy különféle felkéréseknek eleget téve, felolvasóesteken és előadásokon [Illyés] maga is igyekezett megismertetni minél szélesebb közönséggel a Szovjetunióban szerzett, méltán nagy érdeklődésre számot tartó tapasztalatait. Egy élménybeszámoló tartására kérte fel a Magyar Cobden Szövetség is. Az 1922-ben alapított, döntően szabadelvű értelmiségieket tömörítő társadalmi szervezet Richard Cobden 19. századi angol közgazdászról és politikusról kapta a nevét, és ebben az időben fő céljának a béke és a leszerelés ügyének népszerűsítését tartotta. Illyés előadására nemcsak »kommunista intellektuelek« voltak kíváncsiak, hanem az illegális kommunista mozgalom ellenőrzésére hivatott Budapesti Rendőr Főkapitányság Politikai Nyomozó osztálya is. A nyomozóhatóság nyilván azzal a gyanúval élt, hogy Illyés Az orosz élet közelről című előadását valójában a szovjet állam vívmányainak bemutatásán keresztül a baloldali eszmék propagálására fogja felhasználni, és ezzel újabb lökést ad az illegális szerveződés megerősítéséhez.”6 Nagyon tévedtek, ahogy egy nyomozói jelentésből kiderül.

A Budapesti Rendőr Főkapitányság nyomozójának, Szalay Mártonnak a jelentése Illyés Gyula előadásáról a Szovjetunióban tett útjáról

A Magyar Királyi Állami Rendőrség Budapesti Főkapitánysága

Jelentés 1934. október 27-én

Tisztelettel jelentem, hogy a Magyar Cobden Szövetség előadása folyó hó 26-án este 7 óra 20 perctől 8 óra 40 percig tartott az V. Mária Valéria utca 12. sz. alatti Pesti Lloyd Társulat helyiségében.

Az előadást Halasi Fischer Ödön, a fenti szövetség elnöke nyitotta meg, majd Illyés Gyula író, a folyó évi Oroszországban (Moszkvában) megtartott írókongresszuson, és az Oroszországban két hónapi tartózkodása alatti időben történt tapasztalatairól felolvasást tartott. Felolvasásában az orosz állapotokat említette meg, hogy mi történik az utcán, a gyárakban, a színházakban, az állami hivatalokban és a magánéletben. Felolvasása szerint az orosz szovjet állapotok a legrosszabbak, amit szerinte le sem lehet írni.

Az előadáson körülbelül 400–500 egyén vett részt, és megfigyelésem során arról győződtem meg, hogy a hallgató közönségnek kb. 10%-a fiatalkorú, 18–20–23 év körüli fiatal intellektuelekből állt (kommunista egyéneknek néztek ki, sőt egyet fel is ismertem). Ezen egyének már előadás közben csendesen eltávoztak a helyiségből. A látottak szerint nem tetszett nekik az előadás, amennyiben a fenti író semmi jót nem mondott az orosz állapotokról.”7

E jelentés fényében szinte megmagyarázhatatlan (valamint Seres, Hammerstein és saját értékelésemmel ellentétes) annak a valódi nevét eltitkoló szerzőnek a véleménye, aki szerint az 1935-ben megjelent, majd 1966 után 1974-ben is kiadott útirajz „émelyítő baloldali leírás Sztálin birodalmáról [...] az államhatalom ellen kialakult 80-as években aktív magyar értelmiségi körök által ikonikussá avatott Illyés” tollából.8 Semmi nem igazolja, hogy Illyés „éltette Sztálint és birodalmát [...] hozsannázással fűszerezi az amúgy tényleg érzékletes és helyenként kritikus hangokat is felvonultató útirajzát.”

Elolvasva az Oroszországot, egyértelmű, hogy Illyésnek a szovjet történelem tragikus fordulópontján szerzett tapasztalatai alapján gondos mérlegeléssel megírt, az itthon valójában ismeretlen országról szóló útirajza jóval árnyaltabb képet adott, mint a legtöbb, abban az időben Nyugaton született könyv és más beszámoló. A magyar író egykorú és őszinte, az ellentétes elvárásoktól nem befolyásolt, szóban, nagy létszámú közönség előtt elmondott véleményét az idézett titkosszolgálati jelentés hitelesen rögzítette. Az 1935-ben megjelent útibeszámoló időtálló, megjelentetésért köszönet illeti a kiadót és a szerkesztőket.


 

Jegyzetek:

 

1 Gróh Gáspár: Baloldali útkeresőink. in Országút, 2020. szept. 17.

2 Az alábbiak döntő mértékben Mihail Heller–Alekszandr Nyekrics: A Szovjetunió története. Osiris Kiadó, 2003. Budapest, V. fejezetén alapulnak.

3 Illyés Gyula: Oroszország. Útirajz – Naplójegyzetek – Levelek. Magyar Napló, 2019, Budapest.

4 Babus Antal: Egy józan poéta a szovjetek országában. Illyés: Oroszország, 2019, 425–469.

5 Hammerstein Judit: Illyés Gyula, Nagy Lajos és André Gide a Szovjetunióban. In Egyenlítő. Társadalomkritikai és kulturális folyóirat, V. évf. 2007/4. 35–40; 2007/5. 40–44. Uő: André Gide, Illyés Gyula és Nagy Lajos Szovjetunió-kritikája. In Oroszország magyar szemmel. Magyar írók Oroszország/Szovjetunió-tapasztalata az 1920–30-as években megjelent útirajzok tükrében. Doktori disszertáció, Budapest, 2020. 225–248. http://real-phd.mtak.hu/902/1/Hammerstein_Judit_Doktori_watermark.pdf

6 Seres Attila: Illyés Gyula a budapesti szovjet követségen 1935-ben. In Archív Net, 5. évf. (2005) 3. szám. https://archivnet.hu/diplomacia/illyes_gyula_a_budapesti_szovjet_kovetsegen_1935ben.html

7 Uo. Gépelt eredeti. MOL K 149 (PTi 651/2. f.) 33. d., 1934–4–9279. alsz., 9504/1934. sz.


« vissza