Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Kalászat – Eötvös József halálának 150. évfordulójára

Az 1951-es tanév első félévének végére már tudtam olvasni. (Mint elsősnek, ez akkor még kötelező volt, Gál tanító néni és az anyai arcul legyintések el is érték céljukat.) Volt ugyan elég könyv otthon, de bennem valami előfiloszos kíváncsiság égett, ezért találtam is az egyik fiókban, a rádiószekrény alatt egy gépiratot. Kisilabizáltam és elsírtam magam. Hiszen már a címe is olyan szörnyű volt! Csak az elejét idézem:


 

A MEGFAGYOTT GYERMEK


 

Ily késő éjszaka ki jár

Ott kinn a temetőn?

Az óra már éjfélt ütött,

A föld is néma lőn.


 

Egy árva gyermek andalog,

Szívét bú tölti el;

Hisz az, ki őt szerette még,

Többé már fel nem kel.


 

Anyja sírjára ül, zokog

Az árva kisfiú:

Anyám, oh, kedves jó anyám!

Szívem be szomorú!” (...)


 

Megkérdeztem Anyukát, mi ez, mondta, hogy Eötvös József verse, ő az édesanyjától kapta, az meg a magáétól; később ellenőriztem, mindkét nagymamám tudta is, kívülről.

Később, már a forradalom után, az akkor éppen Labda utcára átkeresztelt kies Érsek utcában elterülő általános iskola diákjaként egyrészt beiratkoztam a Horváth tanár úr vezette irodalmi szakkörbe, másrészt megalkottam első, bemutatásra szánt elmeművemet. Mint otthon, házilagosan németet tanuló stréber, Schillerről és Goethéről, akinek műveiből egy – Rudolf von Gottschall által összeállított és „Eszmeösszhang” (Gedankenharmonie) című – könyvből szedegettem ki bölcsességeket életcéljaimról, a tudásról és a nemes törekvésekről. (Arról bezzeg hallgattam, hogy a gyűjtemény két utolsó darabjában egy-egy idézet volt Schiller Der Tanz és Goethe Maskenzüge című verseiből.) Leginkább mégis az „éteri testek” és az „összevillanó szemek” izgattak, érthető módon; akkor iratkoztam be a Nagymező utcai tánciskolába is. Horváth tanár úr azonban átlátott rajtam: kezembe nyomta A falu jegyzőjét, két kötetben, hadd ismerjem meg a rögvalóságot. Gottschall antológiája gyönyörű díszkötésben virított, vörös-arany címlapján fekete bársonyalapra illesztett kettős bronzprofil ábrázolta a német költészet dioszkuroszait. Eötvös könyve kopott és rongyoska volt, de címlapjára nyugodtan ráragaszthattam volna az akkor divatos Marx–Engels kettőst, annyira a máról szólt.

Semmi sem tart örökké, a maga idejében beiratkoztam tehát az akkortájt Vörös Zászló Érdemrendjével kitüntetett (azelőtt báró) Eötvös József Gimnáziumba. (Azért kapta nevét, mert – mint Pesti Reál-, majd Főreáltanodát, 1855-ben – még Eötvös segített megalapítani.) „Kitüntetését” pedig talán azzal érdemelte ki, hogy annak idején ide járt Steindl Imre is, annak az épületnek tervezője, ahol a főlépcsőn farkasvigyorával majd Kun Bélát is lefényképezhették, a proletár utókor örömére. Ma is őrzöm a kötelezően viseltetett diáksapka-jelvényemet; címerpajzs, felül, a korona helyén kétfelé lobogó piros-fehér-zöldtől övezett nyitott könyv, lapjain olvasható az alapítás dátuma, könyvjelzőként vagy támaszként tolltartó és penna. Középen kisebb kék pajzsban az író dombormű-arcképe, aranyszínű babérággal, körülötte a fehér színű pajzs-kereten a gimnázium neve, legalul a kis vöröscsillag, biztosítékul. (Persze címertanilag olvasható úgy is, mint legalsó, legyőzendő elem: mondjuk sárkány, fölötte a babérkoszorúzta győztes. Igaz is: Eötvös elég sokszor leszúrta a kommunizmust.

Pethes János pedagógiai szakíró, újságíró, majd a lévai tanítóképző igazgatója, aki talán Kína iránti rokonszenvből – a Mennyei Birodalom címere akkor a sárkány volt, ma az ötágú csillag – időnként a Yan-Tchi írói nevet használta, Eötvös műveiből szerkesztett a Gottschall-féle antológiához hasonló aforizmagyűjteményt Arany kalászok címmel, 1894-ben. Eötvös-diákként, tehát az Eötvös-kultusz öregdiák felkentjeként (az iskola házimúzeuma, földszinten álló szobra, az Ercsibe rendezett ünnepélyes sírlátogató kirándulások) hadd idézzek néhány példát e szöveggyűjteményből, hozzátéve a benne nem található versekből és Loránd fiához írott leveleiből is ezt-azt. (Azután megpróbálom eötvösisztikailag kommentálni őket.)

Még egy személyes megjegyzés: az eötvösisztikában való további elmélyedésemet segítette, hogy öt évig bejáró tagja voltam az Eötvös József Collegiumnak, s ott később sokáig tanítottam is; egyetemi éveim után pedig az MTA Irodalomtudományi Intézetébe kerültem, amely a Collegium „társbérlője” a Ménesi úton. Használtam és használom Eötvös József könyvtárát, amelyet fia, Loránd jóvoltából a Collegium őriz. Az Intézetbe kerülésemkor Sőtér István igazgató vett fel, aki Eötvös monográfusa. Lukácsy Sándorral, Oltványi Ambrussal, és Antall Józseffel, Eötvös nagyszerű kutatóival is ott barátkoztam össze.

Lássuk tehát, mit talált a HAZA ÉS NEMZET gyűjtőkör számára könyvében a lévai Yan-Tchi, nemrég elhunyt barátom, Grendel Lajos egyik szűkebb értelemben vett honfielődje: „Az embernek szükséges a haza, boldogságára remények kellenek, s ha önösségének szűk körén végre átfutott, ha végre átlátá, hogy e rövid életben önmagának oly keveset lehet reményleni, hogy ez maga alig elérve csalódássá válik, mert vágyait ki nem elégítheté: csak a haza az, miért reménylenie lehet; az embernek szükséges egy hon, melyért fáradnia, melyért halni lehessen; szükséges egy név, melynek említésénél felhevüljön; szükséges egy darab föld, melyet magáénak nevezhessen, s ha nem is volna más joga reá, minthogy elődei itt pihennek, hogy önmaga is itt fog enyészni; s ki valakit ettől megfoszta, többet vett el tőle, mint a világ minden kincseivel adhatna.”

Százötven éve valóban, kívánságának megfelelően, anyai nagyszüleinek falujában, boldognak tartott gyermekkora színhelyén, Ercsiben temették el. Gimnazistaként még ott láthattuk sírját, a Duna magas löszpartjának szélén álló sírkápolnában. Mára azonban a hálás hazai utódok, a vörös csillagon alapuló nevelés gyümölcsei, másként intézkedtek: maradék csontjait úgy kellett kimenteni és a falu közepén újratemetni, mert a helyi és a szomszédos fiatalság oda járt horror-bulikra a félromossá züllesztett sírkápolnába, a kriptában lebonyolított párosodásaikat filmre is vették. A kápolna előbb-utóbb majd ledől és belezuhan a Dunába.

Eötvös persze, mivel ismerte, nagyon jól ismerte a világtörténelmet és a kortárs Európát, ezért látta a fenyegetést, amely már akkor, de elkerülhetetlenül a jövőben is halálos veszélyt jelenthetne hazánkra és azon belül nemcsak a magyarságra, hanem a többi nemzetiségre is. Ezért Arany János Cosmopolita költészet című költeménye mellé nem árt szinte betéve tudni a Kalászat következő darabját is: „Én cosmopolita nem vagyok; mindazon szépen hangzó beszédek, mikkel néhányan a közömbösséget, mellyel hazájok iránt viseltetnek, nagy emberszeretet leplével takargatják, engem meg nem indítanak; nemcsak mert erősen hiszem, hogy attól, ki hazája iránt felhevülni nem tud, az emberiség éppen oly keveset reménylhet, mint a haza attól, ki családi vonzalmakat nem érez; de mert teljes meggyőződésem: hogy minden nemzetiségnek feltartása az egész nemzet érdekében fekszik, – érdekében, mint a testnek, hogy tagjai épen maradjanak; mint családnak, hogy egyes gyermekei ne lépjenek ki köréből, melyet munkájok gazdagíta; s csak ki hazájának él, teljesíti kötelességét az egész nem iránt, melynek hasznos munkása csak az, ki erejét természetes körére szorítá, s a magot, mely reá bizatott, s mely elszórva az egész világban, elveszne, öntelkén veti el, s itt örül vetésének: jól tudva, hogy az ég, midőn korlátolt erővel teremté emberét, egyszersmind korlátolt határt akara szabni munkásságának.”

Nincs semmi előítéletem sem az oláh, sem a déli szláv népek ellen s a mívelődésre ép oly képeseknek tartom azokat, mint saját fajunkat, de hogy a török járom, mely alatt e népek századokig görnyedtek, nem volt azon iskola, mely őket a politikai szabadságra nevelhetné, az előttem kétségtelen.” Eötvös 1865/66-ban szerkesztett újságjában írta le ezt a nagyon éles megfigyelését. Jobban ismerte a Balkán veszélyeit, mint akárki, akár itthon, akár Európában. Antall József éppen ebben az Eötvösnek szentelt fejezetében hivatkozott gondolatmenettel igazolja, hogy milyen veszélyek fenyegethetik az egész Habsburg-birodalmat és azon belül Magyarországot, ha a német egység azon a módon jön létre, ahogy a poroszok akarták, vagyis az osztrák birodalomnak a dél, a Balkán felé való szorításával. Andrássy tudta ezt még Eötvösön kívül, és később az emigráns Kossuth jósolt ebben az irányban a boszniai okkupáció után.1 Ebből okulva magyaráztam 1992-ben Velencében, a San Giorgio Maggiore szigetén az akkori olasz külügyminiszternek a délszláv háború borzalmaival kapcsolatban a török uralom által átszenvedett „iskola” hatását a hadviselők erkölcsére; ő – sajnos – velencei létére nemcsak azt nem tudta, ki is volt Szent Gellért, akinek a szigetén éppen tárgyaltunk, de azt se, hogy mikor és hogyan került oszmán iga alá a balkáni népek nyaka.

A választás részleteiről nem írok, ha, mint ígérted, jövő hét közepéig eljössz, éppen az ütközet közepette találsz – ütközetnek neveztem, mert ha az első előörsi [...] már 11 ember életébe kerültek, maga az eldöntő viadal legalább 500 halottat fog előmutathatni. És ezt szabadságnak nevezik! Fáj lelkem, ha reá gondolok, s naponként világosabban látom, hogy legfőbb érdekeink pénz és brutalitás által határoztatnak el. Soha nem voltam Darwin teóriájának helyességéről inkább meggyőződve, mert miért ne hinnők, hogy az egész emberiség a majmok és más emlősállatok tökéletesülése által támadt, miután az emberek között annyian még most is alig emelkedtek a marhaságnál magasabbra.” Ez most a Loránd fiának írott leveleiből egy idézet. A várva várt felszabadulás elérkezett, ő az egyetlen, aki miniszterként újra tagja a magyar kormánynak 1848 óta. Ami az 1869-es választásokat illeti, véleménye megegyezik Arany Jánoséval (Az 1869-i választások):


 

Mely ideálként leng vala

Ifjú lelkem elébe;

Majd vértanúként meghala:

A szent hazának képe:

Ti vagytok-é, kik most szavaztok,

Szatócsok és részeg parasztok

S megvesztek általa!?!


 

Kedves fiam!

Szinte felesleges mondani, hogy örültem levelednek, annyival inkább, mert azt látom belőle, hogy nemcsak egészséges vagy, de jól érzed magadat s megelégedve helyzeteddel. Nemigen dicsekedhetem hasonló érzelmekkel. Romlott gyomrom még a legkisebb baj, a morális katzenjammer, melyet érzek, ha kedves törvényhozóinkat látom, sokkal kellemetlenebb, de végre el kell viselni ezt is. – Ismertem egy angol asszonyt, ki, mikor a hajóra lépett, tengerbajba esett, s így utazott minden két évben egyszer Indiába férjéhez s innen Londonba nevelt gyermekeihez. Ha politikai pályámra gondolok, mindig ezen asszonyság, Lady Erskin jut eszembe. Életem nagy része az undor érzete között folyt le, s valószínűleg így lesz végső napjaimig. Mert bármit teszek, mindezen ostobaságot és aljasságot, mely mindenfelől környez, nem tudom megszokni.”

Nyolc hónapos miniszterkedés után, 1867. október 21-én írta ezt a pompás helyzetképet az undorról. Igen, ő most az alkaioszi-horatiusi-petőfies „államhajón” egyike a kormányosoknak – és okádik, ahogy egy civil, de kötelességtudó tengeri beteghez illik. Már nem ír verset, de ha írna, lelőné Kosztolányit, valami olyasmivel: Itt az ágytál, melyre vágytál!

Régebben, mikor úgy dolgozott a mélabúval, kétségbeeséssel és kiábrándultsággal, hogy a Felhők Petőfijére is hatott, akkor még így látta mindezt, egy 1847-ben írott verse szerint (Oh, lennék felhő...):


 

Lennék féreg, melynek látköre

Egy fának árnyán túl nem terjede,

Melynek, hogy éljen, csak egy nap jutott,

Csak egy korányt és alkonyt láthatott.

Lennék bármi – felhő vagy fergeteg,

Féreg vagy tölgy – csak ember ne legyek!


 

De tudjuk, hogy akkor is, mikor szépirodalmi pályáját mintegy lezárta, gondolkodóként egy pillanatra sem felejtette el a vad pesszimizmus és a mély misztika sajátos elegyének azt az ízét, amit mindenki ismerhet, aki olvasta vagy olvassa A karthauzit. Igazolja ezt a gondolkodó és a levélíró, egyaránt. Idézzünk utoljára a Kalászatból, ezúttal az örökkévalóságról: „Mint a mag, melyet a kertész sötét földbe ültetett, zöld levelekben nőve fel, csak gyökereinek sötét körén túl emelve virágzik: ilyen az ember; sötét földben terjeszti ki gyökereit, reményeiben emelkedik, de virágja csak fenn a sötét körön túl vár reá; fenn, hol lelked kiépül nehéz sebeiből, hova csak szerelmedet viszed magaddal.”

Egyszer, a Duna TV Hungaria litterata című sorozatának forgatásakor csapatunk eljutott a regényben is szereplő franciaországi kolostorba, a Grande Chartreuse-be. Egy legenda nyomába eredtünk: eszerint az író a regény nyers változatának kéziratát elküldte volna e szent helyre. Előzékenyen segítettek a szerzetesek, még hazatérésünk után is keresték a kéziratot, de eddig nem találták.

*

Ha írás közben elakadok, rejtvényt szoktam fejteni. Múltkor is, egy skandi kétbetűs helyének meghatározása így szólt: Páros Gőte! Először G. és Schiller kettősére gondoltam, erről Eötvösre és lám bejött! A megfejtés ŐE. Vagyis ő: E(ötvös).

Adalék: a német Goethe, azaz Göthe sváb tájszó, jelentése: keresztapa. A magyar gőte eredete ismeretlen.


 

Jegyzet:

 

1 Lásd Antall József: A Politikai Hetilap (1865–1866). in A magyar sajtó története, II./1, 1848–1867. (Szerk. Kosáry Domokos és Németh G. Béla), Budapest, 1985.


« vissza