Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

1956 munkásforradalma és a megtorlás

1956 az egész ország népének forradalma. Azonban a forradalom harcosainak nagy része munkás volt, s őket sújtotta többségében a megtorlás is.

Sok tévhit, félretájékoztatás él a mai napig 20. századi történelmünk e dicsőséges szakaszáról, s a megtorlásról. Ezek egyike, hogy 1956 a „pesti srácok” forradalma volt. Nem akarom a valóban hősi harcukat és önfeláldozásukat lebecsülni, de ez a megállapítás elsősorban a VIII. kerületre, a Corvin közre jellemző, itt volt meghatározó a részvételük a harcoló csoportokban. Ez a helyszín – noha itt voltak a legsúlyosabb harcok – csak egy része a budapesti helyszíneknek, máshol csak kis részben találunk húsz év alattiakat. A félreértés elterjedésében nagy szerepe volt Pongrátz Gergely Corvin közi felkelő parancsnoknak. Az emigrációban írt Corvin köz 1956 című könyvében alapvetően igaza volt a Corvin közre vonatkozóan, de a többi budapesti helyszínről nem volt tapasztalata, forrásanyaga.1 Nem léteztek még ekkor levéltári anyagokra támaszkodó, objektivitásra törekvő könyvek, tanulmányok. Pongrátz Gergely munkájában nem volt szó a vidék forradalmáról, ahol – értelemszerűen – nem lehettek „pesti srácok”, de húsz év alattiak is kevesen. S akkor még nem beszéltünk az 1957 nyaráig ellenálló munkástanácsokról, amelyek jelentős része vidéken működött, és vezetőit, tagjait számtalan esetben szankcionálták.

Ezeket a megállapításokat statisztikai adatok is alátámasztják, így például Horváth Miklós–Tulipán Éva: In memoriam 1956 című könyve. A harcoknak hozzávetőlegesen 2500 halálos áldozatát tudják azonosítani, noha ennél sokkal többen voltak. Az áldozatok közel fele (46,4 százalék) volt munkás (harmada paraszti származású), majdnem minden tizedik (9,4 százalék) tanuló, akiknek többsége 20–25 éves, tehát egyetemista. A tizenkilenc év alattiak száma ötven fő. A halottak között tartják nyilván a sortüzek áldozatait s a polgári lakosság olyan halottait is, akik a lakásukba történt belövésektől vesztették életüket.2

Fontos egy 1958-ból származó BM-statisztika is, ebből látható, hogy az addig letartóztatott 4458 főből 1392 munkás, 261 tanuló vagy egyetemi hallgató. Ugyanakkor a „volt uralkodó osztályhoz” tartozók létszáma 39, 1945 előtti fegyveres testület tagja 55 fő. Mi olvasható ki ezekből a hézagos statisztikákból, amelyeknél később közlünk pontosabbakat is?

Ez az írás a csekély számú, nehezen hozzáférhető forrás alapján, de igyekszik felderíteni a munkások részvételét a harcokban, az ellenük irányuló nagyszámú megtorlást, kiemelve a munkástanácsok tevékenységét.

Segíti a tisztánlátást Eörsi László számos könyve, ahol az egyes felkelőcsoportok történetét dolgozza fel, közölve több résztvevő pontos adatait (pl. Csepel, Buda, Széna tér stb.). Ezekből az is kitűnik, hogy ha az adott személy származását vizsgáljuk, akkor például katonák, tanulók sokszor munkáscsaládból származnak. Így ha nemcsak a pillanatnyi foglalkozásokat tekintjük, hanem a származást is, akkor még nagyobb a munkások aránya.

Bár e kiadványokat, tanulmányokat több szempontból érheti kritika, az kiolvasható belőlük, hogy 1956 harcosai, áldozatai, a megtorlás elítéltjei között nagy többségben voltak a munkások. Itt ne csak a halálraítéltekre gondoljunk, noha ott is erős többségben vannak a munkások, hanem az összes elítéltre, szankcióban részesítettre (börtönbüntetésre ítéltek mintegy 23 761 főt, közbiztonsági őrizetbe vettek 16–18 000 embert).3 S nemcsak ők, hanem családtagjaik is szenvedtek, hiszen személyi nyilvántartásuk nem kis mértékben a rendszerváltozásig tartalmazta a különböző diszkriminatív szankciókat, melyeket a szülők 1956-os cselekedetei miatt kellett viselniük.

Nincs a köztudatban, hogy számos munkástanácsi vezetőt – Rácz Sándoron kívül – súlyos börtönbüntetésre ítéltek, s több munkásvezető meghalt részben ismeretlen körülmények között, és előfordult halálos ítéletet hozó bírósági ítélet is. Például Győr-Sopron megyében dr. Tóth István munkástanácsi elnököt 12 évi, Berger Sándort 15 évi, dr. Szmicsek Endrét 5 évi szabadságvesztésre ítélték. A munkástanácsok tagjainak többségét – ha nem ítélték el őket – munkahelyükről elbocsátották.4 Az országban mintegy 2100 munkástanács alakult 28 000 ismert taggal, ebből 541 működött a fővárosban.5

A munkástanácsokat brutális terrorral 1957 nyarára sikerült felszámolni. „Az ellenforradalom ereje abban van, hogy van tömegbázisa. És ezt nekünk az üzemekben kell dűlőre vinni, hogy az ellenforradalom bázisát, tömegbázisát szétverjük. Erős karhatalom kell, tiszta, világosfejű emberekkel, akik mellettünk vannak és a munkáshatalom mellett fellépnek” – mondta Biszku Béla az MSZMP Budapesti Pártbizottság 1956. december 8-i ülésén.6

Ezek a folyamatok komplex módon nem kerültek feldolgozásra, egyes elemei kis példányszámú részpublikációkban ismerhetők csak meg. A feddhetetlen erkölcsű Rácz Sándor munkásvezető lényegében csak decemberi letartóztatásáig ismeri a budapesti helyzetet, s nem szól a munkások fegyveres harcáról sem.7 Hasonló a helyzet Bill Lomax Magyarország 1956 című könyvével, melynek eredeti angol nyelvű kiadása 1976-ban jelent meg. Krassó György az 1989-es magyar kiadását szerkesztette. Ő viszonylag bővebben szól a munkástanácsokról, de Bill Lomax munkájának is az a gyengesége, hogy „a felkelőkről, a munkástanácsokról, a forradalmi bizottságokról, a vidéki városokról, a falvakról kevés adat állt rendelkezésére”.8 Vagyis mindkét kiadvány, hasonlóan Pongrátz Gergely jószándékú, értékes művéhez, a forradalom és a megtorlás egy-egy szűkebb szeletét mutatja be. Ez egyébként jellemző az elmúlt harminc év számtalan, történeti alaposságra törekvő művére is.

Tehát a mai napig nem lehet egységes képünk az 1956-os forradalom és a megtorlás egészéről. Én hasonlóra tettem kísérletet 2016-ban megjelent könyvemben. Be kellett látnom, hogy ez a könyv is hiányos. Nem szóltam benne a munkástanácsokról, a munkások meghatározó szerepéről az egyes forradalmi eseményekben, s az őket sújtó megtorlásról. Ezt igyekeztem részben pótolni, de törekvésem most is hézagos lesz a források hiányossága miatt.

Nemcsak az elesett munkásokról kell szólni, hanem a megtorlás során megöltekről, a súlyos börtönbüntetésre ítéltekről, és a perekben enyhébb, egy-két éves börtönbüntetésre ítéltekről is. Itt, ha súlyosabb cselekményt nem akartak – vagy nem tudtak – bizonyítani, izgatás miatt született ítélet. Bálint László 2017-ben csak Csongrád megyében nagyjából 2000 nevet gyűjtött össze, kiknek többsége – mivel a megyében nem voltak súlyos harcok – enyhébb büntetést kapott munkástanácsi, forradalmi bizottsági részvétel miatt. Viszont munkahelyükről eltávolították őket, hosszú évekig segédmunkásként tudtak csak elhelyezkedni, ők és hozzátartozóik útlevelet nem kaptak, továbbtanulni nem tudtak. Gyakorlatilag 1990-ig „ellenséges elemek” címmel létezett aktájuk az Állambiztonsági Szolgálatok Országos Levéltárában, mely kutatható ma is. Az évtizedekig tartó szankcionálást sok tízezer emberre az tette lehetővé, hogy létezett az úgynevezett „feddhetetlenség” kategória. Ez azt jelentette, ha valakit szándékos államellenes bűncselekmény – pl. izgatás – miatt elítéltek, évtizedekig rajta maradt a stigma: erkölcsi bizonyítványt kaphatott, de a szigorúbb feddhetetlenségi igazolás híján magasabb, „bizalmi” munkakört nem tölthetett be.


 

Fegyverrel harcoló munkások


 

A bevezetőben idézett számok érzékeltetik, hogy a munkások szerepe 1956-ban és érintettségük a megtorlás során milyen jelentőségű. Pontos számot ma sem tudunk mondani, azt azonban biztosan kijelenthetjük, hogy a számuk lényegesen magasabb az Eörsi László könyvében kimutatottaknál, ami nem a kutatás felszínességéből fakad: 40–50 évvel az események után lehetetlen a pontos felderítés, különösen úgy, hogy a Kádárkormány meghamisította vagy eltüntette az eredeti adatokat. Tudható, hogy már október 23-án este Csepelről, Angyalföldről, Újpestről érkeztek teherautóval a Rádióhoz munkások, s közülük többen részt vettek a harcokban. Rendkívül szomorú tény, hogy a Rádiónál történteket, a nagyszámú halálos áldozatot követelő harcokat a mai napig nem dolgozták fel hitelesen. Az október 24-én Budapestre bevonuló szovjet csapatokat is fegyveres ellenállás fogadta, ennek részletei szintén ismeretlenek.

Természetesen nem lehet azt állítani, hogy csak a munkások harcoltak volna. 1956 az egész nemzet forradalma volt, a munkások mellett földművesek, katonák, tanulók (ipari tanulók), egyetemisták képezték a felkelő harcosok másik mintegy ötven százalékát.

A továbbiakban kiemelek néhány ismert helyszínt, ahol magas volt a munkások száma. Tudni kell, hogy a harcokban elesettek, illetve a megtorlás során elhunytak száma magasabb a mai napig ismertnél, amelynek okairól írtam.9


 

Csepel


 

A kor egyik legnagyobb munkáscentruma, több nagyüzemmel, a Rákosi-kor egyik dísz és látvány munkástelepülése. Ezért okozott hatalmas meglepetést és megdöbbenést a hatalom számára a Budapesten legtovább tartó munkás harcosok ellenállása, mely november 10-ig tartott. Ezt csak a szovjet hadsereg brutális támadásával, a polgári lakosságnak nagy veszteségeket okozó bombázással lehetett leverni.

Ezután a munkástanácsi ellenállás decembertől kezdődően egy hónapig tartott, sztrájkokkal, gyárfoglalásokkal. Ezt is csak karhatalmistákkal, szovjet tankokkal, halálos áldozatokkal, sebesültekkel sikerült leverni. A munkástanácsok ellenállása, csakúgy, mint országszerte, noha csökkenő erővel, de 1957 nyaráig tartott.

1956. október 23-án, Csepelen azonnal reagáltak a pesti eseményekre, többen megindultak például a Rádió felé. A kerületben már éjfél körül komoly tüntetések kezdődtek, a tömegre tüzet nyitottak, s egy tüntető meg is halt. A felbőszült tüntetők a katonai kiegészítő parancsnokságról akartak fegyvert szerezni. Itt tűzharc kezdődött, melyben 9 munkás, két gépírónő és egy százados meghalt. A munkás halottak között volt a 20 éves Recskó Tibor, aki a csepeli Szente család tagja volt. A helyzet már október 24-én annyira kiéleződött, hogy hajnalban a szovjet csapatok Csepelre is bevonultak. A rendőrök letartóztatták Szente Istvánt, s néhány fiatalt, akiket összevertek. Ez tovább tüzelte a tömeget. Elfoglalták a pártbizottság épületét, ahol fegyvert szereztek, majd a rendőrkapitányságot is, ahol ÁVH-sok is voltak. A rendőrök és ÁVH-sok nem mertek lőni a hatalmas tömegre, amely túlnyomórészt munkásokból állt. Ezután a felkelők halálra keresték a gyűlölt Kalamár József tanácselnököt, akit Recskó Tibor haláláért is felelőssé tettek, és lelőtték, amikor megtalálták. A Kádár-kormány Kalamár Józsefet Csepel fő vértanújává tette, a főutat neveztek el róla. Hogy október 26-ig hány munkást lőttek le, nem is került szóba. Ez a kétnapos, tragédiákkal tűzdelt eseménysor hozzájárult a későbbi súlyos történésekhez.

A harcok Csepelen – legtovább Budapesten – 1956. november 10-ig tartottak, melynek Eörsi László közlése szerint 89 halálos áldozata volt, köztük 56 munkás. A csepeli forradalmárok pereiben 11 jogerős halálos ítélet született. Emellett 14 perben többször szabtak ki súlyos börtönbüntetést.10 Maga Eörsi is többször rögzíti, hogy az egyes harcok helyszínén több volt az áldozat, mint akiket utóbb azonosítani tudtak. Ezen kívül neki 470 felkelő nevét sikerült felderíteni, viszont legalább 200-ról nincs bővebb adat, lehetséges, hogy ők is meghaltak a harcokban, vagy statáriális eljárásban kivégezték a szovjetek. Túlnyomó többségük munkás volt, tanulót, diákot egyet nem találunk közöttük.11 A hézagos adatokból látszik, hogy Csepelen a harcoknak és megtorlásnak több mint 100 áldozata volt.

Eörsi A csepeli fegyveres ellenállás című munkája jó kiindulópont. Nagy hiányossága viszont, hogy 1956. november 10-én zárja a csepeli történéseket, holott a munkás ellenállás tovább folytatódott, főleg sztrájkokkal, a centrumban a Csepel Művekkel, ahol tankokkal támadtak az üzem központjára. A tüzelésnek 1957. január 10-én legalább két halottja és több sebesültje volt. Ezután született az a később bemutatandó jogszabály, mely lehetővé tette a sztrájkban való részvétel, és a sztrájk szervezése esetén halálbüntetés kiszabását. Hogy az eszement rendelkezés végrehajtására hány halálos ítélet született Csepelen és más munkahelyi sztrájkok miatt, ez jelenleg nem tudható pontosan.

Eörsi László A budai srácok 1956 című könyvében számos helyszínt dolgoz fel. Itt „budai srácot” gyakorlatilag nem találunk a 131 áldozat között, viszont 55 fizikai munkást igen.12

A harcoló, s a harcokban elhunyt munkások, majd a megtorlás során perekben halálra ítéltek neveit részben ismerjük. Léteznek azonban eljárás nélkül megölt munkások, például Rácz Sándor négy munkatársa, akik 1956. november 4-én kocsival indultak el Ausztria felé. A szerző soha többet nem halott róluk – még a 2000-es években sem! – ezért feltételezhetően megölték őket.13


 

Salgótarján


 

A Kádár-kormány kb. egy hónapig tárgyalt a munkástanácsok vezetőivel, akik nem engedtek követeléseikből. 1956. december 8-án Nógrád megyéből küldöttség érkezett a Parlamentbe, ahol Marosán György államminiszter Steigerwald Ottónak, a megyei Munkástanács elnökhelyettesének ordítva kijelentette: „Piszkos, szakadt ellenforradalmárok, holnaptól kezdve lövünk!” S valóban. Letartóztatták, megkínozták, majd az Ipoly folyóba lőtték Hadady Rudolf és Hargitay Lajos munkásvezetőket. A letartóztatások ellen kb. négyezren tiltakoztak a főkapitányság előtt, ahol szovjet katonák és karhatalmisták várták őket töltött fegyverekkel. Salupin alezredes oroszul tűzparancsot adott, mire a fegyvertelen, túlnyomórészt munkásokból álló tömegre két sorozatot adtak le. A bírósági ítélet szerint a sortűznek 42 halottja és 150 súlyos sebesültje volt.14

Ezt megelőzően 1956. december 4-én elhatározták a munkástanácsok által szervezett sztrájkok és tömegtüntetések fegyveres leverését, akár tömegbe lövetéssel: „Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük!” – jelentette ki Uszta Gyula.15

Ezt követte a sortüzek második hulláma, ahol 12 esetben hasonló módon léptek fel tüntetések, sztrájkok esetén. Tehát a fegyveres harcok megszűnése után a nemzet ellenállása nem szűnt meg, hanem sztrájkokkal, tüntetésekkel tovább folytatódott, melyeket erőszakkal vertek le. Sajnos erről a körülbelül egy hónapos időszakról, a történtekről kevés pontos adatunk van.

Pontosan nem tudhatjuk hány halottja volt a január eleji csepeli tüntetésnek, de az 1956 decemberétől az 1957. januárig tartó sortüzeknek száznál jóval több halottja volt, különösen, ha hozzászámítjuk az 1957-ben is gyakori sebesülthalálozást.16

Ezzel ért valószínűleg véget a forradalom leverésének legvéresebb időszaka, következett a százezreket évtizedekig érintő „jogi” – és abszolút jogtalan – megtorlás, amiről a mai napig keveset tud a magyarság. A széles közvélemény nagyobbrészt csak az úgynevezett „nagyidős perekről” tud, ahol számos halálos ítélet és súlyos börtönbüntetés született. Emellett azonban százezreket érintett a munkásokat, pedagógusokat, közlekedési dolgozókat sújtó „kisidős perek”, melyek komplex feldolgozása eddig nem történt meg.


 

Tényleges megtorlás a „kisidős perekben”


 

A hetvenes években ügyvéd voltam Tatabányán. Egyszer felkeresett egy szimpatikus, fiatal hölgy, aki elmondta, hogy nyugati útlevélkérelmét a BM a következő rövid mondattal utasította el, bővebb indok és fellebbezés lehetősége nélkül: „Útlevélkérelmét elutasítom, mert külföldön tartózkodása sérti a Magyar Népköztársaság érdekeit”. A hölgy nem értette, akkor még én sem. Ragaszkodott hozzá, hogy megtudja, miért sérti külföldi tartózkodása a Magyar Népköztársaság érdekeit, én – ismerve a kor viszonyait – kevés esélyt láttam a sikerre. A hölgy büntetlen előéletű, még szabálysértésért sem ítélték el, munkahelyén megbecsülik, úttörő, KISZ-tag volt – akkor mi a baj vele? Szép és bő levelet írtam az ezredes elvtársnak, melyre tőle a következő tömör válasz érkezett; „Külföldön tartózkodása azért sérti a Magyar Népköztársaság érdekeit, mert így döntöttem.” Ma már sejtem a választ, valamelyik hozzátartozóját a megtorlás során rövidebb büntetésre ítélték, viszont ez az egész családot sújtotta évtizedeken keresztül.

1956. október végétől az egész országban, a kis településekig és üzemekig létrejöttek a Forradalmi Bizottságok, Munkástanácsok, Nemzetőrségek. Ezek tagjai túlnyomórészt nem voltak a harcok résztvevői, céljuk a rendfenntartás volt, helyi sztrájkokat, tüntetéseket szerveztek. Nem kis részben ez volt a „vidék forradalma”, mely a fegyveres harcok mellett és után Budapesten is nagy számban létezett.

1956 végén, 1957 januárjában elkezdődött a tömeges megtorlás a „nagy-” és a „kisidős perekkel”. A „nagyidős perekkel” nem foglalkozom, ezekről sok publikáció jelent meg, s számos pert feldolgoztunk, noha itt is van még bőven feltárni való. Az úgynevezett „kisidős perekkel” kapcsolatban nem történt komplex kutatás, s ez valószínűleg nem is lehetséges, mert például munkástanácsokból 2100 működött az egész országban, így valószínűleg több tízezer ember vett részt ezen szervezetekben. Kezdetben a párt- és állami vezetés azt szerette volna bizonyítani, hogy a Horthy-korszak fegyveres testületeinek tagjai, tisztségviselői képezték a forradalom fő erőit. Korábban láttuk, hogy ez a törekvésük teljes kudarcot vallott, melyre itt csak egy példát hozunk – ennek ellenére egy „mini” koncepciós perben, ezt a hatóságok képtelenek voltak belátni.

Dr. Téglásy Géza nagydorogi lakos ellen az ügyészség a „népi demokratikus államrend és a Magyar Népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedés bűntettében” való részvétel miatt emelt vádat, s ez súlyos bűncselekmény volt. Dr. Téglásy Géza 1945 előtt a hadsereg századosa volt, semmi büntetendőt nem követett el, ezért az új hadsereg őrnagyként átvette. Ez nem tartott sokáig, egy év múlva leszerelték és kényszernyugdíjazták nyugdíj nélkül, s családjával együtt kitelepítették egy tanyára. 1953-ban feloldották a vádat, s a család Nagydorog faluba költözhetett. A jogász végzettségű dr. Téglásy ügyintéző lehetett az állami gazdaságban. 1956. október 27-én a helyi Nemzetőrség parancsnokának választják dr. Téglásyt, aki – lehet, hogy gyanút fogott – három nap múlva lemondott, és Budapestre utazott. Egyetlen értékelhető cselekedete, hogy a rendőrőrs faláról levétette a Lenin-képet. A községben a forradalom idején teljes nyugalom volt.

Az ellene kitervelt „koncepció” alapját az képezte, hogy dr. Téglásy három napig a nemzetőrség vezetője, ráadásul 1945 előtt katonatiszt volt. A helyi „Fehér Könyv” szerint kommunistákat nem tartóztattak le, de egy öttagú kivégzőosztagot terveztek(!?). Ezt ugyan senki nem tudta bizonyítani, de az ügyészség mégis szervezkedésben való részvétellel vádolta egy személyben. Kérdés, hogyan lehet egyedül szervezkedni?17 Az ügyészség 21 tanút jelentett be, majd dr. Téglásy előbb közbiztonsági őrizetbe, majd előzetes letartóztatásba került, ahol súlyosan bántalmazva vallatták. Mivel senki nem vallott ellene, a bíróság 1957. szeptember 25-én hozta meg ítéletét: dr. Téglásy Gézát egyévi börtönre ítélte izgatás miatt, beszámítva a három és fél hónapos előzetes fogvatartást (mellékbüntetésként teljes vagyonelkobzást).

A bíróság ítélete a körülményekhez képest méltányosnak mondható, mert mellőzte a „szervezkedés” minősítést, és kizárólag izgatást állapított meg a Lenin-kép levétele miatt. Normális körülmények között az is kérdéses, egy kép levétetése miatt egy év végrehajtandó szabadságvesztés kiszabható-e?18 Az ügy ezzel nem ért véget. Dr. Téglásy Géza fia, Imre 1976-ban nem kapott tanársegédi állást, csakúgy, mint 1977-ben útlevelet, mert „kiutazása közérdeket sért”. (Megjegyzendő, egész a rendszerváltozásig valószínűleg százezreket ért hasonló hátrány a hozzátartozók előélete miatt. Ők voltak az „ellenséges elemek”, hosszú évtizedekig.19) Dr. Téglásy Géza 1988-ban bekövetkezett haláláig segédmunkásként dolgozott. Ítéletét csak 1991-ben nyilvánította semmisnek a Tolna Megyei Bíróság (N.T. 14/1991/2). Ezzel került ki a család az „ellenséges elemek nyilvántartásából”, az irat megtekinthető az Állambiztonsági Szolgálat Levéltárában.

1957. május 1-ig összesen 33 704 főt tartóztattak le. Ezek egy része előzetes letartóztatásba, más részük közbiztonsági őrizetbe került.20 Mivel később is bőven történtek letartóztatások, feltételezhetjük, hogy további tízezreket tartóztattak még le a forradalomban, vagy az ellenállásban való részvételük miatt. A megtorlás statisztikai adatai bizonytalanok. A szakértő történészek között még a kivégzettek számában sincs egyetértés. Különösen igaz ez az úgynevezett „kisidős perekre”, melyek jelentős részét az egyes megyékben folytatták, vagy hozzácsapták a „nagyidős perekhez”. A perekben a kutatók a halálos ítéletekre koncentráltak, így az izgatás miatt elítéltek számát – vitatható becslés alapján – több mint tízezerre becsülhetjük. A megtorlás személyi és jogi kereteit alaposabban vizsgálva megdöbbentő részleteket találunk.

A bírói-ügyészi kart már 1957 előtt is alaposan megrostálták, de 1956. november 4. után 26 bíró távozott önként a Legfelsőbb Bíróságról, mert nem voltak hajlandók a statáriális, illetve az úgynevezett „gyorsított eljárásban” – amely lényegében statáriális eljárás volt, s 1961-ig fennállt! – ítélkezni. Az Igazságügyi Minisztérium további 130 bírót, 30 közjegyzőt és 46 fogalmazót bocsátott el. Az ügyészségekről 84 ügyészt bocsátottak el. Helyüket általában „jogakadémiás” jogászokkal töltötték fel. Az ügyvédi kart hasonló módon „fejezték le” 1958-ban – már azokat, akiket eddig nem távolítottak el. Vagyis az 1945 előtti jogászságot lényegében teljesen eltávolították a klasszikus jogászi pályákról s a jogegyetemekről. Maradtak azok kis számban, akik hajlandónak mutatkoztak együttműködni a megtorlásban (pl. Tutsek Gusztáv, Kovács Kálmán stb.).21

Azonban további biztosítékokra volt szükség a totális megtorlás sikeréhez.

Első lépcső a rögtönbíráskodás (statárium) bevezetése. Ezt az 1956. évi 28. tvr. vezette be 1956. december 11-től, s 1957. november 3-ig volt hatályban. Az eljárást Katonai Bíróságok folytatták le úgy, hogy az ügyész bizonyos esetekben nem volt köteles írásbeli vádiratot benyújtani (például ha a bizonyítékok rendelkezésre álltak). A bíróságok halálbüntetést és 10–15 évig terjedő szabadságvesztést szabhattak ki. Fellebbezésre nem volt lehetőség, ha a bíróság egyhangúan nem tartotta kegyelemre méltónak a vádlottat, a kivégzést 2 órán belül végre kellett hajtani. Nincs pontos szám a magyar statáriális bíróságok által kiszabott halálos ítéletekről, bizonytalan adatok szerint számuk nagyjából 70 lehet. Figyelembe kell venni, hogy a szovjet megszálló hatóságok is statáriumot hirdettek 1956. november 5-én. Ennek során ismeretlen számú halálos ítéletet hoztak. Itt egyetlen halálos ítélet túlélőjéről tudunk: Gazdag Sándort november 15-én a Ludovikán egy 6 tagú szovjet katonai bíróság halálra ítélte, majd kétszer fejbe lőtték és egy hullahegyre dobták. Csodálatos módon túlélte a kivégzést, bevánszorgott a közeli klinikára, ahol hősies küzdelemben életben tartották, majd az NSZK-ba távozott, s hazalátogatása során – 1990 után – részletesen beszámolt a történtekről.

Így nem tudhatjuk, hogy a szovjet-magyar statárium során hány embert végeztek ki. Az MSZMP azonban nem volt elégedett a statáriális gyorsított eljárással. Ennek egyik oka volt, hogy az eljárásokban káosz uralkodott, például az 1956. december 13-i alapjogszabályban nem voltak szankciók, ezt két nap múlva egy módosítással pótolták(!).22 Már ebben a jogszabályban is jelen van a munkástanácsok elleni megtorlás lehetősége, amellyel élt is a hatalom, például a Rácz Sándor és társai elleni perben (közérdekű üzemek szándékos működésének megzavarásával elkövetett bűntett, illetve az erre irányuló szervezkedés is!). A statáriális bíróságoknak arra is volt lehetősége, hogy az eljárást rendes bíróságokhoz tegyék át, ez enyhén javította a vádlottak helyzetét. A rögtönbíráskodásról (statáriumról) szóló rendelet 1957. november 3-án szűnt meg (1957. évi 62. tvr.).

Hasonló brutális megtorlásra adott lehetőséget a budapesti szovjet városparancsnokság 1956. november 6-i statáriális rendelete (3. pont: „szigorú felelősségre vonás” azokkal szemben, akik bármilyen módon akadályozzák a munkásokat és alkalmazottakat a munka felvételében”).23

A következő lépcső az 1957. évi 4. tvr.-rel létrehozott gyorsított eljárásról szóló rendelet (kihirdetve 1957. január 15.). Ez lényegében szintén statáriális jogszabály, amely több bűncselekmény esetén tette lehetővé az eljárást, többek között „közérdekű üzem működésének szándékos megzavarása” esetén. Ez nyilvánvalóan a sztrájkok ellen irányult, s lehetővé tette a 100 főt meghaladó ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi üzemek sztrájkja esetén az eljárást. Emellett azonban a törvényerejű rendelet számtalan példátlan rendelkezést tartalmazott:

A minden megyében felállított Népbírósági Tanácsok lényegében minden ügyben eljárhattak, ha az ügyész ott emelt vádat.

Nem érvényesült a súlyosbítási tilalom elve, vagyis ha csak a vádlott javára jelentettek be fellebbezést, a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Fellebbezési Tanácsa akár súlyosbíthatott, s akár halálbüntetést is kiszabhatott.

Lehetővé vált, hogy a rendelet hatálybalépése előtti cselekményt is el lehessen bírálni az új szabályok szerint, vagyis megszüntette a visszaható hatály tilalmát.

Erősen korlátozta az ügyvédek eljárását, ügyvédet csak egy előre kiadott listáról lehetett választani, akik az iratokat csak a nyomozás lezárása után tekinthették meg.

Az ítélethozatal során súlyos diszkrimináció érvényesült. Az MSZMP „iránymutatása” szerint a jogegyenlőség súlyos sérelmét láthatjuk, „az osztályidegen, deklasszált, huligán elemekkel szemben kérlelhetetlen vasszigorral kell eljárni, és a törvény teljes szigorával kell eljárni a dolgozó osztályellenséges személyekkel szemben, akik súlyos ellenforradalmi bűncselekményt követtek el, illetve követnek el.” Viszont „az egyszer megtévedt, félrevezetett dolgozókkal szemben [...], akik kisebb súlyú bűncselekményt követtek el [...], nevelő jellegű büntetést kell kiszabni.”24

A bírók és ügyészek jelentős számban lemondtak, őket képzetlen, gyakorlat nélküli „jogakadémikusokkal” pótolták. Őket „szakbíróknak” nevezik, holott általában 8 általános után 1–2 évi „jogakadémiát” végeztek, viszont ők is könnyen leszavazhatók a 4:1 arányban szavazó népbírák által. A népbíróságokról szóló rendeletet az 1961. évi 7. tvr. helyezte hatályon kívül 1961. április 16-án (!). Így „5 éven keresztül még a legkisebb jelentőségű politikainak minősíthető ügyekben bíróság elé lehetett állítani, [...] ahol a halál árnyéka lebegett a vádlottak felett, ahol a szankciók meghatározását alárendelték a megbízható ülnök-népbíráknak”.25 (Vagyis a teljesen elfogult népbírák leszavazhatták a jogakadémista bírát.)

Ha ez nem volt elég a megkívánt ítélethez, létezett a 103/1958 IM–BM–Legfelsőbb Bíróság titkos utasítása, mely szerint a megyei párttitkár vezetésével a megyei rendőrség elnöke, a megyei bíróság és ügyészség tagságával döntöttek a halálraítéltek és a börtönt szenvedettek ítéletéről.26 Szólni kell a szerző szerint a „jogon kívüli megtorlásokról”. Itt Kahler Frigyes szerint 1960-ig 12 embert vertek agyon, lőttek le mindenfajta eljárás nélkül.

Eddig nem volt szó bővebben a közbiztonsági őrizetről, mely a bírósági megtorlást egészítette ki. Ezt a rendőrség mondhatta ki, becslések szerint így 14 000 embert internáltak Kistarcsára és Tökölre. Ennek időtartama eredetileg 6 hónap volt, később korlátlan időre meghosszabbíthatták. Az internálásról szóló jogszabály 1956. december 13-tól 1960. április 1-ig volt hatályban (1956. évi 31. tvr.). Az internálás során történtekről részben dr. Téglásy Géza, illetve Debreczeni László könyvében olvashatunk.27 Debreczeni László könyvéből megtudhatjuk, hogyan kínozták, verték őket az ÁVH-sokból rendőrnek átöltözött vallatók.

Fontos kiemelni, hogy a perekben – így a „kisidős perekben” – sem létezett gyakorlatilag a törvényi mentesítés. (Ez azt jelentette, hogy az elkövetett bűncselekmény büntetési tételének felső határától számítva az elítélt nem volt köteles számot adni elítéléséről.) Ez szépen hangzik, de a Kádár-kor már említett „feddhetetlenségi” kategóriája azt jelentette, hogy az így minősített személy élete során egyáltalán nem követett el bűncselekményt. Ennek gyakorlati következménye volt, hogy az így minősített személy az állambiztonsági nyilvántartásban „ellenséges elemek” címszó alatt került nyilvántartásba. Ide került az 1956-os forradalom „kisidős” pereiben elítélt sok ezer személy (munkástanácsok, forradalmi bizottságok, nemzetőrségek tagjai), akik mellett hozzátartozóik több évtizedes szankciókban részesültek (munkahelyi előrelépés megakadályozása, gyermekeik kizárása a továbbtanulásból, útlevélkérelem elutasítása stb.).

Így a „nagyidős perek” elítéltjei és hozzátartozóik szankcionálása mellett a „kisidős perek” elítéltjei és hozzátartozóik is büntetve voltak, gyakorlatilag a rendszerváltozásig. Ez alól mentesülni például úgy lehetett, ha valaki belépett az ügynökhálózatba. Így mondhatjuk, hogy az 1956-os forradalomban való részvételért több mint 100 000 embert – hozzátartozókkal együtt – sújtott az évtizedekig tartó megtorlás.


 

Jegyzetek:

 

1 Pongrátz Gergely: Corvin köz 1956. A szerző kiadásai 1982, 1992, 2004, Chicagóban, illetve Budapesten.

2 Horváth Miklós–Tulipán Éva: In memoriam 1956. Zrínyi Kiadó, 2006, 69.

3 Kahler Frigyes: A megtorlás osztályszempontjai, Konrad Adenauer Alapítvány.

4 Győr-Sopron megyeiek emlékeznek, Zrínyi Kiadó 1991., 55.

5 Gulyás Martin: A „fortélyos félelem” időszaka. Munkástanácsok szovjet csapatok, a karhatalom és az MSZMP szolgálatában, 181–195., és Bálint László: A Népköztársaság nevében. A vádlott igazsága, 205–211. In Miklós Péter (szerk.): Forradalom közelnézetből. Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ–Emlékpont, 2017, Hódmezővásárhely.

6 Miklós 2017, 183.

7 Rácz Sándor: Parázsló szándék, I–II. Magánkiadás, 2005, 2008.

8 Bill Lomax: Magyarország 1956. London, 1956 és Aura Kiadó, 1989, 14.

9 Jobbágyi Gábor: 1956 és a megtorlás fekete könyve. Kairosz, 2016, Budapest.

10 Eörsi László: A csepeli fegyveres ellenállás, 1956. Virágmandula Kft., 2016, Budapest, 210–221.

11 Eörsi 2016, 185–202.

12 Eörsi László: A budai srácok 1956. Országos Széchenyi Könyvtár, 2018, 284–295. (Megjegyzendő, hogy itt több olyan halott van, akik a Kossuth téren október 25-én, illetve nem Budán haltak meg.)

13 Rácz Sándor: Parázsló szándék – emlékek és tények 1956-ból. Magánkiadás, 2005, h. n.., 44.

14 Fővárosi Bíróság 16.B. 762/1994/28.

15 Jobbágyi 2016, 86.

16 Jobbágyi 2016, 346.

17 Tolna megyei Ügyészség, Szekszárd 1957 Bü1. 99. sz.

18 Szekszárdi megyei Bíróság B430/1957/8.

19 Bálint László: „Ellenséges elemek” – Nyilvántartottak, megfigyeltek, célszemélyek, meghurcoltak és elítéltek Csongrád megyében 1945–1990, Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ, 2017, Hódmezővásárhely. (A szerző kb. 2000 személy adatait dolgozza fel, akik aktái a mai napig fellelhetők, túlnyomórészt az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárában.)

20 Zinner Tibor: Az igazságszolgáltatás irányítása és az 1956–1963 közötti büntető igazságszolgáltatás. In Horváth Miklós–Zinner Tibor–Ipolyi Ferenc: Sortüzek 1956 – III. jelentés. Antológia Kiadó, 1996, Lakitelek, 99. és 110.

21 Az igazságszolgáltatás irányítása szerint 1945 után 1250 bírát kényszerítettek a pálya elhagyására, így 1958-ra 320 bírának 3 évnél rövidebb, 585 bírának 5 évnél rövidebb gyakorlata volt, ez a bírák 50 százaléka. Itt a számnál figyelemben veendők a jogakadémiát végzettek, melyről pontos kimutatás nincs, de valószínűleg ők teszik ki az előbb közölt 50 százalékot!) lásd Horváth–Zinner–Ipolyi 1996, 84–85.

22 Alaprendelet 1956. december 13. (NET 28. tvr.), kiegészítés 1956. december 15. (NET 32. tvr.)

23 Lásd Horváth–Zinner–Ipolyi 1996, 66. (Azt, hogy a szovjet statáriális „parancs” meddig volt hatályban, nem lehet tudni.)

24 Horváth–Zinner–Ipolyi 1996, 100.

25 Horváth–Zinner–Ipolyi 1996, 83.

26 Kahler Frigyes: A kommunizmus hosszú árnyéka, Kairosz Kiadó, 2013, Budapest, 114. Ez volt a „kézi vezérlése” az ügyeknek. Amely nem idegen Nezvál Ferenc igazságügyi minisztertől sem, pl. a Földes Gábor-féle perben, lásd ott, 112.

27 Debreczeni László: Egy medikus barangolásai börtönországban. Magánkiadás, 2004, Pécs.


« vissza