Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

„A szellem arisztokratikus nemessége” – Edgar Julius Jung és a német konzervatív forradalom

"Az első világháború elementáris tapasztalata csupán felerősítette a modern fejlődéseszmével szemben már eleve meglévő szkepticizmust; a konzervatív forradalom későbbi képviselői közül sokan már a háborút megelőzően sem fogadták el az emberiség lineáris fejlődésének gondolatát..."


 

A német konzervatív forradalom jelentősége és szellemi alapjai


 

A konzervatív forradalom kifejezés egy sajátos, mindenekelőtt Németországban, az első világháború krízisét követően felvetődött és megfogalmazódott politikai filozófiai eszmekörre és kulturális-irodalmi áramlatra utal. A konzervatív forradalom a tárgyalt korszak intellektuális légkörét jelentékeny mértékben meghatározta.

Eszmetörténeti értelemben is artikulált fogalmát Armin Mohler hozta be a tudományos köztudatba 1950-ben, a két világháború közötti német konzervativizmusról szóló doktori értekezésével (Die konservative Revolution in Deutschland 1918–1932), a hazai politikatudomány és eszmetörténet vonatkozásait tekintve mindenekelőtt Karácsony András,1 illetve Csejtei Dezső értekeztek hosszabban a „konzervatív forradalom” jelenségéről.2

Ugyanakkor a mai napig vita tárgyát képezi, hogy a „német konzervatív forradalom” fogalma kapcsán beszélhetünk-e koherens irányzatról vagy csupán politikai eszmék egyfajta lazán összefüggő halmaza lenne, amelyet mindenekelőtt a közös ellenségkép egyesít. Mégis, ki lehet jelenteni: a fogalom a „politikaelméleti irodalomban [...] meghonosodott.”3 Mohler tézise, miszerint létezik a két világháború között, a nemzetiszocialistától eltérő német jobboldal, minden bizonnyal helytálló. Mi úgy látjuk, hogy ideológiai koherenciáról is beszélhetünk a konzervatív forradalomhoz sorolt szerzők között, még akkor is, ha a jelentősen eltérő megfogalmazások néhol valóban a heterogenitás benyomását keltik.

A konzervatív forradalom jelensége – szűkebb értelemben – a „wilhelmiánus” Német Birodalom („Második Birodalom”) és vele a hagyományos, organikusan kialakult német államnak az első világháborút követő összeomlásából következett, ennek külső-belső krízisére reagált, a háborúban elszenvedett vereségéből született meg. A konzervatív forradalom teoretikusait jelentős mértékben inspirálta Nietesche, akit Thomas Mann Orosz antológia című esszéjében jellemzett úgy, mint „konzervativizmus és forradalom” szintézisét. A német romantika felvilágosodás-ellenes és antiracionalista tendenciái – Novalis „mágikus idealizmusa,” Fichte elgondolása az abszolút szellemről és a kései Schelling történelemfilozófiája – éppúgy hatást gyakoroltak rájuk, mint az organikus társadalomnak az a víziója, amely Friedrich von Genztnél, de különösen Adam Müllernél jelent meg a 19. század első harmadában. A porosz katonai tradíció militáns és nemzeti szellemisége éppúgy tetten érhető az irányzat képviselőinél, mint a világháborús „frontélmény” az áldozatvállalás, heroizmus, bajtársiasság dicsőítése, valamint a halál és erőszak állandó jelenléte, amely a „boldog békeidők” és a „hosszú tizenkilencedik század” tragikus végét jelentette.

Mélyebb eszme és politikatörténeti összefüggéseket tekintve azonban, a konzervatív forradalom német jelensége nem tekinthető egyetlen – habár kataklizmaszerű – politikai esemény következményének, vagy bizonyos modern filozófiai áramlatok egyszerű folytatásának. Éppen úgy nem tekinthető annak, ahogyan a konzervatív forradalom ideológiai ellenpontja, az 1789-es francia forradalom sem vezethető vissza kizárólag politika, társadalom és gazdaságtörténeti okokra, vagy Voltaire és Rousseau írásaira, amelyek szükségszerű vagy elkerülhetetlen módon vezettek volna a minden életterületet felölelő társadalmi átalakuláshoz. Az a konzervatív forradalom, amely Németországban 1918-at következően kibontakozott szellemi gyökereit tekintve a felvilágosodáskori politikai racionalizmus és az ebből következő szekularizációs folyamatokkal szemben, a „világ varázstalanításával” szemben érzett mélységes ellenérzésből következett. Egy olyan szellemi-politikai eszmekör jellegzetesen német megfogalmazása volt, amely a 18–19. század leglényegesebb kulturális tendenciáiban nem fejlődést látott, hanem felbomlási folyamatot.4 Az első világháború elementáris tapasztalata csupán felerősítette a modern fejlődéseszmével szemben már eleve meglévő szkepticizmust; a konzervatív forradalom későbbi képviselői közül sokan már a háborút megelőzően sem fogadták el az emberiség lineáris fejlődésének gondolatát, ehelyett inkább a kulturális ciklusokban gondolkoztak (lásd különösen Spengler „kultúra-morfológiáját.”) A konzervatív forradalmárok általában nem fogadták el az „organikus fejlődésnek” az angolszász és amerikai konzervativizmusban megfogalmazott gondolatát sem; illetve úgy vélték, a kontinuitás gondolata kevéssé alkalmazható a kontinens – különösen Németország – viszonyainak tekintetében, mint a szigetországban és a tengerentúlon.

A „Nyugat alkonyának” gondolatát végső soron nem az elvesztett háború formálta meg és katalizálta, hanem az előérzet, hogy a 18–19. század leglényegesebb civilizációs, kulturális és politikai tendenciái a későbbiekben olyan kataklizma-sorozathoz fognak vezetni, amely láncolatban a világháborúk csupán felvonásokat jelentenek. A konzervatív forradalom képviselőinek közel egységesnek mondható állásfoglalása szerint ugyanis, a nyugati civilizáció a középkortól az újkorig vezető szakaszában nem „fejlődött” a fejlődéssel gyakran asszociált jelenségek csupán olyan látszatok, amelyek elfedik a mélyben meghúzódó széthullási tendenciákat, a nyugati ember leválását egy olyan világképről, amely tágabb összefüggéseit tekintve a halhatatlanság eszméjében és az ember „istenképmás” voltában gyökerezett.

A 20. század első harmadában a német konzervatív forradalmárok krízisélménye tehát mutatis mutandis ugyanabból a felismerésből eredt, mint a „proto-konzervatív” politikai és filozófiai gondolkodás válságteóriája, amely egy évszázaddal korábban már azokat a gondolkodókat és politikusokat is áthatotta, akik először fordultak szembe a forradalmi folyamattal és illették kritikával annak ideológiai alapjait.5 Ez természetesen, akkor, amikor a felvilágosodás ideológiai mozgalma különböző, a korábbi viszonyokat felforgató társadalmi mozgalmakban fejeződött ki és radikalizálódott, nem jelenthetett mást, mint a forradalmakat közvetlenül megelőző rend legalapvetőbb princípiumai melletti védőbeszédet: a hierarchikus társadalmi rend, a keresztény vallás és a monarchia védelmét.

A 20. század első felében azonban a németországi konzervatív forradalom egyik legalapvetőbb sajátossága éppen az volt, hogy nem kívánt visszatérni egyetlen korábbi rendhez sem, főként nem kívánta visszaállítani az 1918-at közvetlenül megelőző Hohenzollern-dinasztiát és a „vilmosi Németország” viszonyait és habár több képviselője kötelezte el magát a kereszténység valamelyik formája mellett, kevéssé az intézményesült-egyházi kereszténység állt törekvéseik homlokterében.6 A konzervatív forradalmárok nagy többsége az irányzat egyik meghatározó alakjának, Arthur Moeller van den Brucknak a szavaival élve úgy vélekedett, hogy „konzervatív tett megpróbálni megteremteni azokat a dolgokat, amelyek megőrzésre érdemesek.”7 A konzervatív forradalom célja az volt, hogy új formákat posztuláljon, ugyanakkor olyan intézményeket teremtsen, amelyek összhangban állnak a hierarchikus rendként érzékelt világegésszel. A Stefan George körül formálódó „George–Kreis”-tól származik a „Titkos Németország” (Geheimes Deutschland) kifejezés. Ez a kifejezés egy olyan, egalitárius irányú történelmi, gazdasági és politikai változásoktól érintetlen (és érinthetetlen) Németország képére vonatkozott, amely, szinte platóni ideaként testesíti meg a konzervatív forradalmárok számára mindazokat az ideális értékeket, amelyek egy emberi közösség pusztán gazdasági oldalán túlmutató tényezők. Ez a titkos Németország pedig nem volt azonos a vilmosi Németországgal, sem a középkori Szent Római Birodalommal – még akkor sem, ha bizonyos vonásai emlékeztettek ezekre.8

Utópista mozgalom lett volna végeredményben a konzervatív forradalom, ahogyan Karácsony András tekinti?9 Bizonyos értelemben nevezhetjük akár utópistának is, de csak akkor, ha e kifejezést valóban az eredeti, vagyis platóni értelemben szeretnénk alkalmazni. Az utópia-utópizmus sok értelemben használható és gyakran félrevezető kifejezésének alkalmazása helyett a konzervatív forradalom esetében helyénvalóbbnak érezzük az „idealista” kifejezést: a kifejezést pedig elsődlegesen filozófiai értelme szerint használva, amely a szellemnek az anyag fölötti elsőbbségére utal.

A németországi konzervatív forradalom tárgyalásakor megkerülhetetlen a német nemzetiszocializmus jelenségéhez való viszonyának meghatározása. A konzervatív forradalomnak ugyanis mindenekelőtt azt vetették szemére – főként baloldalról –, hogy a nemzetiszocializmus megalapozója volt, mi több, számos szerző nem is tekinti a konzervatív forradalmat és a nemzetiszocializmust két, egymástól különváló mozgalomnak. Thomas Mannal együtt – aki, mint említettük maga is a konzervatív forradalom eszmekörén belül határozta meg saját ideológiai pozícióját, olyannyira, hogy magának a kifejezésnek az egyik korai használata is tőle ered – azt vallják, hogy „minden konzervatív forradalom a nemzetiszocializmusba torkollik.”10 Mann értelmezését a fogalom használatának tisztán tudományos alapon érvelő ellenzői (például Stefan Breuer) és a konzervatív forradalom ideológiai ellenfelei egyaránt átvették.

Mann kijelentése ugyan ideológiailag motiváltnak, bizonyos értelemben propagandaszólamnak tűnik,11 mégis tagadhatatlan, hogy a konzervatív forradalom és a nemzetiszocializmus között lehettek bizonyos érintkezési pontok és átfedések. Olyan, a konzervatív forradalom mozgalmához sorolható gondolkodók, mint például Ernst Jünger – főként a nemzetiszocializmus „mozgalmi” periódusában – elismerték a nemzetiszocialisták forradalmi antibolsevizmusát, kapitalizmus és liberalizmus-ellenességét, valamint a mozgalomnak, a tömegeket megszólítani képes mozgósítóerejét, a nemzetiszocialisták pedig – igaz, sikertelenül – megpróbálták megnyerni maguknak Jüngert és Spenglert. Néhányan, a konzervatív forradalom tágabb környezetéből: például Carl Schmitt vagy Alfred Baeumler valóban csatlakoztak is a mozgalomhoz. A nemzetiszocializmust azonban nem lehet egyszerűen az „elitista” konzervatív forradalom népi szárnyának tekinteni, ahogyan egy konzervatív forradalom kivívása sem volt valójában soha a nemzetiszocializmus távlati célja.12 A nemzetiszocializmus számos olyan eszmét és gyakorlatot tartalmazott és alkalmazott, amely a modernitáshoz kötötte, ezeket a tendenciákat pedig a konzervatív forradalmárok elvetették.13 Kevesen fogadták el a konzervatív forradalmárok közül magát a „szocializmust” is, habár ennek a szónak Ernst Niekisch, Spengler és mások is tulajdonítottak pozitív jelentést, mégis más értelemben, mint ahogyan azt a nemzetiszocialisták tették. Végül, a konzervatív forradalomárok legnagyobb többségétől idegen volt a nemzetiszocialisták radikális antiszemitizmusa, habár kétségtelen, hogy a rasszgondolat és a rasszelmélet bizonyos vonatkozásaival együtt a konzervatív forradalom néhány képviselőjénél is megjelent. Azonban egyetlen, a konzervatív forradalom köréhez tartozó szerző esetében sem mondható, hogy a rassz fogalma, a rasszok küzdelmének látomása helyezkedett volna el a világegyetemről a történelemről vagy a népről és nemzetközösségről alkotott felfogásának középpontjában. A Jüngerhez hasonló gondolkodók számára például elfogadhatatlan volt az a vulgáris faji szemlélet, amely a nemzetiszocializmust áthatotta – a nemzetiszocialisták totalitarizmusa mellett, éppen ez a pont vezetett részükről a mozgalommal való szakításhoz.14


 

Edgar Julius Jung: egy paradigmatikus konzervatív forradalmár


 

Jung élete és tevékenysége


 

Edgar Julius Jung egyszerre volt gyakorlati politikus, szónok és vizionárius politikai gondolkodó: egy radikális és mély konzervativizmust képviselt, amelynek köszönhetően – még akkor is, ha Jung eszmevilága és személyisége nem volt mentes bizonyos gondolkodási egyoldalúságoktól, személyisége pedig a túlzott reményektől és a gyakorlati naivitástól –, a konzervatív forradalom egyik legfontosabb alakjának tekinthető. Életének és munkásságának vizsgálata megvilágítja a konzervatív forradalom sorsát, legfontosabb eszméit és törekvéseit. Jung adta meg „magnum opusában” – az Alacsonyrendűek uralma (Die Herrschaft der Minderwertigen) című könyvben – a konzervatív forradalom szellemiségének legátfogóbb képét, „konzervatív harci közösséget” (Konservative Kampfgemeinschaft) alapított, és von Papen, az első Hitler-kormány alkancellára számára megírta a nemzetiszocializmust jobboldalról bíráló Marburgi Beszédet.

Jung élete – ellentétben halálának körülményeivel – meglehetősen jól ismert és jól dokumentált. Polgári foglalkozását tekintve ügyvéd volt, bár a jogi praxist egész életében alárendelte eszmei célkitűzéseinek és a politikai hatalom megragadására irányuló aspirációjának. Az 1894-es esztendőben, Ludwigshafenben született, egy művelt polgári családban, a Felső-Rajna-vidéken, az egykori Rajnai Palotagrófság (Kurpfalz) területén, amely akkor a Bajor Királysághoz tartozott. Az első világháború kitörésekor önkéntesen csatlakozott a német hadsereghez és a hadnagyi fokozatig jutott. A háború végét követően, 1919 tavaszán részt vett a Bajor tanácsköztársaság terrorisztikus hatalmának elfojtásában és a Palotagrófság francia megszállása kapcsán szervezett ellenállásban, tevékenyen is részt vállalva egy helyi, a franciákkal összejátszó szeparatista vezető, Heinz–Orbis (Franz Josef Heinz) kivégzésében. Az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején Jung élénk aktivitást fejtett ki a legkülönbözőbb konzervatív szervezetek, egyesületek, klubok, asztaltársaságok és pártok soraiban, gyakran tartott beszédeket,15 kétszer is indult – igaz sikertelenül – a Reichstag-választásokon a „nemzeti liberális” DVP (Deutsche Volkspartei) képviselőjelöltként. Kapcsolatban állt az arisztokratikus német konzervativizmus legjelentősebb személyiségeivel, például Heinrich von Gleichen báróval, aki a konzervatív ügy legbefolyásosabb képviselőit tömörítő Deutscher Herrenklub alapítóelnöke volt, meghívták a berlini „Montagtisch”-hez,16 látogatta a Juniklub rendezvényeit,17 valamint feltűnt a Ring-Bewegung környezetében is.18 Jung, ugyan az 1930-as évek elején politikai tanácsadója és beszédírója lett Franz von Papennek, az alkancellárnak,19 az 1933-as hatalomátvételt azonban nem sokkal élte túl, 1934-ben valószínűleg a „Hosszú kések éjszakájához” kapcsolódva végezhették ki a nemzetiszocialisták: habár halálának pontos körülményei máig sem tisztázódtak.20


 

Edgar Julius Jung, a politikai gondolkodó


 

Jung érett gondolkodását erőteljesen meghatározták ifjúkori intellektuális alapélményei: ilyen volt mindenekelőtt Nietesche hatása,21 az, hogy a svájci Lausanne-ban Paretót hallgatta,22 Friedrich Gundolfnál irodalomtörténetet, Heinrich Rickertnél pedig filozófiát tanult.23 Jelentősnek mondható továbbá Oswald Spengler hatása is. Jung gyakran és nagyrészt pozitívan hivatkozik Spengler kultúramorfológiájára, amelyet a filozófus főként A nyugat alkonyában fejtett ki. Spengler determinisztikus szemléletével ellentétben Jung úgy vélte, hogy lehetséges a visszatérés egy egészséges társadalomhoz. Mindezt szellemileg egy vallási újjáéledés, politikailag pedig egy gyökeres megújulás által (államreform vagy forradalom révén) tartotta megvalósíthatónak. Jung Spenglerrel nem csak egy bizonyos értelmezését osztotta az organikus kultúra- és államfelfogásnak, hanem az elitizmust és alapvető politikai célkitűzéseket is. Különösen későbbi az 1930-at követő írásai utalnak egy olyan nemzetek feletti európai rend látomására, amely egy arisztokraták által vezetett birodalom ideáján nyugszik, ahol a vezetőket nem a származás teremti meg, hanem inkább az, amelyet úgy nevezhetünk: „a szellem arisztokratikus nemessége.”

Jung egy rádióbeszédben (1932. október 19-én) azt fejtegette, hogy ennek az új elitnek egy új világképhez kell kapcsolódnia, amely a háború poklából született meg.

Egy új világkép születési ideje számomra nem a frontok összeomlásának szörnyű időszaka volt, a novemberi forradalom és hazám megszállása. [...] Nem csak az ellenségeink diktátumainak való szembenállás hiánya, nem csak az állam tökéletes kiszolgáltatása egy középszerű pártbürokráciának volt, ami megrémített minket. A döntő élmény számunkra sokkal inkább annak az úgynevezett új szellemnek a teljes mértékben hősiességtől mentes hozzáállása volt, amely beköltözött Németországba; amely elsüllyedt a materiális célkitűzésekben, amely a földi boldogság-idol sekély mocsarában gázolt, amely számunkra minden valódi emberség elárulásának tűnt. És végül is a hiányzó megkülönböztetés a nemes és a közönséges között, amely oda vezetett, hogy minden nagy emberi értéket, mint amilyen a szolgálattétel, áldozat, tisztesség, elsüllyedtek a nagy mocsárban.”24

A korabeli német intellektuális elit nagy részével együtt ő is osztotta azt a meggyőződést, hogy a Versailles-i szerződés igáját le kell rázni és a parlamentarizmus „nyugati” rendszerét egy „német” rendszerrel kell felváltani, egy olyan új Birodalommal, amely még nem született meg, de amelynek előjelei már láthatóak, és amelyet a kortársak többféleképpen is neveztek.25 Azonban nem a vilmosi Németország, a „Második Birodalom” feltámasztását értették alatta, és egy bizonyos messianisztikus funkciót is tulajdonítottak neki. Mindennek persze, igen kevés köze van ahhoz a korábbi német konzervativizmushoz, amely Bismarck és a Hohenzollern császárok idejében kiemelkedő szerephez jutott a modern német nemzetállam megteremtésekor. Jung szerint ez csak egy „élettelen hagyomány” volt, amely képtelen feltenni és megválaszolni az „élet értelmének” (Sinn des Lebens) kérdését.26

A nyíltan vállalt és kimondott „konzervatív-forradalmár princípium” az egyik alapfogalma volt Jung főművének, Az alacsonyrendűek uralmának. A könyv kiadásával Jung részesedni szeretett volna a „szellem forradalmából”27 amely az általa áhított politikai forradalmat megelőzte, és egy követelést is megfogalmazott egy „új konzervatív ideológiáért” a kommunista kiáltvány ellentétjeként. Könyvéről megírása után úgy nyilatkozott, hogy az „egy évszázad számára határozza meg az irányvonalakat.”28 A mű Othmar Spann univerzalizmusának erőteljes hatása alatt állt: eszerint egy újjáépítés csak akkor lehetséges, ha a társadalomban egy új érték-érzés (Wertgefühl) jelenik meg,29 amely magát „egy új teljesség keresésében” valósítja meg.30

Jungnak az „új birodalomról” alkotott látomását, mindenekelőtt az „Első Birodalom,” a középkori Szent Római Birodalom sajátos felfogása inspirálta. Jung a liberalizmus szemére vetette, hogy az a dolgok és az emberi természet egy valóságidegen ábrázolása, amely olyan világot teremtett, ahol a posztulált egyenlőség örve alatt valójában a tehetségtelenek/alkalmatlanok (unfähigen) – vagyis a mű címében is megjelenő „alacsonyrendűek” kerülnek az élre, az ő uralmuk pedig minden nagyszabású rendet lehetetlenné tesz és összezúz.

Jung víziója az új birodalomról természetesen egy alig leplezett hivatkozást jelentett a George-körre. Arra vonatkozó tervei, hogy egy idea megteremtsen „egy új német embert”,31 kétségkívül Nieteschére utalnak, a „társadalom újjáépítése”32 és az „állam újjáépítése”33 pedig csak ezen „új ember” eljövetelének folyománya lehet. A mű, Nietesche mellett éppúgy hivatkozik Werner Sombart kapitalizmus-elemzésére, mint Othmar Spann-nak egy rendi állam kialakítására vonatkozó tervére, Ferdinand Tönnies megkülönböztetésére a közösség (Gemeinschaft) és a társadalom (Gesellschaft) között vagy Robert Michels és Pareto elméleteire az elitépítésről. Jung műve mégis eredeti szellemi alkotás marad, egy jelentékeny gondolkodó még nem teljesen kiforrott, de mégis grandiózus alkotása.

Ahogyan Sebastian Maafí megjegyzi: Jung az elméleti és gyakorlati materializmusban, amely szerinte a kultúra és a valódi szellemi élet feloldásához vezetett, saját világnézetének legnagyobb ellenségét látta.34 Ami vallási gondolkodását illeti: habár Jung protestáns származású volt, az evangélikus egyházat azonban nem találta megfelelőnek arra, hogy a nyugati ember spirituális igényeinek megfelelő támasza legyen, emellett a reformációban leginkább a vallási individualizmus okát látta, egy esztétikai valláspótlékot, amely végül is az ateizmushoz vezetett. Élete utolsó éveiben a katolicizmusban kezdte látni egy hierarchikus világrend utolsó garanciáit, habár Jung, Leopold Zieglerhez, legfontosabb vallási és filozófiai mentorához hasonlóan nem tért át a katolicizmusra, hanem felekezet nélküli keresztény maradt, nem zárkózva el a dogmatikán kívüli elemektől sem.35


 

Jung és a nemzetiszocializmus


 

Jung kritikus hozzáállását a nemzetiszocialista párthoz, mint a weimari pártrendszert felváltó egyetlen párthoz eredetileg a pártok iránt érzett általános ellenszenve motiválhatta: az NSDAP-t először „legalitáskurzushoz” való csatlakozása miatt kritizálta – azt nehezményezve, hogy a nemzetiszocialista párt elfogadja a parlamentarizmus játékszabályait. Jung az NSDAP-ban ugyanakkor nagy destruktív potenciát feltételezett, miközben úgy vélte, a nemzetiszocializmus csak „az összeadása két liberális irányzatnak, a nacionalizmusnak és a szocializmusnak, ezért, habár egy eszköze a rombolásnak, nem tud építeni.”36 Jung elemzése ebben a vonatkozásban megegyezett a legtöbb radikális konzervatívéval Németországban, azokkal, akik úgy értékelték, a nemzetiszocializmusnak van egy bizonyos, megfelelő határok között tartandó feladata: romboló tendenciából kiindulva szét kell törnie azt a korhadt és korrupt világot, amely egyrészt már a császárság alatt másrészt pedig a győztes hatalmaknak a Németországra ráerőszakolt „weimari demokráciája” révén létrejött. Jung a nemzetiszocialisták hatalomátvételét megelőzően, 1932-ben egy fontos írásában vetett számot azzal a „forradalommal” amely nézete szerint meg fogja törni a liberalizmus és a demokrácia tendenciáit: „[J]elenleg egy német forradalom közepette vagyunk, amely aligha várható el, hogy olyan formákban nyilvánuljon meg, mint a franciáknál a Bastille megrohamozása. Elhúzódó lesz, akárcsak a reformáció, de ennek ellenére még alapvetőbben rányomja majd bélyegét az emberiség arcára. Felszólít az emberi értékek kíméletlen felülvizsgálatára, és feloldja az összes mechanikus formát. Szembeszáll majd a francia forradalmat hajtó szellem erőivel, képleteivel és céljaival. Ez lesz a nagy konzervatív forradalom, amely véget vet a nyugati emberiség hanyatlásának, új rendet, új ethoszt és új egységet alapít majd Nyugaton, német vezetés alatt.”37

Ugyanebben a szövegében fejtette ki, hogy „konzervatív forradalom” alatt nem csupán a német nemzet forradalmát, hanem azt a népi-nemzeti vonatkozásoknál egyetemesebb forradalmat is érteni kell, amely az alapvető törvények és értékek tiszteletben tartásához való visszatérést jelent. „Konzervatív forradalomnak nevezzük a visszaállítását mindazoknak az alapvető törvényeknek és értékeknek, amelyek híján az ember elveszíti kapcsolatát a Természettel és Istennel, valamint képtelen valódi rendet teremteni.”38 Az eljövendő új rendben Jung szerint a mechanikus és irreális egyenlőség helyett az egyének különböző belső értékeinek az elismerése következik; a szocialista meggyőződés helyett az emberek igazságos integrációja a rangokon alapuló társadalomban betöltött helyükre; a mechanikus szelekció helyett pedig szerves folyamatokból kinövő vezetés: bürokratikus kényszer helyett a valódi önkormányzás benső felelőssége.39

A nemzetiszocialista hatalomátvételt követően Jung egyre erősödő bírálattal illette a kiépülő új rezsimet. Utolsó könyve, A német forradalom értelmezése (Sinndeutung der deutschen Revolution) 1933 nyarán jelent meg. Ebben a tanulmánysorozatban már meglepő nyíltsággal nevezte Hitlert „a tömeg gyermekének” az NSDAP-t a „az örökségtől megfosztottak pártjának” (Partei der Enterbten) vagy „a polgári összeomlás pártjának,” amely képtelen azt a fordulatot végrehajtani, amire szükség volna.40 A nemzetiszocialista állam fokozatos megerősödésével és a totális állam kiépülésével párhuzamosan, Jung világnézetében erősödtek a vallási elemek: ekkortól kezdte el azt is hangsúlyozni, hogy a konzervatív forradalomnak keresztény forradalomnak is kell lennie,41 és hogy a konzervatív forradalom tulajdonképpeni célja „egy új keresztény birodalom” megteremtése.

A Papen által a Marburgi Egyetemen elmondott úgynevezett Marburgi Beszéd, amelyet Jung és Herbert von Bose, von Papen alkancellár titkára írtak, már jórészt a nemzetiszocialista célokkal szemben fogalmazódott meg. A beszéd burkoltan, de szemére vetette a rendszernek, hogy a „nemzeti forradalom” kizárólagos képviseletére törekszik, bírálatot fogalmazott meg a Hitlert övező személyi kultusz kapcsán, mely „méltatlan a porosz katonai hagyományhoz”, felszólított a párturalommal és a népszuverenitás princípiumával való végleges szakításra, hiszen „a demokráciából anonim zsarnokság nőhet ki.” A Marburgi Beszéd emellett tiltakozott a politikai ellenfelek internálása és a sajtó „gleischaltolása” ellen, továbbá figyelmeztetett egy „permanens forradalom” veszélyeire, az „alsó örök felkelésére a felsőbbel szemben” („[E]wigen Aufstand von unten”),42 és annak a „második forradalomnak” (az elmaradt szocialista forradalomnak) a lehetséges eljövetelére, amelyet Ernst Röhm és az SA-vezetők magán Hitleren kértek számon.


 

Edgar Julius Jung értékelése kapcsán


 

Jung pályáját és gondolkodását éppúgy felületes dolog volna kizárólag halálának körülményeinek viszonylatában értékelni, mint ahogyan a német konzervatív forradalom megítélését sem célravezető Thomas Mannhoz hasonlóan kizárólag úgy vizsgálni, hogy milyen értelemben „kapcsolódott” a nemzetiszocializmushoz.

Természetesen könnyű volna kialakítani elmarasztaló ítéletet. Jungnak saját predikcióiban és reményeiben nem csupán csalódnia kellett, hanem a helyzetet sem mérte fel reálisan, túlzott elbizakodottsággal, megfontoltság híján állt a politika porondjára, a reális lehetőségekkel, tényekkel és folyamatokkal alig törődött: lényegében utópista volt, halála éppúgy ennek a ténynek tudható be, mint az a tény, hogy nevét és műveit jobbára elfelejtették. Ha így szeretnék látni vagy láttatni Jung pályáját, mindezt azonnal kiterjeszthetnénk a konzervatív forradalom jelenségének egészére is: fantazmagórikus, időszerűtlen, a „történelem irányán” kívül álló mozgalomnak tarthatnánk, amely nem épített semmit, viszont segített szétverni a weimari rendszert és a második világháború katasztrófájába vezette a németséget.43 Ez az értékelés mindenekelőtt azért torz és felületes, mert egyáltalán nem veszi figyelembe a konzervatív forradalom, és azon belül Jung messzemenően pozitív alap-célkitűzéseit, amelyek egy konstruktív erőt és építő-potenciát feltételeznek. Jung és a német konzervatív forradalmárok alapvető céljai ugyanis nem a nemzetiszocializmus jelenségével összefüggésben, hanem az általuk dekadenciaként érzékelt és értékelt folyamatokkal való szembehelyezkedésben ragadhatók meg. Főbb törekvéseik egy olyan társadalmi és politikai rend iránti igényt jelenítenek meg, amelynek középpontjában az ember szellemi szubjektuma áll. Nem a gazdaság, az élet materiális és külső feltételei, vagy az úgynevezett „jóléti társadalom” megteremtése – a felelősség levétele az egyén válláról, a Tocqueville-i „gyám-állam” létrehozásával –, hanem egy olyan állameszme, amely lehetővé teszi, az egyének integrálódását egy „organikus” társadalmi egységbe, ugyanakkor nem veszti el kapcsolatát a transzcendenciával. Jung és a konzervatív forradalmárok a liberalizmust alapvetően olyan politikai eszmeként fogták fel, amely azért értékeli túl az egyént, mert nem tud az „Egészről” – ennek a transzcendentális vakságnak tudható be, hogy a liberalizmus az egyén fogalmának egy olyan értelmezését vezeti be, amelyben az individualitás pusztán gazdasági értelmezése és a „homo oeconomicus” került előtérbe. Azt, hogy a liberális-kapitalista tendencia a végső elemzést tekintve mennyire kultúraellenes, milyen mélyen képes áthatni a társadalom életvilágát a tárgyak és a „termék” kultuszával, és végül, milyen kíméletlenül veti alá az emberi szellem magasabb, nem gazdasági funkcióit a fetisizált anyagi jólét utópikus boldogságfogalmának, a konzervatív forradalmárokon kívül mások is észrevették. A magyar Ottlik László például, az 1930-as évek egyik vezető hazai politikatudósa, egyszerű „fikcióként” kezelte azokat a polgári-liberális szellemű történetírás által nem ritkán szakrális rangra elemelt, és burkoltan megkérdőjelezhetetlennek tekintett posztulátumokat, amelyek a „liberális polgári individualizmus világnézeti uralmát”44 ténylegesen is megalapozták. Értelmezésében az „abszolút liberalizmus: a politika redukciója arra a minimumra, ami a homo oeconomicus szabad tevékenységét és biztonságát megvédi”,45 miközben a valóság szerinte az, hogy a liberalizmus térhódítása nyomán megjelenő korlátlan szabadverseny „könyörtelenül eltapossa azt, aki nem született arra, hogy kenyerét az üzleti életben keresse meg, és nem adja oda magát hivatásának szívvel és lélekkel.”46

Paradoxnak tűnhet ugyanakkor, hogy miközben a konzervatív forradalmárok lázadása a liberalizmus individualizmusa ellen irányult, mégis az individuum nevében lázadtak a tömeg és a tömegesség ellen: ebből fakadt arisztokratizmusuk. Többségük nem csak a liberalizmus, hanem az alternatívaként jelentkező nemzetiszocializmus, illetve a kommunizmus ellen is fellázadt és egyáltalán mindennel szembeszállt, amely az egalitárius szellemből következik, nem viselve el semmiféle uniformizálást, valamint tagadva és megvetve bármiféle totalitarizmust és bürokratizmust. Törekvéseik középpontjában az egyenlőséggel szemben, amelyet tömeg-érzésként és tömeg-ízlésként ítélnek meg, a létezést alapvetően átható egyenlőtlenség igazságának állítását helyezik: az egyenlőtlenséget azonban nem „alapvető igazságtalanságként” fogják fel – ahogyan a baloldali elméletek állítják – hanem úgy, mint különbséget, az arisztokratikus „embertípus” és az egyéniség nélküli „tömegember” különbségét. Jung éppúgy, sajátos értelemben volt individualista ahogyan Jünger is, aki a második világháborút követően úgy vélte: a velejéig dekadens modern tömegtársadalomban, amely az emberi szellem minden magasabb hivatásáról lemondott, már csak a tömegből kiemelkedő és a tömeget, tömegtársadalmat elutasító egyén, az önmagát uraló „Anarcha” (Jünger egyik regényéből, a Eumeswilből származó kifejezés47) élhet szellemileg autentikus életet. A liberális individualizmus elutasításának és az individualitás felértékelésének ez a paradoxona csak úgy oldható fel, ha tekintetbe vesszük: az egyén eszméjét el lehet gondolni magasabb, metafizikai síkon is.

A szellemi mozgalom, amelynek képviseletében Jung elkötelezte magát minden hibája és tévedése, irreális helyzetértékelése ellenére is megjelenített egy nemes törekvést, amely már legalább Platón óta egy tiszteletreméltó filozófiai hagyomány vezérgondolata. Azt a törekvést, hogy politika afelé mutasson, amely a lélek és szellem számára előnyös, nem pedig abba az irányba, amely a demagógia, az ideológiai manipuláció, a gazdaság személytelen folyamatai, a termelés és „hatékonyság” minden valódi kultúrát maga alá temető „kultusza” számára kedvez. A 21. század első harmadában, a jóléti típusú „gyám-állam” és a tömegmédia valóságos elhatalmasodásának korában, amikor a hatalom elvont igazolása az állam aktuális és valóságos hatalmát sokkal nagyobbá változtatja az individuum fölött, mint az volt a történelemnek szinte bármely más periódusában, a konzervatív forradalmárok bizonyos témái különösen érdekessé válhatnak.


 

Jegyzetek:


 

1 Karácsony András: „A konzervatív forradalom utópiája a két világháború közötti Németországban”, in Századvég 2005/1, 69–104.

2 Csejtei Dezső–Juhász Anikó: Oswald Spengler élete és filozófiája. Attraktor, 2009, Máriabesnyő–Gödöllő, 282–299. [Csejtei–Juhász 2009].

3 Csejtei–Juhász 2009, 282.

4 Horváth Róbert a konzervatív forradalmat rövid elemzésében nem kizárólag német jelenségként, hanem annál tágabb, egyetemes kontextusban értelmezi. (Horváth Róbert: A konzervatív forradalom, in Pannon Front 1999/19. sz. 12–17.)

5 Nagy-Britanniában mindenekelőtt Edmund Burke-öt, Franciaországban Joseph de Maistre-t a német államokban elsősorban Friedrich von Gentzet és Adam Heinrich Müllert sorolhatjuk ide.

6 Leopold Ziegler például, a konzervatív forradalom tágabb köréhez sorolható filozófus „Európa újra kereszténnyé tételét” a szellemi regeneráció legfontosabb princípiumának tartotta, ugyanakkor egyik létező keresztény felekezethez sem csatlakozott formálisan. Timo Kölling szerint Ziegler állt „szellemi nagyságként” a konzervatív forradalomhoz kapcsolódó számos politikai-irodalmi orgánum hátterében. (Timo Kölling: Die Politische Ziegler. Forrás: www.leopold-ziegler-stiftung.de)

7 „[K]onservativ ist, Dinge zu schaffen, die zu erhalten sich lohnt.” (Moeller van den Bruck: Das dritte Reich. Berlin, 1923, 215.)

8 A később sok különböző kontextusban is alkalmazott, szimbólummá váló kifejezést először Karl Wolskehl, a kör egyik zsidó származású tagja használta George világnézetét és költészetét illetően, amelynek arisztokratikus szellemi perspektívái nemcsak a francia felvilágosodást, hanem az akkor „hivatalos” Németország, a császárság ideológiai alapjait is visszautasítva a kulturális és metafizikai kontinuitás egy olyan vonalát teremtik meg, amely a görög-római antikvitás szellemiségétől a Hohenstaufen-lovagkoron át egészen George modern költészetéig húzódik. Hamvas Béla – aki az 1930-as években szimpatizált a konzervatív forradalommal, habár a „konzervatív” jelzőt a maga részéről elvetette – 1936-ban szintén értekezett a George-kör kapcsán. (Újabb kiadásban lásd: Hamvas Béla: Nietzsche és a George-kör. In Sziget. Orpheusz, 2000, h.n., 147–161.) A konzervatív forradalom – különösen Spengler – által szintén megérintett Szerb Antal is méltatta George-t. (Szerb Antal: Stefan George. In Uő: Hétköznapok és csodák. I. Magvető, 2002, Budapest, 527–548.) George alakja és a George-kör kapcsán bővebben lásd: Ein ewiger Verehrer: „Stefan George alakja”, in Magyar Hüperión, IV. évf. I. szám. (2016) 78–83.; Karl Wolfskehl: „Die Blatter für die Kunst und die neuste Literatur”, in Jahrbuch für die geistige Bewegung. 1. kötet, 1910, Berlin, 1–18.

9 Igaz, Karácsony a konzervatív forradalmat, vagyis annak politikai és államelméletét elsősorban azért tekinti utópiának, mert az nem valósult meg, nem azért mert megvalósíthatatlan volt. „[A konzervatív forradalmat – P. Z.] az utópiák körébe sorolhatjuk – az „utópia” kifejezés hagyományos értelmében.” (Karácsony 2005, 71.)

10 Mann egy 1933-as naplóbejegyzésben jegyzi meg, hogy a nemzetiszocializmus „ama konzervatív forradalom politikai valósága.” Thomas Mann: Tagebücher 1933–1934. (Szerk. Peter de Mendelsohn) Fischer, 1997, Frankfurt am Main, 194.

11 Az újabb szakirodalom úgy véli: a kontinuitás feltételezése kapcsán téves (vagy szándékos) leegyszerűsítésről van szó. Ahogyan Rolf Peter Sieferle fogalmaz: „Hetven esztendő távlatából a frontok oly módon szorulnak össze, hogy az, ami ma egyetlen barna mocsárnak tűnik, a maga idejében heves harcoktól áthatott politikai terület volt.” (Idézi: Csejtei–Juhász 2009, 283.)

12 Ez az elhatárolódás tisztán megnyilvánult amikor Alfred Rosenberg egy cikket jelentett meg egy cikket a párt hivatalos lapjában (Völkischer Beobachter), amelyben kijelentette: a konzervatív forradalom a reakció mozgalma. (Idézi: Karlheinz Weißmann: Edgar J. Jung: zur politischen Biographie eines konservativen Revolutionars. Förderstiftung Konservative Bildung und Forschung, 2015, Berlin, 57.)

13 A nemzetiszocializmust más és más hangsúlyokkal, de konzervatív-jobboldali szempontból elemzik: Julius Evola: Fasizmus és harmadik birodalom; Erik von Kuehnelt–Leddihn: Leftism, From de Sade and Marx to Hitler and Marcuse; Karlheinz Weißmann: Der Weg in den Abgrund: Deutschland unter Hitler 1933–1945.

14 Lásd pl. Ernst Jünger: Politische Publizistik. 1919 bis 1933. Klett–Cotta, 2001, Stuttgart.

15 1920 és 1922 között több mint ötven beszédet tartott ifjúsági csoportok és diákok, de munkások számára is. (Karlheinz Weißmann: Edgar J. Jung: zur politischen Biographie eines konservativen Revolutionars. Förderstiftung Konservative Bildung und Forschung, 2015, Berlin [Weißmann 2015], 16.)

16 A „hétfői asztal” elnevezésű vitakört többek között Moeller van den Bruck, Hans Blüher, Albrecht Haushofer, Max Scheler is látogatta.

17 A Juniklub, vagyis júniusi klub elsősorban az „ifjúkonzervatívok” szervezete volt, és az 1920-as évekre az egyik legfontosabb konzervatív eszmei platformmá vált a weimari köztársaságban. A név onnan származik, hogy eredetileg a baloldali Novemberklub ellensúlyozásaként alapították.

18 A Ring-bewegung vagyis „Gyűrű-mozgalom” a Der Ring nevű konzervatív folyóirat körül megalapult konzervatív mozgalmat jelentette.

19 A monarchista Papen maga is a Deutscher Herrenklub körével szimpatizált a nemzetiszocializmust pedig saját céljai érdekében szerette volna felhasználni.

20 Számos jel mutat arra, hogy Jung belekeveredett egy Hitler-ellenes összeesküvése, valószínű, hogy ezért, és nem pusztán a Marburgi Beszéd megírásáért kellett 1934-ben az életével fizetnie. Karlheinz Weißmann egy „Jung körül szerveződő csoportról” beszél, amely amellett, hogy a zsidóellenes intézkedések és atrocitások dokumentálásán dolgozott, konspiratív módon is működött, a Gestapótól és az SA-tól a rezsimellenes erőkig ért (Weißmann 2015, 47.)

21 Jung ifjúkori „nietescheizmusának” elemzését lásd: Sebastian Maaß: Die andere deutsche Edgar Julius Jung und die metaphysischen Grundlagen der Konservativen Revolution. Regin–Verlag, 2009, Kiel [Maaß 2009], 23–29.

22 Weißmann 2015, 13.

23 Weißmann n 2015, 15.

24 Idézi: Roshan Magub: Edgar Julius Jung, Right-Wing Enemy of the Nazis: A Political Biography (German History in Context), Camden House, 2017, London, 23.

25 Az egyik ilyen elnevezés volt a „Harmadik Birodalom” (Drittes Reich) amelynek eredete a középkor bizonyos keresztény-kiliasztikus forrásaiból származott az ún. völkisch-mozgalmakban is megjelent, Moeller van den Bruck révén vették át a konzervatívok, később a nemzetiszocialisták.

26 Edgar J. Jung: „Tragik der Kriegsgeneration”, in Süddeutsche Monatshefte 28 (1930) 511–514; 511.

27 Weißmann n 2015, 3.

28 Idézi: Weißmann 2015, 22.

29 Jung 1930, 271.

30 Jung 1930, 18.

31 Jung 1930, 52.

32 Jung 1930, 124.

33 Jung 1930, 139.

34 Maaß 2009, 81.

35 Weißmann szerint erre utalnak hivatkozásai Nyikolaj Bergyajev az orosz politikai és vallásfilozófus fejtegetéseire a „harmadik kinyilatkoztatásról.” (Weifiman 2015, 49.)

36 Edgar J. Jung: „Die Nationale bewegung in Deutschland”, in Velhagen & Klasings Monatshefte 46 (1931/32) 257–260, 259.

37 Edgar J. Jung: „Deutschland und die konservative Revolution”, in Deutsche über Deutschland. Albert Langen, München, 1932 [Jung 1932], 369–382.

38 Uo.

39 Uo.

40 Idézi: Weißmann 2015, 46.

41 Edgar Julius Jung: „Die christliche Revolution”, in Deutsche Rundschau 59 (1933) 142–145; 142.

42 Papen Marburgi Beszédének teljes szövegét lásd pl. Maaß 2009, 135–149.

43 Számos történész és politológus mellett ezt az értelmezést képviseli és folytatja egy, számos egyetemi tanárt is soraiban tudó berlini baloldali „think-tank”, a Zentrum Liberale Moderne, amely „Az új jobboldal ósdi gondolatai” címmel adott ki, a nagyközönség ideológiai befolyásolását célzó, torzításoktól, valótlanságoktól és tendenciózus megfogalmazásoktól nem mentes kiadványt 2020-ban. Lásd: Ralf Fücks, Christoph Becker (szerk.): Das alte Denken der Neuen Rechten. Die langen Linien der antiliberalen Revolte. Sammelband des „Institut Solidarische Moderne”, Wochenschau Verlag, 2020, Frankfurt.

44 Ottlik László: „A politikai rendszerek”, in Kornis Gyula–Grate Gusztáv–Hegedűs Lóránt–Schimanek Emil (szerk.): A mai világ képe. II. köt. A politikai élet. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1939, Budapest [Ottlik 1939], 361–530, 381.

45 Ottlik 1939, 382.

46 Uo.

47 Mattias Schöning: „Der Anarch und die Anarchisten Ernst Jüngers »Eumeswil«: Eine metapolitische Typologie der Staatsteineie aus dem Jahr ,77”, in Norman Achtler (szerk.): Ikonographie des Terrors? Formen asthetischer Erinnerung an den Terrorismus in der Bundesrepublik 1978–2008. Universitätsverlag Winter, 2010, Heidelberg, 21–50.


« vissza