Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A jelenlét ereje – Törőcsik Mariról

Barátkozom a temetővel, / mint madár a levegővel” és írom a nekrológokat sorjában. Pedig mennyire megvetettem ezt a műfajt a fiatalság gőgjével, rövidlátásával. Mondhatom, hogy beletanultam, utolsó kötetemben már egy fejezetet tettek ki a filmművészet halottai. Hiába, hogy úgymond számíthattunk a halálára, hiába, hogy a profik már évekkel ezelőtt – klinikai halálakor – megírták a búcsúztatót, s aztán nevetve mutatták neki. Persze, neki sem kellett több. Szegő Andrásnak például azt mondta: „Volt pofája ezt írni rólam? Hát ezért igazán nem lett volna érdemes meghalnom!” Én már írhatok, amit akarok, már biztosan nem fogja olvasni. De van-e még valami, amit nem írtak le róla? Kevéssé valószínű.

Közel hét évtized a pályán, szinte folyamatosan, filmen és színpadon egyaránt. A kilencvenes évek elején, az össznépi amnézia idején megjelent egy könyv a rendszerváltozás előtt vezető kritikus tollából – ne írjuk le a nevét – a magyar film utolsó fél évszázadáról, s Fábri Zoltán Körhintája ebben tíz sort kapott – olyan filmek, amiknek már a címére sem emlékszem, másfél oldalt. A baj az, hogy ebből a tíz sorból sem az derült ki, hogy miért remekmű a Körhinta, hanem az, hogy „mai olvasatban” súlyos hibája a filmnek, hogy rossz ügy, az erőszakos tsz-szervezés mellett kötelezte el a nézőket. És a tíz sorban nem szerepel Törőcsik Mari és Soós Imre neve sem. Biztos vagyok benne, hogy a Körhinta sokkal több nézőt győzött meg a szerelem hatalmáról, Törőcsik Mari pusztán a jelenlét erejével ható zsenialitásáról, mint a szövetkezetek fontosságáról. S ez mai olvasatban is így van, jóllehet, „a főd a fődhöz házasodik” ismét.

Kétségtelen, hogy noha a rendszerváltozáskor a kultúrában és a gazdaságban sokszor öntötték ki a fürdővízzel a gyereket is, Törőcsik Mari maradt. Méltán mondhatta neki a lánya néhány évvel ezelőtt: „Mama, ennek a kornak Te vagy az a színésze, aki a legtöbbet elérte.” Csak egész estés játékfilmjeinek száma száz körül van, a számos tv-filmen, portrén és a rengeteg színházi szereplésen kívül. Mi lehet a titka? Miért nem fáradt el, miért nem untuk meg?

Volt három jó filmem. A többi pénzkereset”- mondta Bérczes Lászlónak, emlékezetes beszélgetőkönyvükben. Úgy gondolom, ez a mondat nem állja meg a helyét. Mi lehet mögötte? Nagyképűség? Magas mérce? Póz? Igaz, nem csak magával volt szigorú. Jancsót is a helyére tette: „Korábban azt mondtam, négy jó filmje volt, de inkább három.” És ebben igaza lehet. De neki sok jó filmje volt. Természetesen rossz filmben Törőcsik Mari sem tudott csodát tenni – s voltak ilyenek bőven –, mert a jelenlét ereje a vásznon véges, és csak a megfelelő csillagállásokkor működik. A klasszikusok: Körhinta; Szerelem; Déryné, hol van? mellett azonban felejthetetlen volt az Édes Annában, a Vasvirágban és a Külvárosi legendában is. Kitűnő volt a Sikátor fiatal munkásasszonyaként Rényi Tamás filmjében, Maár Gyula Teketóriájában – ez a film itthon bukás volt, de Taorminában megkapta érte a legjobb női alakítás díját. Számára nem volt kis szerep. Többször kapta meg a legjobb epizódszereplő díját is a filmszemléken. S remekel a Swingben is, megfelelő öniróniával játszva az kiöregedő dívát 2014- ben, a klinikai halálból felépülve.

Azért sem igazságos, hogy csak a három klasszikus filmjét emlegeti, mert töretlen népszerűségét a filmnek, sőt valljuk be, a mozinak köszönhette. Annak, hogy olyan időben került a filmvászonra, amikor az emberek jártak moziba.

Nemcsak a Körhintából emlékeztek rá később is, hanem azokból a csacska szocreál történetekből, amelyeket százezrek néztek meg kétszer-háromszor is. Mint jómagam, nővéremmel a Terv mozi második sorában. Kölyök, Két emelet boldogság, Házasságból elégséges és még sorolhatnám. Ők voltak Bodrogi Gyulával az álompár a hatvanas évek közepéig, jóllehet, kevésszer játszottak együtt filmben. Persze Pataki Mariként tartják számon legtöbben. Becket Ó, azok a szép napokját játszották Kecskeméten (1984) és a tanyavilágból jöttek a szervezett nézők busszal. Pataki Marit akarták látni. Félt, hogy mi lesz, ha egy szót sem értenek az abszurd darabból. A nézők figyeltek nagyon. Az előadás után kérdezték: Művésznő, ugye nem baj, hogy nem értettük? „Nem kell mindent érteni. Egy Pilinszky-verset se érteni kell. »Alvó szegek a jéghideg homokban / Plakátmagányban ázó éjjelek / Égve hagytad a folyosón a villanyt / Ma ontják véremet.« Mit kell ezen magyarázni? Néztek rám, csillogó szemmel. Arra gondoltunk végig, művésznő, hogy milyen nagy az emberi szenvedés és hogy mégis vannak boldog pillanatok.”

Szerencséje volt, mert részese lehetett az európai és a magyar film megújulásának, magára találásának. A filmművészet aranykorának. Nyolc filmje szerepelt Cannes-ban, s 1976-ban megkapta a legjobb színésznőnek járó díjat a Dérynéért, majd az életműdíjat, az Arany Pálmát is 1983-ban, olyanok között, mint Robert de Niro, Michele Morgan, Liza Minelli, Sophia Loren, Depardieu, Ingrid Thulin. S ha már a megszámlálhatatlanul sok díjánál tartunk, akkor meg kell említeni, hogy 1994-ben, amikor először adtak ki életműdíjat a Magyar Filmszemlén, a klasszikus rendezők és operatőrök mellett – Fábri, Makk, Jancsó, Illés György – egyedüli színészként ő kapott díjat. A magyar film nagyassszonya.

Törőcsik pontosan tudta, hogy van a filmművészet és van a mozi. A mozi csúcsa a Casablanca volt számára, a filmművészeté a Kopár sziget. Azt is tudta, hogy a filmművészetnek lényegében szerencséje volt a szocializmusban. A külföldön is bemutatható jó film kellett az országimázshoz, s tudta azt is, hogy a kapitalizmussal, a globalizációval vége a nemzeti filmművészetnek. „Ki adna ma pénzt egy Tarkovszkijnak, egy Wajdának, egy Fellininek, egy Bergmannak? Senki. A pénznek, a tőkének nem érdeke a film” – háborgott a már említett könyvben.

Különös, hogy bár a filmek hamar öregszenek, hiszen kötődnek a korhoz, amelyben a történet játszódik, sem a Körhinta, sem a Szerelem, sem a Déryné hol van? fölött nem járt el az idő. Kortalanok, hiszen úgy a szerelem, mint az agónia minden ember életének velejárója. Nemkülönben az öregedés, az elmúlás. Ráadásul Maár Gyula szándékoltan emelte ki saját korából a Déryné naplója alapján készült filmet, s tette időtlenné, örökké, az elmúlással, a biológiai öregedéssel, a divattal, s a provincializmussal küzdő ember szinonimájává Dérynét.

Mondják sokszor, hogy egy filmrendezőnek a legnagyobb csapás, ha színésznő a felesége. Maár Gyula ezt másképp gondolhatta, mert filmeket írt Törőcsiknek. S bár annak idején az operett szakon kezdett a főiskolán – ahová, mint tudjuk nem igazán volt ideje bejárni a forgatások miatt – azt, hogy remekül tud énekelni, s nem akármilyen hangterjedelme van, Maár Gyula igényesen készített zenés portréiban láthattuk először.

A 20. század végére a filmművészet hanyatlásnak indult, de Törőcsiknek megmaradt a színház. „Ideje lenne eldönteni, hogy sztárocskák akarunk-e lenni vagy színészek?”- mondta neki „Majorelvtárs”, még pályakezdőként. S Törőcsik színész akart lenni. Mindenképpen. Pedig sokat kellett tűrnie, várnia az első igazi színházi sikerre. 1968-ban, egy kortárs orosz darabban, Leonyid Zorin Varsói melódiájában ismerték el először, hitték el, hogy színpadon is tud nagy lenni. Iglódi István rendezése volt. Igaz, már az Úri muri Rozikájaként sem volt rossz, Kállai Ferenccel, 1965-ben (Egri István rendezése). Major Tamás tanítványaként is beérett lassan, a hetvenes évekre (Luzitán szörny, A szecsuáni jólélek). A színpadon szabad, nagyon merész kísérletező volt. A legjobb rendezőkkel dolgozhatott határon innen és túl. Nem sorolom a neveket. Különös, hogy bár – szerintem – filmszínésznőként volt megkérdőjelezhetetlen, a filmekben inkább beskatulyázták. „A hetvenes években évekig nem álltam fel a konyhaasztal mellől” – nyilatkozta egyszer. Ugyanakkor színpadi repertoárja meghökkentően széles lett, Brechttől, Ionescutól Lehár Ferencig tartott. Kíváncsi volt és megújulásra kész: „Elmegyek egy húszéves suhanchoz is játszani, ha tehetséges” – mondta. Már nyolcvanon túl játszotta a Nemzetiben Lukát az Éjjeli menedékhelyben – Viktor Rizsakov – és Galileit Zsótér Sándornál.

Míg a filmek többségében „csak” sugárzott, puszta jelenlétével kimerítette a filmszínészi játék lehetőségeit, a színpadi létezésért meg kellett küzdenie. De megtanulta. „Valahogy... színész lettem. És onnantól én ezt olyan komolyan vettem, mint aki arra teszi föl az életét, hogy ő mondjuk ferences szerzetes lesz. Énnekem az volt a dolgom, ahhoz kell a tehetség, amivel születni kell. Aztán meg kell tanulni a szakmát, de nem mindegy, kiktől. Engem Isten a tenyerén hordozott, a legjobbaktól tanulhattam.”

Sokszor hangsúlyozta, hogy rendkívüli szerencse segítette a pályáján. Azt hiszem, alkatilag, emberileg volt szerencsés. Tudta – amit kevesen –, hogy szeretnie kell az embereket, hogy szeressék. Toleráns, nagyvonalú ember volt. Vajon hogy fogunk bánni az örökségével? Láthatják-e majd unokáink? Tudják-e majd, ki volt Törőcsik Mari, ha átmennek mondjuk egy róla elnevezett téren?


« vissza