Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A tágasság iskolája (részlet)

A puszta nappaláról ezt jegyeztem fel: „.meg kell szokni az állandó szelet, az árnyéktalanságot; ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billió wattos lámpa tűzne a szemedbe, folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél, ott egy százas körte ugyanezt megteszi; ha legalább látnál valakit a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma maradsz - de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz.”

Vallani - de miről? Vallani: önmegfogalmazás. Az önmegfogalmazás: körülhatároltságunk megerősítése, ami nem választható el a fokozottabb öneszméléstől, önátvilágítástól, magunkbirtoklástól. Azt is jelenti ez, hogy a magány eleve jellemzője a magát mind jobban tisztázó énnek, személyiségnek? A magány az öntudat fokmérője is?

Próbáljunk meg másképp is kérdezni. A pszichológiai tér és idő számunkra semmivel se kevésbé reális és fontos, mint a fizikai. S ha ez így van, a fokozódó öneszmélést nem foghatjuk fel bizonyos értelemben „nagyságrendi” növekedésként, ami - élményszinten - a tér-időben való megváltozott elhelyezkedést is jelent? S ugyanakkor: ezzel a nagyságrendi növekedéssel nem növekszik meg a végtelenség élményének az erőssége is?

Vegyünk kiindulásul egy képletes hasonlatot (és antropomorfizál- juk): amit egy porszem élményszerűen maga körül feltételezhet, feltehetően és viszonylag „kevésbé” végtelen, mint amit a Mount Everest közérzete feltételezhet ugyanabban a térben. Ha ezt a gondolatot sikerül élményszerűen átélnünk, nehéz lesz kitérnünk a csábítás elől, hogy ne a Mount Everest helyzetét ítéljük drámaibbnak. Kétségtelen ugyan, hogy a Mount Everest esetében az önmaga kiterjedtségével semlegesített, magába fogyasztott, „legyőzött” tér összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint amit a porszem képes kisajátítani a rendelkezésre álló tágasságból - de vajon nem éppen ezért kényszerül a nagyobb nagyságrendűség a végtelennek még nagyobb „arányokban” való, még nyomatékosabb átélésére? A tér kitöltésének élménye nem annál nyomasztóbb, minél nagyobb az önkiterjedtség? S minél porszemszerűbb valami, nem annál valószerűbb az énközpontú szűkítés minden átélésben? Az ilyen „szűk” végtelenben pedig nincs magány, a szó modern értelmében. Átélhetőbb a középpont, a határoló felület, ami visszhangozni tud. A metafizikai megnevezés spontánabbul eshet egybe a térélmény megnevezhetetlenségével. Az új térélmény egyre nehezíti a közérzeti kivetítéseket; s miközben a visszavonásokban, a tudatunkra való visszavezetésben és vonatkoztatásban keressük a megmagyarázhatóság tárgyias bázisait, egyidejűleg azt éljük át, hogy minél élesebben vagyunk képesek (s úgy látszik, ösztönösen hajlamosak is) el- és körülhatárolni magunkat, annál tudatosabb determináltságérzéssel kényszerülünk beletartozni egy visszhangtalan, „végtelen” végtelenbe.

A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog” - ez a szív a legnagyobb modernkori nagyságrendek közé tartozik, és a közérzete is ennek megfelelő. Annyira élesen önmaga és önmagára utalt, hogy nem érezheti másképp: határtalan és visszhangtalan tér rabja. Nem az Éjszaka közérzete az övé, hanem a Nappalé. Nem a sötétséggel szembesíti magát, hanem a sokkal bonyolultabb takarással: a fénnyel. Tér és idő így „villog” a költőnél: „Oh égbolt csontos tisztasága” - „a csőrdülő ég vasban áll” - „köszörűn sikoltó idő” - „kirakatüveg-idő” - „.. .jelen idő, ez a kovácsolt hideg, e villanó, e kés-idő” - s ebben a térben-időben ő maga: „körmeim egyre keményebbek, de a rózsái fejérebbek.” Hogy ebből a tér-időből hová? A válasz legalább annyira heroikus, mint nosztalgikus: „az értelemig és tovább!” A közérzet itt az elhatároltság olyan mértékű felfokozásában bízik, ami ugyanakkor meg is szabadít a kiterjedtség közérzetétől. S ezt fontos, hogy helyesen értelmezzük.

A végletekig fokozott elhatároltság a legáltalánosabb elvek felé van útban, és éppen az esetlegestől igyekszik szabadulni. A végtelen kitöltése és birtoklása, érzelmileg, a részletek fölötti elsuhanással egyenlő; s csak az elképzelhető legelhatároltabb pillanat hasonlítható a minden pillanatot egyesítő végtelenhez. Giordano Bruno a dolgok mozgásának két aktív princípiumáról beszél: az egyik véges, megfelelően a véges tárgy mivoltának, s ez bizonyos ideig tartó mozgást hoz létre. A másik végtelen, megfelelően a végtelen elv mivoltának, ami mindenben egész; ez pedig egy pillanatig tartó mozgást hoz létre. „A végtelen elv - írja - abban a pillanatban, amelyben megkezdi, már be is fejezte a mozgatást, így a mozgó test, míg egyrészt a leggyorsabban mozog, másrészt a legszilárdabban áll. mert egy pillanat alatt végezni a mozgást és nem mozogni: egy és ugyanaz.”

Ilyen értelemben - legalábbis a lelki átélés szempontjából -, a végső elhatároltság a legáltalánosabb tártság, amiben szükségképpen szűnik meg a kiterjedtség közérzete.

Ohati jegyzeteim közül való ez is: fölöttem halott perspektíva: az ég áttetszővé hengerelt kék síkok emeletsora; nincs lezárva sehol, nincs görbülete sehol, árnyéktalan préri, halvány vonaljáték rajta a mozgás. én vagyok az egyetlen szem ebben a pusztaságban, minden egyéb csak kiszolgáltatott üresség és mégis pókhálószövedék: minden fönnakad benne, s minden kezdettől fogva benne van. Látszatönállóság a magány - az ég két mozdulatlan szemkarikámban kering. És sorba vonulnak el az üresség jelenései: mindegyik önfeledten cifrázza magát, mindegyik egyéniségében tetszeleg, egy-egy villanásnyi időre álarcot ölt: most fecske, most pacsirta, most ölyv - és mégis kérlelhetetlenül ugyanazok, a kék síkok csillogása eggyé mossa őket. A két préri, a lenti és a fenti, egybeolvad.”

Így a közvetlen élmény és közérzet; s valahogy ide torkollik minden meditálás is. Bruno gondolata nem állja ki a fizika és matematika mai kritikáját; de nem is állítottuk, hogy a közérzet mindenben és mindig ugyanannak a helyességnek a pályáján fut, mint a tudomány - aminek mégis a szuggesztiója alatt áll. Viszont, ha a közérzet helyesbít, azt mindig a logikától függetlenül teszi. Bár az ilyen módosítások, ha csakugyan figyelemre méltóak, általában azon a határterületen jelentkeznek, ahol a tudomány is axiómákra támaszkodik, melyeknek a hitele a rájuk építhető modellek használhatóságában van. A végső magyarázatokra vonatkozó helyesbítések azonban kívül esnek a használhatóság mindennapos fogalmán, és meg is lazítják a kapcsolatot a logikával.

A népmesei nyelv géniusza különbséget tesz a villám és a gondolat sebessége között, mintegy költői utalásként az egymás fölé rétegeződő minőségek közérzeti evidenciájára. Hogy a gondolat sebessége is tartam, és mérhetőnek kell tekinteni? A közérzet azonban a gondolatsebességen túl is sejt és átél olyan „folyamatot”, ami valójában nem folyamat már, hanem kezdet és befejeződés összekapcsolódása - amiben nincs szemben, csak benne.

Ezek a fogalmak nem a tudományéi; mégis mindent megtesz, hogy újraértelmezze és időszerűsítse bennünk. S ez újabb elgondolkoztató ellentmondás.

(Mészöly Miklós: A tágasság iskolája. https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/MESZOLY/meszoly00367_kv.html


« vissza