Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Csokits János hagyatékából – A Magyar Műhely és egy kimaradt vers

"Olyan lapot keresek, ahol tiszteletben tartják a nyugati sajtóban jelenleg még érvényesülő demokratikus jogelvet: a véleményszabadságot. Ilyen lap, a jelek szerint, nincsen a magyar emigrációban. Ki az amerikaiak, ki a kommunisták, ki mind a kettő érdekeit és érzékenységét védi előzetes cenzúrával."

Ki is volt Csokits János (1928–2011)? József Attila-díjas (2006) költő, 1946-tól publikált, 1946–1949 között elvégezte a jogi egyetemet, 1949-ben politikai okokból Ausztriába emigrált. 1950–1963 között Párizsban élt. 1953–1954 között, valamint 1963–1974 között a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, ekkor Münchenben lakott. 1974-től 1986-ig Londonban tartózkodott, ahol a BBC magyar osztályának munkatársa volt. 1986–1989 között Andorrában telepedett le. 1989-ben jött haza Magyarországra, Tatán vett bérbe egy tóparti házat, aminek a címét mindenki előtt titokban tartotta.

Szinte száműzetésben élt itthon, sem az adóhivatallal, sem más hivatalos szervvel nem akart kapcsolatba kerülni. Ebben a tatai magányban nagyon sok levelet írt. Férjem, Domokos Mátyás halála után velem levelezett tovább, s a ritkuló, de rendszeres közös ebédeléseken kívül számos versét, versjavítását, életével kapcsolatos történeteket osztott meg velem.

Ilyen volt az alább közölt levélváltás, melyet 2010. október 29-én a következő mondatokkal küldött el nekem: „Kedves Ilona! [...] Levélváltásunkat Mártonnal mellékelem: nincs még egy másolatom, ezért kérem, ha meg akarja tartani a szövegeket, készíttessen egy fénymásolatot az egész paksamétáról. Nyugodtan mutassa meg, akinek akarja, nem titok. Jobban is megfogalmazhattam volna leveleimet, de éppen akkoriban dolgoztam »Kipillantás egy holdkráterből« című versemen (68 tavaszán), nem volt kedvem piszkozatot készíteni a levelekről. [...] Most jut eszembe: Mártonnak azért írtam (pro forma) baráti hangon, hogy válaszaiban ne használhassa fel az éles hangú stílust, hanem kényszerüljön a lényegről írni. Nem voltunk ölelkező viszonyban.”

Ez az 53 (!) évvel ezelőtti levélváltás egy nem közölt vers ürügyén zajlott le, hűen tükrözve a „kinti” magyarok szellemi életének egy darabkáját.

A másik fél Márton László (1934) író, diplomata, a párizsi Magyar Műhely alapítója (1962), majd egy ideig társszerkesztője volt. Jelenleg is Párizsban él. Megkaptam engedélyét a levélváltás közléséhez.

Csokits János kitűnő helyesíró volt, bár néhány esetben nem az éppen érvényes akadémiai helyesírást használta. Tekintettel azonban arra, hogy nagyon kényes és érzékeny volt minden írásával kapcsolatos dologra, iránta való kegyeletből csak az ékezeteket javítottuk, mivel a hosszú ékezetek hiányoztak a fél évszázad előtti (és nyugati) írógépekből.

Először a verset közöljük, azután a levélváltást.


 

Ha elmondom,

mi történt velünk...


 

Azt mondják, felejtsem el

anyámat, aki szült, apámat, aki nemzett,

mert él az Ember s a népek kihalnak,

felejtsem el a forradalmat,

a súlyt, mitől guggolva él a nemzet,

felejtsem, mi történt Budapesten,

Pécsett, Miskolcon, Magyaróváron,

hogy négykézláb hoztuk az országhatáron

a bevérzett drága elvet,

mit most a Nyugat elvet

és azt kéri tőlem, legyek már végre józan,

felejtsem el a nyelvet,

beszéljek más nyelven, beszéljek másról:

hindúkról, Holdról, haladásról,

békéről és a készülő

nagy összefogásról,

mert minden jobb lesz már holnap,

mondják a nagyhatalmak,

csak én beszéljek másról,

ne hősökről, árulásról,

Tarcsáról, Recskről, Vácról,

Molotov-koktélos srácról,

mert, úgy mondják, senkinek se használ,

ha elmondom, mi történt velünk

Győrött, Kanizsán, Kiskunhalasnál,

mi fájt minálunk mindenkinek,

Nagy Imrének és Mindszentynek,

ne esküdjek földre, égre,

megtisztult nemzedékre,

milyen új rendet

teremthet

a hűség,

mikor észnek, szívnek, karnak

szabad az egyszerűség,

de mondjak már búcsút végre

minden magyarnak,

bölcsőnek, ravatalnak –

hogy hallgassak:

ezt kérik tőlem szépen,

a történelem nevében,

a nagyhatalmak!


 

Hiszen minden jobb lesz majd holnap –

csak felejtenem kell, mit reméltem,

hogy élhessek bizánci nyugalommal,

bölcsen és kiherélten.


 

Talán nem értem

a világ baját?

Azt kérdik, miért nem

mondom el Ali Babát

s a negyven ENSZ-tagot,

hogy a négernek nem jut télikabát,

az eszkimó nem kap mangómagot,

és kérdik, mért vagyok

oly lelketlen fráter:

miért nem sajnálom Amerikát,

ahol csak minden harmadik

kutyára jut egy pszichiáter?


 

Bizony szomorú világ,

hol millió neandervölgyi néger

hasztalan vágyódik a jóra:

mozira, rádióra,

s ezalatt én, dőre

európai, nem nézek a pőre

párizsi színésznőre,

pedig, lám,

a fényreklám

szerint: ezeregyéjszakát

biztosít a bőre...


 

S ha már a filmvászon

mélységeiben nem halászom:

mért nem vigasztalódom,

mint a többi népek,

hogy az űrhajók milyen szépek

s a Holdon talán már holnap

emberszabású gépek

robotolnak – mit morgolódom,

hogy mi volt Onódon,

Békéscsabán vagy Szegeden,

hogy miket beszél az egyetem,

mi van a Csepel-szigeten,

talán csak mégse hihetem,

hogy New Yorknak sorsunk idegen

s igazat szól a sok arab,

kínai, hindú, néger:

hogy a Nyugat

csak ugat,

soha nem harap,

és végül Moszkva

lesz az, ki a végső

szerepet kiosztja,

hiszen ott van mindenütt a Párt

újságkioszkja...


 

Meglátogatnak, mondják, utazzam:

háljak repülőn, éljek vonatban,

levelet írnak, pénzt kínálnak,

megmondják azt is, mit csináljak:

talán, ha nem tartom nehéznek,

a nagy történelmi perben

tanúnak beidéznek,

csak, kérik, ne nézzek olyan leverten,

emlékeimből ne idézzek,

és mondjam, hogy mindent kihevertem...


 

Beszélnek hozzám, biztatnak gyakran,

feledni nem tudok,

de élve maradtam

ha kérdeznek, nincs mit felelni,

torkon ragad az iszony:

hazug jövőbe nézek,

holtak borából iszom.

(1959)


 


 

München, 1968. III. 27-én

Kedves Laci!

Lassan egy éve lesz, hogy itt jártál nálam. Ezt követő levélváltásunk nem mondható sikeresnek. Talán helyesebb lett volna, ha nem akkori leveledre írott válaszomban szellőztetem a belém szorult indulatokat, de ezen most már nem segíthetünk. Azért nem feleltem hamarább, mert magam sem tartottam célszerűnek az „eszkalációt”. Veszekedni csak konkrét kérdéseken érdemes; elveit ki-ki műveiben és magatartásával demonstrálhatja. Elvi vita lehetséges, de csak bizonyos keretek között, értelmes formában, és azt hiszem, egyetértünk abban, hogy ez a levelezés nem megfelelő keret.

Inkább személyes kérdésekről írnék, bevezetésképpen. Elsősorban arról, hogy mi kifogásom volt és van a Magyar Műhely szerkesztői ellen. Elmondom, mit sérelmezek. 1961-ig kell visszanyúlnom, mert akkor kezdődött, amit ma sem nevezhetek másként, mint ami: t.i. disznóságnak.

61 novemberében Nagy Pál1 levéllel fordult hozzám, hogy adjak írást a Műhelynek, és „tanácsaimmal, bírálatommal segítsem a vállalkozást”. Azonnal válaszoltam. Nagy és Parancs2 december elején jártak nálam a rue de Lubeck-ben. Parancs méla és bekávézott állapotban bóbiskolt, így hát Nagy szerkesztő úrral társalogtam. Nem ismétlem el a beszélgetés részleteit, de már a lap első számában kiáltó volt az ellentmondás a nálam elszavalt programbeszéd és a nyomtatott valóság között. Ha kívánod, később egyszer bővebben is kitérek erre a programszavalatra.

Közöltem a delegáció látszólag józan tagjával, hogy új verseimet Bikich Gábornak3 ígértem oda, az Új Látóhatár számára. Minthogy azonban az induló lapnak segíteni kívántam, felajánlottam „Ha elmondom, mi történt velünk” című politikai versemet, amely, Weöres Sándor kifejezésével élve, „plakátvers”, de a Forradalom után érzett magyar kiábrándultságot és keserűséget, az okok és körülmények szatirikus rajzával együtt, megfelelő tartózkodással rögzíti, közérthető nyelven, arányos formában. (A lap nálam járt szerkesztői ugyanis azt állították, hogy a Műhely a Forradalom ügyét fogja képviselni! Ehhez ajánlottam a plakátverset.) A vers 1960. január 1-jén már megjelent az Irodalmi Újságban, ez azonban nem lett volna akadály, hiszen az ilyenfajta politikai költeményt egy induló lap nyugodtan tűzheti zászlajára. Megígértem, hogy a verset hamarosan elküldöm. Nagy két levelében is sürgette a szöveget, majd amikor megkapta, 61. december 19-én ezt írta nekem: „leközöljük, mert nagyon szép, és, sajnos, igaz.” (Aláhúzás Nagytól!) Egy kiadatlan verset is kért. Küldtem hármat. (Aláhúzás tőlem.) Ezek meg is jelentek, de a politikai vers csodálatosképpen elsikkadt a hű sáfárok kezén. Erről sem akkor, sem azóta nem értesített senki, sem szóban, sem írásban. A disznóság, mármint a szószegés, csak akkor derült ki, amikor 62 áprilisában megjött az első nyomtatott szám. Szóval rászedett a tisztelt Műhely! A csalás annyira nyilvánvaló, hogy nem is érdemes rá több szót vesztegetni. De talán megérted, hogy azontúl rossz szemmel néztem azokra, akik így visszaéltek bizalmammal és jóindulatommal.

Én csöndben visszavonultam, amiért aztán, igen jellemző módon, a Műhely szerkesztősége „megsértődött”. Később azt is megtudtam, hogy Te, kedves Laci, még 62 nyarán és őszén, különböző alkalmakkor meglehetősen uszító hangon nyilatkoztál Bikich Gáborról és rólam. (Tudod, mindent visszamondanak.) Ezután persze én sem tettem hangfogót a szájamra, ha szóba került a Műhely. Cifrázhatnám még, de minek? Értelmes embernek ennyi is elég.

Miután „érzelmi indítékaimmal” most már tisztában vagy, rátérek tavaly júniusi leveledre. Igazad van: írj csak továbbra is a magad ízlése szerint. Véleményemet azért írtam meg olyan nyersen tavalyi levelemben, nehogy azt hidd, csak a hátad mögött merlek szidni. Te elutasítottad megjegyzéseimet, ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Végre is a Te ügyedről van szó.

Nincs értelme annak sem, hogy a Műhely régi számait elemezzem. Te, leveledben, olyan jó bizonyítványt állítottál ki magatoknak, hogy én itt csak ünneprontó lehetnék. Azt az egyet meg kell adni: a Műhely minden fogyatékosságával együtt ma jobb, mert élőbb, mint akár az Új Látóhatár, akár az Irodalmi Újság, ez a két temetetlen hulla. Ami lapotok irodalmi szintjét illeti, az szerintem változó, de minden magyar irodalmi folyóirat szintje mindenkor változó volt, elég, ha az ember a Nyugat bármelyik számát előveszi. Egyébként, egy lapban ahol Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy és Mándy Iván publikál, bárki kiadhatja írásait anélkül, hogy irodalmi szégyen érné.

Marad végül a politika. Erről tavaly már megírtam, mit gondolok. Most, a Műhely utolsó számában, megjelent egy cikked „A párbeszéd jövője” címmel. Tán mondanom se kell, hogy a cikk szellemével általában, több kitételével pedig egyáltalán nem értek egyet. Tehát szeretnék hozzászólni. Ezen a ponton jegyzem meg: nem azért menekültem Nyugatra, hogy itt a kommunista elnyomók érzékenységére való tekintettel öncenzúrát gyakoroljak. Olyan lapot keresek, ahol tiszteletben tartják a nyugati sajtóban jelenleg még érvényesülő demokratikus jogelvet: a véleményszabadságot. Ilyen lap, a jelek szerint, nincsen a magyar emigrációban. Ki az amerikaiak, ki a kommunisták, ki mind a kettő érdekeit és érzékenységét védi előzetes cenzúrával. Nekem vannak kiadatlan verseim – kötetemet az idén fejezem be –, vannak novella- és esszé-témáim. Kritikát is szívesen írnék egynémely könyvről. De csak olyan laphoz szegődöm el, amely a szerkesztőség nézeteivel esetleg homlokegyenest ellenkező írásaimat is kiadja. Ha a Műhely szerinted ilyen lap: tárgyalhatunk. Ha nem: menjen ki-ki a maga útján. Mert, úgy gondolom, Te is belátod, hogy verseimmel nem támogathatok egy olyan lapot, amely nézeteimet nem tűri meg, pontosabban: írásaimat vélt vagy valódi érdekeinek megfelelően szűri és szelektálja. Nekem nem sürgős a kiadás: világéletemben a „dupla vagy semmi” híve voltam. Kérlek, értesíts, hozzászólhatok-e cikkedhez. Addig is amíg újból nem hallok felőled, ölel

J (kézírással)

*

IRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT

139, avenue Jean-Jaures 92

MONTROUGE FRANCE

Párizs 1968. április 5.

Csokits János úrnak,

München.

Kedves János,

Nagyon köszönöm leveledet és külön, hogy gondoltál ránk. Jól esne ha publikálnál a Műhelyben, amelyet korántsem tartok tökéletes folyóiratnak, még a maga lehetőségein, irányán belül sem, csak olyankor vagyok kénytelen védeni ha mások túlzóan támadják. Abban, hogy az irány és a módszer, melyet követünk helyes egészen biztos vagyok: ha pillanatnyi kétségem volna is, már régen nem csinálnám.

Te is érdemünknek tudod be, hogy nálunk Weöres, Pilinszky, Nemes-Nagy és Mándy – és hadd említsem meg: míg élt Kassák – publikál, publikálhat: ezt elérni talán mégsem volt olyan magától értetődően egyszerű, mint mások vélnék. Ha tehát Te ugyanabban a folyóiratban publikálhatsz, mint ők – akkor ezt azért teheted, mert szerény és alkalmatlan módomon, szerény és alkalmatlan munkatársaimmal együtt ezt a lehetőséget megteremtettük!

A Párbeszéd jövője csupán ezt a tényt kívánta rögzíteni, semmi mást. Tévedsz egyébként, amikor azt írod, hogy az én cikkem a szerkesztőség – tehát három ember – közös álláspontját tükrözi, közös fogalmazással. Nem vitacikknek, csupán egy álláspont rögzítésének szántuk. Természetesen a legnagyobb mértékben hívei vagyunk annak, hogy munkatársaink velünk homlokegyenest ellenkező nézeteket valljanak és ezeket alkalomadtán a Műhelyben is szóvá tegyék. De engedd meg, hogy hangsúlyozzam: nem vagyunk politikai lap, nem írunk politikai cikkeket, még ha néha a politikával összefüggő jelenségeket kommentálunk is – igen ritkán.

Te nálunk egyetlen egyszer publikáltál – azóta feltűnően hallgatsz. Most tehát nem vagy munkatársunk. Ha az lennél is megpróbálnálak rábeszélni, hogy más témához szólj hozzá, vagy legalábbis ne politikai vitát kelts hasábjainkon, melyre se helyünk – kéthavonta 64 oldal – se kedvünk nincs. De nem vagy munkatársunk saját elhatározásodból. Nem látom okát annak, miért kellene most – lapunk, érdeklődésünk lényegét félretéve – éppen politikai támadással jelentkezned.

Véleményszabadság, a velünk homlokegyenest ellenkező nézetek tisztelete – igen! De ha az emigráció egyik legjelentősebb lírikusa, aki verset nem ad hat év után csak politikai cikkel hajlandó jelentkezni és éppen nálunk ez nem egyszerűen véleményed tiszteletét, de lapunk karakterének teljes átváltozását jelentené. Erre pedig még olyan áron sem vagyunk hajlandóak, hogy továbbra is megtagadd közreműködésed.

Hadd beszéljek még világosabban: minden folyóirat a világon, minden szerkesztő valamilyen módon szelektál. Mi is. Így alakult ki munkatársi gárdánk, amely valószínűleg nem ért egyet a szerkesztők nemcsak irodalmi, de egyéb nézeteivel sem. Valószínű például, hogy Tűz Tamás tisztelendő úr és Mezei András elvtárs mindketten igen távol állnak a mi – politikai és egyéb – véleményünktől. Mindkettőt szívesen közöljük, mert verseikről igen jó a véleményünk. Egyik sem követelt tőlünk ennél többet, mi sem tőlük...

Ha tehát munkatársunk – minden ellenvéleményt fenntartó munkatársunk – lennél és a véletlen úgy hozná, hogy éppen ez a cikk nem hagy nyugodni, ebből csinálsz presztízs-kérdést valószínűleg megkérnénk hogy mérsékelt hangon, magadhoz-méltó stílusban, de szólj hozzá. De annak, hogy Dévénynél éppen politikai cikkel törj be – olyan olvasók előtt, akik mint költőt esetleg nem is ismernek – nem látjuk értelmét.

Nem zárkózunk el tehát – ellenkezőleg. Arra kérünk adj verset, vagy akármilyen kemény, akárkit támadó irodalmi kritikát és ha együttműködésünk során később úgy érzed, hogy el kell határolnod magadat a szerkesztőktől megteheted. De a kezdetnek, jobban mondva az újrakezdetnek, annak kellene lennie, mint minden igazi költőnél: szépirodalomnak.

Ennyit tehát álláspontunkról és A párbeszéd jövője c. cikkről.

Engedd meg, hogy két személyes megjegyzésre is reflektáljak.

A Műhelynek adott verseid sorsáról annak idején nem Nagy Pali döntött, de mindannyian, akik akkor szerkesztettük. Véletlenül emlékszem, hogy én sem voltam híve a másodközlésnek, tekintet nélkül arra, hogy a vers zászló vagy sem. Ha ma kellene döntenem – a szerkesztés, pedig mindig döntéssel jár – ugyanígy döntenék anélkül, hogy a vers, vagy a költő értékét kétségbe vonnám. Egyszerűen nem közlünk másodszorra se Téged, se senki mást.

Én sohasem nyilatkoztam „uszító” hangon rólad és Gáborról. Mindkettőtöket rendkívüli módon tisztellek, mint költőket és embereket, akármilyen furcsán és patetikusan hangzik is mindkettőtök iránt nagy személyes vonzalmat is éreztem, kerestem a kontaktust, de ez igen nehéz különösen Gáborral. Mindez nem zárja ki, hogy én is homlokegyenest ellenkező irodalmi nézeteket valljak – és vallok is. Gábor szerkesztői magatartását károsnak, hibásnak ítéltem, a Te hermetizmusodat onánikus, öngyilkos jellegűnek. Egész biztos vagyok abban, hogy Gábor az én helyemben sokkal színvonalasabb folyóiratot szerkesztene – de sajnos nincs az én helyemben, nem hajlandó szerkeszteni, csak olyan folyóiratot amelynek nincsenek munkatársai, amely nem jelenik meg.

Lehet, hogy nincs igazam. Bár amint magad is írod az UL temetetlen hulla, a Műhely pedig él. Hogy így történt és nem fordítva talán mégiscsak engem igazol – nem mint írót, de mint egy koncepció hívét.

Kedves János, a nyáron júniusban, vagy júliusban valószínűleg Münchenbe megyek két napra. Akkor ha kívánod valamivel nyugodtabban folytathatjuk a vitát. De addig is gondolkodj az alkun – igen, erről van szó – amit én javaslok. Küldj kéziratot, légy munkatársunk: és ha azután sürgős elhatárolnivalód van arról is tárgyalhatunk. De a világot a jelen helyzetben néhány szép vers inkább megválthatja, mint a politikai vita. Kezdjük ezzel.

Barátsággal ölel

Márton Laci [kézírással]

*

München, 1968. IV. 23-án

Kedves Laci!

Köszönöm a gyors, de részint pontatlan választ. Én sem húzom az időt: essünk túl mielőbb a vitán, amelyhez, úgy érzem, egyikünknek sincs nagy kedve. írtam volna már hamarább is, de az utolsó hetekben poétai önfertőzés foglalt el. Szakavatott szexuál-filológus, aki vagy, bizonyára tudod, hogy a verbális öngerjesztéstől néha hosszú az út az esztétikai kéjelgéssel egybekötött lírai ejakulációig.

Tehát, in medias res: minden marad a régiben. Ti önzetlenül és hátsó gondolatok nélkül folytatjátok a párbeszédnek nevezett politikai közösülést a Kádár rendszer mimózalelkű kultúrcsőszeivel, én pedig maradok az öngyilkos irodalmi onániánál. Természetesen igen jól megértem, hogy kitértek a vita elől, és inkább verseimet közölnétek, amelyekben a politikai szempontok általában háttérbe szorulnak. Bár ez sincs mindig így. A probléma azonban nem itt van, és erre Te is rávilágítottál leveledben.

Tegyük fel, hogy adnék verseket és a lap több számában herélt kritikákkal is szerepelnék. Ez azt a látszatot keltené, hogy egyetértek a Műhely politikai magatartásával. Te ugyan azt írod, hogy nem vagytok politikai lap, de ezt nem szabad szó szerint venni. Feltételezem, a hazai kultúrrendészeti hatóságok csak bizonyos politikai feltételek alatt engedélyezik, hogy az otthon élő írók veletek nyílt kapcsolatot tartsanak fenn. Ez a hallgatólagos /?/ megegyezés rányomja bélyegét a lapra és határozott politikai jelleget ad neki. Nem akarom itt firtatni, helyes-e ez vagy sem, csupán megállapítom: a Műhely politikai hallgatása ékesenszóló.

Bizonyos vagyok benne, ha „költői minőségemben” részt vennék néhány számban, de később egyszer olyan kritikát akarnék közölni, amelyben köntörfalazás nélkül kimondom a politikai mondanivalót is: a cikk nem jelenhetne meg nálatok. Meggyőződésem, hogy bizonyos irodalmi művek értékelésénél nem mellőzhető az irodalomtörténeti, történeti és társadalmi háttér elemzése. A művek nem születnek légüres térben. Akárhogyan viszonyuljon is egy írás a korhoz, amelyben született, a viszony mind a korra, mind a műre jellemző. A jelenkori magyar műveket sem lehet elválasztani a magyar jelenkortól, akkor sem, ha csupán általánosan vizsgálódol. A témához szervesen hozzátartozó politikai mondanivalót ki kell mondani. Ezt így kívánja a szakmai és az intellektuális tisztesség. Nálatok azonban csak mellébeszélni lehet, hogy ne mondjam: félrebeszélni /lásd: Tamkó Sirató Károly/. Ha néhány par excellence lírai versem kiadása után mégis megpróbálkoznék egy nyílt és pontos elemzéssel, mi várna rám lapotokban? Te magad írod: ez esetben megkérnétek, magamhoz méltó stílusban, mérsékelt hangon szóljak hozzá, amihez éppen hozzászólandó lennék. A mérsékelt hang viszonylagos fogalom. Feltételezem, ti döntenétek el, hogy hol húzódik a határvonal, amelyet átlépnem tilos. Azt sem igen tudom, milyen is az a hozzám méltó stílus? Én a nyílt, világos és pontos prózát kedvelem. Ezzel nem fér össze a politikai megváltásra hivatkozó sunyi hallgatás vagy mellébeszélés. Nálatok viszont, amint az leveledből is kitűnik, a véleménynyilvánítási szabadság csak elméletben létezik, akár a magyar népköztársaság alkotmányában.

Gondolom, Te erre sértődötten azt fogod mondani, hogy ha nem bízom meg szerkesztői magatartásotok szellemi integritásában, helyesebb, ha kívül maradok. Sajnos, valóban nem bízhatom benne. Mert nézd, Laci, legutóbbi levelemben adatokkal alátámasztva megírtam neked, hogyan csapott be a Műhely szerkesztősége. Te ezt válaszodban szabályosan elkented. Ugyanis szó sem volt arról, hogy ti nem akartatok verset hozni másodközlésben! Nagy Pál nevetekben elfogadta közlésre az említett politikai verset és ugyanabban a levelében ezt írta; „másodközlésre most is, máskor is szívesen vállalkozunk”! /Aláhúzás tőlem/ Az ő leveléből úgy tűnik, hogy ez közös elhatározásotok volt. /Többesszám!/ Te most azt írod; „Egyszerűen nem közlünk másodszorra se Téged, se senki mást.” És szintén közös döntésre hivatkozol. /Többesszám!/ Tekintve, hogy itt ugyanarról az ügyről van szó, talán nem túlzás, ha azt mondom: kettőtök közül az egyik hazudott.

De ez sem minden. Mert a másodközléshez, ráadásnak, további verseket kértetek és kaptatok. Ezek megjelentek, amaz nem. Akkoriban még egy városban laktunk, és bár posta is működött, felkereshetett volna valamelyik szerkesztő úr, hogy tájékoztasson az engem érintő „döntésről”. Ehelyett mélyen hallgattatok és a kinyomtatott lap kézhezvételekor kész tények előtt álltam. Ha ez nem csalás, akkor nem tudom, mit nevezel annak. Jellemző módon, még most, amikor eredeti magyarnyelvű Nagy Pál idézettel bizonyítottam neked, hogyan csapott be a Műhely: leveledben erről meg sem mukkantál. Hogyan bízhatnék meg szellemi integritásotokban amikor, hallgatásod tanúsága szerint, még most is hívei vagytok az efféle balkáni módszereknek?! Igazán csodálom, hogy múltkori levelem részletes közlései után még le merted írni a mondatot; „Te nálunk egyetlen egyszer publikáltál, azóta feltűnően hallgatsz”! A képmutatást sem szabad túlzásba vinni.

Bikich Gábor szerkesztői tevékenységéről nem kívánok veled vitatkozni. Erről egyébként is gyors egymásutánban két ellentmondó kijelentésedet olvasom. Először azt írod; „szerkesztői magatartását károsnak, hibásnak” ítélted, de két mondattal arrébb kijelented, hogy Gábor a te helyedben „sokkal színvonalasabb folyóiratot szerkesztene”. Ez kétségtelen, de hol itt a logika?

Végül: verseimmel senkit sem kívánok „megváltani”. A világmegváltásnak sem a költészetben, sem a politikában nem voltam és nem vagyok híve. Többek között a fegyveres megváltók elől menekültem el Magyarországról.

Ha kívánod, minderről személyesen is beszélhetünk, bár, leveled alapján az az érzésem, hogy időfecsérlés volna. Amint már a múltkor is írtam: menjen ki-ki a maga útján. Én semmi körülmények között nem fogom megváltoztatni magatartásomat. Ha nálatok új szelek fújdogálnak: értesíts.

Ölel

[Csokits János]

U.i.

Tam-tamkót nem a mellébeszélésre, hanem a zagyva, modernista félrebeszélésre idéztem. Irodalmi szempontból, költői füllel, persze mellébeszélésnek is lehet nevezni a Fájdalmánt-szerű közleményeket, de én fentebb politikáról írtam. Lapotok hallgatásba burkolt kiegyezéses politikáját ósdi modernségükkel hivalkodó versek és novellák közlésével próbáljátok leplezni. Programtalan modernség? Hogyne: a süketeknek. Ami pedig a lényeget illeti: vétkesek közt cinkos, aki néma.

*

IRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT

139, avenue Jean-Jaures 92

MONTROUGE FRANCE

Párizs 1968. április 28.

Kedves János,

Én is azt javaslom, hagyjuk abba a vitát, illetve ha kívánod, vitatkozzunk bármi másról: versekről, nőkről, asztrofizikáról, de ne arról, miért nem kívánsz közölni a Műhelyben, ez végülis jogod. Ha még sokáig indokolod, a végén én is olyan udvariatlan leszek hozzád, amilyen Te vagy énhozzám, és akkor megsértődsz.

Most azonban, a vita részemről történő lezárásaként kénytelen vagyok sorra venni mindent, nehogy öt év múlva megint pontatlansággal, vagy kitéréssel vádolj.

Tehát:

1. Szószerint kell venni azt, hogy nem vagyunk politikai lap, legalábbis mindent megteszünk, hogy ne legyünk az. Párbeszédünket nem a Kádár rendszer mimózalelkű kultúrcsőszeivel folytatjuk, amint magad is felsoroltad – Weöres Sándorral, Pilinszky Jánossal, Mándy Ivánnal, Nemes-Nagy Ágnessel és amíg élt, Kassák Lajossal stb. Leszögezem, hogy a felsoroltak mind a legnagyobb mértékben helyeslik, amit teszünk – nemcsak azt, hogy őket közöljük, hanem a hangot, amelyet használunk, a lap általános vonalát, elképzeléseit – és azért adnak rendszeresen kéziratot, mert helyeslik, nem fordítva. A párbeszédbe persze nem csak ők szólnak bele, de Cs. Szabótól Szabolcsi Miklósig sok mindenki más is. Mi azonban csak azt nézzük, hogy a nekünk adott kéziratban mit mondanak, s nem azt, egyébként mi a véleményük a világmindenség forgásáról. Nem mintha erkölcstelenek lennénk politikában vagy másban, de talán nem vagyunk elég skizofrének ahhoz, hogy erkölcsbírónak toljuk fel magunkat.

Nincs közöttünk és az általad kultúrrendészetinek nevezett hatóságok között sem hallgatólagos, sem más megegyezés. Évek során és éppen az általunk folytatott, igen sokszor átgondolt, igen tudatos politika következtében – szerkesztési politikára gondolok – kialakult olyan helyzet, amelyben a felsorolt írók és mások is közölhetnek nálunk, anélkül, hogy ezért bajuk esne, a Műhely pedig elég rendszeresen bejut, olvassák, egyes könyvtárakban kiteszik, tudnak róla, közvéleményteremtő szerepe van. Ezt a kettőt együtt – a hazai írók szerepeltetését és a bejutást, a közvéleményformálást kardinális kérdésnek tekintjük. Oly mértékben, hogy másképpen, máshogy nem tartjuk érdemesnek a Műhelyt szerkeszteni. Amint ez a helyzet valamilyen oknál fogva megszűnik – mert jól tudjuk, többször meg is írtuk, hogy ez előfordulhat –, a Műhely is meg fog szűnni. Onániának én azt tartom, ha valaki másfajta, emigráns szerepébe zárkózott lapot szerkeszt – nem azt, ha verset ír!

Azonkívül tehát, hogy továbbra is úgy viselkedünk, mint eddig, semmit sem teszünk a helyzet megőrzése érdekében: nem írunk mást, mint véleményünket, nem kívánunk munkatársainktól mást, mint saját véleményüket és tisztességes, higgadt, intellektuelhez méltó hangot, nem őrjöngést, amelyre az emigráns sajtóban éppen elég hely akad a mi hasábjainkon kívül.

Bizonyára félre akartad érteni, amit írtam, azért beszélsz kritikáról, amelyből kihúznánk a politikai mondanivalót, én sohasem őrzök másolatot leveleimből, mert nem tartom magam ehhez elég fontosnak, ezért nem tudok előző levelemből szó szerint idézni. Ezért kénytelen vagyok improvizálni a lényeget illetően. Teljes mértékben jogod lenne ahhoz, hogy irodalmi kritikában a történeti és társadalmi hátteret elemezd – jó marxista módjára, aki bizonyára vagy... Ilyen esetben nálunk nem szükséges mellébeszélni. Most más nem jut eszembe, de nézd meg Czigány Lóránt kritikáját Moldova Sötét angyaláról, vagy mostani számunkban Lehoczkyét Nemeskürty Ez történt Mohács után című könyvéről. Ha tehát te valamilyen könyvről – vagy könyvekről – szólva elkerülhetetlennek éreznéd, hogy politikai jellegű megjegyzéseket is tégy, minden további nélkül megtehetnéd.

Amibe nem mehetünk bele, az, hogy hasábjainkat politika heccekre, indulataid kitombolására használd – irodalmi cél és szándék nélkül. Persze ez is jogaid bizonyos fokú megcsonkítása, de a saját jogainkra is gondolnunk kell. A mi jogunk pedig az, hogy ne engedjük tönkretenni hatéves keserves munkánk kétségtelen eredményeit. Utálom az alternatívákat, az ekszkluzív szerelmet az irodalomban. Nem szeretném tehát ha úgy tennéd fel a kérdést, hogy vagy Csokits politikai eszmefuttatásai, vagy Weöres, Pilinszky, Mándy, Nemes-Nagy. De ha mindenáron arra kényszerítesz, hogy a kettő között válasszak, nyugodt szívvel, gondolkodás nélkül azt fogom választani, hogy a fentiek szabadlábon maradjanak, továbbra is kapcsolatot tarthassanak velünk és hogy néhányezer ember olvashassa folyóiratunkat. Ezt választanám, ha legkedvesebb és leggyakoribb munkatársunk állítana ilyen választás elé. Még inkább ezt választom a Te esetedben, amikoris írásra se vagy hajlandó, mint ilyen alternatíva felállítására.

Összefoglalom: bármikor szívesen látjuk első közlésre verseidet, kritikádat, esszédet stb. Mint a világ minden szerkesztője a világ minden munkatársával szemben, mi is fenntartjuk magunknál a jogot, hogy látatlanban ne vállalkozzunk bármi közlésére. De mondom elvben bármilyen jó vers, bármilyen jó kritika jöhet. Továbbmegyek, megismétlem, amit legutóbb írtam: ha rendszeresen publikálsz nálunk és egyszer ismét úgy érzed, hogy valamilyen szerkesztőségi állásfoglalástól el kell határolnod magadat, tiszteletben fogjuk tartani véleményedet is.

Egyetlen dolgot nem fogsz elérni nálunk: hogy miattad kérdésessé váljék minden, amit eddig tettünk, különösen mivel most ajtóstól kívánsz a házba törni. Mi nem állítjuk, hogy általános kérdésekkel foglalkozó, politikai problémát érintő cikket nem hoznánk tőled, de annak, hogy ezzel kezdd újra közreműködésed, nem látjuk értelmét, sem hasznát. Változatlanul áll, amit eddig ígértem: közlünk tőled verset, kritikát, novellát és adott esetben velünk, vagy mással vitázó cikket is. Ha ez megfelel küldd a kéziratokat, Ha nem sértődés nélkül továbbra is külön utakon haladunk. A sértődéshez talán a sértegetést is hozzátehetném, ami minket illet.

2. Éppen ezért csak röviden reagálok a hatéves históriára. Nagy Pali sem őrizte meg levelezéseteket, ezért elfogadom a Te verziódat. Nos, tegyük fel, hogy ő volt a jó, a derék, aki másodközlésre is elfogadta a Te versedet, amit zászlónak szántál. A Műhelyt akkor öten szerkesztettük. Nem hazudott, csak tévedett, amikor úgy vélte a többiek is egyetértenek vele. Én voltam a gonosz és aljas, aki ragaszkodtam ahhoz, hogy másodszorra ne közöljünk és a zászlóként közlendő versről mondjunk le. Tettem ezt azért, mert már akkor is az volt a véleményem, hogy a Műhely jobb, színvonalasabb és különb lesz, mint azok a folyóiratok, melyek verseidet addig közölték. Az a véleményem, hogy ez – többek közt Nagy Palival és Papp Tiborral kialakult, zavartalan együttműködésünk következtében – sikerült is. A Magyar Műhely évfolyamai állják a versenyt elég sok folyóirattal, még azzal is amit – horribile dictu! – Bikich Gábor szerkesztett. Nagy Pali tehát akkor egyszer tévedett azóta már sokszor jóvátette, mert soha senkitől nem kért és nem közölt másodközlésben verset. A többi szerkesztő-haramia pedig Weöres Sándortól Csokits Jánosig mindenkivel szemben fenntartja magának a jogot, hogy a közlésre felajánlott kéziratok közül azt és annyit hozzon, amit és amennyit jónak lát.

3. Én Tamkó Siratót nem tartom ósdinak, ebben elég sokan osztják a véleményemet, persze ettől még lehet neked igazad, ami őt illeti. Sőt ami mást illet, abban is. Csak az hökkent meg, hogy olyan rettenetesen, hivalkodóan biztos vagy a véleményedben. Nyugati – és különösen angliai – éveim alatt megtanultam, hogy féljek azoktól, akik ilyen biztosak magukban. Ők szokták ugyanis a világot megváltani és menekülésre késztetik azokat, akik a megváltásból nem kérnek. Programtalan modernség? Vétkesek közt cinkos, aki néma? Mindkét megjegyzésed hosszan tudnám cáfolni, de nem érdemes, mert verseiddel ellentétben vádaskodásaidat nem veszem komolyan. Csak azért hangsúlyozom még egyszer, hogy jól megértsd: egyedül állsz a véleményeddel. Aki a magyar irodalomban számít és akivel módom volt kapcsolatot tartani Déry Tibortól Kassákig, Füst Milántól Weöresig az ellenkezőjét mondta. A modernségről persze különbözőképpen vélekednek, de cinkosnak, némának, vétkesnek senki se tartott. A felsoroltak kivétel nélkül nemcsak helyesnek, de az egyedül járható, egyedül értelmes útnak tartották, amit Te oly nagy hangon elítélsz.

Én nem vagyok elég őrült ahhoz, hogy ne kételkednék magamban. Nem csak ez a járható út, sok minden mást is lehet csinálni, azt is amit Te csinálsz. Meglátjuk, ha köteted megjelenik, igazolható-e elméleted, megfelelnek-e verseid erkölcsi magasságodnak. Amit eddig ismerek belőlük azt mutatják, hogy igen, a Te utad is járható a magad számára. De engedd meg nekem, hogy elítélő véleményedet azokéval tegyem latba, akiket legalább annyira tartok – életművük és nem teóriájuk alapján – mint téged. Ezek pedig, mondom, nem Jónást, de Osvát Ernőt emlegetik, ha a Műhelyről kerül szó.

A régi barátsággal ölel

Márton Laci [Kézírással]

*

München, 1968.V. 22-én

Kedves Laci!

Nagyon köszönöm „vitazáró” leveledet: ez már csaknem világos beszéd. Nekem, hogy a dolgot kissé leegyszerűsítsem, egyetlen problémám volt: vállal-e engem a Műhely. Leveleidből kitűnik, hogy csak részint. Engem viszont a felkínált részleges sajtószabadság nem érdekel. Itt még felelek egy-két megjegyzésedre, de azt hiszem, igazad van: helyesebb, ha a jövőben inkább asztrofizikáról levelezünk. Nem látom értelmét, hogy politikai magánpolémiát folytassak cenzoraimmal.

Az emigrációban megjelenő irodalmi folyóiratok politikai ellenőrzését jelenleg hét cenzor végzi. Ezek: Enczi Endre, Mérai Tibor, Borbándi Gyula, Molnár József, Márton László, Nagy Pál, Papp Tibor. Amit az egyik cenzor meghagy, a másik lenyesi: vélt igazát az író szeletenként adja fel. Ez a cenzorok szalámipolitikája. Az emigrációban közlés szempontjából számba jövő három irodalmi folyóiratnál az említett cenzorok ügyelnek arra, hogy a szovjet-amerikai barátkozás szellemével ellenkező írás ne láthasson napvilágot. Nevezzük hídverésnek vagy párbeszédnek: a fentemlített három lap az Egyesült Államok keleteurópai politikájának három változatát képviseli. Ha figyelembe vesszük, hogy mindhárom újság kap pénzt az amerikaiaktól, el kell ismernünk: a CIA ügyesen dolgozik. Semmi kedvem sincsen „őrjöngeni” – tudtommal eddig sehol nem jelent meg tőlem őrjöngő írás –, viszont meg kell állapítanom, hogy a száműzetésben élő magyar író bizonyos tényekről „higgadtan” megfogalmazott nézeteit sem teheti közzé – magyarul. Csehül vagy szlovákul persze megírhatja, mit gondol: Pozsonyban és Kassán hamarabb kiadják, mint nálatok Párizsban.

Egyáltalán nem haragszom rád a visszautasítás miatt. Az elvi kérdéseket helyesebb időben tisztázni, még mielőtt a szerkesztő-cenzorok kihúzgálják a szövegből a hídverő párbeszédet zavaró részeket. Leveledben azt írod, nálatok nem kell mellébeszélni. Példaképpen Lehoczky Gergely kritikáját említed. Én viszont Lehoczkytól úgy tudom, igenis húztatok ebből a kritikából! Éspedig a mondanivaló rovására...

Rém jól mulattam azon a kijelentéseden: nyugati, főleg angliai éveid alatt megtanultad, hogy félj azoktól, akik olyan biztosak magukban, mint én. Kossuth bezzeg hiába járt Angliában: ő nem tanulta meg a leckét, pedig már az ő idejében is voltak ott az elnyomóval szemben tárgyilagosan tartózkodó szellemek. S ha a belső emigráció példáját nézzük, úgy látszik, József Attila sem értette meg a „minden viszonylagos” mély erkölcsi bölcsességét. S megint kitekintve Nyugatra: Bartók halálos holtáig makacskodott. Én, ha szabad, inkább ezeknek a skizofrénoknak a példáját igyekszem követni, már csak azért is, mert, ahol a politikai divatok majmolása, a gumigerinc józanság és higgadtság jele, ott az őrület bizonyára tisztességet jelent. Ami pedig Angliát illeti, Orwell esszéiből úgy tűnik, hogy ő élete végéig sem volt képes megtanulni azt amit Márton néhány év alatt elsajátított. Különösen ajánlom a „The Prevention of Literature” című tanulmányt. Néhány bekezdését szó szerint idézhetném válaszul leveled „objektivista” passzusaira. Igaz, a mindenkori hatalom, a „realitás” angliai képviselői, illetőleg bálványozói Orwell-t magányos őrjöngőnek tekintik. Én azonban inkább ettől a szerzőtől tanulok, aki a társadalmi igazságot, egyéni függetlenséget, szellemi szabadságot és intellektuális tisztességet hirdeti és jelképezi, mint azoktól az Oxford-ban és Cambridge-ben tenyésztett konformistáktól, akik „tárgyilagosan” fejet hajtanak Lenin, Sztálin és Mao elmélete és gyakorlata előtt.

Levelemet ezzel be is fejezhetném, de volna még egy személyes elintéznivalóm a Tisztelt Szerkesztőséggel. Leveledből úgy érzem, nem helyesled, hogy egy „hatéves históriára” emlékeztetlek, gondolom, főleg azért, mert szerepetek a históriában nem éppen épületes. Le kell szögeznem: megint elkented a dolgot, Lacikám!

Engem nem az bántott és bánt, hogy „Ha elmondom, mi történt velünk” című versemet nem közöltétek, hanem az, hogy először azt mondtátok leközlitek, azután, anélkül, hogy erről tájékoztattatok volna, megállapodásunk megszegésével /egyoldalú felrúgásával/ csak a másik két verset hoztátok le, amelyet eredetileg kiegészítésnek kértetek! Megállapodásunk, a szokásjog és a tisztesség egyaránt azt kívánta volna, hogy a szerkesztőség álláspontjának megváltozásáról akár szóban, akár írásban, még a versek nyomdába adásába előtt tájékoztassatok. Ti azonban nagyon jól tudtátok, hogy a szerkesztőség új álláspontját nem fogom elfogadni és a kiegészítésnek kért két vers publikálását csak akkor engedélyezem, ha a politikai verset is leközlitek. Éppen ezért hallgattatok az új „döntésről”. A szélhámosság sikerült. Csak egy baj van. Mostani leveledben együttműködésünk módjára teszel ajánlatot és azt írod: „változatlanul áll, amit eddig ígértem”. Ha most én erre fel verset adnék és ti nem tartanátok be ezt az ígéretet sem, Nagy Pál vagy Papp Tibor hat év múlva bizonyára azt írná nekem, hogy Márton a saját szakállára levelezett: ígéretei nem kötelezték a Műhelyt. Ami egyszer megtörtént nálatok, másodszor is megtörténhet. Ezt annál inkább hiszem, mivel még most sem vagytok hajlandók elismerni, hogy éretlen diákcsínyt követtetek el hat év előtt. Pedig rendes emberek között úgy szokás, hogy a sértő fél megköveti a sértettet, ha megint barátkozni akar vele. Akárhogy forgatod a dolgot, az igazság az marad: én segítettem nektek lapotok indulásánál, amit ti azzal háláltatok meg, hogy az első adandó alkalommal becsaptatok.

Ismétlem, én ezt a levelezést harag nélkül zárom. Ha megváltozik az amerikai külpolitika, és végre szabad mindenről nyíltan, szabadon írni lapotokban: kérlek, értesíts. Persze, talán egyszerűbb volna, ha visszaköltöznék Pestre és onnan küldeném ki nektek írásaimat. Otthon legalább tudnám, miért nem írhatom ki az újságban, amit a homo socialis és a homo oeconomicus világáról gondolok.

Ölel [Kézírással]

U.i.

Tam-tamkó gyönyörű költeményét annakidején lefordítottam magyarra, franciára, és angolra. A magyar változatot megküldöm neked is, persze nem a Műhely számára, hanem magánhasználatra. Áldozati ajándéknak szánom a modernizmus vízzel öblíthető porcelán oltárára.


 

Tamkó Sirató Károly:

FÁJDALOM MENTÉN


 

nak Illyés Gyulá –


 

Jövök,

jövök,

hollószín lovon,

éjsötét nyeregben,

bányamély sárban.


 

Jaj, nem látsz minket!

Jaj, megvakultam!

Nem látunk senkit, semmit!


 

Áhító akarás,

dühítő dadogás,

ziháló zokogás –


 

Megyek,

megyek,

fájdalom mentén,

csillagtalan lovon,

koromszín nyeregben,

szénfekete sárban.

(1967)


 

Tamkó Sirató Károly

FÁJDALMÁNT


 

Illyés Gyulának


 

Én jön

én jön

on fekete ló

ben fekete nyereg

ban fekete sár


 

Jaj te nem lát én te ő

jaj én nem lát senki semmi

Senki nem lát semmi semmi


 

Á – Há: – akarás

Dé – Há: – dadogás

Zé – Gé: – zokogás


 

Megy én

megy én

fáj –

dal –

mánt

on lü fekete

ben nyereg sötét

ban sár fekete.

(1965)


 

(Magyar Műhely, 1967. január 15.)

[A „Fájdalmánt” címtől Csokits János kézírásával lejegyezve]


 


 

Jegyzetek:

 

1 Nagy Pál (1934) író, műfordító, tipográfus. 1956 óta Párizsban él. 1962-ben a párizsi Sorbonne-on szerzett francia tanári oklevelet. 1962-ben barátaival megalapította a Magyar Műhely című irodalmi, művészeti és kritikai folyóiratot, melynek ma is egyik szerkesztője. – S. I.

2 Parancs János (1937–1999) költő, műfordító, szerkesztő. 1955-56-ban a Műegyetem gépészmérnöki karának hallgatója. Ötvenhatban elhagyta az országot. Párizsban a Sorbonne-on matematikát, francia nyelvet és irodalmat hallgatott, majd technikusként dolgozott. Ekkor kezdett írni. Megalapította és szerkesztette a Párizsi Magyar Műhely című folyóiratot. 1964-ben hazajött; 1975–92 között a Magvető Kiadónál szerkesztőként dolgozott. – S. I.

3 Bikich Gábor (1923–2002) színész, rendező, költő, szerkesztő. 1951-től 1982-ig a müncheni Szabad Európa Rádió munkatársa. 1982-től Rómában élt.


« vissza