Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

De Gaulle és Churchill: egy közös törekvés politikai feszültségei

"Minden személyiségbeli különbözőségük ellenére de Gaulle és Churchill nagyon is sok mindenben hasonlítottak egymásra. Mindketten olyan államférfiak voltak, akiknek politikai elképzelései a 19. században gyökereztek, mélyen hittek hazájuk birodalmi, gyarmatosító törekvéseinek civilizációs küldetésében."


 

A hazafi számára saját népe iránti szeretet mindenek fölött áll;

egy nacionalista számára a többi nép iránti gyűlölet az első.” – Charles de Gaulle1


 

Ellenségeket szereztél? Nagyon helyes. Ebből látszik,

hogy életed során valamikor kiálltál amellett, amiben hittél.” – Winston Churchill



 

1941. június 18-án, nemzetéhez intézett híres rádióbeszédének második évfordulóján De Gaulle tábornok a londoni Albert Hallban összegyűlt szabad franciákat a következő Nicolas Chamfort-idézettel szólította meg: „Aki okos, életben maradt, aki szenvedélyes, az viszont élt is”. A Vichy-kormány árulásának árnyékában is üdvözölte az összesereglett franciák töretlen küzdőszellemét, amikor így folytatta: „Márpedig mi éltünk, s nem is akárhogyan [az elmúlt két esztendőben], mert szenvedély van bennünk. Ugyanakkor túlélők is vagyunk. Hát igen, ésszerűségünk határtalan!”

Szavai pontosabban nem is jellemezhetnék magát De Gaulle-t, akinek finoman szarkasztikus hangütését brit vendéglátói oly jól ismerték. Kétség nem fér hozzá, hogy De Gaulle pályafutásának kezdetétől bizonyította, hogy nála kevésbé ésszerű ember aligha élt ezen a planétán. Minél inkább meggyengült diplomáciai, politikai helyzete, annál hajthatatlanabbnak bizonyult. Alárendeltjeivel tartott barátságtalan kapcsolata a viszálykodás határát súrolta; (részben tettetett, részben valós) angolellenességét sokszor nyíltszíni jelenetekben juttatta kifejezésre. Egy alkalommal megbeszélésük során annyira dühös lett Churchillre, hogy széttörte a Downing Street-i rezidencia egyik értékes karosszékét. A stratégiai célú távolságtartó viselkedés mesterének bizonyult nemcsak a háború során, de Franciaország elnökeként is. Dühkitörései félelemben tartották mind szövetségeseit, mind ellenfeleit, bár legtöbbször a gyakran egész napig tartó mogorvaságot – akár egy rettentő viharban támadt hirtelen zivatart – lefegyverzően kedves napsütés követte. „Számos keresztet kell cipelnem – mondta állítólag Churchill –, de a legnehezebb mind közül a lotaringiai.”2 „Ha nekem lett igazam – panaszkodott De Gaulle –, rendszerint dühös leszek. Churchill viszont attól lesz indulatos, ha tévedett valamiben. így aztán szinte mindig rendkívüli módon haragszunk egymásra.”

Ugyanakkor, és mégis... Aki olvasta Julian Jackson kitűnő De Gaulle-életrajzát,3 tisztában van vele, hogy a modernitás egyik legnagyszabásúbb államférfiját kell tisztelnünk benne, aki a háborút követő politikusi nemzedék fölé tornyosuló kolosszusként nem pusztán ellenfeleiben keltett riadalmat, de szövetségeséből is félelemmel vegyes tiszteletet váltott ki. Churchillhez hasonlóan nem ismerte a félelem semminemű formáját, lenyűgözően művelt volt (két-három könyvet olvasott el hetente elnöki teendői mellett), kiemelkedő írónak és még annál is tehetségesebb rétornak számított. Röviden azt is mondhatnák, hogy az általa nyújtott teljesítmény bőven elegendő ahhoz, hogy a sovinizmust új, kedvező színben tüntesse fel.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a politikai biográfiák kortárs termését egy számunkra újabb remekművel gazdagítja Andrew Roberts hihetetlen alaposságú kutatómunkára támaszkodó, életteli Winston Churchill-életrajza.4 Egyik szerző sem vádolható azzal, hogy szentté akarná avatni művének hősét, épp ellenkezőleg, nyílt őszinteséggel veszik számba e két államférfi valamennyi hibáját, tévedését, sőt, könnyelmű botlásait. Kimondottan szorgosnak mondható az az igyekezet, amivel e szerzők összegyűjtik azt a tömérdek vádat, amellyel a két politikus államfelfogásával szemben rendszerint ellenséges kritikusok illették őket az évek során. Csakhogy makacs és képmutató vádlóik számára mindketten jó előre megadták csattanós válaszaikat. Egy alkalommal De Gaulle sommásan így fogalmazott: „mindig a legmagasabb csúcs felé kell törekedni, ott van a legkisebb tülekedés”. Churchill még ennél is finomabb iróniával felelt meg az utókor gáncsoskodásaira: „Néhány ember időnként óhatatlanul belebotlik az igazságba, de a legtöbben, miután feltápászkodtak, gondosan megkerülik, csak hogy tovább rohanjanak, mintha mi sem történt volna.”


 

Tűz és víz szövetsége


 

Nehéz lenne látszólag annyira összeegyeztethetetlen párost találni a politikában vagy az élet egyéb területén, mint De Gaulle és Churchill kettősét. Churchill arisztokrata volt, De Gaulle ugyan dzsentri, de kimondottan polgári életet élt. Ugyanakkor mindketten szilárdan hitték, hogy léteznek olyanok, akiknek a sorsa elrendeltetett, s hogy maguk is ezek közé az emberek közé tartoznak. Ironikus módon ugyanakkor Churchillt foglalkoztatta intenzívebben Napóleon életútja: forgatókönyvet írt róla, mellszobra ott állt íróasztalán, míg De Gaulle – bár elismerte a császár hadvezetői képességeit – mindig szem előtt tartotta, hogy Napóleon maga után „kisebb” Franciahont hagyott, mint az őelőtte volt. Azt is felrótta a korzikainak, hogy – amikor pályája Franciaországban megtorpant – felajánlotta szolgálatait a szultánnak: ez nem fért össze De Gaulle rendíthetetlen patriotizmusával. Ugyanakkor úgy látta, Napóleon képes volt egyesíteni a katonai diktatúra és a polgári kormányzás formáit, amikor és amennyiben az utóbbi összeomlott. Saját visszatérése a hatalomba 1958-ban nem kis mértékben idézte meg a napóleonizmus örökségét.5 Ha elegendő idő adatott volna számára, tervei szerint De Gaulle egy Napóleon és közte folyó párbeszéddel fejezte volna be emlékiratait. Ami pedig Churchillt illeti, amikor 1924-ben sikeresen újracsatlakozott a konzervatív párthoz, egy szemtanú úgy írta le az államférfit, hogy amint „végigsétált az alsóház folyosóján, tartása a brumaire 18-i válság reggelére ébredő Napóleon Bonapartét idézte.”6

Churchill kedélyes jellem volt, valószínűleg agnosztikus, és nem vetette meg az italt; De Gaulle ezzel szemben szigorú, magányos és mélyen vallásos ember hírében állt (ellenfelei azon gúnyolódtak, hogy „De Gaulle otthona nem véletlen Colombey-les-Deux-Églises [Colombey-i Kéttemplom], hiszen a kettő közül az egyiket Istennek emelték”). Churchill pimasz humora élesen elütött De Gaulle kíméletlen szarkazmusától, s míg Churchill határozott rokonszenvvel viseltetett a franciák iránt, De Gaulle ki nem állhatta az angolokat. Churchill számos gyarló szenvedélye közül is kiemelkedett szerencsejáték-függősége, aminek köszönhetően folyamatosan adósságba verte magát. Állandó anyagi gondjait a Marlborough birtok jövőbeni örökségének terhére, vagy tehetős támogatói segítségével igyekezett enyhíteni. Lehengerlő könnyedséggel és gyorsasággal megírt sikerkönyveiből rendszerint mesés jogdíjakra tett szert, melyeket aztán ugyanazzal a lendülettel pillanatok alatt el is költött. Még a St. James szivar- és borbeszállítói is kifizetetlen számlákról panaszkodtak. Feleségével, az amerikai Clementine-nel közös fényűző életvitelébe részletes bepillantást enged David Lough rendkívül mulatságos kötete, amely No More Champagne [Kifogyott a pezsgő] címmel jelent meg.7 Életmódja sok mindenben emlékeztet Széchenyi gróféra, aki, miután éves jövedelmét felajánlotta a Tudományos Akadémia megalapítására, a kérdésre, miszerint akkor mégis miből kíván ezután megélni, csak annyit felelt: „A barátaim majd támogatnak”. De Gaulle a végletekig takarékos volt, „egy árva jellemhibát nem lehetett felhozni mentségére”, hogy egy kicsavart Oscar Wilde-idézet is megvilágítsa jellemét.

Churchill valóban kiterjedt baráti és ismeretségi körrel rendelkezett, s kapcsolati hálóját pártbéli hovatartozásra tekintet nélkül alakította ki. A 100 Clubot az ő szórakoztatásukra alapította, a Savoyban szívesen töltötte idejét befolyásos emberek és mágnások körében poharazva. De Gaulle-t mindenféle emberi gyarlóság taszította (Churchill ezek iránt elnézőbb aligha lehetett volna), távolságtartása a mizantrópia határát súrolta, bár a tiszteletére rendezett nagy létszámú fogadások nem voltak éppen ellenére. Életrajzírója feleleveníti azt az esetet, amikor Észak-Afrikában egy alkalommal De Gaulle Churchill megbízottjával, Harold Macmillannel lesétált a tengerpartra. Macmillan minden további nélkül meztelenre vetkőzött és a vízbe vetette magát, miközben De Gaulle merev testtartással inkább megvárta egy sziklán „büszkeségébe és egyenruhájába burkolózva”, mint azt a szerző találóan megjegyzi. Valóban még elképzelni is szentségtörésnek látszik, ahogy a hórihorgas termetű tábornok pőrén elmerül a vízben, miközben a testes Churchillről Roberts leírásában pontosan tudható, hogy imádta rózsaszínűre áztatni magát egy kád forró vízben, miközben kedvenc italát kortyolgatta.


 

Birodalmi szempontok


 

Minden személyiségbeli különbözőségük ellenére de Gaulle és Churchill nagyon is sok mindenben hasonlítottak egymásra. Mindketten olyan államférfiak voltak, akiknek politikai elképzelései a 19. században gyökereztek, mélyen hittek hazájuk birodalmi, gyarmatosító törekvéseinek civilizációs küldetésében. Churchill kitűnő debattőrként sosem volt rest lándzsát törni e történelmi misszió jogossága mellett, magabiztos visszavágásait gyakran jellemezte a már említett ironikus hang. Mulatságos eset volt például, amikor a New York Herald Tribune tulajdonosa, India függetlenségi törekvéseinek buzgó híveként méltatlankodva vonta kérdőre a Fehér Házban Churchillt, hogy az indiai (angolul: Indian) elnyomott néppel mégis mit kíván tenni. „Hölgyem – válaszolta Churchill –, pontosan melyik népre gondol? Az Indián élő nép a világ második legnagyszerűbb nemzete, amely a jótékony brit uralom alatt nemcsak felvirágzott, de sokasodni kezdett. Vagy esetleg az észak-amerikai indiánokra célzott, akik az önök áldásos tevékenységének hála mára gyakorlatilag kihaltak?” Churchill határozottan kiállt azon álláspontja mellett, hogy a brit birodalom az „elnyomott” indiaiak számára valóban rengeteget adott az úthálózattól és kikötőktől, az oktatáson és gyógyellátáson át a jogrend biztosításáig. A kereskedelem és a politika területén egységes állami nyelv került bevezetésre, a muszlimok és hinduk közti viszályt felszámolták, a bandák uralmát és az özvegyek feláldozásának szutti kultuszát megszüntették. Ami ezt a két utóbbi eredményt illeti, a britek mindössze Rádzsa Ram Mohan Roj (1772–1833) brahmin filozófus tanait támogatták, akinek szobra a mai napig ott áll a Bristol székesegyház épülete előtt,8 és amely ékes példáját adja annak, hogy birodalom és gyarmat kölcsönös egymásra hatása sokkal árnyaltabb képet mutat, mint amit az opportunisztikus kizsákmányolás kötelező vádja láttatni enged.

Az 1950-es évek közepének algériai válságáig De Gaulle hitt az észak-afrikai francia jelenlét szükségességében, és már 1943-ban felállította a szabad francia erők kormányát, miután a britekkel és különösen az amerikaiakkal sikeresen megvívta ádáz diplomáciai csatáit. Abban az évben a korábban Pétain kormányában szerepet vállaló Darlan admirális merénylet áldozata lett Algériában, miután az amerikaiak észak-afrikai partraszállását követően átállt. De Gaulle ismét tanúbizonyságot tett elszántságáról, amikor Giraud tábornok (aki alatt az első világháborúban szolgált) vette át Roosevelt támogatása mellett az irányítást, de ő nem hagyta magát félreállítani. Ez a küzdelem lehetett az egyik forrása későbbi dühödt Amerika-ellenességének. Roosevelt ellenszenvet táplált iránta és egy viharos találkozón azzal az öncélú érvvel hozakodott elő, hogy nem ismerheti el De Gaulle-t, hiszen senki nem választotta meg (mintha Giraud tábornokot bárki is megválasztotta volna), mire De Gaulle azt felelte, hogy Jeanne d'Arcot sem választották meg, a legitimitását abból nyerte, hogy fegyvert ragadott a megszállók ellen. Ez a példa valószínűleg nagyon is célzatos volt, hiszen Churchill nem kerülhetett szembe Roosevelttel; abbéli erőfeszítése pedig, hogy De Gaulle-t rávegye az erőtlen Giraud-val közös hatalommegosztásra, közel egyet jelentett a britek katonai támogatásának visszavonásával. Végül azonban – ha vonakodva is – Roosevelt kénytelen volt fejet hajtani De Gaulle makacs kitartása előtt azokban az időkben, amikor Franciaország nemzeti nagyságának víziója épp elhomályosulni látszott. „Országa föladta a küzdelmet – mondta Churchill –, ő maga száműzött, s ha visszautasítjuk, neki bizonyosan vége. Ennek ellenére mégis micsoda fellépés... Akár Sztálin kétszáz hadosztállyal a háta mögött.”

Mind Churchill, mind De Gaulle úgy érezte, politikusi érdekeik maradéktalanul egybeesnek nemzetük érdekeivel. („Ha tudni akarom, mit gondolna Franciaország – mondta de Gaulle –, magamat kérdezem.”) Mindketten szilárdan hittek saját kultúrájuk felvilágosult küldetésében, igaz, Churchill az angol anyanyelvű országokat is az Egyesült Királyság társainak tekintette ebben (míg De Gaulle egy ízben arról panaszkodott, hogy „Belgiumot csupán a britek találták ki a franciák bosszantására”). Mindkét államférfi imperializmus-felfogása alapvetően paternalista volt: a brit alattvalókra bárhol a birodalmon belül – legalábbis elméletben – brit törvények vonatkoztak, s ez Churchill szemében az imperializmus legkiemelkedőbb vívmánya volt, különös tekintettel Indiára. Ugyanígy, De Gaulle sokáig mereven ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, hogy Algéria elválaszthatatlanul kötődik az országhoz. Mindkét politikus kénytelen volt irányt váltani, amikor hosszú távon nézeteik fenntarthatatlannak bizonyultak. Churchill megérte, hogy India független entitássá váljon; De Gaulle pedig meghozta azt a politikai értelemben rendkívül előrelátó, de nagyon is kockázatos döntést, hogy az 1960-as évek elején kivonult Algériából. A harminc feltételezett merényletből a legtöbbet irredenta francia algériaiak (a pieds noirs) terveztek ellene, és közülük nem egy kis híján sikerült. Amíg Churchill politikai céljait a kölcsönös tiszteleten és közös vízión alapuló barátság retorikájába csomagolta, addig De Gaulle reálpolitikája nyíltan hirdette: „Franciaországnak nincsenek barátai, csupán érdekei.”


 

Dekolonializáció


 

A gyarmati korszak felszámolásának folyamata, illetve az azt végrehajtók politikái nem pusztán az egyes országok eltérő geopolitikai helyzetét jellemezték, de azok vezetőinek elkülönülő karakterére is fényt vetnek. Britanniának eleinte komoly előnye származott a közös anyanyelvből (szemben a kikényszerített hivatalos nyelvvel), mert segítségével a „domínium státusz” átmeneti testületei hatékony eszköznek bizonyultak a „fehér” birodalmi hatalmi szerkezetek felépítésében. Az 1930-as évekre Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, Új-Fundland, Dél-Afrika, de még az Ír Szabadállam is domínium státuszra tett szert. Az írek esetében ez csak 1936-ig tartott, amikor a kormányzó tábornoki rangot eltörölték valamennyi alkotmányos utalással együtt a királyra. Ahogy az íreknél, Dél-Afrika és Kanada (Quebec) esetében is két hivatalos nyelvvel kellett számolni, de az angol nyelv szerepe volt hangsúlyosabb mindegyikőjüknél. Habár teljes autonómiát élvezett, de jure Ausztrália alkotmányos monarchiának számított 1770 óta, amióta Cook kapitány III. György nevében területeket foglalt el a kontinensen. Ausztrália ugyanakkor az 1931-ben alapított Nemzetközösség tagja is [Commonwealth of States], amihez a birodalom korábbi gyarmatainak többsége csatlakozott. Churchill, aki lelkesen üdvözölte a birodalom angol nyelvű, „fehér” területeinek tagságát, a brit korona „legszebb gyémántja” esetében a domínium státuszt nem tartotta kívánatosnak.

Az ausztrálok megőrizték szimbolikus monarchista kötődésüket annak ellenére, hogy a két világháború során tanúsított hősies kiállásukat az anyaország nem értékelte megfelelőképpen. Súlyos veszteségeket szenvedtek számos hadjárat során, például a Gallipoli-félsziget ostrománál, ahol Churchill jelentős szerepet játszott, s ahol az áldozatok nagy része ausztrálok mellett indiaiakból és új-zélandiakból állt. A második világháború során hasonló harci helyzet alakult ki Szingapúrban, ahol Ausztrália a japán fenyegetés hatására csapatai kivonását kérte Közép-Keletről, hogy a hátország védelmére fordíthassa haderejét. A Churchillel szembeni egyik súlyos kritika, hogy nem volt képes teljességgel kivédeni azt a vádat, miszerint az egykori gyarmatok hadseregeit a brit veszteségek csökkentése érdekében vetette be, illetve hogy a Nemzetközösség vezetőit nem vonta be kellő mértékben a háborús stratégia megtervezésébe. A Churchill háborús kabinetjének irányítása alatt álló ötvenöt hadosztály közül huszonötöt terveztek olyan katonákból összeállítani, akik nem voltak britek.9

Félmilliós gyarmati haderő küzdött a franciák oldalán az első világháborúban, amint tetemes volt azoknak a száma is, akik a fehér és nemfehér gyarmatokról erősítették a britek seregeit. Bonyolult történelmi kérdés, hogy vajon milyen mértékben harcoltak ezek a katonák saját közvetlen nemzeti érdekük, illetve az azokat meghaladó célok eléréséért egy európai konfliktus kiszélesedését jelentő háborúban. A britek birodalmi hagyományukból következően sokszor még azt is vitatták, hogy egyáltalán van-e létjogosultsága, hogy színes bőrű, ázsiai katonák harcoljanak fehérekből álló seregek ellen. A franciák saját asszimilációs kultúrájuk okán ezzel a kérdéssel nem foglalkoztak, viszont a gyarmatosított népeket kettéosztották „harcos” és „nem harcos” etnikumokra, és ennek alapján sorozták be képviselőiket.

De Gaulle a dekolonizációt illetően még összetettebb és rendkívüli körültekintést igénylő feladattal szembesült. Annak ellenére, hogy a francia nyelv természetesen közvetítő nyelv, lingua franca volt úgy az észak- és nyugat-afrikai, mint a délkelet-ázsiai gyarmatokon, pusztán az 1867-ben domíniumi státuszt kapott kanadai Quebec büszkélkedhetett többségi francia anyanyelvű lakossággal. A szeparatista törekvések az 1960-as években erőre kaptak, s 1967-ben De Gaulle (hivatalos kanadai látogatása alkalmával) hírhedt-híres beszédét a következő szavakkal zárta: „Vive le Quebec libre, Vive le Canada frangais, Vive la France! [Éljen a szabad Quebec, éljen francia Kanada, éljen Franciaország!]”. Figyelembe véve, hogy Quebec a második világháború során szinte teljesen pétainista volt, ez meglehetősen provokatív kijelentésnek számított, ám az ilyesmi természetesen nem állt távol De Gaulle-tól.

Az afrikai gyarmatok dekolonizációval kapcsolatosan De Gaulle egy 1962-es magánbeszélgetés során szokásos realizmusával szárazon csak annyit jegyzett meg, hogy a függetlenség idő előtt egyenlőt jelent majd a „barbársághoz való visszatéréssel”. További tizenöt év francia uralom De Gaulle várakozása szerint meghozhatta volna az infrastruktúrák és a mezőgazdaság modernizációját. A rá jellemző éleslátással a következőképpen összegezte a helyzetet: „Az amerikaiak és az oroszok valamiért meg vannak győződve arról, hogy egymást túllicitálva kell felszabadítaniuk a gyarmatosított népeket. Csakis ebben hasonlítanak egymásra. Harsányan hirdetik antiimperialista céljaikat, miközben rajtuk kívül nem létezik imperialista szuperhatalom.”10 Ugyanakkor francia katonai erők több alkalommal bevetésre kerültek a korábbi nyugat-afrikai gyarmatokon, rendszerint olyankor, ha egy uralkodónak lázadással kellett szembenéznie. A köztársaság korában ezt a szimbolikus alkotmányosság megőrzésére irányuló gyakorlatias és haszonelvű politikát részben a királyság magasztosságának hiánya motiválta, részben a francia mint világnyelv háttérbe szorulása a spanyol és az angol mögött. Az ilyen hatékony, szakértelemmel kivitelezett akciók könnyen indokolhatók azzal, hogy csupán a kaotikus állapotok miatt szükséges, a további fölösleges vérontás megelőzésére tett lépések. Ily módon a francia kormányok rendszerint kivédték a liberális sajtó szokásos támadásait, amelyek során előszeretettel bélyegzik meg a nyugati hatalmak „neo-koloniális” intervencióit. Ebben a tekintetben De Gaulle éleslátó realizmusa ma is élő politikai hagyaték.


 

Civilizáció” és „Kultur”


 

A „civilizáció” mint olyan érték, amelynek áldásait a még kevéssé „civilizált” népek számára is elérhetővé kell tenni, különösen érdekes fogalom a franciák esetében, akik hagyományosan kontrasztba állítják azt a némileg misztikusabb jelentéstartalmú német Kultur koncepciójával. A két terminus összevetése – bár ma már történelmi toposzként talán ódivatúként hatnak – rengeteg tudományos vitára adott okot. Emily A. Vogt általánosan elfogadott nézetet tár olvasói elé, amikor a 18. század német arisztokrácia körében vizsgálja a Kultur szó jelentéstörténetét, mégpedig a felvilágosodás francia kulturális befolyásával (civilizáció) összevetésben. Az egymástól elzárt német társadalmi rétegek osztályszerkezete a Bildungsbürgertum [művelt középosztály] felemelkedéséhez vezetett, s a művelt polgárság számára már a spirituális és kulturális kiteljesedés volt németségük valódi letéteményese, melyre minden iskolázott középosztálybelinek törekednie kell. Ez a Deutschtum [Németség] ily módon szemükben meghaladta a franciák civilizáció fogalmának politikához és kereskedelemhez köthető korlátait.11 Hasonló kettősség más nemzetek esetében is felmerült, például Werner Sombart (1863–1941) szembeállította a német „hős” és a brit „kereskedő” fogalmait (német változataként annak a felfogásnak, amire Napóleon a „boltosok nemzete” kifejezéssel utalt) –, bár a közgazdász lényegében a franciákra célzott.

A német felsőbbrendűség és egyediség érzete jelenik meg a Kultur fogalmában, ami néha a francia felsőbbrendűségi komplexussal küzdő teuton kisebbrendűségi érzés kifejeződésének tűnik inkább. Példának okáért Thomas Mann konzervatív, patrióta korszakában a Deutschtum [Németség] értelméről így írt: „kultúra, lélek, szabadság, művészet, és nem civilizáció, társadalom, választási jog vagy irodalom” (kiemelés tőlem). A felsorolt értékek elsősorban spirituálisak, melyek a németek számára – Thomas Mann szemében – különös jelentőséggel bírtak.12 Mondani sem kell, hogy a „civilizáció” szó kikre nézve volt dehonesztáló. Martin Heidegger a nácikkal kollaboráló, befolyásos filozófusként a szovjet kommunizmust és az amerikai kapitalizmust ugyanazon érme két oldalának tartotta. Amint írta, osztoztak „a technológia imádatának terméketlen lázában, az átlagemberek teljes megszervezésének céljában”. Németországnak a „Kultur” értékeit kell ápolnia, mintsem hogy hagyja magát asszimilálni a nyugati civilizációtól.13

És De Gaulle? Életrajzíróját a tábornok egyik homályos kijelentése ihlette címadáskor: „Mindig volt saját Franciaország-eszmém”. Vajon mit értett ezen? Ironikus módon az Egyesült Királyság Brexit-tárgyalóbizottságának egyik keményvonalas tagja maga is értelmezte a kijelentést, mégpedig nemrég Brüsszelben. Egyértelműen ellenfelének, a hasonlóan tántoríthatatlan Michel Barnier-nek címezte mondatait, annak a Barnier-nek, aki korábban kabinetminiszter és az Assemblée Nationale gaulle-ista tagja volt. „Tisztában vagyok vele, hogy Michel nagy tisztelője Charles de Gaulle-nak”, mondta David Frost. „Talán nem tudja, hogy magam is az vagyok. De Gaulle volt az, aki szilárdan hitt a nemzetek Európájában. Ő volt az az államférfi, aki akkor is nagynak tartotta országát, amikor elbukni látszott, s így volt képes ismét újra naggyá tenni nemzetét. Tettei inspirációt jelentenek számomra, és azok számára, akik hozzám hasonlóan gondolkodtak az elmúlt három év sötét pillanataiban”.14 Ezek a szavak nem túl finoman arra hívják fel a figyelmet, hogy a makacsság – amit De Gaulle kétségtelenül „szenvedélynek” nevezne – oda-visszaható erővel bír. Az alsóházban nagy többséget szerzett brit kormány teljesen más mozgástérrel rendelkezett, mint gyenge, ingatag kisebbséget birtokló elődje. Monsieur Barnier feltehetően inkább De Gaulle államférfiúi erényeit tiszteli, semmint az európai integrációval kapcsolatos nézeteit, tekintetve a megnyilvánulásaiból áradó eurofíliát. Ugyanakkor gaulle-ista anglofóbiát is felfedezhetünk abban, ahogy indulatosan fenyegetőzik, miszerint „az Egyesült Királyság keserűen megbánja még, hogy kilép az EU-ból”. Hasonlóak gyakori és kissé leereszkedő hangú [de haut en bas] „figyelmeztetései” a szigetország felé, hogy változtasson abszurd és tűrhetetlenül gőgös követelésén, hogy kezeljék úgy, mint bármely más „harmadik országot”, vagyis egyszerű kérelmező helyett partnerként tárgyaló szuverén államként. Szinte pontosan ezt a stratégiát követte De Gaulle, amikor az angolok – nézetei szerint – a háború alatt saját érdekeik védelmében, eszközként kívánták őt felhasználni angliai száműzetése során.


 

Küldetéstudat és a rasszizmus vádja


 

Minden túlélésre törekvő nemzetállam kialakítja sajátos küldetéstudatát. Az amerikaiak között népszerű a sors nyilvánvaló elrendelésébe [manifest destiny] vetett hit, amely egy ideig valamennyi tankönyvben szerepelt. A jelenkor gazdasági és katonai nagyhatalma az elképzelést beépítette a gazdasági imperializmus modern válfajába, amely egyszerre ideológiai örököse és versenytársa a brit civilizációs küldetésességnek. Az Egyesült Államok hatalma – elméleti szinten legalábbis – nem faji megkülönböztetésen, hanem ideológiai alapokon nyugszik, alapvető küldetése, hogy a világ népeit megóvja és megszabadítsa a kommunizmus igájától, illetve hogy kiterjessze a jogállamiság, a szabad kereskedelem és a szabadságjogok hatókörét. Velük szemben a britek saját birodalmi törekvéseik ésszerűségének okát és védelmét többek között Rudyard Kipling híres 1899-es, „A fehér ember terhe” [The White Man's Burden] című versében látták legnagyszerűbben megfogalmazódni.15 Természetesen a brit és a francia gyarmatosító törekvéseknek voltak gazdasági mozgatórugói, de indokukban szerepet kapott a magasabban fejlett civilizációk kötelme arra, hogy „megtanítsák” az előnyök megteremtésére fejlődő társaikat. Manapság ezt a hozzáállást egyszerűen a „rasszizmus” címkéjével látják el, aminek természetes következményeként Churchill és De Gaulle sem kerülhette el, hogy rasszistákként bélyegezzék meg őket.

Bár mindez egybecseng a szó ma divatos használatával, ugyanakkor egyben ravasz taktika is arra, hogy ellehetetlenüljön egy adott birodalmi szerveződés áldásos hatásainak számbavétele, s ezzel jelentősen leegyszerűsítő képet kapjunk történelmünkről. Az a néhány különvéleményt megfogalmazó történész, akik a birodalmak dicsőségéről merészelnek írni – köztük Nigel Biggar, Deepak Lal, Jeremy Black16 – nem várhatnak mást, csak azt a rágalmat, hogy reakciósnak nevezik őket, ami gyakran együtt jár azzal a hallgatólagos váddal, miszerint fajgyűlölők. Churchill rasszizmusa a 19. század liberális imperializmusában gyökerezett, illetve a manapság szintén ódivatúnak számító noblesse oblige szellemiségében, amely szöges ellentétben áll a fehér felsőbbrendűséget hirdető, tetovált, motoros fajgyűlölők dühével. Semmi okunk Churchill őszinteségében kételkedni, mikor kijelenti: „csak egyetlen mérce létezhet számunkra az uralmunk alá került emberekkel való bánásmódban, s ez az igazság mércéje”. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy Churchill itt a jogállamiságra utal, és nem az egyenlő jogok biztosítására.

De Gaulle egyértelműen tartott a tömeges bevándorlás miatt a francia nemzet felhígulásától, így legalább ebből az okból, ha másért nem, élesen szemben állt az integráció és összeolvadás gondolatával, amely annyira tetszetős volt egykori támogatója, későbbi kérlelhetetlen ellenfele, Jacques Soustelle szemében. „Ha az integrációt folytatjuk”, érvelt de Gaulle, „ha valamennyi berber és algériai franciává lesz, ugyan mi tarthatná vissza őket attól, hogy Franciaföldre költözzenek, ahol lényegesen magasabb az életszínvonal? A falum neve többé nem Colombey-les-deux-Eglises, vagyis Colombey-i Kéttemplom lesz, hanem Colombey-i Kétmecset”.17 Soustelle, aki azt a progresszív republikánus hagyományt képviselte, amely a francia republikanizmus egyetemes értékeként az etnikumok és rasszok fölött álló közösségi identitást hirdette, ezt az álláspontot rasszistának tekintette. A fenti kijelentés azonban sok ma élő francia szemében próféciának tűnik az iszlám radikalizmus és a banlieuekben tapasztalható társadalmi problémák árnyékában. Ugyanakkor De Gaulle rendíthetetlenségének legnagyobb veszteseiként azok az algériai muszlimok, harkik tekinthetők, akik a francia hadseregben szolgáltak, így megtorlás vagy halál várt rájuk, ha Algériában maradnak, ám Franciaország csak rendkívül korlátozott számban fogadta be őket.

Kétségtelen, hogy Churchill szilárdan hitt abban, hogy az európai és angolszász népek a civilizáció és technológiai fejlődés magasabb szintjét érték el, mint az afrikaiak, arabok vagy indiaiak. Ezt a nézetet ma „fehér felsőbbrendűségként” ismerjük. Nem volt antiszemita, ahogyan apja, Lord Randolph Churchill sem, akit zsidóellenes kortársai filoszemitizmussal vádoltak zsidó barátai miatt. Churchill természetesen a civilizációs fejlettség legmagasabb fokát elérő népek közé sorolta a zsidóságot, és tisztelte Oliver Cromwellt, mert lehetővé tette, hogy a zsidók visszatérjenek Angliába. De Gaulle ugyanígy gondolkodott, kabinetjének antiszemita tagjait egy alkalommal így torkolta le: „Kétféle franciát ismerek. Az egyik elvégzi a kötelességét, a másik nem”. A Vichy-kormány propagandaplakátjain ármánykodó zsidók súgtak De Gaulle-nak, miközben a rádiómikrofonba beszélt. De Gaulle azzal keltett felháborodást 1967-ben, hogy egy sajtókonferencián úgy aposztrofálta a zsidóságot mint „kiemelkedő nép, amely magabiztos és domináns”. E kijelentése beárnyékolta a törvénytelen izraeli területfoglalásokat illető kritikáját, ami pedig ma is érvényes, és gyakran visszaköszön a The Guardian lapjain.

Churchill 1954-es, saját kabinetje előtt kifejtett nézetei párhuzamot mutatnak De Gaulle fenti, észak-afrikaiakkal kapcsolatos kijelentéseivel. A tábornokhoz hasonlóan maga is a jövőbeni migrációs nyomás kérdését helyezi középpontba: „Súlyos problémákkal kell majd szembesülnünk, ha tömegével telepednek le nálunk színes bőrűek”, mondotta. „Valóban magunkra kívánjuk szabadítani a bevándorlás problémáját az Egyesült Királyságban? A színes bőrűeket a jóléti állam áldásai vonzzák ide. Az Egyesült Királyság közvéleménye egy ponton túl képtelen lesz mindezt eltűrni”. A Nemzetközösségből érkező bevándorlókkal kapcsolatban azonban eltérő nézetet vallott. Úgy gondolta, őket be kell engedni Britanniába, és kormányzása során semmilyen korlátozást nem vezettek be e tekintetben.18 Némi ironikus árnyalatot kapnak a két államférfi egybecsengő kijelentései a ma történéseinek fényében. Miközben ezeket a sorokat írom, olyan videofelvételek kerültek nyilvánosságra, amelyeken a francia parti őrség migránsokkal teli egyárbocosokat kísér angol felségvizekre.

Az ok, amiért Churchill és De Gaulle tengerentúli birodalmi törekvései ütköztek, abban keresendő, hogy a két ország terjeszkedése a történelem során mindig is konfliktusban állt egymással. Hogy mást ne említsünk, De Gaulle nem is titkolt anglofóbiája gyermekkorára datálódott, s többek között annak az 1898-as fashodai incidensnek volt köszönhető, amelynek során brit csapatok kiszorították a franciákat Szudánból, amikor azok át akarták venni az uralmat. „A Háborús emlékiratok első oldalain – írja Jackson – De Gaulle Fashodáról úgy emlékezik meg, mint a nemzeti megszégyenülés lesújtó pillanatáról, mely egész gyermekkorát beárnyékolta.”19 De Gaulle számára a francia nagyszerűség és büszkeség helyreállítása meghatározó céllá és motivációvá vált a sok megaláztatás – a poroszoktól elszenvedett 1870-es vereség, az első világháborúban aratott pirruszi diadal, majd az azt követő német megszállás – után. A második világháborúban elviselhetetlennek érezte helyzetét, mivel gyakorlatilag házi őrizetben írta cenzúrázott petícióit Londonban, s közben arra kényszerült, hogy a britek érdekeit képviselje. Ezekből a keserű tapasztalatokból táplálkozott az az indulat, amellyel oly gyakran szónokolt Churchill és általában a britek ellen.


 

A demokrácia megmentői


 

Annak ellenére, hogy teljesen más utat jártak be, nem valóságtól elrugaszkodott gondolat azt állítani, hogy De Gaulle és Churchill nem pusztán igazi demokraták, de saját hazájukban a demokrácia megmentői is voltak. Mindkettejüket populista politikusnak tartották, akik a pártelit feje fölött közvetlenül a választóikkal folytattak párbeszédet. Zsigeri gyűlölet vette őket körül saját pártjukban és a politikai spektrum egészében, s gyakran kapták meg azt a vádat, hogy lelkiismeretlen opportunizmussal taposták ki maguknak az utat. Persze ne feledjük, a „populizmus” megbélyegző címkéje leggyakrabban azon politikusok kedvenc vádja, akiknek szűklátókörű ideológiai üzenete képtelen lelkesedést kiváltani a nyilvánosságból.

Churchillt gyakran támadták azzal, hogy háborús uszító, hogy államcsínyt tervez, sőt, a demokrácia ellensége, ám valójában belpolitikáját tekintve kimondottan liberális irányt vitt, a háború során pedig hatékony és sikeres koalíciós kormányzás volt az övé. Clement Attlee volt a helyettese, az a munkáspárti képviselő, aki tisztként utolsónak hagyta el Gallipolit a katasztrofális első világháborús hadjárat után, melyben Churchill kiemelt szerepet játszott. Mindazonáltal Attlee különös figyelmet fordított arra, hogy ellentétben Churchill ellenfeleivel és a széleskörű nyilvánossággal, ne hibáztassa kollégáját és főnökét, nem utolsósorban azért, mert szilárd meggyőződése volt, hogy Gallipoli ostroma stratégiailag kitűnően megtervezett volt. Churchill ugyan tett néhány szerencsétlen megjegyzést az 1950-es választási kampány során – például, hogy a munkáspártiaknak a Gestapót is túl kellene szárnyalniuk ahhoz, hogy ráerőltessék az országra a szocializmust –, de mindezt az után tette, hogy a forrófejű Aneurin Bevan a torykat „a férgeknél is alantabbaknak” nevezte. Az azonban mindenki számára tagadhatatlan volt, hogy Churchill 1945-ben ízig-vérig demokrataként hagyta el hivatalát. Churchill nem tagadta meg önmagát, amikor a királynak, aki a Térdszalagrendet kívánta adományozni neki, így viccelődött: „Miért fogadnám el a Térdszalagrendet Őfenségétől, amikor a nép már nekem adományozta a Pároslábrendet?”). Talán bántotta, hogy teljesítményét a választók ilyen hálátlanul fogadták, de emelt fővel viselte sorsát, s azt hangsúlyozta, hogy az embereknek „milyen sok megpróbáltatást kellett kiállniuk”.

De Gaulle, akárcsak Churchill, büszkén hirdethette demokratikus elköteleződését, bár katonai diktatúra megalapozásával vádolták 1958-as visszatérésekor. „Mi okból szeretné Ön, hogy 67 éves koromban kezdjek neki egy diktátori pályafutás felépítésének?” [Pourquoi voulez-vous qu'á 67 ans je commence une carriere de dictateur?] – gúnyolódott az újságírókon egy sajtókonferencia alkalmával. A személyét övező kultusz ismert módon meghaladta Churchillét, ami a kormányzást illeti, de az 1958-ben megalapított Ötödik Köztársaság pozitív megítélését jelentős mértékben köszönhette a kaotikus és parttalan parlamenti vitákon való felülemelkedésnek, amely mind a múltban, mind a háborút követő időszakban oly jelentős mértékben gyengítette Franciaországot. Mindenesetre az Ötödik Köztársaság ma is velünk él olyan államformaként, amely az elnök számára nagyobb hatalmat biztosít, mint a brit miniszterelnöknek, vagy az összes uniós ország elnökének. Nyilvánvaló, hogy megbeszéléseinek hangneme a feszült miniszteri küldöttségekkel semmiképp sem volt kollegiálisnak nevezhető. Egy alkalommal, amikor egy ilyen küldöttség azzal érkezett, hogy megossza tagjai véleményét a politikai aktualitásokkal kapcsolatosan, mindössze annyi történt, hogy szótlanul végighallgathatták az elnök monológját, bár néhány felvetés azért elhangozhatott, mielőtt távozni kényszerültek. „Nos, tábornok – mondta hadsegédjének utóbb az elnök – ez igazán jól ment! Kaptak pár morzsát” – összegezte. „Kaptak pár morzsát.”

De Gaulle az elsők között hitt a „harmadik utas” politikákban, határozottan elítélte a kialakult osztályrendszert, amely véleménye szerint csak ártott Franciaországnak. Jackson De Gaulle miniszteréhez, Alain Peyrefitte-hez intézett szavait idézi ezzel kapcsolatban: „A kapitalizmus társadalmi következményei elfogadhatatlanok. A leggyengébbeket sújtja leginkább. Farkasokká változtatja az embereket... A kollektivizmus semmivel sem jobb: kiírtja az emberekből a küzdőszellemet. Birkává alacsonyítja őket. Harmadik útra van szükség a farkasok és birkák közt”. Jól rímel ez a megállapítás Churchill véleményére ugyanerről a problémáról: „A kapitalizmus veleszületett hibája, hogy együtt jár jótéteményeinek egyenlőtlen elosztásával; a szocializmus veleszületett érdeme pedig nem más, minthogy a benne élők egyenlően részesednek a vele járó nyomorúságból”. Saját életemben szemtanúja lehettem mind a kommunista, mind a neoliberális társadalmi kísérleteknek, és kijelenthetem, ez a megállapítás 1962-ben különös éleslátásról tanúskodott. Bár az is igaz, hogy a harmadik utas politikák is kaptak más esélyt, és jelenleg nem tűnnek túlságosan divatosnak a választók körében, akik kifejezetten jobbra tolódtak. A fenti gondolatok evolúciója azóta a „társulás” ajánlatától a „részvétel” gyakorlata felé tart.20 Meglepő fordulatnak tekinthető, hogy számos kommunista, aki korábban De Gaulle esküdt ellenségének számított, végül a hívévé szegődött, s amíg az agyafúrt Francois Mitterand baloldali egységet nem kovácsolt a kommunistákból és a szocialistákból, a progresszív konzervativizmus és gaulle-izmus mit sem vesztett erejéből. Összegzésül elmondható, hogy De Gaulle autokratikus módszerei számos figyelemre méltó – úgy monetáris, mint adminisztratív és intézményi – reform elfogadásához vezettek, így öröksége jelentőségét tekintve felér Napóleon törvénykönyvéhez. Bár mélyen megvetette Voltaire cinizmusát, mégis a klasszikussá vált író modorában jegyezte meg egyszer, hogy a kiemelkedő francia történelmi alakok között Napóleon mindig is fölötte fog állni Parmentier-nek (Napóleon teljes országokat dúlt fel, míg Parmentier érdeme, hogy elterjesztette a franciák között a burgonya fogyasztásának kultúráját).21 Mutatis mutandis: amikor De Gaulle Churchill halálhírét vette 1964-ben, csak annyit mondott: „Britannia többé már nem nagyhatalom”. 1958-ban Churchillnek adományozta a Croix de la Libération-t [Felszabadítási Kereszt]. Churchill számos beszédében méltatta De Gaulle-t. Ugyanakkor a következőket is ő mondta: „Azt hiszi, ő Jeanne d'Arc... Én meg egyszerűen képtelen vagyok nyamvadt püspökeimet rávenni, hogy égessék már meg”.

(Hegyi Pál fordítása)


 

Jegyzetek:

 

 

1 Roman Gary jegyezte le De Gaulle megfigyelését életrajzában (Life, 1969).

2 A szabad francia erők szimbólumával, a lotaringiai kereszttel kapcsolatban ezt a kijelentést egyesek Spears tábornoknak, Churchill személyes képviselőjének tulajdonítják. Talán jogos ez a feltételezés, mindenesetre a szóhasználat, valamint a kifejezésmód Churchillre vall, és bizonyosan híven adja vissza De Gaulle-lal kapcsolatos érzéseit.

3 Julian Jackson: A Certain Idea of France: The Life of Charles de Gaulle [Sajátságos Franciaország-eszme: Charles de Gaulle élete] (Allen Lane, 2018). Továbbiakban: Jackson op cit.

4 Andrew Roberts: Churchill: Walking with Destiny [Churchill: Aki a sors útjait rója] (Allen Lane, 2018). A továbbiakban: Roberts op cit. (2019-es Penguin kiadás.)

5 „Brumaire tizennyolcadikáját akarom annak módszerei nélkül” – mondta de Gaulle, Napoleon Brumaire 18-i dátummal (1799. november 9.) megvalósuló hatalomra kerülésére emlékeztetve. Jackson op cit. p. 472.

6 Lord Birkenhead: Contemporary Personalities [Kortárs személyiségek] (1924), idézve: In Roberts op cit. p. 309.

7 David Lough: No More Champagne: Churchill And His Money [Kifogyott a pezsgő: Churchill és a pénze (Picador, 2015.)

8 2020 júniusában Edward Colston, Bristol rabszolga-kereskedelemből meggazdagodott jótevőjének szobrát rendőri jelenlét mellett ledöntötte és az Avon folyóba dobta a tömeg.

9 Roberts op cit. p. 681.

10 Jackson op cit. p. 615.

11 Emily A. Vogt: „Civilisation and Kultur: Keywords in the History of French and German Citizenship” [Civilizáció és Kultúra: a francia és német állampolgárság történetének kulcsszavai]. Ecumene Vol. 3. No. 2 (1996. április), pp. 125–145. Sage Publications. Vogt a (kezdetben rokon értelmű szókként használt) két fogalom átfogó történeti áttekintését adja egészen a modernitásig, hogy rámutasson az állampolgárság eltérő francia és német felfogásainak kialakulásában játszott szerepükre.

12 Thomas Mann: Betrachtungen eines Unpolitischen. Vorrede P. XXIII, 1918. (Egy apolitikus ember elmélkedései. [Ford. Győrffy Miklós és Majtényi Zoltán] 2000, Budapest, Helikon.) A könyv lényegében a német első világháborús részvétel igazolását adja, egyben a végét jelenti demokratikus és pacifista elköteleződésű fivérével, Henrich Mann-nal tartott kapcsolatának. Utóbbi könyveit a nácik elégették „német szellemiséggel ellentétes” tartalmuk miatt.

13 Ibrahim Kalin ír így a The Daily Sabah 2014. június 3-i számában közölt „German Kultur versus Western Civilisation” [Német kultúra kontra nyugati civilizáció] című szövegében. A periodika egy kormánybarát angol nyelvű török lap.

14 Az Université Libre de Bruxelles épületében elhangzott 2020. február 17-i David Frost-beszéd szerkesztett változata, mely online elérhető a The Spectator archívumában. A kiemelés tőlem.

15 Itt meg kell jegyezni, hogy a költemény eredetileg a Fülöp-szigetek amerikai meghódítása alkalmából született, de általánosságban szokás a civilizáció terjesztésének viktoriánus birodalmi törekvéseire is vonatkoztatni.

16 Példaként hozható Nigel Biggar „Don't Feel Guilty About Our Colonial History” [Ne legyen lelkiismeretfurdalásunk kolonialista múltunk miatt] című provokatív írása a The Times 2017-es decemberi számában, vagy Deepak Lal két kötete: In Defense of Empires [A birodalmak védelmében] (1918) és In Praise of Empires [A birodalmak dicséretek] (2004), illetve Jeremy Black Imperial Legacies [Birodalmi örökségek] (2019) című könyve.

17 Jackson op cit. p. 511.

18 Roberts op cit. p. 943.

19 Jackson op cit. p. 67.

20 Jackson op cit. pp. 698 ff.

21 Julian Jackson recenziója Patrice Gueniffey „Napoleon and de Gaulle: Heroes and History” [Napóleon és de Gaulle: Hősök és História] című írásáról, ami a The Spectator, 2020. május 23-i számban jelent meg.


« vissza