Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Kirándulásaim a diplomáciába: Párizs – Fejezetek egy önéletírásból

"Tíz méter után géppisztolyos rendőrök sorfalába ütközöm, s bizony ezeknek a kis kaliberű fegyvereknek a csöve egyenesen az autóra irányul. Letekerem az ablakom, de ez csak olaj a tűzre: 'Azonnal tolasson vissza!' – rivall rám egy rendőrnő, egyenesen a fejemre célozva. Lehet, ha nem látná a diplomatarendszámot, talán meg is húzná a ravaszt."

Két alkalommal kirándulhattam a diplomácia világában, mindkétszer Párizs és a Magyar Intézet volt a helyszín. Először 1992-ben: még tartott a bársonyos forradalmak által keltett nyugati izgalom térségünk iránt, még sikerült találkoznom a kor számos szereplőjével és tanújával. Magyarokkal és franciákkal egyaránt. Huszonegy évvel később egy egészen más Párizs fogadott. A történelmi épületek, a hidak és parkok persze nem változtak, de az emberek nagyon is sokat. És megváltozott a légkör: alig pár héttel a Bataclan szörnyű éjszakája előtt foglaltam el hivatalomat. A terrorveszély belenőtt mindennapjainkba. Más lett a magyar-francia viszony is: a politikai kapcsolatok hűvös szelében a kultúra apró kis tüzeinél kellett és lehetett melegedni.

Eddigi életem egytizedét töltöttem Franciaországban. A szó klasszikus értelmében vett naplót csak az utolsó két évben írtam, így a korábban történteket naptárbejegyzéseim, tudósításaim és emlékezetem alapján kellett rekonstruálnom.


 

1992. december


 

1992. december 19. Ezen a napon alakult meg a PMI máig működő Baráti Társasága, Vígh Árpád igazgató nagy diplomáciai sikere volt ez is. Olyan tanácsadó kört sikerült szerveznie az intézet köré, amelynek tagjai akkoriban a francia kulturális elithez, illetve a magyar emigráció krémjéhez tartoztak. Elnökké egyhangúan Raymond Barre egykori miniszterelnököt, volt pénzügyminisztert, Lyon polgármesterét választották meg. S hogy miért éppen őt? Mert felesége egy magyar asszony, Hegedűs Éva volt, aki ha nem is látogatta túl gyakran az intézeti programokat, nyilvánvalóan „érzékenyítette” férjét a magyar kultúra és civilizáció iránt. Barre ráadásul annak a jobbközép párttömörülésnek, az RPR-nek volt egyik meghatározó alakja, aki a kilencvenes években társbérletben gyakorolta a végrehajtói hatalmat a szocialista Mitterrand-nal. Maga is szimpatizált az MDF rendszerváltoztató törekvéseivel, személy szerint Antall Józseffel.

A Baráti Társaság magyar tagjai többnyire egy-egy franciaországi magyar egyesületet képviseltek, amelyek akkortájt még sokkal élénkebb tevékenységet végeztek, mint a kétezres években. A grémium főtitkára hivatalból Vígh Árpád lett, titkára Léh Tibor ügyvéd, aki kisgyermek kora élt Franciaországban, kincstárnoka pedig Bodor Dezső, szintén régi emigráns magyar, foglalkozását tekintve közgazdász. Az egyesület három alelnököt választott: Jean Rohrt, Árpád egyik frankofón kedvencét, a francia nyelven alkotó írók egyesületének elnökét, Stéphane Rosiere politológust, akit már az Erdély-vitáról ismerünk, valamint Marie-Pierre de Gerando-Telekit.

Utóbbi személye megérdemel néhány szót, sőt, talán egy kisregényt is. Hórihorgas, erősen kopaszodó, választékosan beszélő, ötvenes éveiben járó, rendkívül szórakoztató férfiúként ismertem meg, s első kiküldetésem alatt számos alkalommal töltöttem vele hosszabb-rövidebb időt különféle rendezvényeken. Összetett családi nevét Auguste de Gerando francia földbirtokos-író és Teleki Emma erdélyi grófnő 1840-ben kötött házasságának köszönheti, s ezt a jól csengő arisztokratikus nevet kellőképpen kamatoztatta is. Ekkoriban epizódszínészként kereste a kenyerét, de előszeretettel látogatta a követségi fogadásokat is, ahol nem mulasztotta el megemlíteni magyar-francia nemesi származását. Azon karakteres figurák sorát szaporította, akik öröktől fogva léteztek, mióta diplomáciai fogadásokat rendeznek: ők azok, akik egyszer valamilyen módon bekerülnek egy-egy külképviselet látókörébe, s aztán rajta is maradnak a titkársági címlistán. A vietnámi, cseh, burundi stb. nagykövetség pedig hazajelentheti, hogy „a neves francia színész, Marie-Pierre de Gerando-Teleki is elfogadta a meghívást”, hősünk pedig megtakaríthatja egy vacsora árát. Hogy ez nem volt teljesen mellékes szempont az életében, arról lelkes beszámolói tanúskodtak: „Monsieur Havasi, önnek fogalma sincs, milyen jót főztek tegnap este az új-zélandiaknál!”

De Gerando-Teleki soha nem láttam másban, mint kopottas, de jó minőségű halványzöld ballonkabátban, s egy ezzel harmonizáló, drapp színű dízel Mercedes W123-as volánjánál. Legalább tizenöt éves autó lehetett, de bőrüléses és fakormányos, s a francia autók többségével ellentétben télen-nyáron patyolattiszta.

Később megismertem Marie-Pierre nővérét, Judith asszonyt is, aki enyhén szólva nem volt elragadtatva öccse közéleti szereplésétől. Valószínűleg ő és a család más tagjai voltak azok, akik az utolsó pillanatban megakadályozták, hogy a párizsi követség fölterjesztésére Antall József 1993-ban magas kormánykitüntetést adjon neki. Később a család minden kapcsolatot megszakított Marie-Pierre-rel. De a Magyar Intézet Baráti Társaságának megalakulásakor még semmi jel nem mutatott arra, hogy Marie-Pierre de Gerando-Teleki érdemtelen lenne családja és a párizsi magyar kolónia megbecsülésére. Utólag talán beszédes lehet, hogy a szavazásnál ő kapta a legkevesebb voksot, de így is harmincötöt könyvelhetett el a negyvenkettőből.

Raymond Barre mindjárt a szűzbeszédében kijelentette, hogy elnöki szerepét nem szeretné pusztán a protokolláris teendők ellátására korlátozni. A későbbiekben bebizonyosodott, hogy a volt miniszterelnök ezt komolyan gondolta. Rendszeres és érdemi munkát végzett a társaság élén, soha el nem mulasztotta személyesen levezetni az elnökségi üléseket és a közgyűléseket. Olyan részletekre is kiterjedt a figyelme, amelyek gondozása Lyon regnáló polgármesterétől, a kormánypárt egyik frontemberétől messze nem volt elvárható. Az intézet nagyon sokat nyert a társaság megalakulásával: Vígh Árpád alig győzte jegyzetelni a tagság részéről érkező jobbnál jobb javaslatokat. Valamennyiünknek az volt az érzése, hogy a párizsi magyar emigráció ezzel az ünnepélyes aktussal zárta le a negyvenéves – a Rákosi-diktatúrával, az '56-os megtorlással és a kádári kirekesztéssel terhes – múltat, s fogadta el sajátjának a Magyar Intézetet.


 

1993. január


 

Hogy más dimenziókban fogok mozogni a következő hónapokban s talán években, ez 1993. január 11-én világosodott meg bennem, amikor a nagykövet rám szignált egy meghívót Jurij Luzskov új könyvének párizsi bemutatójára.

Jurij Luzskov nevét hallva akkor csak a szovjet-orosz politikai élet mélyebb ismerői kapták fel a fejüket: mit keres Párizsban Moszkva polgármestere, Jelcin bizalmasa? Nevét kevesen tudták összekapcsolni az 1991. augusztus 20-án kezdődött háromnapos puccskísérlet, a Gorbacsov elleni államcsíny eseményeivel. A családjával a Krímben nyaraló államelnök dácsáját fegyveresek vették körül, a telefonvonalaikat elvágták, Moszkvában pedig egy héttagú junta, az Állami Bizottság vette át a hatalmat, Gorbacsov helyettese, Genagyij Janajev irányításával. A moszkvai rádió azt közölte, hogy az elnök rossz egészségi állapotára tekintettel átadta a hatalmat az elnökhelyettesnek, aki nyomban rendkívüli állapotot és kijárási tilalmat rendelt el.

Döbbenten tapadtunk a televízió képernyőjére, s mindenki azt találgatta, mi következhet a glasznoszty után? Janajev és bandája vajon a Varsói Szerződés országaitól is visszakéri majd a babaruhát? Nekünk különösen tragikus lett volna egy száznyolcvan fokos moszkvai fordulat, hiszen alig pár héttel ezelőtt hagyta el az utolsó szovjet katona Magyarország területét, s nem valószínű, hogy a kivont csapatok túl messzire jutottak.

A puccs idején Jurij Luzskov Moszkva alpolgármestere volt, s miután a város első embere, Gavril Popov éppen külföldön tartózkodott, reá hárult a feladat, hogy kormányozza a tízmilliós várost ebben a rendkívüli helyzetben. Mint tudjuk, az államcsíny három nap múlva összeomlott, Gorbacsov némileg megszégyenülve visszatérhetett Moszkvába, de korábbi hatalma és nemzetközi tekintélye soha többé nem állt már helyre. Az eseményekből egy új népi hős, Borisz Jelcin húzta a legtöbb hasznot: hamarosan ő követte a glasznoszty atyját az elnöki székben.

Luzskov könyvet írt erről a három drámai napról, amelynek már a címe is telitalálat: 72 óra agónia. Több nyelvre is lefordították, a francia változatot a svájci CopArt kiadó jelentette meg és meglehetősen borsos összegért, 120 frankért árulták a könyvesboltokban. (Akkoriban ez két teli tank benzin ára volt.) A párizsi könyvbemutató értékét két tényező növelte: egyrészt a mű viszonylagos frissessége, hiszen alig másfél év választott el minket a puccskísérlettől; másrészt 1992-ben – nem kis mértékben a drámai események alatt tanúsított bátor helytállásáért – Jurij Luzskov lett Moszkva első embere.

A könyvbemutatóra a Francia Autóklub elegáns Concorde téri palotájában került sor. A helyszínválasztás csak azok számára tűnhet meglepőnek, akik a Club d'Automobile de France székháza kapcsán a Magyar Autóklub egyik hazai műhelybázisára asszociálnak. Miután Párizsban nem rombolta le az illusztris egyesület presztízsét negyven évi bolsevik diktatúra, a Francia Automobil Klub székháza ugyanolyan pompázatos képét őrizte meg, mint amilyet megőrzött volna a budapesti Royal Szállóban gróf Szapáry Pál, Csonka János, Bánky Donát és Törley János által 1900-ban alapított magyar hasonmása. A klub számtalan alkalommal adta bérbe elegáns termeit kulturális célokra.

A megjelent újságírók és érdeklődők sokadalmában jelentéktelen külsejével, szerény viselkedésével szinte elveszett a moszkvai polgármester. Egy kövérkés, kopasz csinovnyik benyomását keltette sötétkék öltönyében, kék nyakkendőjében. Mondandója viszont hallatlanul érdekes volt, s könyvét vitték, mint a cukrot. A szervezők sajnos elkövették azt a hibát, hogy csak a rendezvény első órájában biztosítottak tolmácsot, de a kérdezz-felelek és a kiscsoportos beszélgetések idején Luzskov egyedül maradt mindössze két szóból álló francia szókincsével. S ekkor jött el az én nagy pillanatom: mozgósítva tizenkét éves orosz gyötrődésem maradványait, előléptem Jurij Luzskov orosz-francia tolmácsává! Nem állítom, hogy mindent, s főleg, hogy szabatosan le tudtam fordítani, de a polgármestert körülvevő újságíróknak, dedikálásra váró párizsiaknak össze tudtam foglalni mondandója lényegét. Luzskov annyira hálás volt a spontán segítségért, hogy a tömeg szétszéledtével egy könyvet nyomott a kezembe, a következő dedikálással: „Mély tisztelettel Havaszi (sic!) Jánosnak, jó emlékként a szerzőtől. Luzskov, 1993. 01. 11.”

Jurij Luzskov 1992-től 2010-ig volt Moszkva nagyhatalmú polgármestere. Könyvében, amelyhez maga Borisz Jelcin írt személyes hangú utószót, részletesen leírja a puccs után történteket is. Mai szemmel olvasva akár hátborzongatónak tűnhet, hogy az egyenlőséget korábban vallásként tisztelő politikai elit hogyan kívánta egy csapásra a legmélyebb kapitalizmus sodrába állítani Oroszországot. Mintha csak a magyar rendszerváltás forgatókönyvét olvastam volna: az állami vagyon gyors privatizálása (elkótyavetyélése) „az állam a legrosszabb tulajdonos” hamis jelszavának zászlaja alatt. Gyárak bezárása, egész iparágak felszámolása, tömeges munkanélküliség, boldogan csócsált McDonalds-zsemlék... Ez a fejezet majdnem olyan szívszorító olvasmány, mint a „hetvenkét órás agónia” drámai leírása.

Végül is Luzskov tudhatott valamit: három ciklusban hetven százaléknál nagyobb többséggel választották meg polgármesternek. 2019-ben Münchenben halt meg szívbetegségben.


 

1994. szeptember


 

Göncz Árpád három miniszter, két államtitkár és a privatizációs kormánybiztos kíséretében szeptember 28-án érkezett meg Párizsba. Programja szerint aznap este az Írók Házában vett részt értelmiségi vitafórumon, de erről az eseményről semmit sem találtam jegyzeteimben. Másnap reggel Edouard Balladur miniszterelnök látta vendégül reggelire a Matignon-palotában. „Biztosítottam Göncz elnök urat arról, hogy Franciaország teljesen nyitott az Európai Unió kibővítése előtt, természetesen anélkül, hogy ennek időpontját pontosan meg tudnánk határozni – mondta az újságíróknak a találkozó után Balladur, s hozzátette: Megerősítettem azt is, hogy nekünk, franciáknak is sok még a tennivalónk a kelet-európai gazdasági kapcsolatok fejlesztésében, továbbá, hogy a stabilitási egyezménynek fontos szerepet szánunk a volt kommunista országok uniós csatlakozásának előkészítésében.”

De Balladur még ennél is bőbeszédűbb volt. Sajtónyilatkozatában kitért arra, hogy Göncz Árpád előtt kinyilvánította hazája érdekeltségét a francia nyelv és kultúra magyarországi ápolásában, valamint a kétoldalú gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzésében. Balladur után Göncz is összefoglalta értékelését a francia miniszterelnökkel folytatott tárgyalásokról. Reménytelen szerelemnek nevezte a két ország történeti viszonyát, s kifejezte óhaját, hogy ez a szerelem most már végre beteljesedjék. Sürgette a francia-magyar külkereskedelmi mérleg kiegyensúlyozását. Emlékeztetett rá, hogy Balladur részéről konkrét ígéret hangzott el: Franciaország tízmillió frankos alapítványt létesít a közigazgatási kapcsolatok fejlesztésére.

Több mint egy órát töltött ezután Göncz Árpád Valéry Giscard d'Estaing társaságában. A magyarbarátságáról ismert politikus, úgy is, mint a Nemzetgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, nyilván nem azt nézte, hogy a magyar államelnök éppen ahhoz a pártalakulathoz tartozik, amelyik ellen ő az MDF kampányát segítette. Az Európai Unió volt a téma megbeszélésükön. Giscard szerint a brüsszeli intézményrendszert 1996-ban mindenképpen meg kell újítani, s a csatlakozni kívánó országok természetes joga, hogy a régi és az új feltételekkel minél előbb megismerkedhessenek. A magyarok által javasolt 1997-es esztendőt reálisnak nevezte a konkrét csatlakozási tárgyalások megindításához. Azt azért megemlítette, hogy számos kényes kérdés vár még megoldásra. Ilyen például a magyar mezőgazdaság nyugat-európai „beilleszkedése” – értsd: hogy ne jelentsenek konkurenciát a francia gazdáknak –, de ilyen a közép-kelet-európai térség országainak egymás közti, helyenként érdes viszonya is. Nagy nyomatékkal hangsúlyozta: Franciaország egy kiegyenlített Európai Unió létrehozásában érdekelt.

Lényegében e tárgykörben folytak le Göncz Árpád tárgyalásai Alain Lamassoure Európa-ügyi miniszterrel is, majd az elnöki konvoj az Elysée palotába robogott át. Francois Mitterrand elnök gyalog érkezett a pompás épület egyik oldalszárnyából a magyar államfő fogadására, így közvetlen közelről láthattuk, mennyire fáradtan, szinte vontatottan lépked el a felsorakozott újságírók tribünje mögött. A lapok akkor már hosszú ideje cikkeztek súlyos betegségéről, ami másfél évvel később halálához vezetett.

A két elnök közös ebéden vett részt, amelynek végén Göncz Árpád így összegezte megbeszélésük eredményét: „Teljes nyíltság és kölcsönös jóakarat. Ez jellemezte találkozónkat. Franciaország stratégiai partner számunkra. Könnyű belátni, miért. A francia és német jóakarat nélkül aligha remélhetjük, hogy valaha is az EU teljes jogú tagjai legyünk. Lehet, hogy az Uniónak gondja van néhány csatlakozni kívánó országgal, de szent meggyőződésem, hogy ezeknek az országoknak a közeledése több haszonnal, mint költséggel jár majd például Franciaország számára.”

Ezután következett Göncz Árpád látogatásának legellentmondásosabb része. Számomra legalábbis ez volt az az esemény, amely az iránta tíz éve érzett baráti érzületeimet is megrendítette. Az Elysée-palotából a Jéna-palotába mentünk át, a Gyáriparosok Szövetségének székházába, ahol már több száz francia vállalatvezető és üzletember várta a magyar államelnököt. A szövetség elnöke köszöntőjében nagy-nagy dicséretet zengett a magyar társadalmi és gazdasági átalakulás sikereiről, az élenjáró fiskális és monetáris politikáról, a befektetőbarát környezetről, a magyar menedzserek tanulékonyságáról és kreativitásáról. Aztán következett Árpi bácsi. Megköszörülve a torkát, szokásos finom mosolyával a szája szögletében megköszönte az elnök szíves szavait, majd elkomorult, mélyet sóhajtott, s elkezdte szapulni saját hazája gazdasági életét. Hogy sajnos nem olyan szép a menyasszony, mint amilyennek francia vendéglátónk lefestette. A növekedés csak látszatnövekedés, és még csak nem is export-orientált, hanem – még kimondani is szörnyű – a belső fogyasztás hajtja; az Antall-kormány késlekedett a strukturális reformokkal, a Nemzeti Bank elszúrta a kamatpolitikát és így tovább, és így tovább. Felsorolta mindazt a mantrát, amelyet Békesi László és a hasonló huhogók éveken keresztül a fülébe rágtak.

A hallgatóságon mind nagyobb döbbenet lett úrrá. Sokan fészkelődni kezdtek. „Biztos, hogy ez a maguk köztársasági elnöke?” – fordult hozzám hüledezve a mellettem ülő francia férfi. Pozitív válaszomra ingatni kezdte a fejét: „Ez nálunk elképzelhetetlen! Hogy ha az elnök külföldre megy, elképzelhetetlen, hogy ne a legjobbakat mondja Franciaországról. Monsieur Goncz nem azért jött ide, hogy kedvet csináljon a magyarországi befektetésekhez? Hát, így nem nagyon fog sikerülni neki.”

Mi tagadás, felháborodva jöttem ki a Jéna-palotából, de nem sokáig emészthettem a hallottakat, mert a Magyar Intézetben máris kezdődött Göncz Árpád sajtótájékoztatója. A ceremóniamester az a Faragó András volt, akit még a nyolcvanas évek végéről ismertem, amikor a Dunántúli Naplót tudósítottam a Tájékoztatási Hivatal kormányszóvivői értekezleteiről. Az Új Magyarország nevében természetesen rákérdeztem a gyáriparosoknál elhangzottakra, megtoldva még egy kérdéssel: mai tárgyalásai során az elnök úr találkozott-e olyan aggodalmakkal, amilyenek a választások után többször megjelentek a francia sajtóban a régi kommunisták, a „vállalkozásellenes erők” visszatéréséről. Kérdésemre enerváltan és kitérően válaszolt: „Természetesen beszámoltam partnereimnek a kormányváltozás körülményeiről, de hangsúlyoztam azt is, hogy az új kabinet külpolitikai céljai változatlanok, mivel ezek hatpárti konszenzuson alapulnak.” Aztán felém pillantva epésen hozzátette: „Meg kell mondanom, senki sem kételkedett a szavaimban.”

Amint véget ért a sajtótájékoztató, a küldöttség indult tovább a Pere-Lachaise-be és az Antall-emléktáblához koszorúzni. Göncznek és kíséretének az újságírók sorfala között kellett kivonulnia. Amikor az elnök mellém ért, egy hideg „szervusszal” kezet nyújtott, s már sietett is tovább. (Azelőtt tíz évvel sok-sok órán keresztül róttuk a köröket a sikondai Alkotóház útjain, a kisgazdapártról, 1956-ról és börtönéveiről beszélgetve. Koránkelőként nem egyszer a szobánkba hozta a friss kávét. Elnökké választásakor az első nagy interjút nekem adta A HELYZET című hetilap számára.) A közvetlenül mögötte csörtető Faragó vasvillaszemekkel nézett rám, s kígyóként sziszegte: „Öreg, ezt nem vártuk volna tőled!”

Másnap az elnöki delegáció Poitiers-be utazott, ahol városnézés után Göncz a Szenátus elnökével, René Monoryval folytatott eszmecserét. A párizsi újságírók ide már nem kísérték el. Az elnöki különgép Poitiers-ből repítette haza utasait.


 

2015. november 13.


 

A kilencvenes évek párizsi történéseit naptári bejegyzéseim és tudósításaim alapján rekonstruáltam. 2015-ben kezdődött második misszióm során – gondolván emlékezetem várható kihagyásaira – szorgalmasabban jegyeztem föl naplómba az eseményeket.

Egy nap, amely alaposan felforgatta Franciaország, de egész Európa életét is. Pedig teljesen átlagos pénteknek ígérkezett. Este a Jazzy Colors keretében a Cseh Intézetbe vagyunk hivatalosak feleségemmel. Egy négytagú magyar formáció lép fel náluk, a rue Bonaparte 18-as számú kis palota pincéjében. Az intézet falán emléktábla: „Ebben a házban alakult meg 1916-ban a csehszlovák (sic!) emigráns kormány.” Ami egyébként a vicc kategóriája, mert hol voltak még 1916-ban a „csehszlovákok”, hol volt még olyan prágai kormány, amely emigrálhatott volna. (Később erre a bornírtságra cseh barátaink is rájöhettek, mert az emléktáblát kicserélték, és az emigráns nemzeti mozgolódásra utaló szöveggel helyettesítették.)

A Jazzy Colors a FICEP, vagyis a Párizsban működő kulturális intézetek együttműködésének rendezvénysorozata, amely minden év novemberében bonyolítanak le a párizsi városháza támogatásával. A legfőbb szabály: egyetlen zenekar sem a saját országának intézetében lép fel, hanem valamely más, az együttműködésben részt vevő ország párizsi intézetében. Így kerültek a mi fiaink a csehekhez. Nem rossz választás, mert ott a dzsessznek igen komoly hagyományai vannak, s mellesleg nagyon finom cseh sört is mérnek a pincehelyiségben. Feleségem nagy örömmel fedezi fel a kvartett gitárosában egy volt tanítványát, Fenyvesi Mártont. Itt van Ráduly György filmproducer is, akivel délután volt eszmecserém az intézetben egyes magyar filmek franciaországi forgalmazásáról. Jancsó Miklós alkotásainak kizárólagos franciaországi joga például az ő cégénél van. Nemrég még az intézetben béreltek irodát.

Bemutatnak szlovák kollégámnak, a testes, örökké vidám Dan Jurkovicnak és csinos feleségének. Természetesen udvarias kűröket futok a házigazdával, Michael Pospisillal is. Tizenöt éve él Párizsban, de amúgy igazi kelet-közép-európai lezser entellektüel, vastag keretes szemüvegével, borostás arcával mintha éppen egy Vencel téri ellenzéki tüntetésről lépett volna le.

Tíz óra után búcsúzunk el tőlük, s mihelyt felhangosítom a telefonomat, máris Németh Zsolt hírfőnök hangját hallom az MTVA-ból:

János, mi van Párizsban?

Miért? Mi van Párizsban? – kérdezek vissza.

Hát nem tudod? Terrortámadás egy zenés helyen, száznál több halott és túszok.

Most rajtunk a döbbenet sora. Így már egészen más értelmet kap az a jelenet, amelynek pár perce voltunk szemtanúi a 6. kerületi városháza előtt, ahol egy rendőrőrs is helyet kapott: két civil ruhás nyomozó futott ki a kapun, s bevágódva kék lámpás autójukba, szirénázva elvágtatnak a Szenátus felé. Ráduly Gyuri elsápad, amikor megtudja, hogy a Casa Nostra kávézó is érintett a mészárlásban: „Öregem, nekem ma este éppen ott lett volna találkozóm valakivel. Ott lakom a rue de la Fontaine mellett! Ha nem hívsz el erre a dzsesszkoncertre, talán én is a halottak között lennék!”

Pár perc türelmet kérek Zsolttól, megszaporázom lépteimet, s hamarosan élőben látom a francia hírtévék közvetítését a 11. kerületből, egészen közel ahhoz a környékhez, ahol a kilencvenes évek elején laktunk. (NB. Aznap délután Panni és Dani a Louvre-ban volt.)

Feltámadnak bennem a régi riporterösztönök. Megcsöngetem Zsoltot, beszámolok neki a francia tévé által elmondott információkról, s közlöm, hogy most mindjárt indulok a helyszínre vagy annak a közelébe. Már futólépésben teszem meg a garázshoz vezető pár száz méteres utat. Most jön jól a franciaországi zéró tolerancia – és a diplomata útlevél –, mert bár bennem van két pohár cseh sör, meg sem fordul a fejemben, hogy ne az intézeti Lagunába pattanjak be. (Meg aztán, a szerencsétlen párizsi rendőröknek ezen az éjszakán más gondjuk is van, mint az autósokat szondáztatni.)

Végigsuhanok a boulevard Saint-Germain-en, s döbbenten látom, hogy a teraszok zsúfolásig tömve emberekkel: mintha két kilométerrel távolabb nem ugyanilyen teraszon kaszálta volna le a vendégeket egy terrorista. Vagy nem jutott el még ide a mészárlás híre? Nem nézik a telefonjaikat? Vagy a szokásos francia fatalizmus teszi őket közömbössé: „Ó, ez velem nem történhet meg.”

De nincs időm filozofálni. Rendőrautók és rendőrmotorosok sivítanak el mellettem, valamennyien a Bastille-t célozzák, akár csak én. A körforgalomból már csak egy irányban lehet kihajtani. A Nation és a 11. kerületi polgármesteri hivatal felé vezető utakat lezárta a rendőrség. A Richard Lenoir-on gurulok a place de la République felé, de néhány száz méterrel távolabb már ezen a sugárúton sincs tovább: rendőrkordon zárja utamat. Miután annak idején alaposan megismertem a környéket, teszek még egy kísérletet, hogy a Bataclan közelébe jussak: balra, a Marais felé kanyarodok le egy kis utcára, majd kétszer jobbra tartva újra a Richard Lenoir-on vagyok, de már a kordon háta mögött. Kis idő múlva, letérek jobbra, a boulevard Voltaire felé. Azaz, csak letérnék.

Tíz méter után géppisztolyos rendőrök sorfalába ütközöm, s bizony ezeknek a kis kaliberű fegyvereknek a csöve egyenesen az autóra irányul. Letekerem az ablakom, de ez csak olaj a tűzre: „Azonnal tolasson vissza!” – rivall rám egy rendőrnő, egyenesen a fejemre célozva. Lehet, hogy ha nem látná a diplomatarendszámot, talán meg is húzná a ravaszt. Nem növeli a bizalmát, hogy idegességemben csak másodszorra találom meg a rükvercet a Lagunán, de aztán ahogy növekszik a távolság közöttünk, úgy nyugszanak meg a kedélyek. Félreállítom a kocsit és bejelentkezem a híradónak, helyzetképet adok, s közlik, az éjjel még hívni fognak. Mire visszaérek az intézetbe, a vendégszobáink csaknem megteltek. Kollégáim – nagyon helyesen – befogadták azokat az ismerősöket, akik a terrorral érintett kerületben laknak, így Ráduly Gyurit is.

Párizs csak most kezd rádöbbenni, milyen nagy a baj.

(Az írást a szerző hamarosan megjelenő könyvéből közöljük.)


« vissza