Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Műemlékvédelem – mű emlékvédelem

"... a magyar műemlékvédelem jogszabályokban még előírt egyetlen alapvető feladatának ellátására sincs lehetőség. Ez pedig nemzeti kultúránk sajnos még csak kevesek által felismert, beláthatatlanul súlyos csonkulásához vezet, mint ahogy vezetett már eddig is. Nyilvánvaló tehát, hogy ezen a téren alapvető korrekcióra van szükség."

A témáról azért kell újra meg újra beszélni, mert soha ennyi közpénzt nem fordítottak hazánkban műemlékekre, miközben a műemlékvédelem maga (senki által meg nem kérdőjelezett állami feladatról van szó!) soha ilyen gazdátlan nem volt. Sajnálatos és túlzás nélkül mondható, hogy a világon egyedülálló történelmi nóvumról van szó. Az ebből következő veszélyhelyzet súlyosságát nagyban növeli, hogy a következő években Magyarországra beáramló hatalmas pénzforrások, az eddig tapasztaltakhoz hasonlóan, jellemzően ingatlanfejlesztésben fognak lecsapódni, és ezek nem kis része az értékvédelem szempontjából is kiemelkedő jelentőségű városrészeket, illetve azok egyedi értékhordozóit fogja érinteni. A jelenlegi intézményes és szervezeti szétaprózottság, valamint irányíthatatlanság mellett, a közhiteles nyilvántartáson és a sterilizált hatósági tevékenységen kívül a magyar műemlékvédelem jogszabályokban még előírt egyetlen alapvető feladatának ellátására sincs lehetőség. Ez pedig nemzeti kultúránk sajnos még csak kevesek által felismert, beláthatatlanul súlyos csonkulásához vezet, mint ahogy vezetett már eddig is. Nyilvánvaló tehát, hogy ezen a téren alapvető korrekcióra van szükség, mégpedig minél hamarabb, mert intézményes alapok hiányában vészesen közeleg az az idő is, amikor már nem lesz Magyarországon olyan szakember, akitől meg lehetne kérdezni, hogy valójában mi is az a műemlékvédelem!

Az ide vezető út még feltárásra vár, annyi azonban elmondható, hogy a 20. század második felében, a megelőző korszak eredményeire támaszkodó és nemzetközi elismeréssel övezett, magas szakmai színvonalra emelkedett magyar műemlékvédelem a szovjet berendezkedés természetéből következően nem támaszkodhatott aktív társadalmi alapokra. A hosszan tartó politikai változatlanság a műemléki metodikát is sok tekintetben konzerválta, a szakma társadalmi nyomás híján nem kényszerült a társadalmat mozgósító érdemi vitákra, egyedi esetektől eltekintve, nem fejlődhetett ki a szakma és műemlék-ügy szereplői között a jó kompromisszumok kultúrája. 1990 után a politikai berendezkedés és a tulajdonviszonyok átalakulása, valamint a piacgazdaság megjelenése természetesen gyökeresen új kihívások elé állította a szakmát és a kultúrpolitikát is. Sajnálatos módon azonban a műemlékvédelem problémaköre – feltehetően nem kis mértékben a társadalmi bázis gyengesége miatt – az azóta eltelt három évtizedben úgyszólván csak negatív összefüggésekben érte el a politika ingerküszöbét, és az egész szakma a döntéshozók körében egyre inkább a „fejlődés” gátjaként, a „nagyralátó” víziók kerékkötőjeként jelent meg. Ezen az akadályon minden, szakmai oldalról indított korszerűsítési kísérlet rendre megbukott. Így jutottunk el oda, hogy konzisztens szakpolitika híján a műemléki beavatkozások egyik legfőbb motorja az érdemi kontrollt nélkülöző új építkezés, a szimbolikus tér újrarendezése és országszerte fényesen csillogó „turisztikai desztinációk” létrehozása, vagy pusztán a nyers anyagi érdek. Utóbbira az egyik, a közelmúltban az eredménytelen tiltakozások kapcsán nagyobb publicitást kapott példa, az Iparművészeti Múzeummal szemközt lévő, építtetőjéről Heinrich-udvarként ismert jelentős műemlék-együttes értékeinek megsemmisítésével járó „ingatlanfejlesztés” esete. Ezt azért emeljük ki, mert az ezzel is jellemezhető mai tendenciák éppen a nemzetközileg is egyedülálló értékeket hordozó, nagy kiterjedésű, polgári fejlődésünk fénykorában kialakult, annak magas kultúráját tükröző budapesti építészeti együttes, joggal állítható, legjelentősebb nemzeti műemlékünk fennmaradásának az esélyét teszik kérdésessé. Ebben az összefüggésben emlékeztetnünk kell az egyre sűrűsödő hasonló esetek közt a Közvágóhíd botrányos megsemmisítésére, vagy az egykori Földművelésügyi Minisztérium épületének éppen folyamatban lévő, soha meg nem vitatott, de felettébb vitatható és aligha elfogadható megcsonkítására is. Itt jegyezzük meg, hogy ennek a gyakorlatnak a visszásságaira a maga szemszögéből az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala is, a polgári tiltakozásokhoz hasonlóan ugyancsak eredménytelenül, számos alkalommal felhívta a figyelmet.

Korántsem vigasztaló, hogy posztmodern korunkban a korábban kultúránk kikezdhetetlen sarokköveinek tartott hagyományok folytonossága máshol is meg-megbicsaklik. Érdemes ezzel kapcsolatban a német művészettörténészek 2005-ben megfogalmazott állásfoglalását idézni: „A polgári társadalom azon vívmányaira, amelyek a polgári nemzetállamok építményéhez oly nélkülözhetetlennek bizonyultak – ilyen például a múlt kulturális produktumainak kreatív birtokba vétele a múzeumokban és gyűjteményekben, valamint a művészet támogatása és az építészeti műemlékek védelme –, a politikai osztály ez idő szerint nem tart igényt. A hatalom legitimációja a kultúra és a művészet támogatásával – elavult modell. A mai politikusok nem tartanak igényt legitimációra – választják őket. És az általános pénzügyi szorultságban végül minden kulturális és művészeti intézményt minden gyakorlati ésszel dacolva üzemgazdasági szempontok szerint szabnak át. Olybá tűnik, mintha a politikai adminisztrációk rövid úton vissza akarnák vonni a kultúra és a művészeti javak megőrzésére kapott társadalmi megbízatásukat. Erre nincsenek feljogosítva! Semmiféle politikai mandátum nem hatalmazza fel őket erre; rövidlátó módon és nemzetgazdasági szempontból nézve gazdaságtalanul cselekednek, mert kulturális és emberi forrásokat tékozolnak el.”

Pedig néhány évvel korábban a német műemlékvédelem egyik vezető szakembere, a müncheni egyetem tanára, Norbert Huse a Neue Zürcher Zeitungnak a műemlékvédelem megújulási képességét firtató kérdésére 2001-ben lapidáris tömörséggel még így nyilatkozott: „Az állami műemlékvédelem nem kell, hogy kövesse a korszellem minden rezdülését. Az egyedi esetekben több nyitottságra, bátorságra és fantáziára van szükség. Ez viszont világosságot és tartósságot feltételez a műemléki alapelvekben, amelyek azonban nem az állami erőszak folyományai, hanem egy több mint évszázados tisztázódási folyamat eredményei. Mindebben pedig nem a fogalmi viták játszottak szerepet, hanem az ezenközben kialakult rendkívül konzisztens törvényalkotás és joggyakorlat.”

Huse megközelítése látszólag jogi természetű, de az általa szóba hozott „évszázados tisztázódási folyamat” alapvetően kulturális jelenség. Ezen az úton elméleti megalapozottságban, jogszabályi alapokban, intézményes fejlődésben és tapasztalatokban, valamint kiterjedt helyreállítási gyakorlatban, nem utolsó sorban pedig nemzetközi szinten is ütőképes szakembergárda kiépítésében is messze előrejutott a magyar műemlékvédelem a 20. században. Nálunk tehát ez a hagyomány ment már jórészt veszendőbe szabadságunk első három évtizedében.

A műemlékvédelem pedig a modern európai szellem és kultúra intézményes vívmánya, tárgyát az építészeti és környezeti értékek teljessége, és szűkebb, gyakorlati értelemben a védett műemlékek jelentik. A feladat közelebbről az öröklött mesterséges környezetünk értékeinek tudományos feltárása, megismertetése és erre alapozott védelme, továbbá számontartása és integrálása a mindenkori jelen környezetalakítási szükségleteinek kielégítési folyamatába. Ez az emberi és természeti világ harmonizálásának és e harmónia fenntartásának megkerülhetetlen – bár történelmi tapasztalat mutatja, hogy könnyen figyelmen kívül hagyható – előfeltétele. Ennek hiányában folyamatosan értékeket semmisítünk meg, legtöbbször anélkül, hogy egyáltalán észrevennénk ezt. Ez nem mellékesen közgazdasági értelemben hatékonysági kérdés is, mert egyértelmű összefüggést lehet felfedezni a környezet kultúrája és a munka hatékonysága között, amint erre a fentebbi idézett állásfoglalásukban a német művészettörténészek is világosan utaltak.

A vázoltaknak nem mond ellent, hogy természetesen vannak szerencsés műemléki helyreállítások, hiszen adódnak szerencsés konstellációk, mint ahogy vannak és nyilván lesznek is még a piacon egy ideig jól felkészült gyakorlati szakemberek. Szigetszerűen léteznek jó, sőt akár mintaszerűnek is tekinthető országos programok is, amilyen az immár három éve jól működő, viszonylag jó forrás-ellátottságú népi építészeti program, vagy a határon túli műemléki felújításokat támogató, de egyelőre erősen alulfinanszírozott Rómer-terv.

A műemlékvédelem szempontjából a finanszírozás kérdése is sarkalatos jelentőségű. Ennek lényege, hogy az állam a törvény oltalma alá helyezett értékek (műemlékek) teljes körét elérő pénzügyi támogatási rendszert kell, hogy működtessen. (A teljes kör Magyarországon mintegy tizenháromezer műemlék.) Ez morális és ezért legitimitási kérdés is, a műemlékvédelem örök problémája, nálunk alapvetően megoldatlan, de jó hír, hogy a világban sokfelé vannak a nemzeti teherbírással arányos jó gyakorlatok, és ha akarjuk, áthághatatlan akadálya nálunk se lenne egy működőképes megoldásnak.


« vissza