Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Tisztelet a Mestereknek – Vallomás Erdélyi Zsuzsanna és Domokos Pál Péter jelenlétéről

 

Erdélyi Zsuzsanna születésének 100., Domokos Pál Péter születésének 120. évfordulójára


 

Domokos Pál Péter (1901–1992) csíki kántortanítóból lett történész, néprajzkutató, a moldvai csángók népzenéjének, kultúrájának kutatója. A moldvai csángók apostolaként tisztelik.

1929-ben olvasta, hogy Bartók és Kodály népdalgyűjtő útjaikkal szinte az összes magyarlakta vidéket felkeresték, kivéve a moldvai csángókat. Ekkor, huszonnyolc éves korában határozta el, hogy elindul Moldvába a csángó magyarok közé, hogy megismerje népzenéjüket, énekkultúrájukat. Összegyűjtött anyagát Bartóknak és Kodálynak is bemutatta, akik további kutatásokra ösztönözték. 1931-ben jelent meg a Moldvai magyarság című nagy jelentőségű könyve1 saját népdalgyűjtéseivel.

1938-ban az Eucharisztikus Kongresszus alkalmából moldvai csángó énekeseket hozott föl Budapestre, a Magyar Rádióba, ahol a híres Pátria lemezfelvételek készültek. Itt hallott Bartók először élőben moldvai csángó énekeseket.2 Domokos Pál Péter moldvai gyűjtései alapján a Bartók Béla által négy fő dialektusra (Dunántúl, Felföld, Alföld, Erdély) osztott magyar népzenei területeket azóta egy ötödikkel, a moldvai csángó dialektussal egészíti ki a néprajztudomány.

1943-ban summa cum laude doktorált néprajzból, Kelet-Európa történelméből és magyar irodalomból a kolozsvári egyetem bölcsésztudományi karán. Budapesten a közoktatási, majd népjóléti minisztériumban dolgozott 1945-től elbocsátásáig. A Baranya megyébe áttelepített moldvai csángók közelében, Szárászpusztán gazdálkodásba kezdett, és ott tovább folytatta a népdalgyűjtést. Pár év múlva elvitte az ÁVO, a földjét is elvették. Fizikai munkásként dolgozott, majd a budapesti József Attila és a Kaffka Margit Gimnáziumban tanított 1961-ig. Kimagasló életművéért, nemzeti múltunk kutatásáért 1991-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki. Mára szobra áll a csíksomlyói kegytemplom és kolostor mellett.

Erdélyi Zsuzsanna (1921–2015) a Nemzet Művésze címmel is kitüntetett, Kossuth-díjas magyar néprajztudós, folklorista. Magyar-olasz-filozófia szakot végzett, nem néprajzosnak készült. Nyelvtudása révén először a külügyminisztérium sajtóosztályán dolgozott, de politikai okokból elbocsátották.

1953–1963 között a Művelődésügyi Minisztérium népzenei kutatócsoportjában, 1964–1971 között a Néprajzi Múzeum népzenei osztályán dolgozott Lajtha László mellett. 1971–1987 között a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának munkatársa, 2002-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. Szakrális szövegfolklórral foglalkozott. 1968-ban hallott először archaikus népi imádságot a nagyberényi Babos Jánosnétól, és ez meghatározta pályája további alakulását. Azután ezt a középkori eredetű szöveghagyományt, a népi Mária-költészetet, a szóbeliség és az írásbeliség kapcsolatát, a népi vallásosságot kutatta. Több tízezer szöveget gyűjtött és publikált. 1980-ban Esztergomban létrehozta a népi vallásosság gyűjteményét.

Alázattal folytatta a nagy elődök, Bálint Sándor és Domokos Pál Péter munkáját. Archaikus imádsággyűjteménye, a Hegyet hágék, lőtőt lépék óriási revelációként robbant be a szakmai és irodalmi köztudatba.3 Terra incognita volt a terület, amit feltárt. Műfajt teremtett, tudománytörténetet írt, hatalmas kultúrkincset mentett meg áldozatos munkájával. Az archaikus népi imádság műfajának recepciótörténetét külön kötetben foglalta össze.4 Nélküle ma már elképzelhetetlen a magyar néprajz története. Munkássága azt igazolta, hogy a népi gyakorlatban imádság funkcióban máig élő szövegek középponti témájuk alapján a későközépkor ferences ihletésű költői műfajaihoz, a passióepikához és a Mária-siralom-lírához kötődnek. E „kevert tudatformájú” szövegek például a misztériumdrámák elemeit, sőt kereszténység előtti, vagy nem keresztény mozzanatokat (ősi kozmogóniai képzetek, ráolvasások, bajelhárító szövegek) is őriznek.5

Erdélyi Zsuzsanna az archaikus népi imádságok műfaji leírásával, elemzésével és közzétételével szakmai tekintélyt szerzett itthon és külföldön. Munkásságát számos díjjal, kitüntetéssel elismerték. Ő nemcsak szakmai, hanem emberi, női példakép is: négy gyermek felnevelése, család, hivatás, göröngyös szakmai út, nehéz történelmi-politikai viszonyok közepette mégis derűs ember, akiből mély hitből táplált nyugalom és szeretet árad. Szakma iránti alázatból, emberségből, segítőkészségből mindketten példát mutatnak.

Erdélyi Zsuzsanna és Domokos Pál Péter is jelen van életemben. Velük kapcsolatos, egymással összefűződő emlékeimet egy konferencia felhívása6 indította el bennem. Összeállt egy kép, amiben kirajzolódik szakmai utamnak egy olyan vonala, amit nélkülük nem ilyenre írt volna a sors. Mindketten tereltek az utamon, meghatározóak voltak az életemben. Sokat köszönhetek nekik. Olyan ez, mint a népmesei út, melyen találkozik az ember a segítő és akadályozó erőkkel. Csak a végén derül ki, ki melyik volt valójában, és mi volt az igazi szerepe a főhős útjának alakításában. Mintha lenne egy tudatos vezérlő, aki pontosan tudja, kit, mikor és miért állít a főhős életfonalának útjába. Zsuzsa néni a saját életpályájának értékelésekor ezt a „zsinórpadlás-jelenségnek” nevezte: az élet színházában föntről, a zsinórpadlásról a Nagy Rendező mindig a megfelelő embert, helyzetet ereszti elénk, életünk színpadára. Még ha az adott időben és helyen ennek értelmét és jelentőségét nem is érzékeljük és értelmezzük pontosan, később kiderül, „az égi gondoskodás mintaszerű volt.”7 Mindannyian főhősei vagyunk saját életünknek. És mindannyian mellékszereplői, segítői vagy akadályozói tudatosan vagy öntudatlanul a szűkebb vagy tágabb környezetünkben élőknek. Összeszedem, hogyan emlékszem rájuk, a Mesterekre, akik az elmúlt 40 évben jelentősen befolyásolták szakmai utamat a népzene és a népi vallásosság megismerése terén, és azokra a segítőkre, akik hozzájuk eljuttattak. Valamennyiüknek hála és köszönet!

*

Domokos Pál Péter nevével elsős gimnazista koromban találkoztam először, mikor a siófoki zeneiskolában kórusvezető tanárom, Simon Kati a kezembe adta a Domokos–Rajeczky: Csángó népzene8 című vastag, barnás-zöldes kemény papírkötésű kétkötetes művet. Ebből tanultam az első moldvai csángó népdalokat, amikkel a mohácsi népdaléneklési versenyre készültem. Megmutatta még Együd Árpád somogyi gyűjtéseit is, azok eredeti hanganyagát is megkaptam, és a Zörög a cidrus kezdetű buzsáki népdalt akkor tanultam meg. Ezt énekeltem később első lemezfelvételemen is.9 A moldvai csángó népdalok közül a Menyecske, menyecske, megmondom este, az A pünkösdi rózsa... és a Még uram a kútra járt kezdetűeket tanultam meg először, és a bonyolult, aprólékos, melizmatikus díszítésekkel úgy-ahogy megbirkózva indultam a népdalversenyekre. Jól emlékszem Olsvai Imre zsűrielnök szigorú szakértői véleményére.

Elsőéves egyetemistaként a szegedi bölcsészkaron Mokány Sándor tanár úr nyelvjárás órán épp a Wichmann-féle nyelvjárási szótárt10 adta kezünkbe. Meglepődött, hogy én eléggé otthonosan mozgok ezek közt az archaikus, nehéz szövegek közt, és viszonylag jól olvasom, értelmezem a másoknak kriksz-kraksznak tűnő fonetikus jeleket, melyek addigra már ismerősek voltak nekem a Domokos–Rajeczky-féle népdalszövegek fonetikus lejegyzéseiből. Mikor kiderült, hogy milyen lelkesen használom azt a könyvet, a nyelvjárás órán Mokány Sándor tanár úr felajánlotta, hogy összehoz engem Domokos Pál Péterrel. Ezt óriási megtiszteltetésnek éreztem, és addig teljesen elképzelhetetlennek véltem.

Kezem, lábam remegett, amikor a szegedi vonatról először a Nyugati pályaudvarra érkezvén, a fővárosban akkor még nagyon tájékozatlanul, elzarándokoltam Domokos Pál Péter Budafoki úti lakására. Egy óriás nyitott ajtót, hórihorgas, szemüveges, mosolygós, hajlott hátú, kedves öregúr fogadott, és hellyel kínált a dolgozószobája foteljében. Könyvespolca roskadásig volt könyvvel, íróasztala aktív szellemi alkotó mindennapokról árulkodott, balról áramlott be asztalára a fény. Látta, mennyire izgulok, és a meghatódottságtól alig jött ki hang a torkomon. Akkor még nem sejtettem, hogy ő pontosan tudta, hogyan kell bánni az emberekkel. Hamar feloldódtam, megnyugodtam, mikor éreztem, hogy a bizalmába fogadott. Rendszeresen jártam hozzá. Óriási tudása, bölcsessége, embersége mellett sok praktikus tanácsot is kaptam tőle. Tisztán emlékszem, mikor azt mondta: „Reggel jó dolgozni, mielőtt az embert elterelik a napi teendők. Minden reggel azzal kezdd a napot, hogy egy kicsit leülsz az íróasztalhoz, és azzal foglalkozol, amit szeretsz, és ami a szívügyed!” Sokat beszélgettünk a népdalok, balladák szövegéről, azok hátteréről is: legtöbbet mesélt a mennybe vitt leány balladájáról (Imhol kerekedik egy kerek dombecska...), a NÉKOSZ-indulónak [Népi Kollégiumok Országos Szövetsége] dallamot adó csángó népdalról (Az erdő szélibe), a Siculicidiumnak emléket állító (Nekünk a legszebbik estét kezdetű) dalról. Leggyakrabban a kis Rezedából11 szeretett népdalokat énekelni, elemezni. Faltam a szavait.

Miután látta nem lankadó komoly érdeklődésemet a moldvai csángó népdalok iránt, hamarosan elküldött a Baranyába, Tolnába áttelepült egyházaskozári, szárászi és mekényesi moldvai csángó énekesekhez. Így jutottam el 1980-ban az élő moldvai csángó népzenéhez alig húszévesen, SANYO kazettás magnómmal a nyakamban, autóstoppal, Alföldi cipőben, farmernadrágban, orkándzsekiben, szegedi egyetemistaként. Óriási élmény volt Nyisztor Gyuri bácsi furulyázása, Gyurka Rafaelné, Dávid Illésné, Benke Jánosné éneke. De a beszélgetések, imádságok és még a csalánleves is.12 Ez volt az első, önálló népzenei gyűjtésem. Péter bácsinak részletesen beszámoltam a gyűjtőutakról, és hamarosan biztatni kezdett, hogy merjek elindulni Moldvába is.

Ő bízott bennem, míg mások inkább lebeszéltek, mert féltettek, vagy joggal féltették az ottaniakat, akiket bajba sodorhattam volna, ha elügyetlenkedem. Péter bácsi bölcs tanácsára, intelmeit meghallgatva mégis elindultam.13 A csíksomlyói búcsúról mondhatni álruhában, az ottani zarándokokhoz csapódva szivárogtam be először Moldvába, legelső alkalommal Pusztinába. Meghatározó, felejthetetlen élmény volt. 1980–81-et írtunk, a Ceausescu-diktatúra még javában tombolt. Mai fejjel visszagondolva akkori húszéves énemre, tudom, hogy felelősségem teljes tudatában, komolyan, bátran és megfontoltan vágtam neki az útnak. Higgadtan, felkészülten, nem szeleburdi ifjonti hévvel, hanem pontosan felmérve, hogy mit árthatok a helybelieknek, megfontoltan és terv szerint jártam házról házra. S eközben mindig kézről kézre adtak a helybéliek, és soha nem hagytak egyedül. Sikerült többórányi népdaléneklést rögzítenem és a felvételeket épségben hazahoznom.

Péter bácsinak folyamatosan beszámoltam útjaimról. Megtisztelt bizalmával, és megajándékozott új könyveivel, köztük az akkor megjelenő Kájoni Kódexet is magába foglaló Édes Hazámnak akartam szolgálni című nagy könyvével.14 Ebből tanultam meg később, és énekeltem föl a Szent István Bazilika altemplomában a 148. zsoltárt az Égi Hang című lemezemre.15 Aztán Péter bácsi fölkért, hogy előadásain énekeljek, illusztráljam az általa elmondottakat, így több ismeretterjesztő, közös fellépést tartottunk 1980–87 között. (Az első a Veszprémi Városi Könyvtárban volt 1980. szeptember 16-án Újhelyiné Ildikó könyvtárvezető szervezésében, aki később, 1989-ben épp Péter bácsi előadásáról való hazaszállítása közben szenvedett halálos autóbalesetet. Akkor Péter bácsi is súlyosan megsérült, és hosszas kórházi ápolásra szorult.)

Ha ő nem biztat, nem segít, nem bátorít, nem jutottam volna ki azokban az években, 1980–81-ben süldő diáklányként Moldvába. Nagy megnyugvás és öröm, hogy szobra mára már rendíthetetlenül ott áll a csíksomlyói kegytemplom előtt. Gyakran fülembe cseng az az intelme vagy tanácsa, hogy „Ha kidobnak az ajtón, menj be az ablakon!” És Péter bácsi szájából ez bizony nagyon hitelesnek hangzott, ismerve az ő hányattatott életét, és hozzá elszánt, céltudatos és kitartó személyiségét. Nem ismert lehetetlent, főleg, ha szent ügyet szolgált, márpedig rendre ezt tette. Mint amikor csíksomlyói kántortanítóként a moldvai csángók közé indult népzenegyűjtő, felfedező útra, vagy mikor az „Ezer Székely Leány Napja” találkozót elindította, vagy a moldvai csángók és bukovinai székelyek áttelepítéséről volt szó, vagy amikor az Eucharisztikus Kongresszuson 1938-ban Budapestre hozta a legjobb moldvai énekeseket, és a Magyar Rádióban a Pátria lemezfelvételek készítése közben megismertette Bartók Bélát a moldvai csángó népzenével, és amikor megírta Petrás Ince Jánosról szóló könyvét, melynek címe: „Édes hazámnak akartam szolgálni...” Ez a mondat – feltehetően nem csak számomra – Domokos Pál Péter ars poétikájaként hangzott mindig, és hangzik a mai napig.

*

A szegedi József Attila Tudományegyetemen elsőéves voltam 1980-ban, mikor a híres „szögedi”, a vallási néprajz kiváló kutatója, Bálint Sándor autóbalesetben meghalt. Nem volt néprajz szak akkor Szegeden. De a sors jóságos gondviselése folytán szegedi diákéveim alatt Mesterem irodalomtudományból és emberségből a tápai születésű Ilia Mihály tanár úr lett. Az ő javaslatára mentem ki a tápai búcsúkba minden Mihály-napkor népdalt gyűjteni. Az ő kérésére jártam ki másokkal együtt erdélyi költőíró barátaihoz könyveket, folyóiratokat hozni-vinni. És ez nem a híreknek és az íróknak, hanem nekünk, diákoknak volt a legjobb. Rengeteg kapcsolat, találkozás, átélt élmény, tapasztalat fűződik ezekhez az utakhoz. Így ismertem meg Kányádi Sándort, Sütő Andrást és Beder Tibort. Utóbbinál minden moldvai utam alkalmával megálltam Csíkszeredán. így érlelődött néprajzi érdeklődésem. Bálint Sándor tápai gyűjtéseit a szegedi Móra Ferenc Múzeumban kezdtem alaposabban áttanulmányozni 1982–83-ban. Ott, abban a hangarchívumban találtam rá arra a Mária-siralomra is,16 ami végül elvitt személyesen Erdélyi Zsuzsannához.

Diploma után Budapestre kerülvén bejártam a Zeneakadémia népzene óráira Vikár László tanár úrhoz. Tőle kérdeztem, mi lehet ez a „Ki sír ilyen keservesen...” kezdetű ének, amit a szegedi múzeum archívumában találtam. Azt mondta, menjek el Erdélyi Zsuzsannához, majd ő megmondja. Megadta a telefonszámát. így találkoztam először a budavári Néprajzi Kutatóintézetben Erdélyi Zsuzsannával 1986-ban.

Rögtön helyére tette a szöveget, amit vittem. Mondta, hogy ez nem túl különös, ponyvairodalom, több változata él, de ha érdekel, mutat ő nekem sok ilyet vagy ilyenebbet. Aztán már az első találkozásunkkor azt kérdezte: „Tudsz-e blattolni aranyos fiam? Holnap lesz az unitáriusoknál egy előadásom Pestszentlőrincen. Gyere el velem, és énekeld el ezt a két calabriai 14. századi olasz laudát!” Hát!? Nagy falat volt így elsőre. De úgy meghatódtam a bizalomtól, hogy megtáltosodtam! Jóleső érzés volt, amikor pár évvel később Zsuzsa néni archívumában meghallgathattam az eredeti calabriai archív felvételt, ugyanis meglepő módon elég jól sikerült visszaadnom az eredeti stílust, tempót, prozódiát a dallam- és szöveglejegyzés alapján. Hisz én akkor azt csak kottából tanultam: azonnal kellett, másnapra, nem volt idő előbogarászni az eredeti hangfelvételt. A Dove vai madonna mia-t fel is énekeltem az Égi Hang lemezemre 20 évvel később.17

Így kezdődött harminc évig tartó, meghatározó személyes kapcsolatom Erdélyi Zsuzsannával. Intenzív és több volt ez, mint mester-tanítvány kötődés, nagyon különleges. Egyre másra jöttek felkérései, hogy ezt is, azt is énekeljem el, illusztrálni előadásait. Jártuk az országot, és az archaikus népi imádságokról, a szakrális magyar népköltészetről, különösen a Mária-siralmakról, passióepikáról szóló előadásaihoz megtanultam gyűjtéseiből a vonatkozó dalokat, és örömmel énekeltem. Szívesen, önzetlenül adta a dalokat, hogy tanuljam meg őket. Eredeti kéziratot és hangfelvételt soha nem adott ki a kezéből, mindig másolatot készítettünk.

1987-ben a Néprajzi Múzeum adattárába, a Népzenei Gyűjteménybe kerültem muzeológusként Mohay Tamásnak köszönhetően. Ott ismerkedtem meg Bartók, Kodály, Lajtha híres lejegyzéseivel, támlapjaival, fonográf és magnófelvételeivel, és Erdélyi Zsuzsanna egykori folklór motívum- és földrajzi katalógusával is. Akkor még megvolt a Kossuth téri múzeumépület Népzenei Gyűjteményében a nagy katalógusszekrény, ott sorjáztak rendre az írógéppel írt katalóguscédulák és kézzel írt kiemelések. Zsuzsa néni nagy munkával ezt szerkesztette éveken keresztül a Lajtha csoport „szövegeseként”. Ez alapján írta meg első néprajzi tanulmányát a magyar népköltészet színszimbolikájáról.18 Miután 1995-ben el kellett jönnöm a múzeumból, ezt a katalógust is száműzték a Népzenei Gyűjteményből. Évekkel később a pincében láttam viszont az egyik folyosón, megtűrten, szanálásra készen. Nagy érték volna fizikai létében is megőrizni az utókornak, legalább Erdélyi Zsuzsanna munkájának emlékeként.

1990-ben Zsuzsa néni a Hungarotontól lehetőséget kapott, hogy a Hegyet hágék kötet imádságainak hanganyagából lemezt készítsen.19 Felkért engem a válogatásban, szerkesztésben való közreműködésre. Hónapokon keresztül hasaltam nála a zongora alatt vagy a kisszobában szétterített gyűjtési jegyzőkönyvek között, többször újrahallgatva a felvételeket, válogatva a legjobbakat, egyeztetve a nyelvi lejegyzések pontosságát és a hiteles adatolást. Aprólékos, fárasztó, de szép munka volt. Sok hangfelvételt végighallgattam, sok gyűjtési jegyzőkönyvet elolvastam. Óriási anyag tornyosult a lakás különböző zugaiban. Rengeteget tanultam belőle: igényességet, pontosságot, szakmai alázatot, módszertant, kitartást, állhatatosságot, fáradhatatlanságot, emberséget.

Ekkor a Pécsi Tudományegyetem Nyelvi és Kommunikációs Intézetében dolgoztam tanársegédként. A kommunikációelmélet, a szemiotika és a kulturális antropológia tanítása közben feltűnt nekem, hogy a szakrálissal való emberi kommunikáció, például az imádságok elméleti igényű leírására nincs még kidolgozott terminológia, nincs kész elmélet a kommunikáció tudományában. Miközben egyre inkább beleástam magam Erdélyi Zsuzsanna mellett az archaikus népi imádságok gazdag, izgalmas világába, és az elméleti problémákra nem találtam választ a kommunikációelméleti és vallásantropológiai szakirodalomban, egyre erősebb lett a vágyam, hogy magam próbáljam megírni a szakrális kommunikáció elméletének legalább egy részfejezetét. Ez volt az alapja kandidátusi disszertációmnak: Szakrális kommunikáció. Népi imádságok pragmatikai, antropológiai megközelítése. Két kiadásban jelent meg.20 A második kiadást Erdélyi Zsuzsannának ajánlottam tiszteletem jeléül. Az előszóban igyekeztem áttekinteni, mi történt a szakterületen az első kiadás óta.21

Megtisztelő volt számomra, hogy látásmódomat, megközelítésemet Zsuzsa néni figyelemmel követte, elismerte, sőt méltatta disszertációmról írott opponensi véleményében, és a Hegyet hágék harmadik, bővített kiadásaihoz írt előtanulmányában is.22 Tánczos Vilmos és más „fiatal szakmabeliek” munkáinak számbavétele mellett az általam képviselt elvek és módszerek bemutatásának is komoly figyelmet szentelt.23 Bámulatos, hogy volt ideje és figyelme követni a fiatalok munkáit is. Pedig állandóan, éjjel-nappal dolgozott, tanulmányt írt, korrektúrázott, vagy rendezte a dokumentumait. Hagyományos írógéppel írt, nem használt „okos gépet”. Szövegszerkesztő technikája egészen megmosolyogtató lehetne a mai fiatalok számára. Kéziratai írásakor, utólagos szerkesztésekor rendszeresen cellux ragasztócsíkokkal és kézírásos kommentárokkal toldotta meg a kicsinek bizonyuló A/4-es lapokat. Rendkívül sokat írt és publikált élete végéig.

Már a 90-es évek elején való rendszeres találkozásainkkor láttam, hogy gyűlnek Zsuzsa néninél az „Elmenni!” feliratú levélborítékok, amik egyre inkább nyomasztották, mert azt érezte, a feladat nő, az idő fogy. Ezeket a leveleket az ő felhívásaira a Kárpát-medence lekülönbözőbb falvaiból küldözgették az öregasszonyok, kézírásos imádságaikkal, énekeikkel, amiket a „pesti tanárnéninek” is elénekelnének, elmondanának, ha meglátogatná őket. Zsuzsa néni azt kérte, menjünk el együtt, mert egyedül már nem győzi és nem is mer elindulni, és kezdjük el bejárni a legsürgetőbb helyeket. Kiválogatva az „elmenni” feliratú borítékokat, így jutottunk el együtt a heves megyei Fedémesre és később a bácskai Madarasra is. Itt találkoztam olyan asszonyokkal, akik személyiségükkel, tudásukkal olyan nagy hatást tettek rám, hogy többször egyedül is visszamentem hozzájuk, és Zsuzsa néni jóváhagyásával, sőt az ő biztatására, annyira beleástam magam a világukba, hogy egy-egy nagyobb tanulmányt írtam belőle.24

Fedémesre a gyöngyöspatai és nagyfügedi gyűjtések után érkeztünk 1992 őszén, Mindenszentek után. Nagyfügedről az „egy istenes-egy ugrós” repertoárú énekesasszony jutott évek múlva is eszünkbe. Látom, hallom magam előtt, ha ezt most hallaná, biztosan felkacagna Zsuzsa néni. Minden emberi részletet észrevett. A gyűjtés közben is. Ezért énekeltette a nagyfügedi asszonnyal nemcsak az istenest, hanem az ugróst is. Lenyűgöző volt az a természetesség és magától értetődő kíváncsiság, ahogy bekopogott egy-egy házhoz. És az, ahogy elfogadta, mert kiérdemelte a háziak vendégszeretetét és bizalmát. És ahogy embersége, empátiája, szolidaritása minden alkalommal megmutatkozott. A legmélyebb lelki bugyrokba, a titkok intim világába, az imádságok rejtett, féltett területére is mindig könnyedén lépett be, mert megnyíltak neki az asszonyok. Azt éreztem, hogy azért kér és fogad el bármit a parasztasszonyoktól olyan magától értetődő természetességgel, mert ő is ugyanilyen természetesen adna bármit nekik a sajátjából. Nagyon emberi, felebaráti partnerség, egyenrangú viszony volt az, amit ő gyűjtései közben, vagy azokat megelőzően vagy azok után akár a levelezéseiben is ápolt a parasztasszonyokkal. Szerette őket, szerette az ügyet, szerette a szakmát.

Cipelte fiatalabb korában még a Lajtha csoportban, ahogy ő mondta, a „döher nagy nehéz Uher szalagos magnót”, de velem már a kis kazettás magnójával járt. A pontos adatolás, dokumentálás mindig elengedhetetlen része volt a felvételeknek. Ennek jótékony áldását mindenki élvezheti, tapasztalhatja a Hegyet hágék, lőtőt lépék köteteiben is. Kíváncsi volt a háttérre, a szövegek előfordulási kontextusára és az asszonyok élettörténeteire is. Határozott, céltudatos volt, de nem rontott ajtóstul a házba.

Fedémesen először Malvin nénihez mentünk. Fekete fejkendős vékony, magas asszony jött ki a kapuba. „Látom, gyásza van. Nem zavarkodunk akkor. Mi történt?” – kezdte Zsuzsa néni. Malvin néni elmondta, hogy a fia halt meg néhány hete, a cséplőgép okozta balesetben. Mégis betessékelt minket. Nem beszéltünk. Csendben ültünk a konyhában. Kis idő múlva azt mondta: „mégis elmondok maguknak egy éneket.” És elénekelte, amit akkor lehetett. És nekünk földbe gyökerezett a lábunk, és leesett az állunk. Ámulva és meghatottan hallgattuk, amint könnyeit nyeldesve énekelt. Zsuzsa néni sem hallotta ezt a nagyheti éneket addig soha, és persze én sem, amelyben Krisztus mondja el a saját halálát: „Meghaltam én népemért, gyászba borult felettem az ég./Ó emberek, emberek, hogy szeretlek titeket...”25 Különös, emlékezetes, megrázó élmény volt. Egyik kedves énekem lett ez.

Ezután mentünk Margit nénihez, aki korábban búcsúvezető volt, és a helyi népdalkörben is énekelt. 1980-ban trombózis miatt lebénult a jobb oldala. Az orvosok nem bíztak benne, hogy fölépül, csak öt év túlélést jósoltak neki. Ekkor vett egy írógépet, és megtanult a viszonylag ép bal kezének egyetlen ujjával, a mutatóujjával gépelni. Elhatározta, hogy mindent leír, amit tud: az összes vallásos éneket, imádságot, a szentekről szóló különböző ponyvákban, kézírásban terjedő történeteket. írta ezeket a szövegeket indigóval, több példányban magán- és templomi használatra egyaránt, abban a tudatban, hogy hasznos, Istennek és embertársainak tetsző tevékenységet folytat, maradandót alkot. Ez a munka és a hit elegendő éltető erőt adott neki ahhoz, hogy betegsége ellenére hosszú évekig jó lelki és megfelelő fizikai állapotban élje az életét. Később fokozatosan elkezdte összeírni az összes népdalt és balladát, közmondásokat, vőfélyverseket, menyasszony- és vőlegényköszöntőket is, és élettörténeteinek mindazokat a tapasztalatait, élményeit, amiket ő fontosnak, kiveszett és átadandó értéknek ítélt. így búcsújárásuk történetét a Szentkúthoz, a boszorkányokra vonatkozó ősi helyi tudást, a libaőrzés szokásait. Ezeket a szövegeket saját maga tematikusan, műfaji egységekbe csoportosította, és 44 füzetté tűzte össze, egyenként műanyag fóliával is beborította. Azon az első úton megdöbbenten tapasztaltuk óriási tudását, csodálattal figyeltük a maga írta több száz oldalnyi füzetet. Látván őszinte lelkesedésemet, Erdélyi Zsuzsanna biztatott, hogy jöjjek vissza hozzá, és írjak egy monográfiát róla. így lett. Többször visszamentem, alapos, egész világképére, tudására kiterjedő hosszú interjúkat készítettem.

A Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára és Népzenei Gyűjteménye számára megszereztem a füzeteket, Margit néni kéziratának másolatát. A leírt énekek teljes magnetofonfelvételét elkészítettem, és a hangfelvételeket is elhelyeztem a Népzenei Gyűjteményben. Margit néni vallásosságát feltáró kutatásom része lett a disszertációmnak.26

Margit néni 28 évvel élte túl az agytrombózist. 2008. január 29-én temettük el Fedémesen. Csodálatos asszony volt. Sokat tanultam tőle. Tiszteltem emberségét, tudását, kitartását. Az ő példája arra tanít, hogy a hagyomány tisztelete, fenntartása és átadása testi-lelki erőt ad, és arra is, hogy az éneklés és a hit gyógyító erővel bír. Ezért cáfolt rá az orvostudomány jóslatára. Hálás lehetek a sorsnak, hogy részesültem mindabból a szeretetből, erőből, bölcsességből, tudásból, ami ő volt. Ezt a hálámat ki is fejeztem a könyvemben, amit róla is írtam. És ezt igyekeztem kifejezni a sírjánál is az énekemmel. Én az ő tanítványának is tartom magam. Zavarba ejtő, megtisztelő és megható volt, hogy a lánya, Erzsi megkért, énekeljek a sírnál a temetésekor. Vívódtam. Féltem, hogy fogadja majd ez a zárt közösség tőlem, az idegentől, hogy beavatkozom hagyományos szertartásrendjébe. Zsuzsa néni eloszlatta minden kételyemet, egyértelműen utasított: „Ezt meg kell tenned”. Minden élethelyzetben, minden dilemmára pontosan tudta a választ, a megoldást. Tehát énekeltem a fedémesi temetésen. Különös élmény volt ott a falu fölött állva énekelni egyedül, miközben az anyaföld göröngyeit hányták be a sírba. (Láttam és éreztem körülöttem a fekete fejkendős palóc asszonyokat és a mátrai erdők, hegyek ölelését. Olyannak láttam őket, mint ahogy Huszárik Szindbádjában mormolják imáikat. Huszárik Zoltánnak is Erdélyi Zsuzsanna segített azokat a fekete fejkendős imádkozó öregasszonyokat filmre vennie!)

A másik különleges asszony, akihez Zsuzsa néni vitt el 1993-ban, a madarasi látóasszony, Erzsi néni. Addigra már évek óta leveleztek. Erzsi néni szinte ostromolta őt az imádságaival, énekeivel, és többször hívta, menjen el hozzá személyesen. Leveleit az „elmenni” felirattal látta el Zsuzsa néni, és évek óta húzta, halasztotta sok teendője miatt az indulást, de ez nyomasztotta is, mert leveleiből érezte, hogy különleges személyiséggel van dolga. Így esett, hogy egyszer azt mondta: „Menjünk el Madarasra!” Vonattal, busszal mentünk, kocsink nem volt. Madarason kedves szomszédoknál szálltunk meg.

Erzsi néni ájtatos vallásosságát ugyancsak írásban rögzítette. Kézírásos füzeteibe írta a sugalmakat, látomásokat, mely hatalmas anyagnak ígérkezett az első pillantásra is, mindenképp alapos feldolgozásra érdemesnek, és engem nagyon érdekelt. Megbeszéltük Zsuzsa nénivel, hogy visszamegyek, hogy megértsem és feldolgozzam ezt a különös jelenséget. Zsuzsa néni elsősorban az imádságait és énekeit vette föl. Az önmagában is óriási mennyiségű rögzítendő szöveg volt. De Erzsi néni kivételes személyiségéből már első találkozáskor sejtettem, hogy a profetikus alkat archetípusával van dolgunk. Ráadásul az antropológiai kutatás kiváltságaként abban a kegyben lehetett részünk, hogy ennek a profetikus alkatnak a sugalomban, álomban, látomásban, égi kinyilatkoztatásokban kapott szövegeit azonnal olvashatjuk az ő kézírásában, és értelmezéseit kaphatjuk élőben, személyesen tőle. A történeti szövegforrások kutatóinál sokkal több lehetősége van egy antropológusnak, aki a terepmunkája során egy ilyen látó asszonnyal személyesen beszélgethet és közvetlen információkat, értelmezéseket kaphat tőle tapasztalatairól, élményeiről. Visszamentem tehát Erzsi nénihez többször egyedül, és egyszer Csorba Judit kolléganőmmel is. Több levelet kaptam még Erzsi nénitől, melyekben folyamatosan tájékoztatott újabb látomásairól, újabb sugalmakról, és hívott vissza magához.

A kutatás folytatására friss kandidátusi fokozattal – mindkét állásomat épp hirtelen elvesztvén, kétszeres állásnélküliként – megpályáztam egy posztdoktori OTKA-ösztöndíjat 1996-ban. Az MTA Néprajzi Kutatóintézete befogadta és támogatta volna a kutatást, de az OTKA Társadalomtudományi Bizottsága elutasította a pályázatomat helyhiányra hivatkozva. Egy köztünk élő kivételes parasztpróféta eredeti, kézírásos füzeteinek – sajátos vallásossága naplójának – feldolgozását tudtam volna megcsinálni. A megkezdett terepmunkám folytatását is végezhettem volna a látóasszonnyal való további interjúk során. De erre az elutasított pályázat miatt nem volt lehetőségem. Erzsi néni pedig idő közben meghalt. A füzetei eltűntek. A madarasi látóasszonyról eddig két tanulmányom jelent meg.27

Erdélyi Zsuzsannának köszönhetem ezt a két kivételes parasztasszonyt is, akiket azóta egyetemi tananyagként tanítok. Elmentünk még ketten kisebb utakra. Sok előadásba beszervezett, vitt magával, hogy gyűjtéseit énekeljem (KÉSZ konferenciára vagy az MMA-ba a Kecske utcába), aztán utamra bocsátott. A Vigilia kérésére készítettem egy nagy életút-interjút Erdélyi Zsuzsannával. A szerkesztők sajnálták meghúzni (Zsuzsa néni nyomdakészre fogalmazott gördülékeny szövegeit nem könnyű megcsonkítani), ezért két folytatásban jelent meg.28 Ez másodközlésben, kiegészítésekkel, fotókkal megjelent a Barna Gábor szerkesztette születésnapi kötetében is.29 Majd ennek alapján kért meg Tari János, hogy az Erdélyi Zsuzsannáról készülő portréfilmjében30 legyek a beszélgetőtárs, és állítsam össze a kérdéseket. Javaslatomra a film címe ez lett: „Majd az idő kipörgeti...” Számomra ez jelenti Erdélyi Zsuzsanna gazdag, termékeny, de viharos életének legmélyebb és legszemélyesebb bölcsességét.

Mindig ezt mondta, valahányszor hozzá fordultam lelki segítségért, jó tanácsért. Ezzel vigasztalt, saját életével példálózva: „Majd az idő kipörgeti, aranyos fiam! Ne aggódj, bízd oda az Úristennek! Ő tudja, mit miért tesz. A zsinórpadlásról mindig a megfelelő embert engedi le eléd. Még ha nem is érted, miért.”

Ezt a szellemiséget tanultam tőle. Nyugalom, magabiztosság, hit és erő sugárzott ebből. A szakmai felkészítésen és a terepmunka technikáin kívül ezzel adta a legtöbbet. Mindig szeretettel, bizalommal, érdeklődve és megértően fogadott. Bölcs tanácsai nagyon hiányoznak. Hálás vagyok azért, hogy megtisztelt bizalmával, figyelmével, idejével, hogy emberi, asszonyi, szakmai példájából épülhettem védőszárnyai alatt. Köszönöm mindazoknak, akik a hozzá elvezető utamon terelgettek. Isten áldja mindannyiukat!


 

Jegyzetek:

 

1 Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság, 1931. (6. kibővített kiadás: Fekete Sas, 2001, Budapest).

2 Domokos Pál Péter: Bartók Béla kapcsolata a moldvai csángómagyarokkal: népdalok, népmesék, népszokások, eredetmondák a magyar nyelvterület legkeletibb részéről, Szent István Társulat, 1981, Budapest.

3 Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok, Magvető, 1976, 1978, Budapest [Erdélyi 1976, 1978].

4 Erdélyi Zsuzsanna–Várhelyi Ilona: „...Századokon át paptalanúl...” Az archaikus népi imádságműfaj fogadástörténete. Szent István társulat, Budapest, 2011.

5 Az archaikus imádságműfaj sajátosságairól, hátteréről szóló különböző írásait egy nagy tanulmánykötetbe válogatta, szerkesztette, de kiadását már sajnos nem érhette meg: Erdélyi Zsuzsanna: Múltunk íratlan lírája. Az archaikus népi imádságműfaj háttérvilága. Kalligram, 2015, Pozsony.

6 E szöveg eredeti változata az alábbi konferenciára íródott: „Hegyet hágék, lőtőt lépék...” – Államközi konferencia a kárpát-medencei magyar szellemi környezet fejlődéséért. A szakrális néprajzban iskolateremtő tudósok emlékére a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban. 2017. április 5–8. Jelen írás az ott elhangzott, de meg nem jelent előadás átdolgozott szövege.

7 Lovász Irén: Életrajzi beszélgetés Erdélyi Zsuzsannával. In Barna G. (szerk.): Nyisd meg Uram szent ajtódat. Köszöntő kötet Erdélyi Zsuzsanna 80. születésnapjára. Szent István Társulat, XI–XLV. 2001, Budapest, XXXI. [Lovász 2001].

8 Domokos Pál Péter–Rajeczky Benjamin: Csángó népzene I–II. Budapest, Zeneműkiadó, 1956–1961.

9 Élő népzene. V. Magyarországi Táncháztalálkozó, Hungaroton, 1986. SLPX 18129: 2.

10 Wichmann, Yrjö: Wörterbuch des Ungarischen Moldauer Nordcsángó und des Hétfaluern Csángódialektes. 1936, Helsinki.

11 Domokos Pál Péter: Rezeda. 96 csángómagyar népdal, Zeneműkiadó, 1953, Budapest.

12 Életem első csalánlevesét Szárászon Benke Jánosné (szül. Benedek Rozália, 1906, Diószén, Moldva) főzte nekem. A húgom is elkísért arra az útra, ő képtelen volt megenni. Neki ezért ennyi élmény elég is volt a néprajzi gyűjtésből, másfelé fordult az útja. De én maradtam a csalánleves ellenére, vagy épp azért a szakmában. Pedig akkor még nem sejtettem, hogy annak az asszonynak, aki nekem akkor főzött, tíz évvel korábban Erdélyi Zsuzsanna a Hegyet hágék, lőtőt lépék... imádságot köszönhette. (Ez a He-há [Erdélyi 1976, 1978] 97. sz. szövege.) De akkor én őt, Erdélyi Zsuzsannát személyesen még nem ismertem.

13 Erdélyi utaim hátterében addigra már Ilia Mihály tanár úr is ott állt segítő, irányító Mesterként. Az ő védőszárnyai alatt „röpködtünk” ki Ceausescu sötét éveiben az erdélyi magyar írókhoz, költőkhöz, és hoztuk-vittük az irodalmat és a híreket.

14 Domokos Pál Péter: „Édes hazámnak akartam szolgálni...” Kájoni János: Cantionale Catholicum/Petrás Incze János: Tudósítások. Szent István társulat, Budapest, 1979.

15 Lovász Irén: Égi hang (zene: Mizsei, Lovász, Szokolay), Siren Voices, SVCD01, 2006: 19 [Lovász 2006].

16 „Ki sír oly keservesen, hol vagy csillagom...”, nagypénteki ének, Bálint Sándor: A Szögedi Nemzet III., 262.

17 Lovász 2006, 13.

18 Erdélyi Zsuzsanna: Adatok a magyar népköltészet színszimbolikájához I., II, III. rész, Ethnographia, LXXII. 1961/2, 173–199., 1961/3, 405–429, 1961/4, 583–596.

19 Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok.1–2. Hungaroton, SLPX 14118, 1991.

20 Lovász Irén: Szakrális kommunikáció. Európai Folklór Intézet, 2002, Budapest; Lovász Irén: Szakrális kommunikáció. Második kiadás, Budapest, L'Harmattan–Károli Könyvek, 2011 [Lovász 2011].

21 Lovász 2011, 9–17.

22 Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Harmadik, bővített kiadás, Pozsony, Kalligram, 1999 [Erdélyi 1999].

23 Erdélyi 1999, 792–793.

24 Lovász Irén: „Az elme hallja, nem a fül.” Egy asszony látomásainak antropológiai megközelítése. In: Pócs É. (szerk.): Extázis, álom, látomás. Balassi Kiadó, 1998, Budapest, 156–173. [Lovász 1998a]; Lovász 2002; Lovász 2011.

25 Többször énekeltem lemezen, rádióban, televízióban, Jankovics Marcell nagyheti műsoraiban, Jelenszki István filmjében, majd az Égi hang lemezemen: Lovász, 2006.

26 Lovász 2002; Lovász 2011.

27 Lovász 1998; Lovász Irén: „It is the mind that hears it, not the ear...” Sounds, lights, visions in a peasant mysticism. In Vassányi, Miklós, Sepsi, Enikő, Daróczi, Anikó (Eds.): The Immediacy of Mystical Experience in the European Tradition. SPRINGER International Publishing Switzerland, 2017, 255–261.

28 Lovász Irén: A Vigilia beszélgetése Erdélyi Zsuzsannával I. In Vigilia, 1998/12. 953–960. [Lovász 1998b], Lovász Irén: A Vigilia beszélgetése Erdélyi Zsuzsannával II. In Vigilia, 1999/1. 63–75. [Lovász 1999].

29 Lovász 2001.

30 „Majd az idő kipörgeti.” Portréfilm Erdélyi Zsuzsannáról. Rendezte: Tari János, Magyar dokumentumfilm, 60', Budapest, 2008.


« vissza