Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Csontváry összes? – Zabolátlan vitairat – megnyerő, kételyt keltő, elfogadhatatlan tézisekkel

A szerző jeles publicista, művészeti író, 15 éven át a Művészet című folyóirat szerkesztője. Digitális e-könyve több szempontból formabontó. Újszerű, komplex, az ezotéria eszközeit is alkalmazó, saját kifejezésével „enciklopédikus igényű” módszerével, ezernél több képpel elemzi Csontváryt. Első célja (saját szavaival) nem csupán a „közvetlenül feltárulkozó látvány”, hanem a „kép mögötti világ, jelentés” feltárása. Második célja a képeken az átlagos szemlélő előtt rejtve maradó, de a szerző szerint fontos emberi, állati, tárgyi alakzatok, formák felismerése, azonosítása. Az előbbi két eljárást használja arra, hogy harmadik célját megvalósítsa. Ez pedig nem csekélyebb, mint az, hogy az általa megtalált, a művészettörténet és a nagyközönség előtt egyelőre ismeretlen 12 festményről bebizonyítsa: azok alkotója Csontváry. Számára a bizonyíték az, hogy hasonló rejtett szerkezetet, tartalmakat, motívumokat talál Csontváry ismert műveiben, illetve a 12 apokrif képen. Ambíciója, célkitűzése, de még ezoterikus szemlélete sem kifogásolható. Csontváry egész mivoltát meghatározta egy „misztikus égi jövendölés”. Ezért elfogadható, ha valaki őt a természetfeletti, a transzcendencia, a misztikum irányából (is) megközelíti. A festő pedig talán maga is arra bátorítja az utókort, hogy képein rejtett tartalmakat keressenek. Cédrus-festményéről maga írta: a cédrusfa ága kardot ránt s fenyegeti a világot. Bár azt is kijelentette: az ő kezét Isten irányítja, munkája „önkívületi állapotban fogamzott”, nem egy tudatos, spekulatív művelet terméke.

A könyv fontos eleme a csillag-mítoszok, az asztrológia világa. A szerző szerint Csontváry maga alkotta kifejezése, a „napút-festészet” alkotásai értelmezésében irányt jelent: a nap halad pályáján, a csillagok között, amelyek csillagképekben, az állatöv jegyeiben, a horoszkóp elemeiben jelennek meg. Ha a néző ezzel a tudattal elemzi a képet, akkor felismerheti annak alakzatait és rejtett jelentését. A kétkedő olvasó azonban felvetheti: a nap egy festő számára valóban fontos, de talán csak mint fényforrás, a megvilágítás és ezáltal a festés döntő eleme. Csontváry 400 oldalt kitevő írásaiban az asztrológia ugyanis nem is említődik. Festészetét ő az „érzés-plein-air” kifejezéssel is jellemezte. Lehet, hogy mindkét előbbi műszava nem más, mint saját stílusának körülírása. A „napút” szó etimológiája önmagában tehát nem elegendő ok arra, hogy csak az asztrológia szemüvegén át nézzük a műveket. Másrészt azt eleve nem utasíthatjuk el, ha bárki egyéni szemlélete alapján, sajátos nézőpontból, egyedi módszerével vizsgálja Csontváryt. Művének olvasója számára végül is az a lényeges, hogy a szerző mire jut megállapításaival, mond-e újat és igazat?

Elemző módszerei közül az aranymetszésnek a képszerkesztésben és műelemzésben való jelentőségét a laikus olvasó is felfoghatja. Menyhárt idézi Gróh János ideillő munkáját, de nem ismeri fel, hogy annak konklúziója saját elemzésének legfőbb eszmei megalapozottságát jelenthetné. Gróh szerint ugyanis kapcsolat létezik a látvány és a mögötte feltárható gondolati-matematikai szerkezet között. Ez pedig a mű mélyebb megértését teszi lehetővé.1 Ezért érdemes megkísérelnünk, hogy a látvány által elfedett alkotási mechanizmushoz, az alkotó szándékához elemzés útján közelebb kerüljünk. Ez Menyhárt törekvése is, de ezoterikus megközelítései (számmisztika, kabbala stb.) elfogadásához már nem elég az, hogy az olvasó érdeklődő, elfogulatlan és egy új módszerre nyitott legyen. Ehhez valószínűleg már szükséges az ezotériába vetett hit, elkötelezettség, sőt beavatottság is. Ez a körülmény szükségszerűen beszűkíti a Menyhárt-féle elemzés értőinek, a potenciális híveknek a táborát. Kár, mert a mű sok érdekességet közöl bárki elfogulatlan érdeklődő számára. A szerző láthatólag minden adatot ismer, amely a festőről összegyűlt. Irodalomjegyzékében nyolcszáznál több tétel szerepel. Mindezt új adatokkal, dokumentumokkal egészíti ki. Például (elsőként?) fotót közöl arról a híres székesfehérvári kiállításról 1963-ban, amidőn Hruscsov szovjet pártvezető feleségének elismerő szavai tüstént „felnyitják” a kor fő-elvtársainak szemeit Csontváry értékéről. Menyhárt ismeri és idézi a festő írásait, felkutat elfeledett közléseket, személyes visszaemlékezéseket, helytörténészek kutatásait, a műkereskedelem nem ismert vagy egyenesen titkolt tényeit. Egy-egy kép vagy témakör kapcsán pedig bőségesen feltárja az analógiát jelentő festményeket, azok irodalmi, filozófiai, történeti, vallástörténeti, művelődéstörténeti, mitológiai vonatkozásaival, mindezt mintaszerű képanyaggal. Ezeket kiegészítik „ezoterikus” elemzései, amelyekkel persze lehetnek kétségeink. Az olvasó hozzáállásától nagyban függ az, hogy ezen megállapításai közül mit fogad el érvényesnek.

A mélyrehatóan, anyagvizsgálattal is elemzett 12 kép szerzőségéről az olvasónak is lehet véleménye, de döntenie nem neki kell. Mai tudásunk szerint bizonyos, hogy a 12 kép egyike sem tartozott Csontváry kiállítási anyaga, igazi „napút-festményei” közé. Ezeket ugyanis pontos dokumentumok rögzítik. Egyéb alkotásait a festő „a tanulmányok” néven foglalta össze, azokat gyógyszertára padlásán őrizte.2 Utóbbiak közé sorolható a 12 kép valamelyike? Ennek kimondásához Menyhárt meggyőződéses véleménye önmagában aligha elégséges, a döntést egy szakértői testület konszenzusa biztosíthatná.

A recenzens számára a mű legfőbb erénye, hogy a fenti komoly kételyek ellenére, hála a sokoldalú, „multidiszciplináris” megközelítésnek, a kirajzolódó Csontváry-arcél alapos, sok vonatkozásában hiteles és számos új vonást tartalmaz. Elkerüli a korábbi Csontváry-irodalom egyik kétségtelen zsákutcáját, mely szerint a mindent meghatározó kérdés így hangzik: őrült volt-e a festő, avagy nem. Egyetérthetünk vele, amidőn helyesbít korábbi téves megállapításokat. Ő jelöli meg helyesen egy-egy sokszor reprodukált Csontváry-kép helyszínét, címét (Castellamare Kairó helyett, Hollandia a Felvidék helyett). Az irodalomban elsőként helyez egymás mellé egy Csontváry- és egy Kallmorgen-festményt. (E festőhöz Csontváry tanulni ment és saját beszámolója szerint a „mester” elismeréssel szólt a „tanítvány” korai művének szép színeiről. Az utókor egyes szerzői kiemelik, hogy mi ezt a véleményt „csak” Csontváry szavaiból ismerjük, tehát mintha nem lenne hiteles. De ha csupán ezt a két képet vetjük össze, az idézett elismerés nem túlzás, pedig Csontváry ebben az időben még csak tanulgatta a festészetet.) Menyhárt számos hasonló, színes és új adattal gyarapítja ismereteinket. Egyes kijelentéseiben persze kételkedhetünk, például hogy valóban létezik-e „szkíta-pártus-hun-székely-magyar etnokulturális folytonosság”, s vajon Leonardo da Vinci mamája lehetett-e magyar?

Szokatlanul szókimondóan fogalmaz, néha mások vitatható véleményére adott válaszként. Idézi például Kállai Ernő egészében nem ellenséges hangú írásából a következőt: „A magyar ugaron született Csontváry ennek az ugarnak a fellengzős, nagyzoló képzeletét és elhanyagolt, szegényes anyagiságát vitte vászonra.”3 Ugyan melyik kép ihlette erre a neves műbírálót? Menyhárt indulata ilyenkor érthető, s akkor is, amikor Csontváryval szembeni adósságainkra figyelmeztet. Az azonban nem, ha öncélú indíttatásból másokat megbotránkoztató kijelentést tesz. Az sem, ha talán a magyar honvédelem hajdani „körkörös védekezése” mintájára körkörös támadásba lendül és okkal-ok nélkül, utolsó töltényig lövöldöz a szélrózsa minden irányába, néha még mérgezett nyilakkal is. Annak persze lehet személyes előzménye, hogy haragszik műtörténészekre, műkereskedőkre, aukciós házakra. De megkapja tőle a magáét a kommunizmus, a liberalizmus, napjaink „harmadik-utas művelődéspolitikája” és a Magyar Művészeti Akadémia is. Nem ússza meg bántó-bíráló megjegyzés nélkül Szent István királyunk, Horthy Miklós, de még napjaink magyar miniszterelnöke sem. Nem öröm egy tekintélyes értelmiségi tollából olvasni olyan közhelyszerű, bizonyítatlan és legfőképpen szükségtelen sejtetéseket, hogy vérségi/családi/etnikai kötelék, tagság titkos és féltitkos társaságban, bizonyos nemi identitás említhető tényező lehet, mindez egy magas igényű műben. A sajtó szabad, bármit közölhetünk. De írásaiban éppen Csontváry mutat példát arra, hogy melyik első gondolatunkat tartsuk meg magunknak és mit adjunk közre. A tárgyalt mű témájához semmiképpen nem tartozó ellenfél-gyártás, az ostorozó prófétai hang eltántoríthatja az olvasót, sajnálatos módon elhomályosítja a mű kétségtelen érdemeit: a szerző alapos és kiterjedt ismereteit, az egzakt tudományok (matematika, geometria, csillagászat stb.), továbbá a szellemtörténet, művészettörténet terén való jártasságát.

Az ezotéria hívei gyakran megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásokat közölnek. Ezzel szemben ő példamutatóan kijelenti, hogy saját interpretációja mellett más, alternatív magyarázatot is lehetségesnek tart. Rokonszenvet kelt, amikor nem végérvényes igazságokat mond ki, hanem leszögezi: saját felismerései „további kutakodásra serkentenek”.

A mű megérdemelne egy alapos szerkesztői munkát. Sok bántó „radikális” kijelentés radikális kigyomlálásával azt szalonképessé kellene tenni. Nem hiányozna egy Csontváryról szóló műben az olyasfajta szóvirág, mint az, hogy Picasso egy „hasznos komcsi idióta”. 15 év nagyívű, szorgos munkájával a szerző eleve egy szűkebb közönség, csak saját hívei számára írta volna könyvét? Így csupán azoknak az olvasóknak tudom jó szívvel ajánlani, akik szenvedélyesen érdeklődnek Csontváry iránt, s ennek érdekében el tudnak tekinteni sok sikerületlen résztől. A régi szólásmondás jegyében: „Ne öntsük már ki a fürdővízzel együtt a gyermeket is!”

(Menyhárt László: A Csontváry-rejtvény. E-book Könyvház és Kiadó, 2020, 1187 oldal.)



 

Jegyzetek:

 

 

1 Lásd Gróh János: Két Csontváry kép. In Az Ismeretlen FORMA, 2005/1-2.

2 Vö. Temesvári István Péter: Csontváry „két festői életműve”. In Magyar Szemle, (Új folyam XXVIII.) 2019/1-2.

3 Kállai Ernő: Új magyar piktúra, Gondolat, 1990, 139.


« vissza