Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Joseph de Maistre: egy titokzatos francia

Joseph de Maistre még a franciák számára is titokzatos szerző – írta róla nemrég a híres eszmetörténész, Pierre Manent. A magyar olvasóknak pedig ismeretlen volt – a múlt évig. De Maistre politikateológiai alapműve azonban – több mint kétszáz évvel a francia megjelenése után – a Századvég könyvkiadó jóvoltából végre magyarul is olvasható. Az Elmélkedések megjelenése mindenképp eszmetörténeti esemény Kisari Miklós fordító jóvoltából. A kötet szerkesztője és az előszót jegyző Molnár Attila Károly szerint a szűkebb szakma vagy mellőzi, vagy elutasítja e szerzőt, az életművének ismerete még mindig alkalmatlan nálunk egyetemi karrier megalapozására. Az ok: De Maistre következetesen küzdött a felvilágosodás és a francia forradalom következményei ellen, s mint tudjuk: a felvilágosodás, a francia forradalom mind a kommunista, mind a progresszivista ideológusok kábai szent fekete köve.

De Maistre, a szárd király arisztokrata és ellenforradalmár alattvalója különleges és vitatott helyet foglal el a 19. század francia íróinak panteonjában is. Szokatlan gondolataival, elemzéseinek sajátos következtetéseivel meglepte a forradalmi eszmék által befolyásolt, a korszellemhez simuló olvasóit. S mint tudjuk: amit korszellemnek nevezünk, az általában – legalábbis 1789 óta – nem más, mint a kikényszerített és uralkodó ideológia.

Szűkebb hazáját, Savoyát 1792 szeptemberében foglalta el a forradalom francia hadserege, ezért a negyvenéves szenátornak – hatalmas könyvtárát hátrahagyva – menekülnie kellett Chambéry városából. Bár hamarosan visszatért oda a családjával, ismét távozni kényszerült, mert nem volt hajlandó felesküdni a megszálló francia hatalomra. Ezért elveszítette a vagyonát is. A történtek ellenére nem táplált ellenszenvet a franciák iránt, mivel nagyra becsülte a szellemi kultúrájukat. Neki a „sátáni” forradalommal és annak szörnyű következményeivel volt elszámolni valója. És ezirányú szellemi erőkifejtésében három kortársa állt az ő színvonalán: Edmund Burke, Louis de Bonald és Donoso Cortes.

Nem fér kétség hozzá, hogy kora egyik legjobb írója, az Elmélkedések Franciaországról című könyve pedig irodalmi mércével is remekmű. Az ő idejében – és később még sokáig – az irodalmat nem szűkítették le a vers-próza-esszéírás hármasára. Abba beletartoztak az esztétikai mércével jól mérhető filozófiai, politikai és teológiai művek is. Ezt fejezte ki a République des Lettres gyűjtőfogalom. Adja magát a kérdés: ez a titokzatos szerző miért nem tudta meghódítani a „moderneket” még a francia nyelvterületen sem?

Elöljáróban megjegyzendő, hogy 2017-ben jelent meg újra francia nyelven Joseph de Maistre másfélezer oldalnyi levelezéskötete, amely az 1786 és 1821 közötti időszakot öleli át. Már a korai levelekben is egy, a szárd királyához hű alattvalót ismerhetünk meg benne, aki szabadkőműves társaságba járt és vonzódott a misztikus tanokhoz. Erős lelki karakterjegyei korán megnyilvánultak: szembeszegül a francia racionalizmussal, helyette továbbra is a hitet, az íratlan törvényeket tartja fontosnak az életben, illetve azt, amit ő sens commun-nek nevez. A kor embere tekint vissza leveleiből: jó férj, jó apa akar lenni, de bevallja, hogy nem kellően szigorú a gyerekei nevelésében. Szereti Franciaországot az irodalmáért, a szellemi csúcsteljesítményeiért, ezért sokszor elnéző polgárainak viselt dolgai iránt. 1794-ben viszont már ezt írja Étoles bárónak a francia emigráció nemeseiről: „A franciák nem valami szeretetre méltóak, [...] könnyelmű a viselkedésük, ők meg nehézkesnek tartanak minket. Kinek van ebben igaza?” E hosszú levelében már előrevetül a francia forradalom ijesztő árnyéka, a Gondviselő szörnyű büntetésének gondolata, amelyet A pápáról című művében később részletesen kifejt.

De Maistre a restauráció idején a szárd király népszerű pétervári nagykövete volt, amikor elkezdte írni e könyvét. Benne méltatta a hóhér szerepét a társadalmi életben, igazolta a háborút is, „amely az örök igazság villámcsapása”, a csőcselék rombolását pedig az isteni terv titokzatos végrehajtásának tartotta. Az ember természete kettős: egyszerre társas, illetve antiszociális lény, azaz hajlamos a bűnre. Ezért igényli a társadalmat, a hierarchiát, a tekintélyt maga fölé. Mivel társadalomellenes hajlamait korlátozni kell, az ember mindig is frusztrált lesz – régebben a tekintélyt, a félmúltban a kultúrát, ma a „struktúrákat” hibáztatják ezért –, és ez a boldogtalanság, kielégületlenség a conditio humana felszámolhatatlan része.

Costa de Beauregard grófnak írt 1791. január 21-i levelében De Maistre dicsérte Burke-öt a francia forradalomról írt könyvéért, 1789 főszereplőit „csecsemőknek” nevezte, a Nemzetgyűlést pedig egy „nagy szerencsejáték-odúnak”. Levelei megerősíthetik az olvasót abban, hogy a kíméletlen szókimondók, a rendíthetetlen küzdők a mindennapi kapcsolataikban gyakran emberségesebben, megértőbben és készségesebben viselkednek, mint azok, akik csöpögnek a jószándéktól, az „amerikai mosolytól” és az emberiséget megváltani igyekvő elveiktől. Leveleiből ítélve De Maistre azoknak a félelmet keltő gondolkodóknak a csoportjába sorolható, akik valójában igen emberségesek lennének, ha segítségükre szorulnánk. És mivel jó ismerője az emberi természet esetlegességének, gyengeségének, a könnyebb utat választó hajlamának, nem dőlt be a forradalmi, embert átalakító elveknek, amilyen például a Robespierre-féle köztársasági erény volt. Ezekről pontosan tudja: olyan magasra helyezett mércék, amelynek csak a Jóisten tud megfelelni, a gyarló embert viszont szakadékba kergetik. Montesquieu nagymértékben befolyásolta De Maistre eszmevilágát, sokkal jobban, mint másokét. A törvények szelleme szerzője írta ugyanis e sorokat: „Ki hitte volna? Még az erénynek is szüksége van a korlátozásra!”

Érdekes, hogy az Elmélkedések című művének Joseph de Maistre nem tulajdonított akkora jelentőséget, mint a Szentpétervári esték, illetve a későbbi, A pápáról című könyveinek. Az Elmélkedések ugyanis közvetlen körülmények által kiváltott mű: 1797-ben írta válaszul Benjamin Constant liberális gondolkodó egy évvel korábban megjelent Franciaország jelenlegi kormányának erejéről és a hozzá való csatlakozás szükségességéről című munkájára. A direktórium zűrzavaros évei közepette Constant azt állította, hogy a forradalom győzött, és csatlakozni kell hozzá. De Maistre visszautasítja ezt, és érveit kifejtve írja meg könyvét.

Már az első oldalakon feltűnhet az egykori és a mai olvasónak a francia forradalom erőteljes elutasítása. Nemcsak a királygyilkosságot, vagy a terror időszakát ítéli el megvetően, hanem az egész eseménysort, a „harmadik rend” labdaházi esküjével kezdődően. A terror szerinte 1789 törvényes gyermeke, sőt örököse és a fő bűnös nem a Nemzeti Konvent vagy a Közjóléti Bizottság, még csak nem is Robespierre, hanem az „utálatos” Alkotmányozó Nemzetgyűlés, amelyben a liberális nemesség oly meghatározó szerepet játszott. De Maistre, ez a megnyerő és népszerű diplomata, aki képes volt barátságot ápolni politikai ellenfelével – Madame de Stael a tanú rá –, az elvi vitákban acélos keménységű volt és nem állt meg félúton. „A modern filozófia túl materialista és túl beképzelt – írta az Elmélkedésekben –, ezért képtelen a politikai világ igazi mozgatórugóinak az érzékelésére. Esztelensége miatt úgy véli, egy gyűlés meg tud alkotni egy nemzetet, és az alkotmány, azaz az alaptörvények összessége, amelyre a nemzetnek szüksége van, s amely meghatározza a kormányzás mikéntjét, csak egy közönséges műtárgy, létrehozása nem igényel mást, mint némi fantáziát, tudást és gyakorlatot; hogy az alkotmányozás mestersége megtanulható.” Az írott alkotmány megírása és célja – valami új világ tudatos megalkotása – szerinte az őrültséggel határos gondolat: „A téboly századában talán az volt a legnagyobb őrültség, hogy hihetővé vált: az alaptörvényeket a priori írásba lehet foglalni, jóllehet egyértelmű, hogy az alaptörvény emberfeletti erő műve.” A példaképnek tekintett angol alkotmányban – lám csak! – nincs semmi leírva, tehát nem is szándékos emberi alkotás. (A modern kor nyelvén: nem ideológiai termék.)

De Maistre az utolsó politológiai teológus, aki valóban számolt Istennek az emberi ügyekbe történő beavatkozásával. Szerinte a francia forradalom minden szakasza a gondviselés jegyében zajlott. A szerző providencializmusának a lényege: az ember szabadon cselekszik, de azzal a Gondviselés tervét hajtja végre. Jóval Marx előtt mondja ki azt a tézist, miszerint az emberek teszik a dolguk, de igazából nem tudják, hogy mit csinálnak. Az igazi – pontosabban: a szó szerinti – ellenforradalmárok ezért nem kedvelték őt. Azzal gyanúsították, hogy titokban mégiscsak rokonszenvez a forradalom valamelyik szakaszával, hiszen arra szólította fel kortársait, hogy vessék alá maguk a gondviselés rejtett akaratának. Ő az európai történelemnek egy olyan szakaszában hirdette az erkölcsi tanait, amely a politikai cselekvést tartotta mindenhatónak. Gondolkodói kisugárzása igen nagy volt, de politikai befolyása csekély, hiszen nem tűzött ki kézzelfogható, a jövőben megvalósítandó célt. Nem festett kancsalul az egekbe utópista szivárványt.

Adja magát mindezek tudtán egy újabb kérdés: miben nyilvánul meg mégis De Maistre eredetisége az európai ellenforradalmi hagyományban? Itt érdemes összehasonlítani őt Augustin Barruel abbéval, az első összeesküvés-elmélet megalkotójával. Az abbé 1792-ben Párizsból Angliába menekült és itt adta ki öt évvel később nagy sikerű emlékiratát, amelyben „leleplezte” a jakobinusokat. Barruel másfél ezer oldalon fejtegette, hogy a forradalmat egy előre kidolgozott titkos tervnek megfelelően robbantották ki, és az események azóta is ezt a tervet követik. A cél: az Anyaszentegyház lelki és testületi hatalmának a megsemmisítése, az Oltár és a Trón megdöntése, az intézményes hatalom minden formájának az elsöprése. Barruel arra szólította fel a királypártiakat, hogy tegyenek úgy az ellenséggel, mint a jakobinusok: az ellenforradalom kövesse azok módszereit, és szerezze vissza a hatalmat. Az abbé különböző hatásfokkal ugyan, de minden későbbi ellenforradalmár szellemi őse, egészen a két világháború közötti Action Française nevű kulturális-politikai mozgalomig. Maistre számára azonban az ellenforradalomnak az az igazi jellemzője, hogy visszautasít minden önkényes emberi akaratot, minden az emberi természetet megváltoztatni igyekvő erőszakos ideológiát, amely – értelemszerűen – nem gyökerezik a történelmi múlt gyökereiben, az évszázados szokások természetes rendjében. Ezért ez az apokaliptikus látomású szerző gyakran éppoly visszafogott, mint a kortárs Edmunde Burke, miközben következetesen fenntartja nézetét, miszerint – Montesquieu-vel szólva – minden emberi dolog és esemény szigorúan a körülményekhez, a helyzetekhez, és a történelmi sajátosságokhoz kötött. Ha a köztársaság alkalmas eszköz a svájciak, vagy az amerikaiak számára, ebből nem következik, hogy az jó a franciáknak is. Vagy éppenséggel a magyaroknak. Gyűlölte, és meggyűlöltette az elvont emberi jogokat, és azok egyetemessé kényszerítését. Elvetette annak feltételezését és annak szabállyá emelését, hogy az ember minden körülmények között ugyanaz, illetve az elvont ember rideg ideológia maszkja mindenkire kényszerzubbonyként húzható. Ebben a törekvésben ő egy jövőbeli diktatúra lehetőségét sejtette meg az olvasóival.

Miért ez a megújuló érdeklődés De Maistre könyvei iránt a francia nyelvterületen, és miért tartjuk annyira fontosnak az Elmélkedések magyar nyelvű megjelenését? Ha nem is csatlakoztak mindenben eszméihez, a képzettebb olvasói mindig csodálattal adóztak De Maistre egyedi írói stílusának. Savoyai volt ugyan, és élete végéig hűséges alattvalója a szárd királynak, de műveltsége a francia kultúrához kötötte. Nagyon szerette a francia nyelvet, és e szeretete átterjedt a francia király alattvalóira is. Részben ez is magyarázza a francia forradalom és „vívmányai” elleni kíméletlen fellépését: nehezen viselte, hogy „eszményített hazája” oda süllyedt, hogy az erőszak pocsolyáiba dagonyázott. De Maistre az írásai által vált franciává. És nem akármilyenné, hiszen a 18. századi francia prózát nem remélt magaslatokra emelte. Különösen Balzac, Baudelaire és Barbey d'Aurevilly csodálta De Maistre prózanyelvezetének sötét költészetét.

Joseph de Maistre elmélkedései minden részletükben ugyan nem győzik meg az olvasót, de kibillenthetik napjaink konformizmushoz szoktató gondolat paneljeiből. Reméljük, hogy a Századvég kiadó más műveinek a fordítását is az asztalunkra teszi – a csizma mellé.

(Joseph de Maistre: Elmélkedések. Századvég, 2020, Budapest.)


« vissza