Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

(Valamibe belehalunk...)

Az úgynevezett hírnév, ha van ilyesmi, ugyanolyan veszély, sőt körmönfontabb veszély, mint a teljes elhagyatottság vagy a teljes ismeretlenség. Én, a mi nemzedékünk ebben az egyedüllétben nőtt fel. Emlékszem, Németh László egyszer, amikor még fiatal voltam, azt mondta nekem – nagyon szeretett, észrevette, hogy semmi kontaktusom nincsen senkivel, az, amit csinálok, versek, visszhangtalan –, azt mondta, hogy ez a nemzedék szürke nemzedék. A szürke szép szín. Ő ezt nem szánta lebecsülésnek vagy pejoratív értékelésnek. Az ő szemében a mi nemzedékünk szürke nemzedéknek tűnt, szemben az ő nemzedékével, amelyik már fiatalon az Ady kitaposta úton haladt, aki még drámaibban vívta meg a harcát, és rögtön belekerült a nemzet életébe. Nekem volt egy felolvasásom Párizsban, egy vacsora keretében, amit Pierre Emmanuel adott, a kelet-európai művészet útjáról és problematikájáról. Elmondtam, hogy Magyarországon, ha el is tűnt már, de jelen van, mint egy halott emléke, még élő emléke, a népművészet. Úgy, ahogy a friss sírok hatnak még. S ez más időélmény, a kultúrának másfajta – hogy is mondjam csak – szerepét, fekvését, akusztikáját jelenti. A népművészetet én végtelenül csodálom, nem annyira formai elemei miatt, mint inkább tartása miatt. A nép addig alkotó a művészetben, amíg bele nem jut a nemzet életébe, föl nem szívódik műveltségébe, tehát amíg nincs közéleti szerepe, és valamiféle időtlenségben él. Egész másfajta időélménye van; élet-halál, generációk egybemosódnak, együtt van, szinte egy időben az enyészet és az újjászületés, és ezeket a műveket nem a publicitás reménye szüli. Végtelen gyöngédség, finomság, mélység van bennük. Megismételhetetlenül. Alkotásban tényleg nem lehet megismételni, de egyénileg, az egyéni sorsban igen. S bármennyire örvendetes is, de egy fiatal írónak, költőnek rögtön katedrát adni és beereszteni a Nemzetbe, ami az Illyés-generáció sorsa volt, tulajdonképpen rendkívül veszélyes. Az én nemzedékemnek a szerencsétlenség volt a szerencséje. Egyénileg mi ugyanúgy írtunk, olyan kirekesztetten, ahogy a nép, ahogy a népművészet születik – tartásunkban, nem formailag. Végül is így írt Hölderlin vagy. vagy nagy neveket lehetne mondani. És a művészetben ez nagyon-nagyon jó pozíció.

Egy szép napon arra ébredtem, ez volt '59-ben, ugyanis tíz évig nem publikálhattam, hogy újra megjelent a kötetem. Azt hittem, mindenki elfelejtett, s az unokaöcsém feljön egy reggel, mert még akartam venni néhány példányt, és azt mondja, már elfogyott. Nem akartam elhinni. Azt hittem, teljesen elfelejtettek. És azóta valóban van egy mély, érzékeny és megható kontaktusom az olvasókkal, akikről tulajdonképpen nem tudom, hogy kicsodák. Mégis teljesen rájuk gondolok, amikor írok, nem azokra, akikkel rendszeresen érintkezem, és akikkel megbeszélem a dolgaimat. Ez azonban nem tesz – azt hiszem – elbizakodottá, mert az élet gondoskodik arról, hogy az embert olyan pontokon eltörje, megsebezze, amikre érzékeny, és olyan váratlanul támad, hogy minden siker átmenetinek hat és kiegyensúlyozódik.

Valamibe belehalunk. Halálunk nincs előzmények nélkül. Ez nagyon logikus. És a törések, a sebek jönnek egymás után, és az ember a sikert, ha bekövetkezik, már észre sem veszi, mert közben mindig másfelé kell figyelnie. És én, mint drámai lény, az erkölcsi lénnyel szemben, vallásos lény, tehát eredendően rossz vagyok. Számolnom kell tehát a büntetéseimmel, a vezekléseimmel. Ezért a siker számomra csak pillanatnyi mákony végzetes küzdelmeim közepette, amiket magammal vívok. A művészetben a művész az emberből, abból a meghasonlott lényből, aki szenved, aki szégyell, aki felemás, megpróbál újra egészet csinálni, megpróbálja összerakni, hogy tökéletes legyen. Én így írok. Ezért írok. Hogy valahol, valami más szinten, nem az én életem szintjén, magasabb szinten egészet csináljak magamból is, az emberekből is, a világból is. Ebben a gondban aztán az olyasfajta gondok, mint a siker, eltörpülnek, eltűnnek, annál is inkább, mert az ember nem éli át igazán a sikerét.

(A kereszt szálkái (részlet). Pilinszky Jánossal beszélget Hegyi Béla.)


« vissza