Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Autonómia Eötvös József reformpolitikájában

"[Eötvös József] az állam jogosultságát a következő hatáskörök területére fogadja el: törvényalkotás, képviselet, kormányzat, védelem, külpolitika. A felsorolt hatáskörök az állami központosítás körébe tartoznak. Több közéleti hatáskört azonban nem szükséges központilag irányítani, ezek közé tartozik az oktatás, közigazgatás, nemzetiségi jogrendszer."

Eötvös József halálának 150. és a trianoni békeszerződés 100. évfordulója alkalmával helyénvaló annak áttekintése, hogy milyen szerepet játszott Eötvös politikai gondolkodásában és gyakorlatában az autonómia. Második minisztersége alatt, életének utolsó négy évében több reformpolitikai törvényjavaslatát az autonómia alapelvei alapján készítette el. Ezen írás röviden ismerteti az alapelvek eredetét, melyek gondolkodását és politikai tevékenységét is alakították.

Először azonban egy látszólag különálló tényezőt kell vizsgálnunk: Eötvös József megítélését a magyar történeti szakirodalomban. Eötvös politikai gondolkodásáról és szerepéről jelenleg is több ellentétes értékelést olvashatunk, és úgy tűnik, hogy a magyar történeti emlékezet nem ismeri valódi szerepét a magyar reformpolitika folyamatában. Devescovi Balázs, a kiváló Eötvös-kutató, 2007-ben megjelent Eötvös-életrajzában írja: „Legyünk őszinték: Eötvös József manapság jószerivel teljesen ismeretlen, még a műveltebb olvasók körében is.”1

Eötvös politikai szerepvállalásában több olyan álláspontot képviselt, amelyet a magyar politikai vezetés egyértelműen elutasított. Ő azonban ennek ellenére vállalta politikai meggyőződésének következményeit, sok esetben ellenséges kritikát, elutasítást, álláspontjának mellőzését. A Karthauzi című művében előre látta vállalt elkötelezettségének várható eredményét: „Ki életét magasabb czélnak szenteli, ne várja, hogy önmaga fogja éldelni gyümölcseit; sok idő kell, míg a mag, melyet az emberiség mezején elhinténk, gyümölcsöket hozhat; a munkás nyugodni megy, mielőtt a mező, melyet elvetett, zöldelni kezdene; kikért fáradtatok, nem fogják köszönni iparkodástokat, s áldás helyett csak gúny, talán üldözés vár reátok.”2

Az autonómia szó ógörög eredetű: önmaga – törvény szavakból alakult. Fogalma és alkalmazása az önrendelkezési-önigazgatási jog gyakorlását jelenti. A századok folyamán különböző formái jöttek létre. A 11. század óta alakultak ki azok az intézmények, melyek autonóm jogokkal rendelkeztek. A legismertebbek az egyetem, a város, a parlament, az egyház. A modern európai társadalomban két formája ismeretes: egyéni és csoportos autonómia. Az egyéni autonómia biztosítja az állampolgár jogát a szabadon választott nyelvhasználatra, identitásra, a politikai és társadalmi jogok gyakorlására saját anyanyelvén. Például a finn alkotmány elismeri a svéd és finn nyelv használatát Finnország területén. Minden állampolgárnak joga van anyanyelvén részt venni a közoktatásban, közigazgatásban. Minden diák kötelezően tanulja mindkét nyelvet. A csoportos autonómia egy állam területén működő csoport önigazgatását teszi lehetővé. Ez a csoport lehet település, város, község vagy nyelvi, vallási közösség. Az autonómia alapja a demokratikusan választott önigazgatási testület. Az önigazgatás-önrendelkezés azt jelenti, hogy az intézmény, csoport teljesen függetlenül intézi szervezeti alapszabályában (charter) meghatározott jogát. Az autonómiát állami törvény biztosítja.

1848-ban az autonómia elmélete és gyakorlata jelentős szerepet játszott a forradalmi átalakulás folyamatában. Ezek között említhetjük Magyarország függetlenségi törekvését, a magyar országgyűlés népképviseleti rendszerét, a magyar egyetemi rendszer autonómiájának megalapozását és a magyar közoktatási rendszer fejlesztését. A függetlenség eszméje a forradalom és a politikai vezetők meghatározó törekvésének tekinthető. Ennek ellenére nem volt egyetértés a függetlenség eszméjének gyakorlati lehetőségéről, illetve megvalósításának célszerűségéről. Már a forradalom előtt két olyan probléma merült fel, mely Magyarország függetlenségét akadályozta: Magyarország és a Habsburg Birodalom közötti kapcsolat, illetve a nemzetiségi kérdés. Eötvös József és a magyar politikai vezetés tisztában volt ezek jelentőségével. A Habsburg Birodalom és Magyarország kapcsolatáról a forradalmi események előtt Eötvösnek határozott elképzelései voltak. 1848. február 11-i levelében Teleki Lászlónak azt fejtette ki, hogy az országgyűlésnek alapvető feladata lenne az 1790. X. törvénycikk alapján, mely Magyarország önállóságát elismerte, hogy „olyan alkotmányos modellt javasoljon, mely ezt az önállóságot a Habsburg Birodalom keretében biztosítaná.” Javaslata szerint „azon szabályok dolgoztassanak ki, melyek szerint [...] a magyar kormány függetlensége s a többi tartományok kormányától való különválasztása életbe léphessen. Ez az mit én legczélszerűbbnek tartottam volna. Megengedem, ily indítvány messze vág, mert tökéletes alkotmányos reformot, csaknem egy új vagy legalább újonnan formulázott konstitucionális chartát foglal magába.”3

A magyar egyetemi rendszer autonómiája alapelvét az 1848: 19. törvénycikk szabályozta, A magyar egyetemről címen. Ennek országgyűlési javaslatában és elfogadásában Eötvös József mint miniszerjelölt fejtett ki jelentős szerepet. A törvény két alapelvet állapított meg: az egyetemet a közoktatási miniszter hatósága alá rendelte, ezáltal az egyetem autonómiáját biztosította. A második elv pedig az oktatás és tanulás szabadságát erősítette meg, mint az egyetem működésének feltételeit.

Az 1848-as év folyamán készült egy kézirat, mely az egyetemi autonómia alapvető dokumentuma Magyarországon. Ennek címe: A magyar egyetem alapszabályai, szerzője Eötvös József, az első felelős magyar kormány vallás- és közoktatási minisztere. A tervezet Eötvös elképzeléseit foglalta össze a magyar egyetemek autonómiájáról. A forradalmi harcok következtében nem került sor megvalósítására 1848-ban, de ennek alapelvei határozták meg 1867 után az országos egyetemi rendszer alapszabályait. A kézirat megállapítja az egyetem célját, az egyetem tagjait, karjait, önigazgatási rendszerét és feladatát középiskolai tanárképzés irányítására. Az egyetem oktató tagjai a rendes, rendkívüli professzorok, a modern nyelvek előadói, és a magántanárok. Az egyetem önigazgatási rendszerét az igazgató, az egyetemi bizottmány és az egyetemi közgyűlés irányítja. Az egyetemi közgyűlés tagjai a rendes és rendkívüli tanárok. Az igazgatót a közgyűlés választja egy évre a rendes tanárok sorából. Az egyetemi bizottmány tagjai: az utolsó két év volt igazgatói, a karok dékánjai és minden kar egy választott tanára. Az igazgató az egyetem rendelkezéseinek végrehajtója, az egyetem autonómiájának őre. A rendes, rendkívüli és tiszteletbeli tanárokat, a modern nyelvek előadóit a minisztérium nevezi ki. A tervezet alapelvei: az egyetem autonómiája, a tanulás és a tanítás szabadsága.4

Eötvös József 1848-as miniszterségének útmutató eredménye a törvényjavaslat az elemi oktatásról. A javaslat a következő alapelveket állapította meg: tankötelezettség minden 6–12 éves fiú és 6–10 éves lány részére; az oktatás ingyenessége, kötelező tantárgyak oktatása; szülői jog magán nevelésre; személyek és hitfelekezetek joga iskola alapítására és működtetésére; községi iskolák alapítása; hitfelekezeti iskolák további működése; az oktatás nyelve a tanulók anyanyelve legyen; a magyar nyelv oktatása – ha az oktatás nyelve nem magyar; a község ellenőrzési joga a községi iskolák és a tanítóválasztás felett; iskolai adó bevezetése minden községben.

Az országgyűlés hét napig tárgyalta a javaslatot, 1848. augusztus 3–12. között. A vita több alapvető kérdést vetett fel, elsősorban az anyanyelvű oktatás, a községi iskola, a felekezeti iskolák témaköreiben. A kormány miniszterei, Deák Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos támogatták a javaslatot, melyet módosításokkal fogadott el végül a képviselőház, azonban a felsőház elnapolta, így 1848-ban nem jött létre az elemi oktatást szabályozó törvény. Eötvös törvényjavaslata a közoktatási autonómia példája: biztosította a községek meghatározó szerepét a községi iskolák fejlesztésében, az egyházak nevelési jogkörét, a szülők szerepét gyermekeik oktatásában, és az anyanyelvi oktatás elvét.5

Az 1848. évi magyar forradalom augusztusi-szeptemberi eseményei Eötvös szemléletében, gondolkodásában és politikai pályafutásában rendkívüli válsághelyzetet eredményeztek. 1848. szeptember 29-én lemondott miniszteri hivataláról és családjával, illetve sógorával, Trefort Ágostonnal együtt elhagyta Magyarországot. A következő két évet Münchenben töltötte. Ez a döntése meghatározta közéleti életútját és politikai gondolkodását. Két esemény váltotta ki döntését. Az osztrák kormány augusztus 31-i emlékiratában elítélte a magyar kormány politikáját, a magyar királyság önállóságát és a pénz- és hadügyek központosítását követelte. Egyúttal kinevezte gróf Lamberg Ferencet a magyar katonai csapatok főparancsnokának. Lamberg szeptember 28-án érkezett Pestre, és a fanatikus tömeg még aznap meggyilkolta. 1849. január 31-én Eötvös így indokolta döntését gróf Cziráky Jánosnak: „Az okokat, melyekért hazámat elhagyám, esmered. Néhány nappal mielőtt elmennék [.] én közöltem szándékomat, hogy azon esetre, ha ügyeinket a legalitás ösvényére visszavezethetni többé nem lehet, a hazát, melyben becsületes működésre helyet többé nem találok, inkább elhagyom, mint hogy oly eljárásban részt vegyek, mely a nemzetet csak vesztéhez vezetheti. Lamberg halála után eljöttnek gondolám a pillanatot.”6 1870. szeptember 7-én pedig ezt írta naplójegyzetében egy salzburgi látogatás alkalmával: „1849 tavaszán jöttem ide. Elveim s meggyőződésem nem engedé, hogy Kossuthot azon pályán kövessem, mely a haza vesztéhez vezetett s mert ellene nem léphettem fel anélkül, hogy szakadást okozva hazám elleneinek győzelmét még könnyebbé tegyem, önként számkivetettem magamat. Remény nélkül, mint hontalan álltam a világon. Minden min 35 éves koromig dolgoztam, romokban feküdt és semmi kilátás nem nyilt.”7

Müncheni emigrációjában politikai gondolkozásának új alapelveit több kéziratban készítette el. Alapvető politikai műve, A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra, 1851–1854-ben jelent meg két kötetben. Ez képezi politikai alapelveinek és reformpolitikájának elméleti forrását, melyek a nemzetiségi kérdés, a közoktatás és az 1867-es kiegyezéshez vezető út tárgyköreiben meghatározták közéleti szereplését. Alapelvei röviden a következők.

Münchenben készített egyik kéziratában, amely mint „Müncheni vázlat” ismert, politikai művének alapgondolatát így fogalmazta meg: „A forradalomnak egy nagyszerű következése van. A monarchia régi alapjain nem állhat fel. Ne csaljuk önmagunkat, a régi anyagból egy uj monarchiának felépítése ez feladásunk. Hogy a birodalom ujjá alakításában célszerűen járjunk el szükség, hogy az eszmék irányát keressük fel figyelemmel. 1ször általján véve Europában 2szor különösen birodalmunkban. A birodalom uj alakjában csak ugy lehet állandó, ha az Europa és saját helyzetének megfelelő módon alapíttatott meg.”8

Politikai művének egyik célja az európai politikai eszmék, folyamatok irányának megállapítása és ennek a szemléletnek alapján a Habsburg Monarchia átalakítási elveinek tisztázása. Az európai történelem folyamatát így értelmezte: a római birodalom bukása után Nagy Károly birodalma is szétesett, ezt követően pedig a különböző királyságok következetesen összpontosították hatalmukat országaik területein. Ennek következtében abszolutista kormányzatok jöttek létre és a szabadságjogokat mindenhol megszüntették. A francia forradalom eredetileg az egyéni szabadság eszméjét támogatta, azonban – társadalmi ellentétek és külföldi beavatkozás következtében – egy központosított államrendszert vezettek be. Ennek politikai igazolása a népfelség elve volt. Ez volt az ideológiai alapja a forradalomnak, Napóleon rendszerének, és a forradalmat követő francia kormányoknak. Sőt, az európai forradalmi mozgalmak is átvették a népfelség ideológiáját. Eötvös a szabadság, egyenlőség és nemzetiség eszméit a népfelség meghatározása alapján értelmezi művének első kötetében, és ezt az ideológiát természetesen elutasítja: a „politikai szabadság abban áll, hogy ne létezzék olyan hatalom az államban, mely nem a nép nevében s – legalább közvetve – nem általa gyakoroltatik.”9 Ezért az államhatalom körét tágabbra kell terjeszteni és minél tágabbra terjesztik az államhatalmat, annál szűkebbre szorítják az egyéni szabadságot. Ennek következményét abban látja, hogy abszolutista rendszerek hagyományos vagy alkotmányos formában kerülnek hatalomra mint elfogadott politikai kormányzatok az 1848-as forradalom utáni Európában. Az egyéni szabadságjogokat és az autonóm közösségeket pedig szükségszerűen megszüntetik. Megjegyezte, hogy Franciaországban, Ausztriában és Németországban abszolutista kormányzatok alakultak a forradalom után.

A nemzetiség eszméjét jelöli meg Eötvös a harmadik uralkodó eszmének. A nemzetiségi mozgalmak a nyelvek egyenjogúsága alapján arra törekednek, hogy kizárólag egy nyelv határozza meg az állam nemzetiségét és politikai egységét. Eötvös ezt a felfogást szintén a francia forradalomban érvényesített népfelség ideológiája alapján értelmezi. Két szempontból utasítja el a nyelvi nemzetiség fogalmát. Első kifogása szerint ez a politikai rendszer ellentétben áll az európai államrendszer alapelveivel. Szerinte az európai államok nem a nemzetiség elvét, hanem a „királyság eszméjét” fogadták el. A francia forradalom egyesítette a nemzetiség és állam fogalmát, erre alapozta a centralizált nemzeti államot. Második érvelése azt fejti ki, hogy a nyelvi nemzetiség elve olyan államot létesítene, amely ellentétben áll az egyéni szabadságjogok gyakorlásával. Ilyen államban kizárólag egy nyelv jogosultsága létezik, mely a lakosság politikai lojalitása címén követeli a nyelvi egységet. Ez az állam ellentétben áll a népek közötti egyetértés, a nemzetközi együttélés, az egyéni szabadságjogok elveivel és a történetileg kialakult államrendszerekkel.

A nyelvi nemzetiség elvével szemben Eötvös a területi nemzetiség elvét tartja a nemzetiségi kérdés megfelelő megoldásának. Ez az elv elismeri a nemzetiségek nyelvi, kulturális, politikai, közösségi jogait. Felfogása szerint a nemzetiségi jogokat egy olyan állam ismeri el, mely az egyéni szabadságjogokat, a politikai jogok gyakorlatát és az autonómiát teszi lehetővé. A nemzetiségek fejlődése és szabadsága egy ilyen állam keretében valósulhatnak meg: „Vagy el kell ismerni a többség korlátlan felségjogát, s akkor mindenik többség – éppen a nemzeti törekvések idejében – hatalmát a kisebbségben lévő nemzetiségek elnyomására fogja fordítani mindaddig, míg az állam fogalma a nemzetiség fogalmával eggyé vált; vagy pedig a többség korlátlan felségjoga nem ismertetik el, és külön mindenik nemzetiség számára bizonyos elidegeníthetetlen jogok állapíttatnak meg, melyek a felség jogkörén kívül esnek – s azon pillanatban, midőn ez történik, az egyenlőség és szabadság elve is, a szokásos értelemben már nem alkalmazható.”10

Miután bemutatta a népfelség ideológiájának kritikáját, politikai művének második kötetében az autonómiát biztosító alkotmányos állam alapelveit fejti ki. Ez a politikai modell képviseli a Habsburg Monarchia átalakítására vonatkozó javaslatát. Az általa javasolt államrendszert három, egymással kapcsolatos témakör alapján ismerteti: az állam célja és feladata; az állam központosításának jogosultsága; az autonómia nyújtása a központosított államrendszer keretében.

Eötvös így fogalmazta meg az állam célját: „Az állam feladata az egyén anyagi és erkölcsi javainak s mindenekelőtt az egyéni szabadság biztosítása, mi legfőbb erkölcsi jó s egyszersmind olly feltétel, melytől függ nagyrészt az anyagi szükségek kielégítése. Minden alkotmány czélszerűsége attól függ leginkább mennyiben szolgál eszközül e célra.”11 (Ez a meghatározás a korszak alkotmányos elveihez kapcsolódik. Jeremy Bentham angol társadalomfilozófus közjólét címen fogalmazta meg az alkotmány célját. A közjólét és szabadság biztosítása az Egyesült Államok alkotmánya indoklásának alapja.) Eötvös azt hangsúlyozta, hogy az egyéni szabadságnak egy hatékony állam és társadalmi kapcsolatok szükséges feltételei. Ugyanakkor az egyéni szabadság egyik követelménye az állampolgár hozzájárulása az állam törvényalkotásához. Mivel az európai államok nagyméretű területekkel és lakossággal rendelkeznek, az államok központosított kormányzattal működnek. Ennek az a következménye, hogy az egyén jogkörét a központosított államigazgatás akadályozza és korlátozza. A kérdés a következő: hogyan lehetséges az állampolgár szabadsága és politikai befolyása a központosított államban? Az egyetlen megoldás abban áll, hogy az állam hatásköre csökkenjen és az egyéni állampolgár jogköre pedig biztosítva legyen.

Ezért vizsgálja Eötvös az állam központosításának jogosultságát. Értekezése az állam jogosultságát a következő hatáskörök területére fogadja el: törvényalkotás, képviselet, kormányzat, védelem, külpolitika. A felsorolt hatáskörök az állami központosítás körébe tartoznak. Több közéleti hatáskört azonban nem szükséges központilag irányítani, ezek közé tartozik az oktatás, közigazgatás, nemzetiségi jogrendszer. Az oktatás rendszerét részben állami feladatnak tartja, részben pedig közös állami, egyházi, egyesületi intézmények szerepét fogadja el. Alapelve szerint a polgárok érzülete irányítja a társadalom és az állam gondolatrendszerét. Az állam feladata elsősorban az elemi oktatás és a tudományos képzés. A közigazgatás központosítását Eötvös elfogadja azokra a hatáskörökre, melyek az állam működéséhez kapcsolódnak, azonban elutasítja a községek, tartományok autonómiáját megszüntető állami közigazgatást. A központosított közigazgatást két szempontból utasítja el: az állami közigazgatás nem rendelkezik a községek közéletének ismeretével, szükségszerűen az a célja, hogy fizetett tisztviselők által biztosítja hatalmát, politikai befolyását a községek lakossága felett. Második szempontja az, hogy a központi kormányzat nem képes nagyobb számú község közéletét hatékonyan rendezni, a központosított közigazgatás kizárólag átmeneti befolyást gyakorolhat községek közéleti igényeinek rendezésére. Így jellemezte a központosított közigazgatást: „Minden központosítás célja korlátlan uralom alapítása. Az eszköz e célra egyfelől a kormány anyagi erejének szaporítása, más felől az egyes polgárok elszigetelése egymástól, s az állam lehető gyámkodása fölöttük. Minek eredménye azokra nézve, kik az államhatalom birtokában vannak, az ellenállhatatlan erő öntudata, s minden másokra nézve a végtelen gyöngeség érzete.”12

Eötvös tehát a központosított állami hatáskör megfelelő korlátozásához köti a községi autonómia megvalósítását. „Szilárd alapon nyugvó községi élet az egyedüli eszköz, mely az egyén elszigetelt állását a roppant államhatalom irányában megszünteti, anélkül hogy az állam fennállása veszélyeztetnék [...] az egyéni szabadság védszere demokrata államokban az államhatalom támadása ellen ugyanaz, mely az egyéni szabadságot századokig védte egyeduralmakban az államhatalom ellen, tudniillik: erős községek alkotása.”13 A községi autonómia azt jelenti, hogy a községeknek szabályzat-alkotási joguk van községi hatáskörben, másrészt pedig azt, hogy az államnak joga van a községek autonóm jogainak meghatározására és biztosítására. A községi autonómia feltétele, hogy az egyéni polgár szabadságjogait községi szinten gyakorolhatja. Ennek hatékony eszköze az egyesületi jog: „Az egyéni szabadság egyenes következménye azon jog, hogy bizonyos célok elérése végett másokkal társaságba léphessünk [.] nem gondolhatni szabadságot, ha az egyesnek jogot nem adnak, erejét olyan módon használhatni, hogy az elébe tűzött célt elérhesse.”14 A községi autonómia a nemzetiségi jogok nyújtásában is jelentős szerepet tölt be Eötvös felfogásában, sőt az állampolgár kapcsolatát az államhoz erősíti és lehetővé teszi: „az államhatalom ésszerű korlátozása az állam egyes részeinek vagy községeinek érdekében nemhogy lazábbá tenné az állam egységét minden külső megtámadás ellen, sőt oly egységet idéz elő az érzelmekben, minővel csak az ekkép rendezett államokban találkozunk.”15

Az ismertetett értekezés Eötvös politikai gondolkodásának alapelveit fejezi ki. Közéleti szerepének megítélése szempontjából két kérdés vetődik fel: alapelvei milyen politikai programot fogalmaztak meg és ezek a programok egyetértésre, támogatásra számítottak-e a magyar közélet vezetői részéről? A következőkben három közéleti témakör szempontjából, röviden térek ki ezekre.

Nyilvánvaló, hogy az osztrák-magyar kiegyezés jelentős szerepet játszott Eötvös gondolkodásában, írásaiban, közéleti szereplésében. A kiegyezést megelőző másfél évtizedben az volt a törekvése, hogy tisztázza azokat a feltételeket, melyek a kiegyezés alkotmányos alapelveit és Magyarország autonómiáját biztosíthatják. (Az abszolutista korszakban több olyan írása jelent meg, mely politikai javaslatnak tekinthető, azonban ezekre jelen írásomban nem tudok kitérni.) Az 1864–1867 közötti években került sor azokra az összetett politikai tárgyalásokra, melyek a kiegyezést eredményezték. A Deák Ferenc által vezetett politikai vezetőség egyetértett a kiegyezés céljával, azonban ellentétes felfogások álltak szemben a jogi, alkotmányos és kormányzati kérdések megoldásáról. Az egyik ilyen ellentét Deák Ferenc és Eötvös József között alakult ki 1863 után. Miben állt ez az ellentét? Erre több válasz adható. Írásomban elsősorban az Eötvös által vallott javaslatokat ismertetem a források alapján. Deák egy jogi megállapodásra törekedett az uralkodó és az országgyűlés között, mely elsősorban alkotmányjogi megegyezést jelentett, mint ez a múltban is többször megtörtént. Eötvös viszont a kiegyezést mint egy államközi szerződést értelmezte, mely a közös ügyek megfelelő rendezése alapján egy közös törvényalkotó és végrehajtó kormányzatot létesítene a két, autonómiával rendelkező ország, Ausztria és Magyarország között. A két szempont egyúttal ellentétet jelentett abban, hogy milyen politikai és alkotmányos hatáskörrel rendelkezzen az uralkodó, a létrehozott közös kormányzat és a két autonóm társország. Eötvös elkötelezettsége nyilvánvalóan egy közös kormányzat alkotmányos működését, a társországok autonómiáját és egy közös külpolitikai irányzatot követelt.

Mivel a Deák által vezetett eljárás egységet igényelt, az ellentétes vélemények nyilvános formában csak kivételesen jelenhettek meg. Eötvös esetében ez azt jelentette, hogy mint a Deák-vezetőség elismert tagja, álláspontját naplójegyzeteiben, leveleiben írta meg, nyilvános fórumokon csak óvatosan tért ki rájuk. 1864. augusztus 1-jén jegyzett naplójában foglalta össze álláspontját: „minden változás, mely a köztünk és a birodalom között fennálló viszonyok körében történik, nem történhetik törvényhozásunk s a fejedelem közötti egyezkedés által, mint ez akkor történt, midőn fejedelmünk a birodalom többi tartományainak még abszolút uralkodója volt, hanem, hogy ehhez a népek megegyezése is kívántatik. Miből világos, hogy mert ily megegyezés eddig nem történt, most pótoljuk, ily értelemben revideáljuk törvényeinket, hogy mi azokban közös érdekeinket illeti, közös megegyezéssel határoztassék meg.”16 Az 1865. április 16-án megjelent húsvéti cikk után két megjegyzésében visszatért erre. 1865. július 7-i naplójegyzetében vázolta elképzeléseit a kiegyezés alapelveiről. Három alapvető kérdést jelölt meg: 1. A közös ügyek pontos megállapítása; 2. A közös ügyek kezelésére megjelölt testület szervezete; 3. A közös ügyek végrehajtásának módja. Az első két pontban egyetértett Deák álláspontjával, illetve ezt nem említette. A harmadik kérdésben egy közös ügyeket intéző minisztériumot javasolt, amelynek rendeleteit egy osztrák és magyar államminiszter aláírja, mielőtt érvénybe lépnének. Ezek a miniszterek felelősek az osztrák és magyar minisztériumoknak.17 Felfogását 1865. augusztus 1-jén Andrássy Gyulának írt levelében fejtette ki: „Gondoskodnunk kell oly eszközökről is, melyek által a birodalomnak – mely a mi birodalmunk is, s melynek állása ennélfogva jólétünkkel összeköttetésben áll – hatalmi állása fenntartassék, hogy a birodalomnak közös dolgaira elhatározó befolyást gyakoroljunk, s a közös ügyek kezelésének szüksége az abszolutizmus ürügyére ne szolgáljon, s így gondoskodnunk kell oly institúciókról, melyek mellett a közös ügyek alkotmányos kezelése biztosítasson.”18 Az eddig felsorolt javaslatait pedig kiegészítette az általa szerkesztett Politikai Hetilap 1865. július 24-i számában megjelent cikkében a közös ügyek intézéséről: „A fejedelem egysége és a közös érdekek és kötelezettségek által egyesített, de különben önálló országok törvényhozói, mindenik saját köréből, bizonyos számú küldöttet választ, hogy előre meghatározott és tüzetesen körülírt kérdések fölött, együtt tanácskozzanak, és ha szükséges határozzanak is.”19

Eötvös annak ellenére fenntartotta álláspontját, hogy a delegációk tárgyalása, Deák javaslatára, elkülönített ülésen történjen. A témát ezután nem vetette fel. 1866. február 16-án tartott országgyűlési beszédében elfogadta a felirati javaslatot, azonban kijelentette, hogy a kiegyezést a két országgyűlés megegyezése alapján kell megvalósítani, nem a magyar országgyűlés és az abszolút hatalommal rendelkező uralkodó között. Felszólalásában összegezte a kiegyezésre vonatkozó álláspontját az országgyűlés nyilvánossága előtt: „Bátran kimondom, hogy viszonyaink békés kiegyenlítésének lehetősége csak azon a napon kezdődik, melyen a fejedelem bölcsességében azon abszolút hatalomról, melyet ezen országon felett gyakorolt, önkényt lemondott; s hogy azon a napon, melyen Ausztria népeit egy valóságos alkotmány élvezetében látom, a köztünk s közöttük fennforgó kérdések kielégítő megoldása meggyőződésem szerint már csak idő kérdése lehet.”20 A kiegyezésről vallott elképzelését egy 1866 márciusában jegyzett kéziratában a következő tételekkel foglalta össze: egy teljesen új kapcsolatrendszerről van szó, melynek célja egyrészt Magyarország autonómiája, másrészt Magyarország integritásának nemzetközi védelme. A kiegyezés tehát nem csak egy jogi kötelezettség, hanem egy védelmi szövetség nemzetközi veszélyek ellen. Ezeket meg is nevezte: a török birodalom összeomlása; a délszláv nemzetiségek helyzete és az orosz birodalom külpolitikai terjeszkedése. A Habsburg Birodalom tehát védelmi erőt jelent Magyarország autonómiája érdekében. Felfogása szerint a Habsburg Birodalom egységes erőt képvisel külpolitikai szempontból, azonban két autonóm ország függetlenségét belpolitikai szempontból. A közös ügyek intézményét és eljárását pedig úgy kell megoldani, hogy Magyarország hatékony befolyása érvényesüljön minden döntésében, elsősorban a külpolitikában, a közös haderő vezetésében, valamint közös kereskedelmi, közlekedési és vámrendszer irányításában.21 Ehhez a közérthető kijelentéshez nem tudunk mást hozzátenni, mint hogy az általa megfogalmazott követelmények nem teljesültek.

A nemzetiségi kérdés rendezése a kiegyezésnek alapvető feltétele volt, ezt a magyar politikai vezetés elismerte. Azonban a modern államrendszer keretében a nemzetiségi jogok rendezése tisztázatlan tényező volt, annak rendezéséről több eltérő javaslat jött létre az 1848-as forradalom után. Eötvös több politikai írásában kiemelten foglalkozott a nemzetiségi jogok ügyével, a nemzetiség és az állam közötti kapcsolatokkal, és az autonómia alapján fejtette ki javaslatait. A magyar politikai vezetőség részéről Eötvös vállalta a probléma megoldására vonatkozó politikai program javaslatát és indoklását. Ez a szerepe viszont politikai küzdelmek célpontjává tette és politikai megítélését is befolyásolta. A nemzetiségi kérdés című vitairatában így indokolta felfogását: „Úgy vagyok meggyőződve, hogy a kérdés megoldása, mely, ha annál tévednénk, hazánkat veszéllyel fenyegeti, ha az sikerül, szabadságunk legbiztosabb garanciája lehet: de hogy jelen viszonyaink között e kérdésnél egy sem fontosabb, hogy a kedélyeknek megnyugtatása, alkotmányos szabadságunk, sőt állami létünk fennállása nagy részben ennek megoldásától függ – az kétségtelen.”22

A nemzetiségi kérdésre vonatkozó elméletét az ismertetett politikai értekezésében, A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra címűben fejtette ki. Két ellentétes nemzetiségi rendszert különböztetett meg. Az egyik a nyelvi nemzetiség alapján egy központosított államrendszert képviselt, mely a francia forradalom népfelség-eszméje szerint egy nyelv alapján határozta meg az állam politikai szerkezetét. A másik a területi nemzetiség alapelvét fogadta el, mely különböző nemzetiségek, tartományok, szervezetek, állampolgárok jogait elismeri és érvényesíti.

Eötvös tehát a területi nemzetiség rendszerét javasolta, mely három politikai szintű politikai szerkezetet jelentett: az állami szint, mely lehetővé teszi az állam jogosulti hatáskörét; a tartományi szint, illetve a községi szint, melyek biztosítják az autonómiát önkormányzati, nemzetiségi és egyéni jogok gyakorlata alapján.

Az 1861-es országgyűlés keretében került sor az Eötvös által képviselt nemzetiségi jogrendszer kifejtésére. Eötvös javaslatára a képviselőház kinevezett egy nemzetiségi bizottmányt azzal a feladattal, hogy a nemzetiségi igények vizsgálata alapján készítsen egy jelentést a nemzetiségi jogokat szabályozó törvényjavaslatra, s ez alkotta a későbbi törvényhozási javaslatok modelljét a következő két alapelv szerint: „1. Magyarországnak minden ajkú polgárai politikai tekintetben csakis egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik; 2. az országban lakó minden népek, név szerint: a magyar, szláv, román, német, szerb, orosz, egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők, melyek külön nemzetiségi igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül az egyéni és egyesülési szabadság alapján, minden további megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik.”23

A Jelentés a következő nemzetiségi jogok biztosítását javasolta: minden állampolgár jogát községi, törvényhatósági, államhatósági kapcsolatok intézésében saját anyanyelvének használatára; anyanyelve használatát gyakorolhatja községi és törvényhatósági gyűlésekben; a községi és törvényhatósági elöljárók kötelesek az állampolgár nyelvét használni; a községek és törvényhatóságok ügykezelési nyelvét a közgyűlés határozza meg; az egyházközségek szabadon intézkednek intézményeik, iskoláik, ügyintézési nyelvük használatára; a vallásfelekezeteknek és nemzetiségeknek joga van közép- és felső szintű tanintézetek felállítására, az oktatási rendszer és nyelv meghatározására. A Jelentés ugyanakkor a magyar nyelv használatát a következő hatósági kapcsolatokra javasolta: az Országgyűlés tanácskozási és ügykezelési nyelve; az államhatóságok ügykezelési nyelve; törvényhatóságok egymás közötti érintkezési nyelve, valamint azon törvényhatóságok, melyek ügykezelési nyelve nem a magyar, jegyzőkönyveiket magyar nyelven is kötelesek vezetni. A felsorolt nemzetiségi jogok nyilvánvalóan az Eötvös politikai értekezésében kifejtett területi nemzetiség elveihez kapcsolhatók: az egyéni nyelvhasználat községi, törvényhatósági, közösségi érintkezésben; községi és törvényhatósági közgyűlésen való nyelvhasználat; községek és törvényhatóságok kötelezettsége egyéni állampolgárok anyanyelvük használatára; valamint községek és törvényhatóságok ügykezelési nyelvük meghatározása a közgyűlések által.24

Az 1861. országgyűlési bizottmány Jelentése tehát egyrészt Magyarország politikai egységét, másrészt ennek az egységnek keretében a nemzetiségek egyenjogúságát, autonómiáját erősítette meg. Eötvös 1865-ben megjelent értekezése A nemzetiségi kérdés címen ezt a javaslatot indokolta és védelmezte az autonómiát támadó magyar és nemzetiségi csoportokkal szemben. Ez jelent meg a nemzetiségi ügyben kiküldött albizottság 1867. júniusi javaslatában, azzal a különbséggel, hogy a nemzetiségek egyenjogúságát kijelentő alapelv nem jelent meg a törvényjavaslatban. Mivel az országgyűlés és a megyei vezetőség többsége elutasította a javaslat tárgyalását, Deák Ferenc kezdeményezésére egy jelentősen módosított változat jött létre, mely a törvényhatóságok nyelvét a magyar nyelvben mint államnyelvben határozta meg. Ezt 1868. novemberben, ötnapos vita és 50 hozzászólás után fogadta el az országgyűlés, nemzetiségi törvényként (1868: XLIV. tc.). Az, hogy ez az elfogadott törvény teljesítette-e az 1861-es Jelentés nemzetiségi koncepcióját, továbbra is vitatott. Az eredeti autonómia alapelvét bizonyíthatóan átalakította, ezáltal nem elégítette ki a nemzetiségek egyenjogúsági igényeit. Eötvös 1865-ben megjelent értekezése a központosított közigazgatás és az erőszakos asszimiláció esetében előrevetítette a nemzetiségek ellentétét a magyar állammal szemben: „Elérhetjük, hogy a nemzetiségek szabad mozgását a községben és a megyékben megakadályozván, elnémítjuk a hangokat, melyek most némelyeket annyi félelemmel töltenek el, elérhetjük, hogy az összes nevelést a kormány kezében központosítva, azt saját nyelvünk terjesztésére eszközül használhatjuk; de azt, hogy az országban létező különböző nemzetiségek egyéniségüknek öntudatát elveszítsék, hogy saját nemzetiségükért ne lelkesüljenek: azt ezen az úton ép úgy nem fogjuk elérni, mint mások, kik azt a magyar nemzetiség irányában ugyanezen eszközökkel megkísérték, s az eredmény, melyre számolhatunk, csak abban áll, hogy e mozgalom, melyet közéletünk felszínéről leszorítánk, annál mélyebben gyakorolja hatását, s azon ellentét, mely most a magyar nyelv ellen létezik, a magyar állam, a haza egysége elleni ellentétté változnék által.”25

Eötvös József második minisztersége 1867–1871 között több korszakalkotó kezdeményezéssel járt, mely az általa vallott autonómia-koncepciót érvényesítette. Ezek közül a következőket említem: az 1868. törvénycikk a népiskolai közoktatás tárgyában, és törvényjavaslata a pesti magyar egyetem, a József műegyetem, valamint a tervezett Kolozsvári Egyetem autonómiájáról.

Az elemi és polgári iskolákat szabályozó törvény több évtizeden keresztül határozta meg az ország közoktatási rendszerét. Alapelve az volt, hogy a közoktatás a szülők alapvető joga, az államnak szerepe pedig a közoktatási törvény végrehajtásának ellenőrzése. A törvény elismerte a vallásfelekezetek, társulatok, egyének, községek és az állam jogát iskolák létrehozására, működtetésére és az iskolák felett gyakorolt autonóm jogok gyakorlására. A törvény megállapította az iskolák működésének feladatait, melyeknek betartását a helyi községek hatóságai és kinevezett tanfelügyelők által ellenőrizte. Ezáltal a közoktatási rendszer az iskolákat működtető alapítók autonómiáját tette lehetővé, azzal együtt, hogy minden iskolaköteles gyermek az előírt nevelésben részesüljön, mely felkészítette őt állampolgári jogainak, kötelezettségeinek gyakorlására. Ezenkívül figyelemre méltó, hogy a törvény elismerte az összes magyarországi nemzetiség jogát a közoktatás autonómiájára, és ezáltal a nemzetiségi autonómia egyik alapvető feltételét biztosította.

Törvényjavaslatát a pesti királyi magyar egyetem újbóli szervezése tárgyában 1870-ben nyújtotta be az országgyűlésnek.26 Tárgyalására nem került sor még a halála utáni évtizedekben sem. Azonban Eötvös egyetemi autonómiára vonatkozó alapelveit kiválóan fejti ki. Három alapelv alkotja a törvényjavaslat egyetemi rendszerét: a szervezeti autonómia; az egyetemi tanárok és oktatók függetlensége; illetve a tanszabadság. „A tanítói személyzet rendes, rendkívüli, segély, magántanárokból és köztanítókból áll.” Mindegyik kar tanári testülete a rendes és rendkívüli tanárokból áll. A kar dékánját a rendes, rendkívüli és magántanárok választják a rendes és rendkívüli tanárok közül. Az egyetemi tanács 24 tagját az összes rendes, rendkívüli és magántanárai választják a rendes és rendkívüli tanárok közül. Az egyetemi rektort a rendes tanárok közül választják az összes rendes, rendkívüli és magántanárai.

A rendes, rendkívüli és magántanárok függetlenségét élethosszig tartó kinevezésük adja és az a rendelet, hogy „sem el nem mozdíthatók, sem más állomásra vagy kisebb fokú fizetésre nem helyezhetők, sem saját beleegyezésük nélkül elő nem mozdíthatók, úgyszintén saját beleegyezésük nélkül [...] nyugalomba nem helyezhetők.” Indoklása azt a célt szolgálja, hogy „tudományos működésükért és annak irányáért soha semmi veszélynek ne legyenek kitéve.”

A tanszabadság elvét két jog biztosítja: a tanítás szabadsága és a tanulás szabadsága. A tanítás szabadsága a tanárok jogát jelenti, hogy képzettségük alapján szabadon taníthassanak, kutathassanak és fejthessék ki tudományos álláspontjukat. A tanulás szabadsága abban áll, hogy a hallgatóknak teljesíteni kell a tanfolyamban megállapított tantárgyak követelményeit, azonban szabadon hallgathatják bármelyik tanár előadásait.

Ezek az alapelvek érvényesültek a pesti magyar egyetem, a József műegyetem és az 1872-ben létrehozott Kolozsvári Egyetem szervezeti rendszerében Eötvös halála után. A Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem esetében négy tudománykar jött létre, az Eötvös által javasolt három helyett a matematikai és természettudományi kar különállásával. Az 1872. évi 19. törvénycikk állapította meg az egyetem szervezetét. A József műegyetemre vonatkozó javaslata öt szakosztályt határozott meg a tanári testület álláspontja alapján: mérnöki, építészeti, gépészmérnöki, vegyészi, bölcsészeti-általános műtani. A műegyetem a felsorolt öt szakosztály alapján működött egy 1871. március 11-én elfogadott határozati javaslat alapján. Az egyetlen változás az 5. szakosztály nevének egyetemes osztály nevére módosításában állt.

Eötvös József gondolkodását, politikai törekvéseit az autonómia érdekében kiválóan foglalja össze Schlett István Eötvös-tanulmányában: „az egyéni szabadságot, a polgári társadalom autonómiáját állítja az állami omnipotenciára törekvő erőkkel szemben – ugyanis úgy véli, hogy az olyannyira különböző áramlatok, akarva-akaratlan, egyazon irányba mennek: az egyéni szabadságot, az autonómiákat megszüntető despotizmus felé.”27



 

Jegyzetek:

 

 

1 Devescovi Balázs: Eötvös József (1813–1871). Pozsony, 2007, 7.

2 Báró Eötvös József: A Karthausi. Budapest, 1901, 508.

3 Eötvös József Teleki Lászlónak, 1848. február 11. In Eötvös József: Levelek. Magyar Helikon, 1976, Budapest, 189–190.

4 Hajdu János: Eötvös József báró első minisztersége. MTA, 1933, Budapest, 133–143.

5 Hajdu 1933, 193–260.

6 Eötvös József gróf Cziráky Jánosnak, 1849. január 31. In Eötvös 1976, 212–213.

7 Czegle Imre: Eötvös József: Naplójegyzetek 1870. augusztus 6.–1870. november 30. In Történelmi Szemle, 1978. 2. sz. 385.

8 Gángó Gábor: Eötvös József. Az 1848-iki forradalom története. Müncheni vázlat. Budapest, 1993, 163–164.

9 B. Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. Pest, 1851–1854, 1. kötet, 48.

10 Eötvös 1851–1854, 1. kötet, 74.

11 Eötvös 1851–1854, 2. kötet, 303., 204., 106–109.

12 Eötvös 1851–1854, 2. kötet, 320–321.

13 Eötvös 1851–1854, 2. kötet, 350.

14 Eötvös 1851–1854, 2. kötet, 364.

15 Eötvös 1851–1854, 2. kötet, 523.

16 Naplójegyzet 1864. augusztus 1. In Eötvös József Művei. Vallomások és Gondolatok. Magyar Helikon, 1977, Budapest, 552.

17 Naplójegyzet 1865. július 7., in Eötvös 1977, 624–630.

18 Eötvös József gróf Andrássy Gyulának, 1865. augusztus 1. In Eötvös 1976, 423.

19 Politikai Hetilap, 1865. július 24. In Eötvös József művei. Reform és Hazafiság, publicisztikai írások. Magyar Helikon, 1978, Budapest, 3. kötet, 568.

20 Eötvös József művei. Arcképek és Programok. Magyar Helikon, 1975, Budapest, 625.

21 Országos Széchenyi Könyvtár kézirattára. Fol. Hung. 1490. „Mik a közös ügyek.”

22 Eötvös 1978, 3. kötet, 341.

23 Galántai József: Nemzet és kisebbség Eötvös József életművében. Budapest, 1996, 155.

24 Galántai 1996, 155–157.

25 Eötvös 1978, 3. kötet, 447–448.

26 Bődy Pál: Eötvös József. Budapest, 2004, 191–194.

27 Schlett István: Eötvös József. Budapest, 1987, 143.


« vissza