Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Összeesküvősdi egyetértés nélkül – A Martinovics-kérdés – 1. rész

Ma is nehéz megérteni, hogy egy ilyen furcsa fantaszta, mint Martinovics Ignác, miként tudott oly sok kiváló embert belerángatni az összeesküvésdibe....”1 – írta Miskolczy Ambrus 2020-ban megjelent kétrészes szabadkőműves tanulmányában. Találó megfogalmazás az „oly sok” kiválóság „belerángatása”, de nézzük meg, volt-e valójában „összeesküvésdi”?

Martinovics olyan fantaszta volt, akinek képzeletét több korabeli újdonság megragadta, tovább azonban nem jutott. Olvashatott többek között Blanchard2 bécsi és varsói – sikeres – repülési kísérleteiről, de egyiknek sem volt szemtanúja, később viszont (sok más mellett) azzal dicsekedett, hogy léghajót is tervezett. Ez is elveszett az általa föltalált több más gép terveivel együtt. Akik Martinovicsról szóló írásaikban ezeket megemlítik, egyiket sem láthatták. Néhány írása – köztük egy filozófiai tárgyú – fennmaradt, s jelzi szakmai tájékozottságát, noha Kant ismeretéig nem jutott el. Filozófiai ismereteit többen méltatták, bár nem túl meggyőzően. Természettudományos művei szintén ismertek, a politikai tárgyúak között van, amelynek szerzősége vitatott, de különösebb érdeklődést egyik sem keltett. Az ellene indított perben szereplő két kátén kívül neki tulajdonítható a heves Bécs-ellenes kritikát tartalmazó „Görani levél”.3 A perben tett vallomásai erősen ellentmondanak egymásnak, nemcsak a tények beállításában, de a védekező szándék irányát illetően is. Megalázkodás és dicsekvés, fölajánlkozás és saját lehetőségeinek szélsőséges eltúlzása váltakozik bennük. Martinovics ellentmondásos mértékű eredményeket ért elé több területen, széleskörű érdeklődése azonban vitathatatlan.

Ignacz Martinovics (1755–1795) Pesten született, több nyelven jól beszélt, de magyar nyelvű írása nem maradt fenn. Piarista és ferences iskolában nevelkedett, az utóbbiban felsőfokú végzettséggel tanított, közben szerzetesi fogadalmat tett. Hiába pályázott a nagyváradi királyi akadémia tanári állására, nem alkalmazták. Valószínűleg II. József – jó előre megismert – terve a budai (Fő utcai) ferences kolostor áthelyezésére, és a rend lehetőségeinek hitéleti munkára korlátozása4 késztette Jakosics apátot arra,5 hogy 1781-ben Lengyelországba, a galíciai bródi ferences kolostorba küldje Martinovicsot és egy társát. Nem tisztázott, hogy ott meddig maradt, s mikor ment Lembergbe, ahol II. József (és a kormányzó) nemsokára létrehozta a tartományi székhelyeken szükségesnek tartott egyetemet.

A Habsburg Birodalomhoz tartozó városban nagy hiány volt németül beszélő és tanári munkára is alkalmas emberekből. Martinovics ott 1783-ban akadémiai, majd egy év múlva egyetemi tanári kinevezést kapott. Néhány sikeres év – és a császár halála után – itt is megváltozott az egyetem működési rendje, Martinovics feltehetőleg emiatt hagyta ott állását, amelynek feladatkörében „Experimentális Fizikát, és Mekhanikát” tanított. Abban a reményben érkezett Pestre, hogy itt új megélhetési lehetőségre talál. Az egyetem – részben szabadkőművesekből álló pályázatbíráló testülete – azonban elutasította tanári pályázatát.6 Úgy érezte, a kiemelkedés lehetőségét Bécsben, II. Lipót tágabb körében7 találhatja meg, ahol két, Pestről menekült „jozefinista” – Alois Hoffman és Franz Gotthardi8 – vette szárnyai alá. II. Lipót halála után azonban a titkosrendőrség (gyors és újabb) átszervezése a kevéssé fontos besúgók közé sorolta, az új uralkodó szóba se állt vele. Sértődöttsége, csalódása óriási dühöt váltott ki belőle. A rá jellemző szélsőségességel támadt – a neki megközelíthetetlen – I. Ferenc (és tanácsadói) ellen.9

Martinovics kapcsolata a szabadkőműves mozgalommal két-három lembergi évére korlátozódik. Kizárólag erre épül az a föltételezés, hogy az újjáalakult pesti páholynak tagja lehetett. Eltekintve attól, hogy 1782 után nem élt a városban, ott csak látogatóként fordult meg, nincs adat páholytagságáról. Az 1791–1794 közötti évekből viszont fennmaradtak (de időközben megsemmisültek) Martinovics besúgójelentései, amelyek – egyebek között – a szabadkőművességet fölszámolni akaró uralkodói szándékot szolgálták.10 Bécsben udvari kémikusnak, illetve (címzetes) apátnak nevezte magát úgy, hogy máig nem tudható biztosan, e címeket valóban megkapta-e.11 Életvitelének anyagi feltételét professzori nyugdíja és a titkosrendőrségi munkájának alkalmi díjazása biztosította. Bekapcsolódott a helyi középréteg társasági életébe, annyit biztosan tudunk, hogy részt vett a kereskedő Johann Hackel házában rendszeresen tartott nagyobb létszámú összejöveteleken, ahol szabad szellemű beszélgetés folyt, gúnyverseket szavaltak, forradalmi dalokat énekeltek. Minderről magától értetődően jelentettek I. Ferenc titkosrendőrségének megbízottjai.12

A történet innen kissé regényes. Martinovics még Lembergben kötött barátságot Hackellel, akire – más vendégek megfigyelése szerint – nagy hatással volt. Az összejövetelek résztvevőit azonban nagyrészt nem a házigazda, hanem a híres költő, Blumauer hívta meg. Az ő baráti köre a bécsi szellemi elithez tartozott. Közülük néhányan lenézően írtak a szószátyár Martinovicsról. (E körbe Martinovics nem tartozott bele, ő a kereskedő Hackel vendége volt.) Osztrák kutatók szerint Hackel szép és társaságvonzó felesége Blumauer szeretője volt.13 A költő a Hackel-házban lakott, és kétes üzleti kapcsolatok fűzték egyrészt a házigazdához, másrészt a titkosrendőrségnek jelentő Joseph Vinzenz Degenhez. Tény, Hackel 1794. júniusi letartóztatásával, majd elítélésével a költő megszabadult szeretője férjétől, könyvüzlete viszont Degen tulajdonába ment át, és új tulajdonosának jómódot biztosított. Nehéz elhárítani a gyanút, hogy a besúgónak személyes érdekében állt Hackel és Martinovics letartóztatása. Az ő jelentéséből vette a bécsi titkosrendőrség azt az állítást, hogy Martinovics Magyarországon forradalmi céllal titkos társaságot szervezett, tíz- (más állítása szerint száz-)ezreket tud mozgósítani. Martinovics újabb írásairól is minden bizonnyal csak néhányan tudtak – Magyarországon is. Laczkovics régebbi barátja volt, Hajnóczyval először az előző év őszén Bécsben találkozott, a letartóztatottak közül ismerte még Szentmarjayt, Sigrayt és Batsányit (az utóbbit Bécsből).

A francia nemzetgyűlés 1792. november 18-i határozata támogatást ígért minden ország szabadságharcosainak. Ebből az európai királyságok különböző időpontokban vonták le azt a következtetést, hogy meg kell rendszabályozni saját radikális ellenzéküket, amely francia támogatással veszélyes lehet. Angliában például 1793-ban több személyt letartóztattak és bíróság elé állítottak, de a jakobinusok bukása után e pereket vagy fölmentéssel, vagy enyhe ítéletekkel zárták le. A Habsburg Birodalom késve érezte meg a párizsi ígéretben rejlő veszélyt.14 Saurau gróf, helyettes rendőrminiszter (az egyik legismertebb szabadkőműves) 1794 júliusában fordult a császárhoz engedélyért tekintélyes bécsi „összeesküvők” letartóztatása végett. Ennek szükségességéről egyrészt azzal győzhette meg I. Ferencet, hogy fölmutatta (Degen jelentése alapján) egy katonatiszt szervezésében várható bécsi fölkelés tervét. Azét a Hebenstreit főhadnagyét, aki előzőleg (állítólag) Párizsba küldte egy új fegyver tervét, a Konventtől várt támogatás reményében. (Ezért ítélték halálra és végezték ki Bécsben.) Ennél is fontosabb lehetett, hogy a titkos szervezkedés élén ismert – és régen megfigyelt – személy állt, akinek baráti kapcsolatai a legfelső körökig (államtanácsosokig, főpapokig) értek. Tudni lehetett azt is, hogy Andreas von Riedel báró jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, s valóban nagyszabású tervek megvalósításán dolgozik. Közismert, hogy I. Ferenc ekkor még a Német-római Birodalom császára volt, nyilván nem mondott le arról, hogy a német egységet bécsi központtal valósítsa meg. Riedel viszont azt vallotta, a Habsburg területek különböző népeinek az érdekei annyira ellentétesek, hogy semmiféle nagyobb változás kedvéért nem lehet őket sikeresen összefogni. Ezért felhívást adott ki demokratikusan választott német parlament összehívására, Nürnbergbe. Ettől a nemzetgyűléstől várta az egységes német köztársaság létrehozását. Az ehhez szükséges szervezkedés ugyan még nagyon kezdetleges állapotban volt, tucatnyi – aránylag magas állást betöltő – férfi vitatkozott róla, de tervei a németországi szabadkőművesekhez is eljutottak.15

Mindennek Saurau gróf sürgősen véget akart vetni. 1794. július 23-ról 24-re virradó éjszaka letartóztatták Riedelt, Hebenstreit főhadnagyot és társaságuk további nyolc tagját, továbbá Hackelt és Martinovicsot. (A szervezet föloszlatása után is szabadkőműves meggyőződésű Saurau tudott Martinovicsnak a mozgalom számos tagját följelentő, titkos összejöveteleket leleplező jelentéseiről.) Érdekes módon a legnevesebb érintetteket meg sem gyanúsították, Riedel szűkebb társaságát, otthonának rendszeresebb látogatóit fogták el. Nekik a Hackel-házzal16 annyi kapcsolatuk volt, hogy egy – besúgóként is működő – ügyvéd hozzájuk is eljárt.

A feljelentések ellenére van némi rejtélyesség abban, miért került ezzel a számára ismeretlen társasággal közös letartóztatási listára Martinovics? Vezetőit nem ismerte, terveikről, összejöveteleikről semmit nem tudott: valamennyien jóval előkelőbb társasági szereplők voltak nála. Ha viszont már velük tartóztatták le, a kihallgató rendőrtisztek a hozzájuk fűződő kapcsolatairól faggatták, amiről nem mondhatott semmi lényegeset. Martinovics első vallomását a vizsgálóbizottság előtti 1794. július 29-én foglalta írásba. Titkosrendőri körben ismerhették kétes szerepét II. Lipót alatt, s nagyhangú dicsekedései közben titkosnak minősülő ügyekről is fecseghetett. Kétheti idegőrlő faggatás után e csapdából azzal igyekezett szabadulni, hogy augusztus 13-án az általa szervezett titkos magyar társaságra terelte a figyelmet. Négy vezetőjét meg is nevezte. Hozzátette, szervező munkájukról nem kapott értesítést, tehát ő semmi továbbiról nem tud.

Barco tábornok – akinek a politikai megfigyelés irányítása már Coburg herceg főparancsnoksága alatt is feladatkörébe tartozott – szívesen vett részt Buda és Pest élénk társasági életében, bizonyára hallott Laczkovics kapitány dühös kifakadásairól.17 Hírszerzői tudták, hogy Laczkovics báró Soyer nyugalmazott kapitány feleségénél bérelt lakást, s két nappal elfogása előtt könnyen kideríthették,18 hogy ott Martinovics sokszor, Szentmarjay néhány alkalommal, Hajnóczy egyszer fordult meg. Barco tábornok már korábban hallott a városban időnként megjelenő, önmagát „királyi tanácsosként” bemutató, beszélgetni szerető Martinovics apátról. Tudnia kellett II. Lipót – azóta megszüntetett – titkosszolgálatáról, ezért feltételezhetően óvatosan járt el vele. Martinovics pesti tevékenységében valódi veszélyt nem látott. Azon háborgott, hogy pap létére egy nőnek „pimaszul azt az ajánlatot tette, hogy feleségül veszi. Svájcba viszi őt és addig ott marad vele, amíg Magyarország is köztársaság lesz, aminek szerinte két éven belül meg kell történnie, és aminek véghezvitelére pénzben sem lesz hiány.”19 Barco fájlalta, „hogy nincs itt [Pesten] semmiféle rendőrség, amely az ilyenfajta rosszindolatú embereket megfékezné.”20 Később azt javasolta, Martinovicsot minden további nélkül Kufstein várába kell zárni.

Mivel nemrég még megnyugtató híreket kapott Pestről, Barco tábornoktól, a vizsgálatot vezető Saurau gróf nem nagyon hihetett Martinovicsnak. Augusztus 13-i vallomásáról viszont Schilling rendőrtiszt révén azonnal tájékoztatta Budán Sándor Lipót nádort. (Az erről szóló levelet – a hivatali rendnek megfelelően – maga a császár írta, de nyilván a rendőrminisztérium fogalmazta.) Annak ellenére, hogy Martinovics a mondottak időszerűségét azzal igyekezett csökkenteni, hogy kifejtette vallatójának, Magyarországon csak főúrak vezette mozgalom lehet sikeres. (Vallomása szerint ezt az álláspontot képviselte Hajnóczy is.) Emiatt kereste meg – vallotta – Sigray grófot, s azt remélte, Hajnóczyn keresztül eléri Széchényi Ferenc, más úton Illésházy, Festetich, Károlyi és Orczy László grófok közreműködését is. Valószínű, nem tudott uralkodni szószátyár és dicsekedő természetén, amivel hatalmasra növő lavinát indított el. A bécsi ügy is tovább nőhetett volna, ha mindazokat, akiket különböző vádakkal Martinovics gyanúba kevert, mind letartóztatják és elítélik.21

Az összeesküvés jogi értelemben bűncselekmény (azaz bűn és cselekmény). Célja lehet a fennálló államrend megdöntése, adott esetben szervező munka forradalom kirobbantása érdekében. Minden írott forrás arról vall, hogy Martinovics kezdeményezése ellenére a cselekvés „bűne” nem valósult meg. Javaslatának – nem tudjuk mennyire alapos ismeretében – minden későbbi vádlott zavartalanul élte tovább (egymástól többnyire távol) mindennapi életét. Fegyveres fölkelés szándéka mintha eszébe sem jutott volna senkinek. Az összejövetelek két-három személy találkozásánál nagyobbak nem lehettek, hiszen az elképzelések sem tartalmaznak mást.

Nem került nyilvánosságra – s nem is nagyon érdekelt senkit –, hogy Martinovicsot voltaképpen miért fogták el? Kazinczy egy évtizeddel később csak annyit tudott erről, hogy bécsi ismerőse jelentette föl. (Azt nem tette hozzá: miért?) Ismétlem, majd csak a közel száz évig gondosan rejtegetett22 periratokból derül ki, hogy a nagyszabású vizsgálatnak mindössze annyiban sikerült kimutatnia bűntethető cselekményt, hogy a vádlottak többsége elismerte, tudott Martinovics lázadó-lázító írásairól. Ám az sem tisztázott, valójában hányan olvasták ezeket a „tiltott (kéz)iratokat”. Senki nem mondta azt, hogy összeesküdött,23 sem azt, hogy Martinovics elképzeléseivel – legalább részben – egyetértett. Ünnepélyes eskütételre a vádlottak összejövetelein nem kerülhetett sor.24

Volt-e legalább valamilyen egyetértés a közösen vállalható célokban? Semmi nyoma. A vádat és a vallomásokat a nyilvánosság elől gondosan elzárták, magát a pert a kor szokása szerint írásban, azaz tárgyalás nélküli folyamatban bonyolították le. A leírtakat a bírák és a védők sem kaphatták kézbe, a vádakat és a vallomásokat (valószínűleg csak összefoglalásaikat) mindössze fölolvasták nekik, és még jegyzeteket sem készíthettek. Az 1795-ös kivégzésekhez vezető per iratai ma könyvtárakban nehézség nélkül olvashatók. Ezek anyagát azonban közel egy évszázadig egészében talán senki, részleteiben is csak néhányan (akik hallgatást fogadtak) ismerték. Csak szóbeszédként terjedtek a különböző események hírei.

Itt egy fontos szálat érdemes figyelembe venni. 1790-ben II. Lipót – az addigi szokásoknak megfelelően – két magyar főurat ajánlott nádornak. Helyettük azonban az országgyűlés az uralkodó második fiát, Sándor Lipótot választotta magyarországi helytartónak. Lipótot aggaszthatta a tisztségnek ez a fölértékelése, s nem nagyon bízott tizennyolc éves fia képességeiben. Közel egy évig el se engedte Budára. Akkor felügyeletét (az erre fölkészített) Ferencre, a későbbi császárra és királyra bízta, vele küldte a fiatal nádort a budai beiktatásra. Mályusz közzétette az uralkodó fiát óvatosságra intő levelét is, amelyben hosszan és igen alaposan jellemzi a magyar közélet vezetőit, majdnem valamennyinél kiemelve, miért kell vele vigyázni, milyen „ellenzéki” hajlammal gyanúsítható.25 1791 és 1794 között Sándor Lipót sok időt töltött Budán, rengeteg társadalmi eseményen vett részt, magyar nemzeti szellemű kulturális ügyeket támogatott, s meglehetősen népszerű volt. Semmit nem tapasztalt abból, amire apja figyelmeztette. Ennek ellenére akadt kényelmetlen ügye is, amit erélyesen vett kézbe: Batsányit – A franciaországi változások című verséért – magyarok jelentették föl, s a magyar kancellária marasztalta el.26 Ennek ellenére Sándor Lipót „kegyes” volt a költőhöz. Amikor a Martinovics-kapcsolat gyanúja miatt menekülnie kellett Bécsből, némi kanyarokkal személyesen Sándor Lipóthoz fordult, aki fogadta és azt ígérte, másnapra tájékozódik ügyében. Ekkor már többeket letartóztattak, s a nádor Batsányit még azon az éjszakán elfogatta. Mintha azonban ennek ellenére is kegyeiben tartotta volna, mert ügyét külön tárgyalták, nem a többi vádlottal (akiket a Marinovics-perben ítéltek el). Batsányi föltűnően enyhe ítélettel és gyorsan szabadult. Kazinczy ezt nem is tudta neki megbocsátani. Indulatos állásfoglalásai alapján az irodalomtörténet hajlamos az enyhe büntetést Batsányi ügynöki szerepvállalásával magyarázni. Ennek azonban – Kazinczy gyanúsításán – kívül más bizonyítéka nincs. Mindenesetre a többi – Benda szerint 46 – elítélt közül Batsányi volt az egyetlen, aki vallomásában semmiféle kapcsolatot nem ismert el Martinoviccsal. Mindent tagadott, sőt följelentőjét ismert besúgónak nevezte és föltételezte róla, hogy az udvar provokátora. A költő (miután a barátságos nádor váratlanul letartóztatta) egy pillanatig sem hitt abban, hogy a vizsgálók javára írják őszinteségét: nem voltak illúziói a hatalmi gépezet könyörtelen működéséről.

A nádor Martinovics Bécsből kapott vallomását elolvasva – és Schiller rendőrtanácsos felvilágosító szavait meghallgatva – azonnal elhatározta, hogy a legnagyobb szigorúsággal kell az ügyben eljárni, mégpedig Bécsben.27 A négy „igazgató” közül azt a hármat, aki Budán és Pesten tartózkodott, azonnal lefogatta és a császárvárosba küldte, a valamivel később elfogott Sigrayval együtt. Ők mindent – néha egy kicsit többet is – bevallottak, emiatt folytatódtak a letartóztatások. De a vádlottak csak arról árulkodhattak, rajtuk kívül kik tudhattak a tiltott iratokról. Tetteket nem említhettek. További vallomásuk részben arról szólt, miért nem lehetett a Martinovics által javasoltakat megvalósítani.

A szűkebb nyilvánosság tudomására először Martinovics 1794. júliusi – bécsi – letartóztatása jutott, s csekély figyelmet keltett. Egyeseket talán óvatosságra intett, mások viszont nem vették tudomásul (el se tudták képzelni) a rájuk leselkedő veszélyt. Védelmére senki nem fogott össze. Az ő vallomása alapján fogták el Laczkovicsot és három társát, akiket azonnal Bécsbe szállítottak. Ez ellen Pest vármegye augusztus 25-én feliratban tiltakozott: „Amennyiben a szóbeszéd megalapozott – írták és követelték –, vagyis ha bebizonyosodik, hogy elkövették azt, amivel vádolják őket, magyar törvények alapján ítélkezzenek fölöttük”. A sérelem hangoztatása nem volt fölösleges (több vármegye csatlakozott hozzá), az udvar – némi habozás után – letett „különleges bíróság” létesítéséről. A császár és a nádor elfogadta, hogy a vizsgálat további részét – ahogy a megyék követelték – a magyar Kúria előtt folytassák le. (Szigorított – új – szabályok alapján nekik kellett ítélkezni, annál inkább, mert a bécsi bíróság jogi nehézségeket támasztott a hatáskörébe tartozó bécsi per lefolytatása elé.28) A letartóztatottak köre a meggondolatlan vallomások alapján mintegy négy hónap alatt nőtt ötven-hatvan személyre.29 A mély hallgatásba burkolt folyamat végén 1795 áprilisában született ítélet (első-, majd másodfokon). Erről szűkszavú tájékoztatást adtak ki.30 Barta János arról tud, hogy a kivégzéseknél egy közleményt osztogattak, amit azonban nem találtam. Az udvar valószínűleg ugyanazt jelentette meg a bécsi Magyar Kurir 1795. május 26-i számában. A május 20-án végrehajtott kivégzéseken elsőként Sigrayt fejezték le, őt „Szentmarjay, Latekovics, Hajnótey”, majd Martinovics követte. „A' vár alatt lévő tér mezőn ment végbe a' szomorú játék, temérdek vólt az oda gyűlött nézőknek sokasága, a' katonaság sem kevés számmal” jelent meg. Az indoklás ennyi: „Martinovits Ignátc Jósef, a' Fels(éges). Császárnak 's Apostoli Királyunknak vólt Tanátsosa, és Szászvári Apátúr, el feledkezvén” az uralkodó iránti kötelességeiről, „Fel tett gonosz szándékának véghez vitelére maga igazgatása alatt leendő fő vigyázókat választott” Hajnóczy, Sigray, Laczkovics és Szentmarjay személyében. Martinovics a „pártütők fejévé emelte vólna magát.” [Már, ha a terveiből lesz valami – TTE.] „Társait „arra kötelezte”, hogy a Törvényeket felforgassák, Polgári Rendtartásunk szép alkotmányát fel dúllyák.” A halálos ítéletek arra szolgálnak, magyarázták, hogy „szörnyű példáikkal másokat jóra intessenek”. Egy hét múlva megint kivégzésekről adott hírt az újság: „Szomorú játék! Ma ismét, reggeli 6 és 7 óra közt, azok közül a bűnösök közül, a' kit magokat a' tudva lévő titkos pártütő társaságba elegyíteni mérészelték, két ifjú végeztetett ki a' hóhér pallosa által az életből. Az elsőbb Szolárcsek Sándor, az utolsóbb Őz Pál.” A másik bécsi lap, a Hírmondó szerkesztősége ismeretlentől (aki a „kerítésen belül állt”) helyesbítést kapott a kivégzés leírásához: „meg nem állhattam, hogy némely Jegyzéseket ne eszközöljek”. Tőle tudjuk, hogy a budai hóhérnak nem sikerült elsőre levágni Zsigray fejét, hogy „Martinovics, nagy ájtatossággal imádkozott; 's a' Feszületet, mellyet kezében tartott, mindég tsókolta”; hogy Laczkovics és Hajnóczy bátran haltak meg. Fodor Gerzsont és Abaffy Ferencet viszont szabadon bocsátották.

Az összeesküvés-elmélet arra épül, hogy Martinovics radikális nézeteivel mindenki – maradéktalanul? vagy csak részben? – egyetértett, s a rendelkezésre álló időben (amit nem szokás mérlegelni) a nagy célért, a forradalom megszervezéséért minden lehetőt megtettek. Erre azonban – ahogy utaltam már rá – semmi nem utal.31

Kazinczy nagy hatással van a történetírásunkra. Ártatlanságának tudatában meghurcolásáért főleg Németh János királyi jogügyi igazgatót tette felelőssé. Személyes aljasságát, rosszindulatát hangoztatva olyan (írói földolgozásokba átvett) gyűlöletfelhőt teremtett köréje, ami az ügy iránt érdeklődőket teljesen magával ragadta. Sándor Lipót szerepe elhalványult. Pedig példásan alapos főtisztviselőnek bizonyult, a per minden lépését följegyezte naplójában, amit – ahogy utaltam rá – Mályusz kutatásai megtaláltak. Innen ismerhetjük a történtek hiteles leírását. Tény, hogy a per szervezői közül egyedül Németh Jánost32 nem léptették elő sem a kivégzések után, sem a néhány évvel későbbi, második jutalomhullám keretében. Ugyancsak tény, hogy Hajnóczyék letartóztatására, majd az összes többiekére, egy személyben a nádor adott – és adhatott – parancsot. Több nehezen magyarázható esetben viszont éppen ő nem engedélyezte a gyanúba került elfogását.33

Közbevetőleg: Hajnóczy sok emberrel levelezett, akikre a vizsgálat nem terjedt ki. Ha ez bizonyos mértékben szervezett társaság volt (néhány más budai-pesti beszélgetőkörrel együtt), Martinovics írásai főleg nem hozzájuk, hanem más személyek laza kapcsolati hálójának tagjaihoz kerültek. Adtak nekik társasággá szervező „célt” is? A „ragadjatok fegyvert” felszólításnak senki nem tett eleget. A Reformátorok kátéja, valamint Az emberek és polgárok katekizmusa ellentmond egymásnak, ahogy azt már Hajnóczy észrevette, aki mindkettőt „agyrémnek” minősítette.34 Az első a Habsburg hatalom megdöntésére és a parasztság mozgósítására, a második az emberi egyenlőség eszméjének érvényesítésére és a köztársasági államforma megvalósítására helyezi a hangsúlyt. Hajnóczy gondosan fölépített írásbeli vallomásában az „összeesküvősdi” képtelenségét fejtegeti igen részletesen. „Nem érthető ugyanis” – írta egyebek között Martinovicsra utalva –, „hogyan bocsátkozhat bele valaki, aki francia pénzekkel rendelkezik, az Inkey-féle uzsoraügybe, amint később megtudtam, a pesti adósságcsinálásba.”35 Vallomása hetedik pontjában látszólag hangot váltott, és elég ügyetlenül próbálta cáfolni azt, amit addig bevallott, vagyis egy értelmezési lehetőséget: „Őszintén elmondtam mindazt, ami tényszerűen e társaságokra vonatkozóan tudomásomra jutott, most pedig saját szándékaimról kell beszélnem.”36 Kiemelte, hogy a tervnek három okból kellett kudarcba fulladnia: 1. „a terv terjesztésének módja miatt”; 2. „az eszközök hiánya miatt” és végül: 3. „magának a tervnek teljességgel való kivihetetlensége miatt.”37 A titkos terjesztés elkerülhetetlen bukásának példájaként említette, hogy a kátékról a nádor „inasa”, Szalkay András38 is tudott, aki ehhez csak a titkosság elvének megsértésével juthatott. A kilencedik pontban további részletekkel indokolta a „latin” káté ellentmondásait, majd a tizedikben „végtelenül csekélynek” mondta azon „önzetlen emberbarátoknak” a számát, akiknek figyelmét a Szabadság és Egyenlőség kátéja megragadhatta. A két káté egymással szembeni érvei mindazokban dühöt válthatnának ki, akik „a velencei arisztokrata rendszerről” álmodoznak; akik „félelmükben mindkét kátét tűzre vetnék, és ragaszkodnának a meglévő alkotmányhoz.” Sokan ugyanis az alig ismert francia köztársaság helyett Velencére gondolnak, az ottani Respublica félelmetes hírére.39

Minderről a „Martinovics-összeesküvést” emlegetők és arról legendát gyártók nem tudhattak, mert Hajnóczy vallomása a per titkosított iratanyagában rejtőzött. Ám Martinovics csodálói a hivatalos iratok nyilvánossá válása után is csak kivételesen vettek arról tudomást, hogy elképzeléseivel a vádlottak vagy egyáltalában nem értettek egyet, vagy nem ismerték azokat. Hajnóczy védiratának gondosan fölépített retorikája az elmondottak végére helyezte mondanivalójának legfontosabb kijelentését: fölháborodottan utasította el a forradalmi megoldást: hogyan lehet róla, kérdezi – aki egész életében békés és munkás polgárként viselkedett – föltételezni, hogy hazáját „lángokban akarta látni”?

(Folytatjuk)



 

Jegyzetek:

 

 

1 Miskolczy Ambrus: A régi magyarországi szabadkőművesség kozmopolitizmus és nacionalizmus között. 2. rész. Magyar Szemle (Új Folyam, XXIX. sz.), 2020. november–december, 35.

2 A HNT beszámolója szerint Bécsben „Bé dugá Blanchard, a' maga Rágalmazóinak szájokat; meg nyerte a' Bétsi Nép' jó indúlatját,” nem hiába tett már harminchét „égi utakat” Európa „különféle Tartományainak bámulására”, szerda délben sikeresen fölszállt nagyszámú nézőközönség jelenlétében. Kihozták a „fel puffadt golyóbisát azon hely elibe, a' hol Ferentz, Jósef, Antal, és János Fő Hertzegek ültek.” A „golyóbis” sikeresen fölszállt, s Pozsony irányában kétórányira Bécstől Entzesdorfig jutott. Nagy szenzáció volt. „Úgy hallyuk, hogy még nagyobb utazást fog tenni Blanchard nem sokára.” (HNT, 1791. július 8.)

3 Egy olasz publicista írásaként e néven szűk körben terjedt az a bécsi politikát erősen bíráló „újságcikk”, ami a hozzáfűzött magyarázat szerint francia hivatalos lapban jelent meg, de az adott szám nem jutott el Magyarországra.

4 Az addig sikeres ferences iskolák megszűntek, akárcsak néhány évvel korábban a jezsuitákéi.

5 Jakosics apát mindvégig követte fráterének életútját, több dokumentumot megőrzött róla. Az ügy háttere II. József rendelete a szerzetesrendek új feladatairól.

6 Martinovics abban a meggyőződésben pályázott pesti állásra, hogy bírja a bécsi Tanulmányi Hivatal támogatását. II. József halálával azonban a tanári pályázatok elbírálása visszakerült az egyetemek jogkörébe, így bécsi szabadkőműves támogatóinak nem állt módjában (talán szándékában sem) a kinevezésének befolyásolása.

7 Személyesen talán háromszor fogadta az uralkodó.

8 Leopold Alois Hoffmannt (1759–1801) II. József helyezte Pestre az egyetem német nyelvtanárának. írásait a magyarság lenézése, a németekkel szembeni történelmi adósságának hangsúlyozása jellemzi. Részt vett a pesti szabadkőművesség átszervezésében, s valószínűleg Gotthardi révén került kapcsolatba a titkosrendőrséggel. A császár halála után Pestről Bécsbe menekült, ahol egyetemi katedrát kapott, és rendkívül fontos szerepet töltött be (Mályusz Elemér, Denis Silagi és Adam Leopold Wandruszka egybehangzó állítása szerint) II. Lipót propagandájának kiterjesztésében és besúgóhálózatának kiépítésében. Termékeny író volt: az Osztrák Nemzeti Könyvtár közel száz művét őrzi. Franz Gotthardi (1730–1796) pesti kereskedő, kávéháztulajdonos. II. József a helyi titkosrendőrség vezetőjének nevezte ki, majd II. Lipót idején az ő – új – titkosszolgálatának bizalmas vezetője lett.

9 Személyét I. Ferenc semmilyen tisztség betöltésénél nem vette figyelembe, de apja emlékére kedvezett neki az apáti cím megítélésekor, és a szerzetesi eskü megszegése miatti per során is.

10 A szabadkőművesség már II. Józsefet is zavarta, saját politikájának támogatására II. Lipót Alois Hoffmann irányítása alatt egy titkos ellenszervezetet létesített. Hoffmann munkatársa volt a magyarországi titkosrendőrség korábbi feje, Gotthardi, aki szintén Bécsbe menekült. Ő alkalmazta Martinovicsot.

11 II. Lipót állítólag élete utolsó napján nevezte ki udvari kémikusnak, ami udvari tanácsosi ranggal járt. A címzetes apát viszont nem egyházi méltóság volt, hanem sajátos királyi elismerés. A kinevezési oklevelet a Magyar Udvari Kancellária kiállította Martinovicsnak, de – tudomásom szerint – magas kiállítási díja miatt az okmányt nem vette át, csak használta a címet, ami nem járt semmilyen jövedelemmel.

12 Helyesen: I. Ferenc a korábbi, II. József alatt működő szervezetet élesztette újjá, amely Martinovicsot alacsonyabb beosztásban foglalkoztatta. Élére visszakerült a kiváló képességű (szabadkőműves) Pergen gróf, Galícia korábbi kormányzója és az ausztriai tartomány iskolarendszerének fő kidolgozója.

13 Alois Blumauer (1755–1788) bécsi szabadkőműves költő. Johann Hackel (1750–1816) szerencsejáték-kereskedő a bécsi Grabenen: „ide való polgár, kereskedő és kotekás, hazája 's fejedelme iránt mutatott hívtelensége miatt” minden jogától és vagyonától megfosztatták, táblával a nyakában (amit három napig viselt) megszégyenítették. Bécsben harminc évet kapott.

14 Martinovics francia pénzeket ígért Szentmarjaynak, amit persze senki nem talált meg.

15 Vö. Röskau-Rydel, Isabel: Kultur an der Peripherie des Habsburger Reiches, Harasiwitz Wiesbaden 1993; Rosentrauch-Königsberg, Edit: Freimauerei in Josephinische Wien, Wien–Stuttgart, 1975; Wangermann, Ernst: From Jospeh II. to the Jacobin trials. Oxford University Oress, é. n. (1964).

16 Később Martinovics vádjai alapján vizsgálatot indítottak Blumauer és Hackelné ellen is, ami szigorú megrovással zárult.

17 Miután Franz Gotthardi, a pesti hírszerzés addigi vezetője Bécsbe menekült, valószínű, hogy a név szerint ismert budai és pesti besúgók Barco tábornoknak jelentettek. Mivel 1790-ben nagy botrányt okozott, értesülnie kellett róla, hogy Laczkovics aláírta a Festetich gróf (ezredparancsnok) által a magyar országgyűlésnek írt levelet, amelyben javasolták, hogy a vármegyék által kiállított magyar ezredeket helyezzék magyar felügyelet és parancsnokság alá. A Haditanács az aláírókat más beosztásba helyezéssel büntette. Ezt Laczkovics (és néhány társa) nem fogadta el, nyugdíjaztatta magát és Pesten unatkozott, közben politikai írásokat fordított. Annyira unatkozott, hogy letartóztatásakor már azon fáradozott, vegyék vissza – magasabb rendfokozattal – a tisztikarba. Ezt a reményét a per alatt sem adta föl.

18 E felderítés nem állhat összefüggésben Martinovics bécsi letartóztatásával.

19 Utalás a „francia pénzre”, amelynek átvételét Martinovics (Pesten, miközben az szerinte egy bécsi címen volt található) Szentmarjayra bízta. A pénzt senki nem találta, a bécsi rendőrség nem is nagyon kereste.

20 Benda Kálmán–Elek Judit (filmforgatókönyv): Vizsgálat Martinovics Ignác szászvári apát és társai ügyében, Magvető, 1983, Budapest, 201.

21 A magas beosztású urak esetén. De a Martinovics által bevádoltak közül csak bécsi tartózkodásának pártfogója, Gotthardi vesztette életét. Blumauerék némi zaklatás után kihúzták fejüket a hurokból. (A szép Hackelné 1798-ban így is özvegy lett és egyedül maradt.) Martinovics bevádolta a zágrábi érseket is, aki könnyen tisztázta magát, és a kortárs visszaemlékezők közül egyedül neki maradt fenn jó véleménye följelentőjéről.

22 I. Ferenc magánirattárába záratta az ügy teljes anyagát.

23 Hajnóczy – elég szerencsétlenül – azt vallotta, hogy azzal, hogy valaki átvette a kátét (és nem utasította azt eleve vissza, mint több ismerőse), a társaság tagjává vált.

24 Hajnóczy olyasmit mondott, hogy aki átvette legalább az egyik kátét (Sigray például csak a reformátorokét ismerte) és nem utasította azt rögtön el, az csatlakozott hozzájuk.

25 Lásd: Sándor Lipót főherceg nádor iratai. Kiadta: Mályusz Elemér, Budapest, 1926.

26 A verset a költő 1789-ben írta, s úgy is értelmezhető, hogy párizsi mintára kell fellázadni II. József zsarnoksága ellen. Ám Batsányi sokáig nem tudta megjelentetni, s három évvel később a vers korábban nem sejthető értelmet kapott a jakobinus diktatúra által szorgosan működtetett guillotine hatására. Vö. Taxner-Tóth Ernő: Batsányi és a Martinovics-per. In Kortárs, 2015/5 (május), 76–80.

27 A bécsi bíróság – II. József rendeletének érvényben maradására hivatkozva – eleve kimondta, hogy nem hoz halálos ítéleteket (kivéve a hadbíróságot) egy, illetve két hazaárulási perben. A börtönítéletek is enyhébbek lettek, több vádlottat csak megróttak.

28 Bécsben – II. Józsefre hivatkozva – a főbíró a halálbüntetés lehetőségét eleve kizárta, ami nem vonatkozott a hazaárulással vádolt katonatisztekre.

29 Jellemző az egész ügyre, hogy Hajnóczy azt a Kazinczyt is megnevezte, akivel ekkor nem is találkozott.

30 A híradást újabbal kellett a Hírmondóban is kiegészíteni: miután Martinovics Józsefet az „embertelen össze-esküvésnek és pártütő szövetségnek Fejét” (és alvezéreit) kivégezték, „azon tizenhárom Rab-személyeknek, kik hasonlóképpen az említett pártütő szövetségben állottak, és az élő Törvénynek értelme szerént halálra ítéltettek”, őfelsége teljes jószágvesztésre ítélte, de „a' töredelmes bánásnak 's igaz jobbulásnak reménységével, bizonytalan ideig tartandó” fogsággal büntette, azaz megkegyelmezett életüknek. Szolártsik Sándor és Őz Pál esetében viszont – mivel megátalkodottságuk miatt megjobbulásukra nincs remény – a halálos ítéletet jóváhagyta. További tizenhat személy fogságbüntetéséről adtak még hírt. – Az idézet arra szolgál, hogy szemléltesse mit és mennyit lehetett tudni az „összeesküvésdiről”.

31 Tárgyi bizonyítékként két levélről lehet tudni, az egyik titkosírással készült, ezt a vizsgálók előtt merőben másként értelmezte Martinovics és Hajnóczy; a másikat Kazinczy írta az utóbbinak arról, amit adott időszakban sokkal fontosabbnak tartott: a Pesti Magyar Színház érdekében indított pénzgyűjtésének sikeréről. Arról van még adatunk, hogy néhányan Martinovics kéziratait elolvasva visszautasították a bekapcsolódást.

32 A Kazinczy által emlegetett nagy összegű jutalmának nem maradt nyoma.

33 Több más magasrangú személy mellett, a gyanú határozott árnyéka ellenére pédául Abaffyt sem ítélték el.

34 Martinovics kátéi elsősorban I. Ferenc ellen keltenek indulatot, a társadalmi javaslatok ebből következnek. Az uralkodó legsúlyosabb bűne eszerint, hogy a nagyurak a „nép – eltulajdonított – pénzét” aranyban, szexuális gyönyörben, ételben-italban, kényelemben dúskáló életformájukhoz használják föl.

35 Benda–Elek 1983, 201.

36 Benda–Elek 1983, 202. – A társaság szó alatt a közbeszéd akkor – és ma is – általában alkalmilag összekerülők kis csoportját érti, nem jelent feltétlenül szervezett, főleg nem titkos egyesülést.

37 Benda–Elek 1983, 202.

38 Szalkaynak II. Lipót titkos terveiben játszott szerepéről aligha tudott.

39 Az újonnan létesített Franciaországé mellett az Egyesült államok, Svájc, Hollandia és Velence államformája is köztársaság volt. Az utóbbi a hírhedt Serenissima Repubblica de Venezia. Itt a hatalom az „Aranykönyvben” fölsorolt nemes családokban öröklődött, közülük került ki a nagy befolyású Tízek Tanácsa. Annak megbízásából működött titokban, önkényesen, följelentésekre alapozva, és minden „emberbarátot” megborzongató szörnyű módszerekkel a – nem csak vallási ügyekben intézkedő – állami Inkvizíció. (Casanova, a híres kalandor ugyan még nem adta ki nevezetes Emlékiratát, de Hajnóczy tudhatta, hogyan tűnnek el titokban a „veszedelmessé” nyilvánított elemek az ólomkamra mélyén.)


« vissza