Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Tocqueville, a Korán, az iszlám és a gyarmatosítás

Mohamed életét és a Koránt tanulmányozom” – írja Tocquevielle 1838. március 21-én unokatestvéréhez, Louis de Kergolay-hoz írt levelében. Néhány évvel később a következőkről számol be Arthur de Gobineau-nak: „Sokat foglalkoztam a Koránnal, főképpen Algéria és a Kelet mohamedán lakosságával szemben elfoglalt álláspontunk okán.”1

És valóban: 1830-tól, de főleg 1837 óta egy jó évtizeden keresztül Tocqueville az algériai gyarmatosítással kapcsolatos kérdések egyik legfontosabb szószólójává lépett elő. Ez indokolja, hogy miért olvasta olyan nagy figyelemmel a Koránt, miért tanulmányozta az iszlám természetét és bizonyos tekintetben a mohamedán kultúrát. Megítélése szerint a vallás egyforma szerepet tölt be mind az egyén, mind a nemzet és a társadalom életében: „Meggyőződésem – írta –, hogy az emberi természetet emésztő mételyek sorában a betegségeket és a halált a kétség követi.”

Márpedig a kétséget jól ismeri, noha Pascal óriási hatást gyakorolt rá, nincs meg benne a pascali hit, nem élte át az Emlékiratok megírásának éjszakáját. Mivel a levertség és a kimerülés időnként teljesen hatalmába keríti, jól tudja, hogy az embernek szüksége van a hitre; a hit által adott megerősítés szabadítja meg a kétségtől, s az így felszabadult szellemét pedig végre a tevékenységeinek, kisebb-nagyobb tennivalóinak szentelheti: „Ha nincs hite, szolgálnia kell, ha van hite, akkor szabad.”

A kétségbeesés állapotában a hit a menedék, és ebben az értelemben minden vallás hasznos; ebben rejlik az egyetlen hatékony igazsága, hiszen az abszolút igazságáról semmit sem tudhatunk: „Szinte nem létezik olyan emberi tevékenység, legyen az bármilyen sajátságos is, amely ne abban az általános gondolatban gyökerezne, mely szerint az ember Isten teremtménye. Az embernek tehát mérhetetlen érdeke, hogy határozott elképzelései legyenek Istenről, az emberi lélekről, a Teremtő és az embertársai iránti kötelezettségeiről, hiszen ezekkel kapcsolatos bármely kétely a cselekedeteit kiszámíthatatlanná teszi és ezzel rendezetlenségre és erőtlenségre ítéli őket [...]. Amikor egy nép vallása megrendül, a kétség leginkább az értelmiséget keríti hatalmába, de mindenki mást is félig megbénít.”2

Tocqueville tehát feltétlenül szükségesnek tartja, hogy az Algéria gyarmatosítását kezdeményező Franciaország ismerje meg népének történetét és vallásának alapelveit. 1837. június 23-án és augusztus 22-én Algériai levelek címmel két írást jelentet meg a La Presse de Seine et Oise-ban. Minden bizonnyal Antoine Silvestre de Sacy-tól szerzett információi alapján Algéria kabil és arab lakosságának kettősségét tárgyalja, hevesen kritizálja a Tafna-szerződést, és kiemeli Franciaország algériai jelenlétének geopolitikai és geostratégiai jelentőségét.

1838 márciusában, tollal a kezében olvasta az arabból fordított, jegyzetekkel ellátott Koránt, amelynek bevezetője egy – a legelismertebb keleti szerzők által írt – tömör életrajzi összefoglaló Mohamed prófétáról.3

Agnosztikus mivolta ellenére kötődik a katolicizmushoz („az általam vallott vallás”), főképpen a hegyi beszéd boldogság-tanaihoz és a Galátabeliekhez írt levelek ősi kereszténységéhez,4 de környezetében szép számmal vannak, akik szimpátiával tekintenek az iszlámra. Például Alphonse de Lamartine, Louis Juchauld de Lamoriciere – aki 1840-ben úgy vélekedik, hogy a Korán az Evangéliumhoz képest előrelépés –, Richard Monckton Milnes,5 jónéhány Saint-Simon követő, végül Arthur de Gobineau, aki megvallja, hogy egykor „az iszlám szerelmese és nagyon jó mohamedán” volt.6 Joggal feltételezhetjük tehát, hogy mindenféle előítélet nélkül, tárgyilagosan kezdi el olvasni a Koránt. Pusztán a tudás és a megértés vágya vezérli.


 

A Korán


 

Tocqueville a Korán olvasásával kezdi az iszlám tanulmányozását, amelynek során tizenhárom oldalnyi jegyzetet készít.7 Figyelmet szentel a judaizmussal és a kereszténységgel fennálló kapcsolatoknak, az élet különböző területein érvényben lévő, a nőkkel, a szexualitással, az étkezéssel kapcsolatos elveknek és tiltásoknak, különös tekintettel Mohamed utasításaira a zsidókkal és keresztényekkel kapcsolatos bánásmódot illetően. Felfigyel a szöveget átszövő erőszakos elemekre is: „Akik hitetlenek, azok majdan a Tűz lakói lesznek [184]8 [...] Ha a hadiszerencse esküszegőt sodor a kezed közé, kínzásával rémítsed el a követőit [187]. [...] Egyetlen próféta sem ejtett foglyokat anélkül, hogy előtte ne hullatta volna ellenségei vérét. [...] Soha ne járj közben a bálványimádókért, legyenek akár a tulajdon szüleid is, hiszen ők a Pokol tüzének táplálói. Féljétek Allahot és szolgáltassatok igazságot [207]. Ó, Hívők! Harcoljatok hitetlen szomszédjaitok ellen! Legyetek engesztelhetetlen ellenségeik [208].”

Ugyanakkor a szövegben megtalálhatóak a hitetlenekkel, a bálványimádókkal, a zsidókkal és a keresztényekkel szembeni „toleranciára” utaló elvek is: „Ha megtérnek, ha imádkoznak, ha megfizetik szent járandóságukat, hagyjatok nekik békét. Allah könyörületes [191]”, ám a lényegi kérdésekben az Ótestamentumból sokat merítő Mohamed „leginkább a megfélemlítés eszközeit alkalmazza”.

Egy Francique de Corcelle-nek írt, szintén 1838 márciusában kelt levelében így ír: „[A Korán] rendkívül kimerítő, ugyanakkor nagyon tanulságos olvasmány. [...] Ha nem is bűvöl el a prófétájuk, mégis azt kell válaszolnom Önnek, hogy a terjengősségével együtt is nagyon okos ember. Nehéz lenne ügyesebben összeegyeztetni a spiritualizmust és a materializmust, az angyalit és a vadállatit. Márpedig a Korán éppen ezt teszi.”9

A Korán olvasása során felfigyel arra, hogy az iszlám újra és újra a szent háborúra és a hitetlenek meggyilkolására szólít fel, kevés teret hagyva az egyén szabadságának és a jogoknak, főképpen, mert tagadja a sajátjával párhuzamos szabályok létezését az etika, a politika, a jog és a társadalom területén: „Mohamed nem csupán vallási tételeket emelt az egekből a Koránba, hanem politikai irányelveket, polgári és büntetőjogi szabályokat és tudományos elméleteket is.”10

Összefoglalóan a következőképpen határozza meg a Korán szellemét: „A Korán szerintem nem más, mint a materializmus és a spiritualizmus között kötött, meglehetősen ügyes kompromisszum. Mohamed mondhatni szent áldozatként engedett a legdurvább emberi szenvedélyeknek, hogy általuk bevezethessen néhány rendkívül kifinomult fogalmat, hogy az előbbi az utóbbit fenntartva, az Ég és a Föld közé rekedt emberiséget elfogadható módon vezethesse a maga útján. [...] Az olyan tételek, melyek szerint a hit megvéd, a legfőbb vallásos kötelezettség vakon engedelmeskedni a prófétának, és hogy a szent háború a jócselekedetek sorában az első [...], ezek a nyilvánvaló gyakorlati következményekkel járó tételek a Korán valamennyi lapján, szinte valamennyi szavában megtalálhatóak. A Korán erőszakos és érzéki irányultsága olyannyira szembeötlő, hogy felfoghatatlan számomra, hogyan kerülhetik el egy józan eszű olvasó figyelmét.” Majd hozzáteszi: „A politeizmushoz képest a Korán abban jelent előrelépést, hogy az isteni természet tisztább és igazabb fogalmait vonultatja fel, illetve az emberiség bizonyos általános kötelezettségeinek átfogóbb és világosabb képét rajzolja fel.”

Következtetése azonban megfellebbezhetetlen: „nem tudom, [hogy az iszlám] nem ártott-e többet az emberiségnek, mint a politeizmus, amely [...] soha nem szorongatta a lelkeket, és meglehetősen szabad teret engedett a fejlődésüknek [...]”. A változás pedig gyakorlatilag kizárt, hiszen a mohamedánok számára a Korán Allah Gábriel arkangyal által Mohamednek, az utolsó és valaha volt legnagyobb prófétának átadott szava, ami de facto lehetetlenné tesz minden kritikus szövegmagyarázatot.11


 

Az iszlám


 

Az iszlámra vonatkozó kutatásaihoz Tocqueville számára a szinte kizárólagos forrást a Tableau de la situation de nos établissement en Afrique (Kimutatás intézményeink afrikai helyzetéről) 1838 és 1840 között megjelent első három kötete és az algériai kiadású, 1834 októberétől megjelenő Bulletin officiel des actes du gouvernement (Hivatalos közlemény a kormányzati intézkedésekről) jelentik. Ezek adják azt a rendelkezésére álló információhalmazt, amelyekből igyekszik a legjobbat kihozni.

A Notes sur l'islam (Feljegyzések az iszlámról) (1839–1840) címet viselő munkájában kifejti, hogyan és miért hozták létre ennek a pásztorvallásnak a történelmi, földrajzi és társadalmi gyökerei a lehető legegyszerűbb kultuszt és vallási gyakorlatot, illetve a papi testület hiányát. Ez a vallás szorosan kötődik a háborús gyakorlathoz, legyen szó a törzsek közötti viszályokról, vagy éppen a hitetlenek ellen viselt háborúról.

Legfőbb gyengesége pedig, hogy összekapcsolja, illetve keveri a különféle „rendeket”, amelynek következménye a mohamedán társadalom mozdulatlanná dermesztése, a modernitás ellehetetlenítése, ez pedig az elkerülhetetlen hanyatláshoz vezet: „A Mohamed által megteremtett koncentráció és zűrzavar a despotizmusnak és főképpen annak a társadalmi immobilitásnak az elsődleges okai, amely szinte mindig jellemezte a mohamedán nemzeteket, és amely miatt végül mindig vereséget szenvedtek a más rendszert követőkkel szemben.”

Az amerikai demokráciáról című műve 1840-ben kiadott második kötetében Tocqueville tovább pontosítja korábban megfogalmazott ítéletét: úgy látja, hogy a történelmi és tudományos fejlődéssel szembemenő iszlám ebből a tulajdonságából adódóan visszafejlődésre kárhoztatott, hiszen nem egyeztethető össze a demokráciával, amely elkerülhetetlenül a modern társadalmak jövőjét jelenti. 1844-ben a következőket írja Milnes-nek: „Ahogy jobban megismertem ezt a vallást, úgy értettem meg, hogy mindenekelőtt belőle származik a mohamedán világ szemünk előtt zajló fokozatos hanyatlása. Bár Mohamed nem követett el más hibát, mint hogy a polgári és politikai szervezeteket szorosan egy vallási hiedelemhez kapcsolta, ezzel azonban az előbbiekre az utóbbi mozdulatlanságát kényszerítette rá, ami elegendő volt ahhoz, hogy híveit előbb alávetettségre, később azonban az elkerülhetetlen összeomlásra ítélje.”

Tocqueville iszlámmal kapcsolatos ismeretei kétségkívül hiányosak, érzései ambivalensek, ítélete pedig rendkívül szigorú. Mégis úgy vélte, hogy történelmileg és mélyen fekvő természete okán ez a vallás hátat fordított a jövőnek, a fejlődésnek és a demokráciának, ami a mohamedán civilizációt minden valószínűség szerint hosszú időre a nyugati keresztény civilizációk általi alávetettségbe taszítja. Ez utóbbiak olyannyira nyitottak a tudományokra és a technológiára, hogy a reneszánsz óta úgy tartják: a vallásra és a politikára, sőt a tudományra és a jogra is különböző rend szabályai érvényesek.

Az elemzése során viszonylagos elismeréssel fordul az arany középutat választó törökök felé, akik legalább részben – amikor a szükség úgy kívánja – különválasztják a vallást és a politikát. A lepantói csatát követően folyamatosan hanyatló oszmán birodalom 1827-ben újabb tengeri vereséget szenvedett Navarinónál, és Törökországot a 19. század során végig „Európa beteg embereként” kezelték, jóllehet továbbra is a nagy és ragyogó mohamedán civilizáció mintaképe maradt. Ám az iszlám egészen más formát öltött Algériában, ahol a lakosság nagy része nomád törzsekből állt, miközben Isztambulban egy urbánus kultúra regnált, amely tisztelte a vallást, de őrizkedett attól, hogy a politikai hatalom közelébe engedje azt: „A mohamedán lakosság [annál is] inkább emlékeztet a Próféta arabjaira, hiszen sokkal nomádabb és törzsekre tagolódik. [...] [Algériában] a törökök eltávolították az arab vallási arisztokráciát a fegyverhasználattól és a közügyek irányításától. [...] Mély tisztelettel adóztak a vallási vezetőiknek, illendően megcsókolták a tunikájuk szegélyét és hűségesen eljártak imádkozni őseik sírjaihoz. Azt azonban nem tűrték, hogy bármelyikük nyilvánvalóan a közügyekbe bonyolódjon, mint ahogy azt sem, hogy ismét a keresztényekkel folytatott háború vége óta nyugvó fegyverekhez nyúljanak. [...] A törökök ettől még éppolyan mohamedánok voltak, mint az arabok, ugyanazokat a szokásokat gyakorolták, de sikerült eltávolítaniuk a vallási arisztokráciát a közügyektől. [...] [Azonban] hódításunk leggyorsabb és legbiztosabb következménye, hogy a vezetőik visszaszerzik a korábban elveszített politikai létjogosultságukat. Magukhoz ragadják Mohamed kardját, hogy a hitetlenek ellen harcoljanak, de rövidesen a honfitársaik kormányzására fogják használni.”

Kultúrájuk, iszlámgyakorlásuk jóval mérsékeltebbé teszi őket: Tocqueville meg is említi Rashid Musztafa pasa bátor válaszát, amelyben visszautasítja a két Törökországba menekült '48-as forradalmár, Kossuth Lajos és Dembinszky Henrik kiadását követelő orosz-osztrák ultimátumot. A pasa ekkor Franciaország és Anglia támogatását kéri, és a következő szavakkal fordul a francia nagykövethez: „Ha emiatt elveszítem a hatalmamat, büszke leszek rá” – majd átszellemült arccal hozzáteszi: „A vallásunk szerint mindenkinek jár a kegyelem, aki kéri.” Tocqueville pedig némi iróniával hozzáteszi: „Ezek civilizált és keresztény emberhez méltó szavak voltak.”12


 

A gyarmatosítás


 

Hogy megérthessük Tocqueville Koránnal és az iszlámmal kapcsolatos szemléletét, az ő helyzetébe kell képzelnünk magunkat. Nem szakértői vagy teológusi szerepben foglal állást, hiszen egyiknek sem tartja magát: olyan politikusként szólal meg, aki a gyarmatosítás kérdését és annak lehetőségét mérlegeli, hogy miként tud majd együtt élni két különböző eredetű, vallású és kultúrájú társadalom.

1837-ben a következőket írja: „Semmi sem ad okot arra, hogy azt higgyük, nem jön el az ideje annak, amikor a két faj egymással társíthatóvá válik. Isten ennek nem szab gátat, csak az emberi hibák jelenthetnek akadályt. [...] Ez nem elég viszont a franciáknak ahhoz, hogy megtalálják a helyüket az arabok mellett, ha nem sikerül velük tartós kapcsolatot kialakítaniuk és a két fajból egy népet alkotniuk”.13 Ekkor azonban még nem járt Algériában, és gondolkodását erősen befolyásolta a kanadai Nagy Tavaknál tett utazása. Itt megtapasztalta a helyi indiánok és a – természetesen francia – kanadaiak együttélését, keveredését, amelyből létrejött az a mesztic – franciául Bois-Bûlés-nek (égett fa) nevezett – lakosság, amelyet Gustave de Beaumont és Tocqueville is olyan figyelemreméltónak talált.

1841-ben, az első algériai utazása után már a következőket írja: „A két nép összeolvadása olyan ábránd, amelyet csak addig szövögetünk, amíg nem tettük be a lábunkat Algériába.”14

Az európaiak és az (arab és kabil) algériaiak két különböző kultúrához tartozó népességet és társadalmat alkotnak, amelyeket nem lehet, és nem is kívánatos összeolvasztani. Olyan gyarmatosítást kell tehát megvalósítani, amely lehetővé teszi az európai és az algériai társadalom számára is, hogy az általuk közösen lakott területen együtt tudjanak fejlődni. Tocqueville úgy vélte, hogy Algír elfoglalása után Franciaország geopolitikai és geostratégiai okokból kifolyólag már nem hagyhatja el az országot, hiszen meg kell akadályoznia Angliát abban, hogy átvegye a Földközi-tenger nyugati térsége feletti uralmat. Úgy vélte, hogy célravezetőbb volna pusztán két stratégiai kikötőben, Algírban és Mers el-Kebirben biztosítani a francia jelenlétet, miközben a kereskedelmi kapcsolatok az egész országra kiterjednének. Ám a Bugeaud tábornok és Adb el-Kader által 1837. május 30-án aláírt Tafna-szerződés a teljes hódítás és a globális gyarmatosítás irányába mutatott. Az emír elismerése politikai és vallási közvetítőként ezt csak megerősítette. Ennek a megállapodásnak mindkét változatát – hiszen a francia és az arab szövegek különböztek – úgy szerkesztették meg, hogy megszegjék: kódolva volt benne minden továbbiakban bekövetkező esemény. Katonai erővel kellett tehát legyőzni Abd el-Kadert, még ha ez jelentős emberáldozatokkal is járt. Ezután azonban az algériaiakat tiszteletben tartó megállapodást, egy olyan modus vivendit kellett kidolgozni, amely az oly nagy nyomort okozó katonai műveleteknek véget vetett. Tocqueville vezérgondolata az alábbi volt: „Ne idézzük fel a 19. század közepén Amerika meghódítását! Ne kövessük az emberi fajt megbecstelenítő véres példákat!”15

1847. július 9-én, az 1848-as algériai költségvetés tárgyalásakor elhangzott felszólalásában élesen bírálja a muszlim vallási alapok gyarmati közigazgatás általi kifosztását. Úgy véli, hogy a gyarmatosító feladata mind az erkölcs, mind a politikai intelligencia szempontjából az, hogy segítse a mohamedánokat iskoláik felvirágoztatásában, és hogy biztosítsa kultuszuk gyakorlását a lehető legjobb körülmények között, lehetővé téve a megfelelő minőségű papság toborzását és képzését: a fanatizmus ugyanis csak ezen a módon kerülhető el. A lakosságot tehát a kultúrája megőrzésével lehet tiszteletben tartani: „Az afrikai mohamedán társadalom nem volt civilizálatlan: pusztán elmaradott és tökéletlen. Nagy számban működtek benne az irgalmas gondoskodás vagy az oktatás céljából szerveződött vallásos alapítványok. Az ezeket működtető pénzekre mindenhol rátettük a kezünket, amivel részben megakadályoztuk, hogy rendeltetésük szerint használják fel őket. Csökkentettük a jótékonysági intézmények számát, hagytuk tönkremenni az iskolákat, feloszlani a papneveldéket. Kialudtak körülöttünk a fények: a vallás és a törvény embereinek kiválasztása megszűnt. Végső soron sokkal rendezetlenebbé, tudatlanabbá és barbárabbá tettük a mohamedán társadalmat, mint amilyen érkezésünk előtt volt. [...]

Minden körülmények között jó kormányzással tartozunk nekik. Ez alatt egy olyan hatalom értendő, amely nem csak a saját, hanem az ő érdekeik szerint irányítja őket, amely valóban érzékeny a szükségleteikre és komoly erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy ezek kielégítésének eszközeiről gondoskodjon, amelynek fontos a jól-létük és a jogaik, amely elszántan dolgozik a tökéletlen társadalmuk folyamatos fejlesztésén, amely nem érzi úgy, hogy teljesítette feladatát, csak mert behódoltak neki és mert beszedte az adót, és amely valóban kormányozza, nem egyszerűen kizsákmányolja őket.

Kétségkívül nem csupán veszélyes, de felesleges is volna, ha saját erkölcsünket, gondolatainkat, szokásainkat akarnánk elfogadtatni velük. Nem a mi európai kultúránkat kell rájuk kényszeríteni, hanem a saját útjukon kell őket segíteni: a visszatetsző helyett a számukra kedves irányt kell felkínálni nekik.”

Ehhez kapcsolódóan a gyarmatosítók által gyakorolt vak és ostoba erőszak rendkívül kifejező példáját említi: „Kétszer kötelezték a mohamedánokat orvosi vizsgálatra. [...] A jelentés gyengeelméjűhöz méltó örömmel hozzáteszi: »a mórok falakkal óvott házai végre megnyílnak az orvos előtt«. Mekkora győzelem!”16

Az országot területi szempontból is át kell szervezni. Tocqueville itt leírt terve szerint Algériát négy részre kell felosztani. Az algériaiak megőrizhetnék a hatalmat Kabiliában és Algéria déli területein, Aures-től. Mitidja már a gyarmatosítók kezén volt, szóba sem jöhetett, hogy lemondjanak róla, ám a tulajdon- és földviszonyok rendezésre vártak. Algéria többi „hasznos” területére vonatkozóan az együttéléshez a betelepülő gyarmatosítók számára szükséges területek méltányos feltételekkel lebonyolított megvásárlását veti fel. Az így megvalósuló együttélés Tocqueville véleménye szerint mindkét fél számára előnyökkel jár: az arabok átmenetileg mezőgazdasági munkát kapnak majd a gyarmatosítók földjein, aminek fejében megfelelő, tisztességes jövedelemhez jutnak, tehát mindenki nyertesként jön ki az új helyzetből. Véleménye szerint lehetővé kell tenni a kereskedelmet is, egy békés és harmonikus közös életet. Ám ettől még valójában jogtalan eltulajdonításról van szó, Tocqueville pedig abba a gyarmati szempontrendszerbe helyezkedik, amely megváltoztatja a vagyon természetét, amikor egyéni tulajdonná alakítja a korábban kollektív tulajdonban lévő földeket, hogy ezzel lekötelezetteket szerezzen.

A Kamarának írt 1847-es jelentésében az a véleménye, hogy nincs még minden veszve, érdemes lenne még egy kísérletet tenni. Franciaország – írja – még sikeres gyarmatosítóvá válhat, de csak azzal a feltétellel, ha kifejezetten megváltoztatja a mohamedán lakossággal szembeni attitűdjét, majd az alábbi súlyos szavakkal folytatja: „amennyiben azonban [...] cselekedeteinkkel továbbra is nyilvánvalóvá tesszük, hogy Algéria őslakossága számunkra csak elhárítandó és lábbal tiprandó akadályt jelent, ha nem azért szorítjuk a keblünkre, hogy karjaink védelmében a jóllétre és a fényre tanítsuk, hanem hogy megbénítsuk és megfojtsuk őket, akkor a két faj között élet-halál-kérdéssé fokozzuk az ellentétet. Higgyék el nekem, hogy Algéria előbb-utóbb zárt csatatérré, fallal körülvett arénává változik, ahol a két nép könyörtelen küzdelmet folytat az egyik pusztulásáig. Isten óvjon bennünket, Uraim, egy ilyen sorstól!”17

Ez az 1847-es szöveg Tocqueville egyik utolsó és legfontosabb algériai gyarmatosításról írt munkája: úgy tekinthetünk rá, mint az e kérdésben megfogalmazott politikai végrendeletére. Algéria legyőzetett és egyelőre helyreállt a béke, Franciaország pedig válaszút előtt áll: vagy a két nép együttélését lehetővé tevő, mindkettő érdekeit és kultúráját védelmező, kölcsönös előnyökkel kecsegtető új irányba indul, vagy a történet elkerülhetetlenül véres végbe fog torkollni.

Ma, 186 évvel Algír elfoglalása után elmondhatjuk, hogy az a bizonyos válaszút a tragédia felé tett első lépést jelentette.18

Ahogyan Anouilh írta: „Íme hát, a rugó már fel van húzva. Ezután minden magától működik. Ez az igazán kényelmes a tragédiában: éppen csak meg kell pöccinteni az induláshoz. [...] Ennyi az egész. Aztán megy minden a maga útján. Semmi dolgunk. Hozzá se kell nyúlni. Szépen, olajozottan zajlik mindig, öröktől fogva. A halál, az árulás, a reménytelenség mind készen várakoznak, és a villámok, a vihar, aztán a csend, az a végtelen csend. [...] A már legyőzött győztes pedig ott áll egyedül a csendjébe zárva. Oly világos a tragédia. És oly pihentető, kétségtelen.”19

(Ez az írás a Revue des deux Monde folyóirat 2016. december–2017. januári számában jelent meg. Fordította: S. Király Béla)


 

 

Jegyzetek:

 

 

1 Alexis de Tocqueville: Œuvres completes. Gallimard, 1959 [Tocqueville 1959], IX. kötet, 69., Tocqueville Gobineau-hoz írt, 1843. október 22-i levele. Arthur de Gobineau (1816–1882) Tocqueville munkatársa volt 1843-ban, majd 1849-ben a Külügyminisztériumban a kabinetfőnöke lett. Érdekes és mulattató látni, hogy ideológiai álláspontjuk minden tekintetben – legyen szó erkölcsről, politikáról, vallásról vagy faji kérdésekről – mindig szöges ellentétben áll egymással.

2 Alexis de Tocqueville: De la démocratie en Amérique (Az amerikai demokrácia) (1835), I. könyv, V. fejezet.

3 Claude Savary: Le Coran traduit de l'arabe, accompagné de notes, et précédé abrégé de la vie de Mahomet, tiré des écrivains orientaus les plus estimés, Kanpen et Onfroy, 1783. A kétkötetes mű mind a mai napig megtalálható a Tocqueville-i Kastély könyvtárában, amely egykor Alexis, ma pedig ük-ük-unokaöccse, Jean-Guillaume de Tocqueville tulajdonát képezi.

4 „Nincs többé se zsidó, se görög, nincs rabszolga se szabad ember, nincs férfi és nincs nő, mert mindannyian egyek vagytok Jézus Krisztusban.” (Pál levele a Galatákhoz, 3, 28.)

5 Angol politikus és irodalmár, akivel Párizsban ismerkedett meg 1840-ben.

6 Tocqueville 1959, IX. kötet, 71.

7 Ezeket a la Manche-i Levéltárban elérhető, AT 2752 jelzetű jegyzeteket megtalálhatóak az Œuvres completes (Összes művei) III. kötetében a Gallimard 1990-es újrakiadásában, a 154–162. oldalon.

8 Jegyzeteiben Tocqueville jelöli a szövegében idézett oldalakat, én kapcsos zárójelben tüntettem fel ezeket.

9 Tocqueville 1959, XV. kötet, 1. rész, Gallimard, 1983, 98.

10 Alexis de Tocqueville: De la démocratie en Amérique, 2. kötet, Vrin, 1990, 34.

11 A keresztény teológusok egy része évszázadok óta a Biblia szövegkritikáján dolgozik. Ehhez lásd például Pierre Gibert: L'Invention critique de la Bible, Xve–XVIIIe siecle, Gallimard, 2010. A France Culture Iszlám kultúra címet viselő, 2008. október 12-én elhangzott adásában Abdelwahab Meddeb teljes joggal jegyezte meg, hogy az iszlám jelenlegi problémái részben egy hasonló megközelítés hiányából, és így az aggiornamento problematikusságából vagy lehetetlenségből származik.

12 Az olvasó a témában további olvasnivalót találhat az Alexis de Tocqueville: Notes sur le Coran et autres textes sur les religions, Bayard, 2007 című könyvben. A szöveg letölthető a québec-i egyetem honlapjáról: http://classiques.uquac.ca/classiques/De_tocqueville_alexis/notes_sur_le_coran/notes_sur_le_coran.html

13 Második algériai levél.

14 Tocqueville 1959, III. kötet, 1. rész, Gallimard, 1962, 275.

15 Tocqueville 1959, 322–330., Alexis de Tocqueville: Œuvres, I. kötet, Gallimard, coll. „Bibliotheque de la Pléiade”, 1991, 81–82., De la colonie en Algérie, Complexe, 1988, 169–180.

16 Tocqueville 1959, III. kötet, 175., Notes sur Algérie, 1840.

17 Tocqueville 1959, 329.

18 Ez az elemzés természetesen nem tud minden részletre kellően kitérni. Az olvasó könyvemben bővebben olvashat az algériai gyarmatosítás kérdéséről: Tocqueville. Perrin, 2013, 422–447. és 601–614.

19 Jean Anouilh: Antigoné.


« vissza